F.A. - Nélkülünk 1.fejezet

Fedőneve: Apuci - Nélkülünk 1. fejezet.

Megjegyzés: 

1, Gyűlölök címeket adni. Nem viccelek, tényleg! Ha jön magától (sok esetben megesik, hála égnek), akkor semmi gond, na de ha nekem kell kiköltenem mint egy tojást, azt annyira nem csípem. Daniell 9.kötetének egyik fejezete jelenleg azon a címen fut, hogy - Címet adni nehéz dolog, főleg ha nem találod azt ami az egészre visszautal így az elejére biggyesztheted. - Ha megszáll az ihlet, akkor majd megváltoztatom. Minek is kezdtem ebbe bele? Ja igen - A fantáziadús címet akartam kicsit piszkálni. Erre jutottam, pff! Szerintem megfelel. (A Védőőrizet majdnem félidőig "Újsztori"ként futott a gépemen. Igen, tudom. Szégyelljem magam.)

2, Ne bántsatok az első fejezet vége miatt! ^^"" Ez sorozat lesz és bár nem ígérem, hogy minden héten frissítek belőle egyet, de a második fejezetet fel fogom tenni pár napon belül, csak most az ágyam utánam kiabál... 

~ ~ ~

Kivágtam az ajtót és beugrottam rajta. Szó szerint.

Látványos belépőt terveztem és ahogy Nico percegő szemöldökét elnéztem, összejött a mutatvány.

- Mondták, hogy kapok másodpilótát, de azt álmaimban sem gondoltam, hogy téged kell majd bébiszittelni, Kenken – fintorgott, majd székével együtt visszafordult a monitorokhoz. A haja csak úgy csillogott. Kedvem lett volna beletúrni, de a kezem csupa szutymó lett volna a zselétől, ő pedig nagyon csúnyán kiabált volna utána, így letettem róla.

- Beléd is barátom! – közöltem vele vidáman, majd felkaptam egy fülest és a mellette lévő székbe vágtam magam, csak úgy lazán, hogy vele együtt bámuljam a képernyőt.

- Sz’al. - Tíz ujjal kattogott a gombokon és csak úgy mellesleg kezdett velem kedélyes csevejbe. – Mi a faszomat keresel te itt? Nem sikerült benyafognod magad a showra, ezért beéred a lelátóval? – kezdte meg rituális csesztetésemet, csak hogy neki is legyen valami jó a napban. Gyanítom, nem tudja, hogy érzékeny pontra tapintott.

- Pff – konyult le orrom, fülem, a farkam meg már órákkal ezelőtt. – Az utolsó szót Akira mondta ki, és tudod, hogy mi az ő kedvence.

- A nem.

- Pontosan, így most maradt nekem, hogy a mellékszereplők táborát gazdagítsam és míg mások vásárra viszik a bőrüket, én csücsüljek a formás popsimon és színes gombokat nyomkodjak.

Tessék, piszkálódni én is tudok. Pofátlan módon a képébe vigyorogtam, ő pedig középső ujjával egy világszerte ismert jellel válaszolt. Szeretjük egymást, igaz barátok vagyunk.

- És most kuss, mert koncentrálunk – pirított rám, én meg pirultam.

- Igenis! – szalutáltam neki, de utána kiszúrtam a tíz közül a kedvenc monitorom. Akira volt rajta, és kilenc másik, feketébe öltözött, rosszfiúra veszélyes wow. – Oho! – piszkáltam meg és élesítettem a fülesemet. Belehallgattam a mondjuk úgy eligazításba. Éppen - és gondolom sokadszorra - ismertette, hogy is gondolta ezt a mostanit, a többiek pedig itták minden szavát. Egy: mert nincs más választásuk, kettő: mert minden szava aranyat ér! Nem vagyok elfogult és különben is, ha az lennék, nekem azt is szabad.

- Nem vagyok ám kibékülve azzal, hogy így ki lettem hagyva a buliból, de tudod, azért nézni sem utolsó. Szexi ebben a lopakodó felszerelésben, remélem utána haza is így lopakodik. – És bár csak képernyőn és miniben, megfogdostam a fenekét.

A köhintéstől, ami a fülesből jött, én és Nico is akaratlanul vigyázzültünk, belénk fagyott a szar is.

- Ez kétirányú vonal – közölte Nakazawa Akira kissé paprikásan, én pedig lejeleltem Niconak, hogy lát is a nagytestvér, vagy csak kagylózni tud? Válaszképpen ő csúnyán nézett és lábon lőtt a mutatóujjával, aztán elvesztettem a fonalat, mert Nico nem az ujjbábozás mestere. Valamit kellett volna, hogy csináljon velem egy óriási lufiállatka, vagy nem tudom.

- Szánom-bánom, Apuci, kiszállok! – mondtam, mint a jógyerek és bontottam a vonalat.

Miután Nico a kézfejével eltávolította a hirtelenjében homlokára gyöngyöző verejtékcseppeket, folytatta a rám való csúnyánnézést.

- Tudod, hogy mielőtt ismertünk téged, még Nagysárkánynak hívtuk? – nosztalgiázott, de ki hat hét.

- Milyen sablonos – húztam el a számat, saját karikatúrámmá alakulva.

- De jöttél te és ráragasztottad ezt az Apucit, amit mellesleg, nem tudom, mennyire vágod, Ken, de rohadtul nem komál.

- Teszek rá – puffantottam, majd fél perces reszketeg szünetet tartottam, erősen fülelve, hátha jön Na-san és belemennydörög megint az agyunkba, de szerencsére nem vagyok teljesen elfuserált darab, sikerült szétkapcsolnom magunkat. Így már rohadt nagy és csillogós mellénnyel voltam. – Úgy hívom, ahogy akarom. Jobb, ha tudod, hogy amikor…

- Lálálá! – üvöltött a képembe, az arcán végigvágtató riadalmon csak vihogni tudtam.

- Oké, váltsunk komolyra – vettem mély levegőt, hogy ezennel hivatalosan is útjára indítsuk a ma esti rémületet.

- Én eddig is kurva komoly voltam, azt vágod, ugye? – kaptam egy szemrehányó, sőt lesajnáló szájbiggyedést, de most igazat adtam neki. Ez most itt nem játék, elég sok forgott kockán.

- Minden nyugodt – közölte Nico. Egyenként végigpásztázta a helyiségeket. A monitorok pont olyan szögben mutatták az egyes részeket, hogy lehetőség szerint mindent belássunk, nehogy meglepetés érje egyébként profi kis csapatunkat.

- Egy valamit nem értek – vakartam az állam, míg egyik képernyőről a másikra pislogtam. – Miért készül Akira berobbanni egy látszólag kurvára üres épületbe?

- Ja kérem, aki a közlekedésieknél múlatja az időt…

- Tiszta szívemből mondom, kapd be a bal könyököm, Nico, meghálálom még, hogy így kibasztatok velem, de abban nem lesz köszönet, max anyázás, de az jó nagy marékkal, csak várd ki.

Mert hogy az én jóságosnak látszó főnököm, Kijima Naotaka megállt a minap tőlem alig egy méterre és fennhangon monologizálni kezdett, hogy mi ő? Valami munkaerő kölcsönző vagy micsoda? Hogy amikor valamelyik osztály olyan dologgal szembesül, amivel be kellene piszkolni a kezüket, rögtön hozzá jönnek és az ő embereit akarják! És hogy mindig az övé a feladat, hogy kijelöljön valakit és hát milyen nehéz főnöknek lenni. Erre mit csinál a marha? Vagyis jelen esetben mit csinálok én, a kretén? Levegőbe csapott karokkal ugrok elé, hogy itt vagyok, tegyen velem, amit akar, kiért kell bemenni, mit és honnan, mikor és hogyan? Elrabolt gyerek vagy csempészett fegyverek… És önfeláldozásom jutalmaként egy hete forgalmat irányítok egy iskola előtt, egy dögunalmas kereszteződésben. Ezek meg minden ebédszünetben odajárnak röhögni. Akira legalább hozott nekem kávét, de a többiek csak videózni jöttek, hogy álljon beléjük a csúz.

Kiesett az a pár nap és mire visszajövök, ezek már rajtaütnek! Hát kérdem én, hol az igazság? És még be sem akartak engedni. Akira azt mondta, nincs rálátásom. Mondtam neki, hogy lenne, ha nem basznak ki velem, de azt mondta, az ok teljesen mindegy. Egyébként szerintem nem. Ott az úton is óránként emlékeztettem magam rá, hogy ezt még le kell vernem rajtuk, egyenként!

- Nem üres az épület, csak csendes. Akik kellenek nekünk, odabent ejtőznek. Azon kívül őrök vannak itt, itt és itt – bökött három különböző helyre.

- Én nem látom őket.

- Ingáznak. Három és fél perc és felbukkannak, ne aggódj. Pontosak, mint a svájci óra. Azonkívül a belső irodában nincs kamera.

- Na, pont onnan hiányzik? – elégedetlenkedtem.

- Ne legyél telhetetlen. Örüljünk, hogy ez van. Azért van mindenhol kamera, mert a nagykutya szereti tudni, mit csinálnak szabadidejükben az emberei, ccc… A saját szobájában meg egy teljesen másik rendszeren van a kütyü, oda nem tudtunk bemászni, de szerintem nem is kell.

Figyeltem a kihaltnak ható épületet és nem tudtam megmagyarázni, de rossz érzésem volt. Egyik monitorról a másikra cikázott a tekintetem, egyik jelenetet vettem sorra a másik után. Van valami. A szemem már észrevette, de az agyam még nem fogta fel. Újra és újra visszatértem a harmadik képhez, majd átléptem rajta, de egy pillanat múlva megint azt fürkésztem. A folyosó egy szeletkéje, a végén két ajtóval, középen fülkeszerű üvegkalitka, benne szék, asztalka, mintha csak egy a szinthez tartozó portásfülke lenne, de most az is kongott.

- Nico… – Nem igazán tudtam, mit akarok, csak… - Rá tudsz közelíteni?

- Rá - vonta meg a vállát és zoomolt. Tisztábbak lettek a vonalak, élesebb a kép.

- Ide – böktem a kis kockán belül egy apró foltra. Biccentett, majd megrántotta a vállát, teljesítette, amit kérek. A falon félköralak rajzolódott ki, benne két vékonyka pálcával. Hmm.

- Mi ez? – érdeklődött.

- Ez egy óra.

- Na és? – kérdezte közönyösen és akkor tarkón vágott.

- A mutatók – rajzoltam végig az ujjammal.

- Mi van velük? – hunyorított Nico, hátha meglátja, amit én látok.

- Mind a kettő lefelé mutat. Azon az órán fél hat van.

- És? Miért lényeges? – Kis híján kiröhögött. - Késik.

- Na de öt órát? – Eddig kényelmesen lazultam a komfortos bőrfotelban, most hirtelen egyenes gerinccel feszültem a képernyőknek és imádkoztam, hogy ne legyen igazam. – Válts – kopogtattam meg azt, ami az egyik előtéri állást vette. Az terület négy sarkát mutatta váltakozva. Fél percenként cserélte a képet és eddig rohadtul nem tudom, hogy nem vettem észre a csücsökbe logó ablak véget, a szalagfüggöny egy csorba szálát, amin keresztül betalált egy egészen vékony csíkban a lemenő nap halvány sugara.

Rátenyereltem a pontra és ezzel egy időben Nico falfehérré sápadt. Ujjai csak úgy ropogtatták a billentyűket, mintha nem is tíz, hanem harminc lenne belőlük. Pislogva próbáltam követni a felugró ablakok tucatjait, a villogó parancssorokból semmit nem értettem, de Nico halálra vált arca több volt, mint beszédes. Hirtelen az összes képernyő felvillant, egyetlen pillanatra elsötétült körülöttünk minden és mikor újraindult az adás, mi élő egyenesben végignéztük, hogy rohan Akira tizedmagával együtt az ellenség felfegyverezett karjaiba.