Fedőneve: Apuci 1.fejezet

- Hányszor is találkoztunk már? – tenyereltem a pultra csurig lazasággal telve.

- Név megvan. Jó.

- Kell a foglalkozásom is? Jelenleg háztartásbeli – közöltem vele, de szeme se rebbent. Szépen könyvelgette tovább a papírjait.

- Kihez?

- Nakazawa Akira hadnagy. Tudja. Az a nagydarab, balra a második ajtó mögött. Ha picit oldalra dőlök, még látom is abban a szép, üvegoldalú irodájában.

- Főhadnagy.

- Krumpli, burgonya. Mondja. Az nem lehetne, hogy csak egyszerűen bekiabál, én meg bemegyek?

- Tessék a kitűzője. Amikor kifelé megy…

- Kitalálom! Adjam le. Ugye?

A pult mögött dolgozó férfi továbbra sem volt vevő a humoromra. Semleges pillantással adta át a papírt, rábökve, hol szignózzam, majd legalább ugyanilyen fapofával csíptette a ruhámra a kártyát, ami egy magamfajta vendégnek jár.

- Kifelé jövet majd adja le.

- Vadonatúj információ! – néztem rá tudásra éhes kisiskolás módon. – Most már mehetek?

- Igen – bólogatott, én pedig tiszteletteljesen meghajoltam.

Ez itt kérem egy Rö-Hely.

Elsétálva az asztalok között teljesen ebédszünet feelingem lett. Ebédszünet vagy csoportos lebaszás, mert egy-két kivétellel sehol egy teremtett hatósági közeg sem tanyázott. Csaknem ördögszekeret hajtott a magányosan morajló légkondi, az egyenasztalok felett reményvesztett keselyű sziluettek… vagy csak a függöny. Az iroda kihalt volt, a szolgálunk és védünk beállítottságú humanoidokat elnyelte a föld. Nekem úgyis csak egy lényeges. Akkor meg?

Az iroda, amit Nakazawa Akira őméltósága maga birtokol, szerintem szimplán nyomi. Olyan, mintha kiollózták volna egy akciófilmből. Nem a minőségi múvi szakaszból, abból a tömeggyártott, futószalagos, „már a címe is szar” - féléből. Ilyen szokott lenni a terrorista szemétállat főnököknek is, akiket a jó, de rendszeresen szabályt szegő alkalmazottjai halálra szívatnak. Egyébként őt nem merik. Bár ehhez hozzátartozik, hogy ahogy nézni szokott rájuk a szemrésével… Hát én se mernék vele szenyázni, az tutkó. Ki tudja, melyik zsebében rejteget rambókést, vagy ami még valószínűbb, egy szál liánt a régi időkből, amit majd a puszta tekintetével korbáccsá csomóz, és máris csattanhat a népe hátán az ihaj meg a csuhaj.

Nem merném megkockáztatni, hogy feljebbvalói szigora lesújt rám. Rám inkább mással sújtson le, de azt mondta, olyat itt nem játszunk. Mert ez munkahely. Neki.

- Kopp, kopp! – és engedély nélkül benyitottam egyenesen az oroszlán barlangjába. Ha valaki látta gyomorrontással morogni, az máshogy áll a dolgokhoz. Mert mellesleg megjegyzem, nem nyög és hány sugárban, mint más normális átlagemberek. Nem. Ő puffog, mint valami durcás kagyló. - Megjöttem!

Nakazawa Akira hadnagy úr… Ah, kegyelmet szegény fejemnek… Főhadnagy úr… De mondogassa a gigantikus nevét, akinek hat anyja van - szóval Na-san ott főnökölt a foteljában, vonásait a szokásos keménységgel viselte. Szája egyenes vonala felett mindig perceket tudnék gondolkozni. Szoktam én lágynak, puhának látni, érezni, kapni, de ilyenkor, ha magában van, akkor szigorúan tartja az ajkait. Csakúgy, mint a szemöldökét, az is mindig lentebb van neki az átlagosnál.

Hát nem mondhatnám, hogy meglepődött. Zsarukám az asztala mögött üldögélt, és ahogy én láttam, semmit nem csinált. Jobbra lesve azért megtaláltam az öngyújtót egészen közel a kezéhez, amiből én, meg a mostanában csakis miatta fejlődő detektív szimatom megállapítottuk, hogy dohányozni készült menni.

- Szia.

Zakó a széken, rajta csak ing, és hogy fentebb hosszasan ecsetelt borzadályos film látomásomat még jobban fokozza, pisztolytáskát is volt szíves viselni magán. Néha arra gondolok, hogy direkt adja alám a lovat. Lehet, hogy imádja, ha belekötök, sőt éhezik a briliáns élcelődéseimre.

- Hoztam ebédet. – Lecsaptam elé a rózsaszín dobozt és a rajzocskákból, amik azt tarkították, nem is kellett belenéznie ahhoz, hogy elküldjön a fenébe.

- Hátraarc és séta kifelé.

Mindehhez a szemöldökével vezényelt.

- Süti! És elég sok! Arra gondoltam, megkínálom belőle a full brancsot, de… amint látom, eltűntek.

- Meghallották, hogy jössz.

- Jaj, de vicces vagy, mi van ma veled? Vakbélgyulladás, vagy…?

- A viszontlátás öröme – közölte hangsúly, pont, felkiáltójel és minden egyéb nélkül.

- Be vagy szarva a boldogságtól, mi? Mert hiányoztam! Mondd, hogy hiányoztam. Hallod?

Hallotta. Beletúrt a hajába. Szemöldöke alól hirtelen megvillant ében írisze, és mintha szája jobb csücskébe még mosoly is bújt volna. Arrébb csúsztatta a papírt, szemével még picit vésegette az íróasztal üres lapját, majd nagy levegőt véve…

- Igen.

A történethez hozzátartozik, hogy öt napja láttuk egymást utoljára, mert a hét elején megint elreppent. Hogy miért, azt nem kötötte az orromra még akkor sem, amikor megosztottam vele a saját elméletem, miszerint ott felejtette a titkos mirelit pizza receptjét az egyik bungalóban valahol a dzsungel kellős közepén.

Abból, hogy ezt a feltevésemet nem akarta megcáfolni, már biztosan tudtam, hogy valami elég sötét és elég veszélyes van a dologban, ezért nem csomózza a szaglószervemre. A mocsárharcos feltevéseimet rendre nem igazán akarja elismerni, azért én igyekszem legózni. Egy rejtély ez a pasi.

- Igen? - néztem rá fintorogva, ízlelgetve a viszontlátás belőle áradó végtelen örömét. Ha már vizslattam, megpróbáltam azt is szemrevételezni, hogy honnan hasítottak ki belőle kisebb-nagyobb darabokat. Hány új ragtapasz, kötés és varrat tarkíthatja ott, ahol én most nem látom. Hangsúlyozom, most.

Innen nézve nem tűnt csálénak vagy sántának, pöszének vagy rokkantnak, ezért kicsit nyugodtabban kerültem meg az asztalát, de még mindig nem múlt el teljesen a félsz. Ha elmegy, márpedig előfordul, mindig valami torzulattal jön vissza.

– Igen. Te is nagyon hiányoztál. Ez a boldog és felhőtlen képed meg különösen. Mondj valami romantikusat. Eszedbe jutottam, amíg túléltél a dzsungelben?

- Volt egy papagáj… - nézett rám átszellemülten, kezével valami fantasztikus rutinnal tátikázva hozzá, ezért megrúgtam a széke egyik görgőjét. Így ő csusszant vagy fél métert, én meg beleültem a papírjaiba.

- Szemét.

Szája szegletében fura dolog történt. Megszületett egy mosoly. Igazi. Sokkalta karakteresebb, mint pár pillanattal ezelőtt, sőt már-már szabad szemmel is látható volt. Én meg majdnem félrenyeltem a rágóm. Vissza araszolt a helyére székestül-mindenestül, majd meghallottam azt a hangot, amivel a búcsúzásnál engedtem el.

- Legalább te ne szívd a vérem, rendben?

Nakazawa Akira bársonyos búgása megrezegtette rajtam az alsómat. Berezonált a boxerem arra a selymes, sűrű hangra, amin arra kért, hogy ne gyilkoljam tovább. Kompromisszumkész gyerek vagyok én, velem lehet beszélni. Ezért nincs a hálónkban Nintendo, sőt tévé se, nincs ott gyakorlatilag semmi, csak a futon és valami antik magnetofon, és én mégsem kvartyogtam lyukat a hasába, hanem szépen, békésen elfogadtam, hogy ő nyugalmat akar, ha álomra hajtja a fejét. Cserébe kaptam erre a célra fenntartott zugot. Bár ő azt mondja, gyerekszoba, sőt azt is állítja, hogy kizsaroltam belőle. De nem szabad hinni neki. Duplán nem. Egy - önként adta, kettő - felnőtt kuckó. Teljesen az.

- Jól van – bólogattam vissza rá jóságos tejbepapi mosollyal. – Mit ettél ma? A kefén kívül.

- Semmit, de hiába akarod nekem ajánlgatni a sütidet, abból nem kérek, köszönöm.

- Most furdalok, mert hozhattam volna neked bentót.

- Ugyan.

- Ezért cserébe, ha hazaérsz este, fog várni valami vacsora, ami után majd megnyalod mind a tíz ujjadat, és ha jó kedvem lesz, akkor az enyéimet is megnyalhatod.

- Nagylelkű – biccentett.

- Másom is nagy!

- Tudom. A szád.

- Többek között – pislogtam rá olyan őszintén, mindenféle bűntől mentesen, mégis hátsó szándékot látott hirtelen termett ártatlanságomban.

- Jaj, de elemében van valaki.

- Na hallod! Egész héten nem volt kit piszkálni. Apropó. Mondták már neked, hogy nem valami élvezet veled telefonálni? Így élőben az ember legalább megpróbál megtáplálkozni abból, ahogy rángatod az arcizmaidat, meg csikorgatod a fogaidat, és ahogy ide meg oda ugrál a szemöldököd. Viszont a vonal másik végén hallgatni, ahogy… hallgatsz… annyira nem buli. Arra gondoltam, hogy fogok neked órákat adni ezzel kapcsolatban. A kommunikáció művészete.

- De a cím lehetne a tukánok párzási rítusai is. Ők fajfenntartanak a tiédhez hasonló hangszínben.

- Meg az a jó édes. Amúgy? Meló? – pöccintgettem meg a papírkáit, és ő erre még gondterheltebb lett. Nem gondoltam, hogy lehetséges, de lelifteztette a szemöldökeit szinte az orrnyergére.

- Nyakig ülök benne. Egyébként se nekem való a papírmunka és ha véletlenül merészelek pár napra elmenni, akkor aztán elszabadul a pokol. Kevés dologtól félek, de lassan az aktákat tekintem az első számú közellenségnek.

- Vesszenek. Gyufa? Iratmegsemmisítő? Egy lágy, orkánszerű fuvallat, ami betalál az ablakon és magával viszi az összes iratot?

- Megfontolandó. Tetszik.

- Szóval most szenvedsz.

- Intenzíven, és éppen ezért szeretnék mielőbb végezni vele. Ha holnap reggel is azzal a tudattal kell bejönnöm, hogy ez a kupac vagy ennek maradéka vár, akkor tartok tőle, hogy világgá megyek. Nem szívesen bujdokolnék el, ugye megérted?

- Aha. Most kidobtál?

- Egy szavad sem lehet. Finoman, kedvesen, és nagyon barátságosan műveltem.

Egyetlen pillanatra megkaptam a puha pillantást, ami azt hiszem, csak az én kiváltságom. Nézegettem picit főhadnagyom, aki simán, para nélkül elmegy drogásznak téglázni, de egy csomó betű ráhozza a tikket.

- Jól van, Nakazawa-san, hagylak aktakukac-módban tevékenykedni.

És mivel kihalt volt az iroda és amúgy is, odahajoltam, hogy megcsókoljam ezt a majd egy hete nem látott rendőrfickót. Mákja volt. Merészelt volna nem visszacsókolni.

Hagytam magam leszerelni és elvitorláztam haza.

Hát itt vagyunk. Hónapok óta élhetem férfiként tovább az életem. Marhára csípem. Egy ideig tombolt rajtam a hiszti, olyan pólót is vettem, amire az volt írva – KAN. Fogalmam sem volt róla, milyen külső kényszerből írták rá, de nekem tetszett a betűszó. Vettem egy csomó boxert, annyit, hogy ha csak nem hízok húsz-harminc kilót, egy életre elegendő alsót spejzoltam be magamnak, arról nem is beszélve, hogy a cselekedeteim terén is próbáltam minél jobban megmutatni, én kérem szépen, férfi vagyok. Szatyrokat cipeltem idegen hölgyeknek, megpróbáltam borostás lenni, és az ágyban is kizárólag az én irányításommal folytak a dolgok. Én voltam felül. Ha. Ha. Ha.

Aztán rájöttem, hogy vannak, amiket vissza akarok kapni. Ilyen volt példának okáért a hálóing. Persze picit alakítottam a dizájnon. A Na-san által kiválasztott virágosok és fodrosok, macisok és bodrosok helyett én pár X-szel nagyobb, egyszínű férfitrikókat szúrtam ki erre a célra, de a koncepció egy volt. Alul lengőben.

Szembesültem vele, hogy imádom a meztelenségnek ezt a különös fajtáját. Hymby-Lymby. Ez azért tartozik hozzá az egész kerek történethez, mert ha teszem azt, azt mondom, a konyhában üldögéltem egyetlen FUCK feliratú hálóingecskémben, még időzavarosnak tűnhetek. Tudom, hol vagyok és tudom, hogy már szabadon választott a hálóruházat, a hajviseletről nem is beszélve. Ha lefekvéshez készülődöm, rajtam mégis egy lenge trikó van és a fejemen mégis helyes copf.

Valami megmaradt és talán nem is bánom, hogy ennyire hozzám ragadtak a dolgok. Lehet, hogy ő is így gyógyult az életembe.

* * *

- Ez most komoly?

Én alant, Nakazawa Akira teljes vállszélességgel fölöttem. Én csupasz vagyok, mint a földigiliszta, ő pedig volt szíves kilógatni magát a sliccén, és nekem nem tetszett ez a felállás. Más egy előszobában lezavart kétperces menet és más, ha napok múlva már a futonon vízszintelve nem áll szándékában vetkőzni. Mert az, hogy ő a hálóba hordja az utcát, nem sűrűn fordul elő.

Mikor visszahajolt a nyakamra és folytatta a molyolást ott, ahol megkezdte, közben rá se retyetye arra, amit mondtam, már tudtam, hogy itt bizony gebasz van. Ennek a kopónak vaj van a fején.

- Te. Frankón azt hiszed, hogy hagyom, hogy bang-bang így, magadon a full ruhatárral, mint valami egynumerást?

- Hallgass már el – dörmögött a fülembe és az, hogy hatalmas monológja után úgy csókolt, mintha a tüdőmet akarná kiszippantani a torkomon keresztül, sokat dobott a dolgon. Tűzforró tenyerével az ölemen meg még inkább hajlottam az engedelmesség felé, s próbáltam nem gondolni rá, hogy míg én még az ádámkosztümnek is híján vagyok, rajta talán még zokni is található. Miért? Mert hiányzott. Ezt el is mondtam neki. Belesúgtam a koromfekete hajába, azokba a sötét tincsekbe, melyekben elmenetele előtt leltem egyetlen szál hófehér pókfonalat. Nem mondtam meg neki, hogy megtaláltam az első ősz hajszálát, egy - mert még bedepizne tőle, és hetekig idegelhetnék, mikorra szervez nekem omiait egy korban hozzám passzos fiatal csirkével, vagy kettő - mert akkor az arcomról levágta volna, mennyire bejön nekem, hogy őszülni kezdett az a hülye feje, és még a végén abszolúte tévesen perverznek bélyegez. Pedig csípem. Azt hiszem, ha deres lesz majd a halántéka, én még jobban nem férek majd a gatyámba tőle. Az apró szarkalábak a szeme alatt már így is az őrületbe kergetnek, túl puhák, túl csókolni valóak. Rájöttem, hogy kora nyomán vonz a bölcsessége, a tapasztalata, az ereje és a tudása, vonz az ismert és ismeretlen, vonz a hatalmas és a porszem-apró.

Éppen ezért…

Hagytam magam megdönteni úgy, hogy még a mandzsetta gombját sem vette le, aztán újra, hasonló paraméterekkel. Úthenger módban futott, én meg lettem a friss aszfalt. Mondjuk, hogy egyenletesen kivasalt, az tuti, olyannyira, hogy mikor bágyadtan a fürdőig kúsztam, majd kisvártatva vissza, nem is esett le azonnal, mi változott a képen. Hosszú másodpercek teltek, mire bevillant, hogy amíg én a víz alatt ejtőztem, zsarukám mint a villám ruhát váltott, és bár az entyempen-tyemhez nem volt hajlandó pucérkodni, most átugorva az állomást, egyből hálóruhát öltött.

Nakazawa Akira az ablaknál támasztott. Szereti az éjszakai várost. Sokszor kaptam rajta, és nem a semmibe bámul. Egyszerűen az éjjelbe néz, mint most is. Állt a hatalmas üvegtábla előtt, rajta a sötétbarna yukata, annak rendje s módja szerint szabályosan, kezében cigaretta, körülötte a nyitott ablak ellenére enyhe homály, lágy köd, mit az ajkain távozó füstnek köszönhet. Lehajolva újra belebújtam FUCK feliratú pendelyembe, de mozdulataimra meg sem percegett. Tudja, hogy bejöttem, tudja, hogy öltözöm, és szerintem abban is biztos, hogy tudom, hogy tudja.

Pár lépésbe került mellé érni, és elé vágni sem volt több. A kilátás helyét én foglaltam el, így a sötét éjfüggöny, a fények és neonreklámok helyett kénytelen volt engem bűvölni tovább. Felkínált egy slukkot. A kezében tartott cigarettára hajoltam, úgy kóstoltam bele, hogy a számmal a tenyerét is megsimítsam. Megmosolyogta, és míg kifújtam a jóleső kortyot, szemébe nézve nekiálltam kibontani az övét.

Figyelt engem. Sötét szembogara hirtelen olvashatatlanná vált. Sokszor értem és legalább ennyiszer rejtvényként élem meg. Most képtelen voltam rájönni, mit is látok. Végigsimítottam a mellkasán, majd válláról lecsúsztattam a ruhát.

- Tudtam. – Ha nem is tudtam, de sejteni sejtettem, hogy ilyenféle oka lenne annak, hogy ennyire nincsen előttem vetkőzhetnékje. Rendesen be volt bugyolálva a bal oldala, válla és fél karja. – Mi ez?

- Valami, amiről nem beszélhetek neked. Olyan valami, amit jobb lenne, ha nem is vennél észre, rendben?

Az egy ponton átvérzett kötés több volt, mint beszédes, nem kellett hozzá kommentár, hogy felfogjam, ez egy golyó ütötte seb.

- Átlyukasztottak? – kukkantottam hátra, s a lapockája mellett megláttam a folt párját. – Ja. Téged átlőttek.

- Bement és kijött. Nem nagy dolog.

Irritáló módon semleges volt.

- Nem kéne neked ezzel kórházban lenned?

- Ugyan már – szippantotta ki az utolsó szuszt a kezében tartott szálból. – Fertőtlenítik, kötözik és élhetsz is tovább.

Annyira könnyen jöttek a száján a szavak, hogy hirtelen elöntött a pulykaméreg.

- Aha. Mi vagy te, G.I. Joe? Lepattan a karod, kit hat hét, majd kapsz újat, mi?

Szerintem szikrázott a szemem, de ő nem tűnt különösebben ijedtnek.

- Fáradt vagyok és kimerült. – Megdörgölte az arcát, mint aki el akarja kenni a saját vonásait. – Mi lenne, ha nem most kezdenél el vallatni?

- Vallatni? Hát mi vagyok én, a feleséged?

- Házisárkány-növendék?

- Látod amúgy, hogy majd felrobbanok?

- Megbeszéltünk valamit, Kenji.

- Ja, megbeszéltünk. Egyezkedtünk a monogámiáról, a hangos dolgokról, a saját vacokról, meg arról, hogy vannak dolgok, amikhez ketten kellenek!

- Nem értem, miért kell ez – nézett a szemembe, és én csak egyre jobban éreztem, hogy dübörög odabent az agyam.

- Nem érted? Mondd! Ha a következő golyó kicsit arrébb csusszan, akkor? Akkor mi a fene lesz? Majd várlak itt, mint a hülyegyerek, és egy hónap, fél év múlva majd feladom és beletörődök, hogy elkallódtál valamerre? Hát mégis hogy gondolod ezt?

- Ha velem valaha bármi történne, lenne, aki megkeres téged és elmondja.

- Kösz, baszd! Kinn vagyok a vízből veled, meg a halálhírhozóddal is. Kell a francnak! Nekem ne jöjjön senki!

- Most akkor végképp nem tudom, mit akarsz tőlem.

Ha nem lett volna már amúgy is részlegesen gúzsban, és engem nem bántott volna a vérének a látványa, most löktem volna rajta egyet. Szemmel láthatóan nehezére esett az ébrenlét, és nem tudom, hogy nem vettem eddig észre, hogy szemhéja fáradtabban rebben. Teljesen vak vagyok, de túlságosan mérges is ahhoz, hogy fátylat borítva az egészre alakítsam neki a békés kikötőt, ahova hazatér pihenni. Ezt várná, de én képtelen vagyok rá.

- Szemét vagy. – Halkan beszéltem, rá se néztem. – Tök hülyén fog hangzani, és nem akarom, hogy félreértsd, mert még mindig ugyanannak tartalak, mint két mondattal előbb, de azért… - megharaptam belülről a szám szélét - jó éjszakát – motyogtam az orrom alatt.

Reménykedtem benne, hogy a karom után nyúl, hogy megállítson, de nem tette, így én kigyalogoltam közös hálónk négy fala közül és máshol raktam magamnak fészket. Az apró szoba, legyen inkább kuporgó, kifejezetten nekem lett berendezve. Nincs is itt igazán más, csak egy-két párna, és tévé, meg egy csomó konnektor. Véleménye szerint nekem ez kell a kikapcsolódáshoz, és azt hiszem, zsarukám nem rossz emberismerő. Vagy a franc se tudja. Lehet, hogy csak szakmája okán jó megfigyelő. Nem egy alvásra berendezett hely ez, így a földön, a színes szőnyegen a párnák között, olyan voltam, mint egy doboz elszórt Pocky. Feküdtem a hátamon, fejem hol erre, hol arra nyaklott, a puffancsokon innen és túl, fészkelődtem, hogy találjak legalább egy elviselhető pozíciót az alváshoz.

Kell említenem, hogy nem sikerült? Amennyire kényelmesen le tudom itt dobni magam mozizni, vagy ha a virtuális világban szeretnék alámerülni, annyira borzasztó volt szundizási célokra. De azt sem zárom ki, hogy ex-édesapám miatt nem megy a regenerálódás. Ki nem érezné a helyemben trágyán magát? Az dobja rám az első követ, akinek erős öngyilkossági hajlamai vannak, mert miután eltalált, én tuti, hogy aktív eutanáziát fogok rajta gyakorolni. Egyik pillanatról a másikra megtudni, hogy életed mogorva és özönvíz előtti társa a hátad mögött játssza a Batmant, és ha nem is mosolyogva, de vérnyugodtan közli veled, hogy nem kell a pelusba pisikélni, ha őt agyon találják lőni, majd jön valaki, aki megajándékoz a hírrel, hogy teszem azt, tegnaptól özvegy vagyok. Ez olyan… jó. Szép kilátások. Bizsergek, mert hangyásra zsibbasztott, és essen le a füle annak, aki kitalálta az utójátékot, de nekem ilyenkor nem itt lenne a helyem, egy hülye, dörzsös szőnyegen, hanem sokkal inkább a yukatája alatt, de legalábbis erősen mellette.

Milyen már ez! Vártam, mint a télapót, meg a hat vagy akárhány rénszarvasát. Még vacsorát is csináltam. Főzöm itt neki a fúziós kajákat, mert rákapott az a jó ízlésű gyomra, és akkor ezt kapom cserébe! A padlizsánom mostanra biztos lottyadt, mint egy öreg mosogatószivacs. Hjaj. Ébredjek már fel.

Kedves Én. Hány éve is ismerjük egymást? Elég régen, igaz? És azt a csík szemrésű fickót a másik szobában? Annyira nem régen, de már elég ideje ahhoz, hogy mindketten tudjuk, előbb kajálná le a búráját, mint hogy engedjen a huszonegyből. Legalábbis sok esetben. Te viszont okos vagy és tudod, mit kell tenned, nem igaz? Akkor meg? Mozdulj már, mielőtt végképp összeaszik az, amivel órákat vacakoltál a konyhában.

Még mindig vérig sértődött léptekkel visszatrappoltam a szobába. Szerintem fél óra is eltelhetett, de ez a pasi még mindig az ablakban kotlott. Talán ilyenkor az élet nagy dolgairól oszt és szoroz, vagy csak arról tanakodik, minek vett a nyakába egy ilyen házsártos feleség típusú srácot, mint szerény személyem.

- Hé, te. – Szerelmesek között már csak ilyen finomkodva szokás. – Fordulj - böktem meg még csak véletlenül sem a sérült váll-oldalán.

Engedelmesen csavarodott meg, és ezért máris a szájában találhatta az első falatot. Ledöbbent, de rágni nem felejtett el. Hála égnek. Nem vagyok egy elsősegély-guru. Őrölte, őrölte, és amikor már kezdtem komolyan elgondolkodni rajta, hogy biztos padlizsánt grilleztem-e, nem pedig egy tömb színes gyurmát, akkor Nakazawa Akira nyelt egyet. Fültől-fülig furi szivárvány telepedett az arcára, szemem láttára bontottak szirmot az ízlelőbimbói. Ajkai is formálódni kezdtek, és bár én kíváncsian vártam, mi sül ki ebből, nem jött hang a torkán. Összehúzott szemrésekkel próbáltam helyzetelemezni, hátha csak látszatra ment le az a falat, és most éppen a művemtől fuldoklik, csak ezt is, mint mindent, egyedi Na-san stílusban teszi, aztán leesett, aminek le kellett volna már az elején.

– Óóóó. Te bókolni akarsz nekem?

Újabb falatot kapott és ezzel mentesítő fél percet is. De szó megint nem jött, így segédkezet adtam neki. Vagyis segéd-szavakat.

– Figyi – vontam meg a vállam, míg ő ismét harit kapott. – Csak mondd, hogy rohadt jól főzök, és nekem az elég, oké? Vagy tudod mit? Csak, hogy picit nőjön a májam, mondd, hogy „remekül főzöl” – ez olyan hitelesebbnek hangzik, és nekem az teljesen elég lesz ma estére.

Kivette a kezemből a tányért, megette róla az utolsó szeletkét, majd tökéletesen rendetlenül az ablakpárkányra tette.

- Istenien főzöl.

- Sssszzzzz – hang- és mozgásutánoztam egy mélyhűtőből szoliágyra helyezett tál fagylaltot. Az üzenet nem bonyi. Elolvadtam. – Főhadnagy úr, maga tökre hazug, de nem baj.

- Kikérem magamnak – köhintett kurtán.

- Ha most azt mondod, hogy „nem szoktam hazudni”, akkor szétröhögöm az agyam.

- Meséltem már a kivitelezhetetlen dolgokról? Hallottál már arról az örökzöldről, hogy „ami nincs, azt nem lehet?”

Ránevettem, enyhe fintorral köszönve meg az apró szúrást, és ő mosolyomba kapva megcsókolt. A szósztól enyhén menta ízű volt a szája, és a csókja tűzforró. Olyan forró, mint az ölelése.

Megkapni a kívánt súlyt könnyedebb érzés, mint bárki képzelné. A teste nehéz és alatta mégis könnyű lenni. Csókolni, sóhajtani, sírni, nevetni, dühöngeni, élvezni sokkal könnyebb, ha velem van. Ez a szerelem?