Fedőneve: Apuci 4.fejezet

- Tudod – húztam el a számat, mikor zsarukám az orromra cseszte a fürdőajtót –, ha akarnék, se tudnék visszamenni az időben, hogy visszacsináljam az egész balhét, szóval azt hiszem, most már igazán abbahagyhatnád a büntetésemet – nyafogtam és közben kaparásztam a fán, mintha macska lennék. Nem mondhatnám, hogy kiismertem ezt az őskövület zsernyákot, de tudom, mivel tudok rá hatni. Legalábbis próbálkozom és veszettül remélem, hogy bejön.

- Ugyan – válasza tompán szólt az ajtó túloldaláról. – Csak most kezdem, édes leányom.

- Ne szívass, cseszd meg, tudod, hogy nem bírom, ha ezzel basztatsz!

A kedves hangsúlyt akkor vágtam ki a sunyiba, mikor ő elővette az apuci hanghordozását. Tényleg nem bírom, feláll a hátamon tőle a szőr. Legalábbis amit elvétve találni rajta.

- Nekünk még van egy meccsünk, Kenji, és nem fogunk csak úgy ugrani a következő dalra.

Köztünk egy zárt ajtó és én mégis szinte látom, ahogy fintorog.

- Én azt hittem, már akkor léptünk egy tracket, mikor hagytam magam meghúzni egy lépcső tövében.

- „Hagytam magam”. Ez aranyos. Tudod, mi az a tévképzet?

- Olyasmi lehet, mikor egy öreg csóka azt gondolja, hogy csak mert köztetek egy húszas, ő lesz a papamaci? Tudom, apa csak egy van, de ugye azt vágod, hogy az enyém nem te vagy?

- Anya – nyitotta ki az ajtót, de csak hogy hülyegyereknek járó mosolyát kenje a fejemre, miközben lazán igazgatta magán a yukatáját. – Anya csak egy van, művelt gyermekem. Tovább folytatva a listát - a húszas valójában huszonötös és bármennyire is kaffogsz, te voltál az, aki egy szál bőrben rám tapadt, mint ovis a cukorkabolt kirakatüvegére.

- Szóval itt alszunk? – engedtem el monológját a fülem mellett, erősen fókuszálva az alvóruházatára.

- De itt ám, mert nekem már se kedvem, se energiám volán mögé ülni, így marad a szálloda.

- És én miben aludjak? Nem hoztam cuccot.

- Alsóban.

- Fúj. Egész nap az volt rajtam.

Fáradtan nézett a szemeim közé. Nem bele. Közéjük.

- Hát akkor ádámkosztümben – azzal ott hagyott a fürdő előtt. Lassú, de határozott lépésekkel vonult beljebb. A székre terített nadrágja zsebéből cigarettát halászott elő, majd a bespejzolt bagójával az ágyra huppant. Hátát mutatta nekem, de még így is hallottam, hogy már a szája szegletében lóg a meggyújtatlan szál.

- Nem mintha már nem lett volna rá példa több tucatszor, hogy egy szál farokban húztad magadra a takarót.

- Legyen neked, apuci.

Volt némi sátáni a mosolyomban. Kiugrottam a gatyámból, a pólót is a földre dobtam. Fáradt szusszanás hagyta el az ajkait, mikor rájött, nincs gyújtó a dobozában.

- Legyél jó kislánya apának és adj tüzet – nyújtotta oldalra a szálat, én pedig pucér seggel mellé léptem és kivettem a kezéből a bekészített dekket.

- Hadnagy úr, itt nem gyújthat rá, mert csúnya világ lesz. Ha pöfékelni vágyik, húzzon szépen el a kijelölt területre vagy csúnya bírság üti a markát és hogy nézne az ki. Hatósági közeg és itt bomlasztja a rendet.

- Ne kúrogass, jó?

Ritkán hallom merülni az elemeit, de most a hangja nem az a mély búgás volt, mint máskor. Karcolt benne a fáradtság és kimerültség.

Elé lépve sóhajtani hallottam. Mikor hajába merítettem az ujjaimat, az újabb mély sóhajt szakított ki a tüdejéből. Bal keze a térdkalácsomra simult. Mi lehet annál aszexuálisabb, mint egy férfi heges térde és mégis, ahogy megérintett, belemosolyogtam a szusszanásába. Hatalmas, forró tenyere megindult felfelé a combomon, hüvelykjével szemérmetlen módon cirógatott be közéjük, míg keze megérkezett a csípőmre. Úgy állt a farkam, hogy még ránézni is fájt, mégis amikor megpróbált közelebb húzni, én szilárdan tartottam magam. Felpillantott rám, magasra emelt szemöldöke a néma kérdés végére biggyesztette ki a görbe jelet. Csak megráztam a fejem, majd szigorúan csak a törzsem döntve hozzá hajoltam egy alig csókra. Száját éppen csak hogy megcirógattam a sajátommal, de nyelve elől már kitértem. Helyette inkább a nyakára hajoltam, orrommal dörzsöltem a fülcimpáját, nyelvemmel kóstoltam a forró bőrt a kulcscsontján.

A yukatájának otthon illata volt. Letérdeltem és a számat tapasztottam rá. Három rövidke csókot leheltem oda. Kettőt a mellkasára, egyet ahol a jobb mellbimbóját sejtettem. Egyszerű lett volna félrehúzni a barna vásznat, de bizsergetett a gondolat, tetszett, hogy rejtve van a lényeg.

Közelebb csúsztam. Terpesze nem lett sokkal szélesebb, de beengedett, hagyta, hogy még közelebb bújjak. Soha nem engedelmes, inkább együttműködő. Szintén ruháján keresztül leheltem csókot a köldökére is.

Nakazawa Akira soha nem szolgáltatja ki magát nekem. Meg is sértődhetnék rajta, mégsem jutok odáig, hogy felhúzzam miatta az orrom, esetleg számon kérjem. Egyszerűen csak el kell fogadni, hogy ő az a fajta szerető, aki hanyatt dönt az ágyon és eléri, hogy fényes nappal is csillagokat láss és miután az egész univerzum ott szambázik a szemed előtt, magának is vet néhány morzsát. Amikor életemben először tettem vakmerő kísérletet arra, hogy a combjai közé boruljak, egyszerűen a homlokomra tenyerelve tolt távolabb, majd miután elvágódtam, aljas módon bevégezte rajtam, aminek én terveztem alávetni a hülye fejét. Leegyszerűsítve oboázott helyettem. Bár az sem volt rossz alternatíva. Máshogy… sült el az akció. Sokszor hárít, nagyritkán elfogadja. Most nem görgetett akadályt a szám útjába és őszintén mondom – meglepett engem.

Semmit nem viselt a yukata alatt. Na, ezen viszont nem lepődtem meg, hiszen tudtam. Sosem teszi. Ahogy ölére hajoltam, hogy számmal éppen hogy megérintsem, a puha anyag alatt megfeszült a teste. Rásimítottam a számat. Éreztem, ahogy kőkemény húsa fellüktet, pedig csak sejtheti az érintést. Lágyan dörzsöltem az orrommal, finoman ingereltem az ajkaimmal és mire kiszabadítottam, abba belenyögött.

Felizgat ez a hang, annyira ritkán hallom így. Kicsit mintha az orrából jönne, de vele tart egy apró, morajló hangfoszlány is. Őrületes. Imádom. Az ízét, az illatát, ahogy veszi a levegőt és a teste meg-megfeszül, az izmokat a combján, a néhol kidudorodó ereket, azt a hatalmas kezét, mikor homlokomon végigcirógatva lágyan a hajamba szalad és ott olyan szeretgető játékba kezd, amitől azt sem tudom, hogy meghatódjak vagy éppen vele nyögjek.

Utóbbit választottam, már amennyire ez lehetséges volt az én helyzetemben. Közelebb csusszantam. A derekára kulcsoltam, onnan a csípőjére fogtam. Próbáltam rávenni, hogy vezessen, de nem volt rá hajlandó. Engedte, hogy kényeztessem, de parancsolni… Nem is, kérni, na, azt már nem. Fura madár az én Akirám.

Kezeimet feleslegesen pihentettem a csípőcsontján, így új küldetéssel bíztam meg őket. Hirtelen eszembe pottyanó ötlettől vezérelve tárt tenyeremet futtattam végig a hasán, majd mellkasára érve nekifeszültem.

Ujjai kikúsztak a hajamból, az erős test olyan könnyedén, puhán és hangtalanul dőlt végig a matracon, mint ahogy egy halk léptű, gyönyörű nagymacska pihen el egy árnyékos faágon.

Fellestem. Látni akartam a megfeszülő izmokat, a lapos hasát, erős mellkasát, karjait, amik saját hajába túrtak, majd megállapodtak a tarkóján, mintha csak tornázni készülne. De csukott szemei, ezer ráncba futó homloka, a vékony verejtékcsepp, ami a halántékán szaladt ki a fekete hajából, az egymásnak feszülő fogai teljesen másról meséltek. A csúcsra dolgoztam zsarukámat, mert néha nekem is összejöhet.

Talpai még mindig a padlón, térdei hajlítva, csak felső testével feküdt az ágyon, még lehunyt szemekkel, rosszalló homlokráncokkal. Elnyúltam mellette. Nem simultam hozzá, adtam neki egy arasznyi szabad teret. Csak végigfeküdtem párhuzamosan, karomat a fejem alá téve csupán csak néztem. Addig-addig néztem, míg rám nem nyitotta vékony szemréseit, de mikor végre megtette, eltátogtam neki, hogy szeretem. Egy sóhaj volt a válasz rá. Egy halk sóhaj és egy felém nyújtott kar, egy szabad hely a vállán és puha ölelés. Az ajkai a homlokomon, a hajam peremén, ahol a bőrömmel találkoznak a szálak. És ez tökéletes így. Amikor átkaroltam és ő magához húzott, ugyanaz a melengető érzés öntött el, ami minden egyes alkalommal. Tökéletes.

Mániám gyilkolni őt és ő perverz módon imádja szívni a véremet. Keresztbe és kasul oltogatjuk egymást, játékosan, néha félkomolyan, de soha nem bántó szándékkal. Oda-odafacsarunk a másik bőrébe marva, de… embert még így soha nem szerettem. Sokszor hív taknyosnak, célzásokat kapok a teli pelusomra, a bántó hangomra. Állítom, soha nem hagyhatom majd magam mögött játékcsaládunk kislánykájának szerepét. Ő napról napra eggyel több okot ad nekem, hogy öregnek hívhassam, hogy nyakába varrjak süketségtől kezdve szenilitáson át a military hátizsákig mindent. De szeret és szeretem.

Két olyan erős karja van, amivel ha átfog, bennem elindul valami, amit talán szomorú kimondani, de soha nem éreztem azelőtt. Biztonság, szilárd pont, bizsergető meleg. És ez annyira tökéletes. Egy-egy ilyen pillanatban én nem húzom a dzsungelharcos képzeteimmel és ő nem hiányolja a hálóingemet. Csak vagyunk. Zsibbadok és ő velem borzong. Csókol, de olyan ártatlanul, hogy mosolygok bele, nem beszél, mégis félreérthetetlen minden szusszanása.

Ezek után miért kell magyarázat? Miért nem tiszta, mi hajt? Ennek az embernek a karjaiban végre érzek és nem is akármit. Teljességet, köteléket, olyan valamit, amiből nekem eddig egyetlen csepp sem jutott. De most van, és az enyém. Megharcoltam érte, hogy itt lehessek, küzdöttem, hogy elfogadja a különös helyzetünket és elértem, hogy átlépjen azon, amit helyesnek gondol az agya. Mert akart. Én meg őt. Miért nem érthető, ha halálosan félek attól, hogy elveszítem?

Mindig őszinte voltam magamhoz, mert hajtott, ki mondja meg nekem a nagy büdös tényállást, ha nem én? Hiszen nem volt más. Pont ezért, mert kívülről látom magam, tudom, mennyire nevetséges vagyok.

Hogy gyerekes makacssággal hiszem, hogy ha vele vagyok, meg tudom védeni. Persze, hogy baromság, hány helyzetben húzott már ki a nyakig szarból, és mégis nem tudok magam fölé kerekedni. Úgy érzem, vele kell lennem, mert… ha egyszer a sors úgy találná gondolni, hogy aznapi kegyetlen tréfájával majd engem vesz célba, és mikor gyanútlanul ebédet készítek neki, majd csöngetnek és az ajtóban egy idegen áll, azzal a hírrel, hogy megsemmisült az életem, mert akiért élek, az már nem létezik… Akkor a gondolat, hogy tehettem volna valamit, ott lesz, akár akarom, akár nem. Miért? Mert egy gyerek elhiszi, hogy hatalmában áll megmenteni azokat, akiket szeret. És ha a hiánya nem teszi meg, majd a tudat, hogy talán segíthettem volna, megmérgezi az életem megmaradt roncsait is. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, ha nem tudom meg, mi lett volna, ha vele vagyok.

- Akira – súgtam a bőrébe. Keresztben feküdtünk és én hallottam, hogy mindjárt elnyomja az álom. – Akira – cirógattam a haját. Másodszorra kinyitotta a szemét. Egy mélyről jött fújtatás után fordult egyet, engem magával húzott. Elhelyezkedtünk az ágyon, karjai közé gömbölyödve yukatája alá fészkeltem és ő ránk hajtotta a takarót.

Azon az éjszakán rájöttem a megoldásra. Már csak az volt a kérdés, neki hogy adagolom be.

Végül is végighallgatott. Ahogy kértem, nem vágott a szavamba. Immár otthon, a saját konyhaasztalunknál, kezében a tőlem kapott kávésbögréjével – lábjegyzet: ha eltörted Na-san bögréjét, rád száll a feladat, hogy szerezz neki új sajátbejáratút, mert kifiléz és betesz a mikróba - melyből azóta, amióta vázoltam az elképzelésem, egyetlen kortyot sem ivott.

- Na?

A helyiség közepén állva, széttárt karokkal vártam, hogy legalább puffantson valamit. Csak köhintett és tovább bámult rám. Láttam, hogy odabent már monológol, csak még a száját nem nyitotta ki hozzá.

- Azt mondod – nézett a kávéjára, majd vissza rám –, hogy fegyver lenne a kezedben, sőt mi több, papírod lenne arról, hogy ehhez jogod van?

- Valahogy úgy érzem, hogy ez neked nem tetszik.

- Úgy érzed? – emelte meg a szemöldökét, majd nagy bölcsen bólogatott vagy kettőt, szemét még csak véletlenül sem véve le a bögréje füléről. – Kenji… Te olyan vagy, mint egy kis idegesítő bajvonzó mágnes. Bemész valahova és csak úgy szippantod magadra azokat a dolgokat, amik csávába keverhetnek, veszélyeztethetik az életedet, a testi épségedet, teszed mindezt úgy, hogy szándékodban áll elkerülni a bajt. Könyörgöm, pedig nem hajszolod, mégis mindig neked jut. Bele sem akarok gondolni, mi van akkor, ha még szándékosan elébük is igyekszel… Kenji. Nem.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, ahogy mondtam. Nem.

- Nem?

- Nem.

- Ó, nagyúr, zavart érzek az erőben. Kurvára nem emlékszem arra a részre, ahol az engedélyedet kértem volna.

- Jelen pillanatban az teljesen mindegy, hogy kérted-e vagy sem, nem kapod meg és kész.

- És pont, mert nem kértem, nem érdekel, megadod-e vagy sem.

- Én őszinte és fair vagyok…

- Kivéve, amikor titokban kommandózni jársz a hátam mögött és mindenféle brutál veszélyes dolgoknak teszed ki magad és azt mondod, hogy nem is.

- … és pont mert ennyire kibaszott őszinte és fair vagyok, ezért mondom el neked nyíltan a tényállást. Ha rajtam múlik, nem kerülsz be sehova, márpedig igazságtalan a világ és ha akarom, akkor megoldom. Minden csak befolyás kérdése és én jó embereket ismerek jó helyen.

- Hát pontosan erről van szó. Mivel már két hónapja elkezdődött a tanév és nekem semmi nincs a kezemben, szeretném, ha minden kapcsolatodat latba vetve beprotekcióznál engem.

- Te ittál?

- Nem értem, mi bajod.

- Hogy nem érted, mi bajom? – Eddig is sokszor feszegettem már a húrt, de most úgy érzem, sikerült megdöntenem a rekordomat. Na-san kiakadt, mint az órarugó. – Nem érti, mi bajom – vicsorogta maga elé, majd simán elsétált mellettem.

Csak álltam ott kérdőjelekkel a fejem búbján és vallok – utána nézni sem mertem. Volt egy szikrákat szóró aurája a pasasnak és begazoltam tőle, ha csak egy méterre is megközelítem, megcsap a 220. Nem is. A 240. Hangja egyre távolabb neszezett, a hálószobában matathatott vagy inkább törni-zúzni kezdett.

Még akkor is a helyemen álldogáltam egyik lábamról a másikra nehezkedve, mikor hatalmas durranások kíséretében elhagyta a lakást.

Felvázoltam előtte a jövőképemet és nehezebben vette, mint amire számítottam. Összefoglalva – Nakazawa Akirát veri a víz már a puszta gondolattól is, hogy rendőr legyen belőlem.

Már éjjel fél egy is elmúlt, mikor hallottam a kulcsot fordulni a zárban. Nem tudtam aludni, így ébren vártam meg. Reméltem, hogy lecsillapodott, de még ha nem is teljesen, legalább abban bizakodtam, hogy a szája már nem habzik.

Amikor rám nyitotta az ajtót, egészen pihentnek tűnt. Köszönt, én viszonoztam, majd kurta biccentéssel kérte, kövessem a konyhába. Az asztalhoz ült, hellyel kínált maga mellett. Úgy éreztem magam, mint akit raportra hívtak a dirihez. Aztán ablakot nyitva rágyújtani készült és mi sem bizonyította jobban a helyzet komolyságát, mint hogy engem is megkínált. Ráizzított és tétovázva én is megtettem. Nem húzta sokat. A tüdejéből távozó füstfelhővel nekilátott a mondandójának.

- Eszembe nem jutna beleszólni a választásodba, ha zongoraművész, fodrász vagy bármi békés próbálnál lenni, de Kenji, én nem akarom, hogy te rendőr legyél. Nem, mert pontosan tudom, mi vinne ebbe az irányba. Beszéljünk őszintén, rendben? – támasztotta le a szálat a hamutálba. – Te csak és kizárólag azért döntöttél így, hogy én ne hajthassalak el magam mellől azzal, hogy csak egy civil vagy, aki veszélyezteti a munkámat és saját magát. Igazam van? – támasztott tenyérrel az előtte fekvő dossziéra. Ha őszinteséget akar, miért ne adnám meg neki.

- Ennél sokkal összetettebb, de tudod mit? Igazad.

- Tudom. – Elém tolta, ami eddig a keze alatt pihent. – Ezért hoztam neked olvasnivalót – emelte el ujjait a papírról, és ismét a cigaretta után nyúlt.

- Mi ez?

- Hogy mi? – Elmosolyodott. – Egy élet. – Mindig komoly, de most valahogy máshogy volt az. Láttam egy kis mosolykát, mégis szomorú fény villant a szemében.

– Egy ember, akiből ennyi maradt és némi emlék.

- Meg akarsz ijeszteni? – ráncoltam össze a szemöldököm, rá-rápillantva a sötét mappára.

- Nem. Eszem ágában sincs. – Ő szippantott, az én cigim meg szépen lassan égett a hamutálban. Elment tőle a kedvem. – De úgy gondoltam, ha már ekkora döntés kapujában állsz, ismerd az okaimat, miért nem akarlak támogatni benne. - Csak nézte, ahogy nézem, és talán a tanácstalanságom ösztökélte arra, hogy elemelje rólam a tekintetét és inkább a világot fürkéssze a függönyön keresztül. - Ma reggel az irodámban ülve azon gondolkoztam, mennyit tudsz te rólam.

Önkéntelenül válaszoltam.

- Amit eddig elárultál. Tegyük hozzá, nem vitted túlzásba – grimaszoltam, ő meg kinevetett.

- Én sem tudok rólad többet, Kenji.

- Ezen még soha nem gondolkoztam. Mi ebbe a kapcsolatba a jelenünket tettük. Jelenünket és jövőnket és talán a múltunkból csak éppen egy késhegynyi került a főzetbe.

- Tudod, a szebbik nem képviselői már egészen kamaszkoromtól kitüntettek a figyelmükkel.

- Na-sanról emberre az annyit tesz, hogy bejöttél a csajoknak.

Szívből nevetett fel.

- Azt – bólogatott átéléssel. – És én mindig szerettem a nőket.

- Ők téged, te őket, ez tök ideális.

Összeszorítottam a számat. Különös érzés telepedett rám. Soha nem beszél így, soha nem ennyire nyíltan és most azt hiszem, valami nagyba fogott, én meg már sokadszor vágok a szavába és nem értem, hogy miért csinálom.

- A sors játéka, hogy életemben először mégis egy férfi volt, akibe beleszerettem. – Szinte láttam rajta, hogy arra vár, mikor kommentálom, de igyekeztem leküzdeni a zavaromat és próbáltam nem tenni mást, mint hallgatni őt. – Nem feküdte meg a gyomromat a dolog. Annyi idős voltam, mint most te, talán picit idősebb és megkönnyebbültem, hogy nincs velem semmi baj. Mindig érdekeltek a nők. Szépnek és kívánatosnak láttam őket, de egy olyannal sem találkoztam, aki derékon felül is megmozgatott volna. És akkor megismertem őt. Hihetetlen volt. Egyszer csak ott volt ez a fiatal férfi, éppen csak pár évvel idősebb, mint én, akinek az agya jobban érdekelt, mint előtte bárki gondolatai. Évekig volt ez színtisztán plátói a részemről, de örültem a meglétének. Telt az idő és én egyre jobban felnéztem rá, csodáltam, sőt. Mikor rájöttem, hogy nem csak a lénye vonz, de kívánni is elkezdtem, az szó szerint megnyugvást jelentett. Minden annyira… fél volt. Őrülten bele tudtam szeretni egy kívánatos női formába pár óra idejére, de azon túl elfújta a szél. Aztán belépett az életembe ő, aki mindent megadott, amire érzelmi szinten vágytam, de nem többet. Mindenből csak a fele jutott és éppen ezért, bármennyire is bizarrnak tűnik, mikor ráeszméltem, hogy a teste is vonz, attól boldog voltam. Persze semmi se tökéletes. Nős volt és én tudtam, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy megállítson, így egy esős éjszakán, különös hangulatú beszélgetésünk és jó pár pohár ital után, mikor a feje a vállamra biccent, mert saját erejéből már nehezen tartotta, én bevallottam neki, mit érzek iránta. Az alkohol megoldja a nyelvem és akkor volt bennem elég ahhoz, hogy szerelmet valljak. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy ha csak pár évvel előbb találkozunk, még mielőtt kimondják az igent, talán minden máshogy alakult volna. Férfiak lévén, mondjuk úgy, máshogy kezeltük a viszonyunkat, mint tenné egy nő, ha mellékutakra téved, de ettől még ahányszor a gyűrűjére néztem, görcsbe rándult a gyomrom. Szeretem az egyenes és tiszta dolgokat és mégis belementem abba, hogy én legyek a harmadik. Minden porcikámmal gyűlöltem, hogy ilyen helyzetbe kényszerültem, de annyira akartam őt, hogy még ezen is túl tudtam lépni. Nagyon kemény helyen voltunk, embert próbáló és sokszor kegyetlen szituációkban, de az, hogy ott voltunk egymásnak, új szint adott az egésznek. Attól, hogy legálisan teszed, hogy engedéllyel ölsz, ugyanúgy gyilkos vagy és mikor lemosod magadról egy-egy óra ragacsos emlékeit, van, hogy a fél karod is odaadnád azért, hogy ne legyél egyedül. Hogy átöleljenek, hogy ne kelljen beszélned róla, és aki fog, mégis tudja, mit érzel. Ne csak mondja, hogy érzi, tényleg érezze, mert csak akkor tudja, milyen súlyt cipelsz te magad. Amikor a karjaimban tartottam, nem éreztem a vér szagát, nem hallottam halálsikolyokat, nem lüktetett a koponyám a megválaszolatlan kérdések visszhangjaitól. Miattam kapott golyót. Engem védett és kis híján az életével fizetett érte. Sokáig lábra sem tudott állni, szinte újra tanult járni. Ha a golyó kicsit arrébb találja el, talán nem marad belőle más, csak egy roncs, aki még a saját zokniját sem képes felhúzni. Azt hittem, meggyűlöl érte. Elvettem az életét és tolókocsiba kárhoztattam és bár hamar újra két lábra állt, mégsem volt már képes arra, amire azelőtt. És soha nem hibáztatott. Soha, egyetlen pillanatig sem. Gyűlöltem helyette én magam. Önkéntes száműzetésben a világ másik végén, hallgass rám, kölyök, azt hinnéd, könnyebb felejteni, de nem így van. Eltelhet öt év, tíz vagy tizenöt, nem lesz egyszerűbb, csak távolibb. A nyugalmat nem neki találták ki, így amikor képes volt rá, újra a dolgok sűrűjébe ugrott. Tudod, Kenji, a szív megérzi, ha elveszett, akiért dobog. A szerelem különös egy érzés. Nem hagy el, csak mert követeled tőle, nem múlik akkor, ha elvesztetted, akitől kaptad. És újra jöttek a felek. Sőt negyedek és elég idős voltam már ahhoz, hogy elfogadjam, ez jutott.

- Én… én mi… mi vagyok neked?

Soha nem dadogtam, most mégis sikerült.

- Gyerekkoromban azt láttam az apámtól, hogy a férfi vállát millió gond nyomja és ő némán tűri. Nem engedi meg magának a gyengeséget az élet semmilyen területén. – Egyre halkabb volt. Már szinte alig lehelte a szavakat. – Visszagondolva azt hiszem, soha nem hallottam, hogy az mondja az anyámnak, hogy szereti. Pedig szerette és az anyám tudta, kimondani mégsem mondta ki, legalábbis nem az én fülem hallatára. Én ezt hoztam otthonról és egy ilyen példával a szemem előtt… Meg kell nekem bocsátanod, hogy képtelen vagyok hatalmas vallomásokra, de… - Kitoltam a székem és felálltam, remegő lábakkal másztam az ölébe. Megijesztett engem. Átfogtam a combommal, karoltam a vállát és ő csak engedelmesen ölelt. – Az élet tálcán adott nekem egy egészet a sok fél és negyed után, pedig elfogadtam a gondolatot, hogy nem lesz több. Megbékéltem vele. – A vállamba suttogta. - Érezned kell ennek a súlyát és értened, miért rettegek attól, hogy kockáztasd az életed. Felfogod ezt? Mit sem kívánok neked kevésbé, mint hogy közel kerülj a tűzhöz. Hogy a veszély az életed része legyen. Nem akarom. - Arcomat az övéhez simítottam, ujjaim remegtek a halántékán. – Érted?

Megcsókoltam. Soha ilyen gyönyörű vallomást még nem kaptam. Nem csak tőle, senkitől, soha, bár ha végignézek életem üres emlékkönyvén, ez annyira nem meglepő.

- Értem – leheltem az ajkai közé. – Értem. De… te is érts meg engem. – Felsóhajtott. Feje újra a vállamra biccent, én az övének döntöttem a sajátom. – Ebből nem táncolok vissza. Azt akarom, hogy ne kelljen féltened. Meg akarom tanulni, hogy ne legyek kolonc és hogy tehetek én is valamit.

- Maradj itthon, főzz vacsorát, várj engem…

Belesuttogtam a hajába.

- Úgy látom, mást is hoztál otthonról, nem csak a hallgatás tudományát. – Bármennyire is volt kicsit pimasz a gondolat, felkacagott rajta. – Én nem vagyok feleség, és nem is leszek soha. Imádok főzni neked és a többivel sincs gondom, de nem lehet ez az életem. Szeretném ezt, de nagyon megkönnyítenéd a dolgom, ha támogatnál benne.

- Nem akarlak.

- Tudom. De azért fogsz?

- Kenji, miért csinálod ezt velem?

- Mert szeretlek. Hadd bizonyítsam be, hogy képes vagyok rá. Szóval? Fogsz?

Senki nem tud úgy szusszanni, mint zsarukám. A világ oxigénkészletét felszippantja egyetlen pillanat alatt, hogy aztán fájó lassússággal eressze ki újra a használt levegőt.

- Foglak.

- Cserébe megígérem, hogy nem esik bajom.

- Kenji…

- Makacs vagyok, bízz bennem.

Reszkess, világ! Zsaru leszek!