Hidegvíz
alá kellett dugnom a fejem, hogy le tudjak nyugodni. Ha nem tettem volna, az
ablakba pattanok abban a szent pillanatban, mihelyst csapódik a bejárati ajtó.
Lesbe helyezem magam, és amint feltűnik az a kegyetlen feje az utcán, fogom
és ráadagolom az elfelé baktató hóhérvigyorú fazonra a könyveimet, ruháimat,
ágyneműt, amit idekészített, ezt a csúnya, cakkos levelű növényt, meg az
íróasztalt darabokra hasogatva! Bármit, ami a kezem ügyébe kerül... De inkább
percekig hagytam, hogy a langyos cseppek a hajamra zubogjanak. A hűvös
kimosta az agyamból a magasgyilkolászás gondolatát, és a rólam csorgó víz
magával vitte a lefolyóba. Bár apró kis képzelgéseket hagyott. Ennyi jár nekem.
Legalább ábrándjaimban hadd lépjek az ablakpárkányt szorongató kézfejére.
Álom, édes álom.
A mosdó mellett lógó kék
frottírdarabot a fejemre csaptam, köszöntem az ázott verébnek a tükör másik
oldalán, és jóval nyugodtabban hagytam el a fürdőszobát, mint ahogy oda
csapódtam. Forró fej jegelve... ideig-óráig. Ami viszont nem csitult el, sőt
éledni látszott... az a békanép a hasamban.
Kóruskuruttyolnak és egyre
hangosabban. Nézzük a tényállást. Roppant kedves rendőr bácsi itt hagyott magamra, míg ő elment bűnüldözni... vagy bűnözni? Fene se tudja, de a lényeg,
hogy egy szál magamban vagyok és ha emlékeim nem csalnak - márpedig tíz percre
még csak-csak vissza tudok pörgetni - akkor a hűtő tartalma a rácsban és a
fehér műanyag tartókban ki is merül.Van benne még némi vitamin héjában és
csokifoszlányok.
Mi következik ebből? A
keserű jövő. Gyomorsavam lassan átmarja a hasfalam és a köldökömön kezd majd el
kizubogni. Nem akarnám.
Kivágódtam a konyhába.
Szekrényszemlét újfent letudtam, így másodszor már memorizáltam, mit merre
találok. Tányérok, poharak, szalvéta, fólia... De étel nincs! Konyha, az a
normális, ha az emberek bélyeggyűjteményt vagy zacskós cementet őrizgetnek
itt, nem olyan ostobaságokat, mint szépen formára nyesett döglött állatok,
földből kapart, fonnyadni képes vitaminságok, esetleg gondosan válogatott
ételszínezékekből és stabilizáló szerekből megalkotott, aromákkal dúsított
gyomortöltelékek. Ha csak nem ropogtatom el a műanyag villát némi
fűszerezéssel, akkor összeszottyadok, mire ez hazaér.
Agyam elkezdett kattogni
és arra eszméltem, fejtörök, mennyire tápláló a fogkrém és milyen lehet, ha az
almára kenem. Lehet, hogy ily módon valami új különlegességet
találok fel, ami duplán jó a fogaknak. Látom a reklámot. Menta és C-vitamin
tökéletes harmóniája ihlette új ínyencség, gyermekeknek kapható az
eper-fodormentás változat. Nem vicces. Éhen fogok pusztulni.
Már szinte teljes
kétségbeeséssel vágtam be a frigó ajtaját, mikor a hirtelen mozdulatot
félbeharapta a látvány. Fagyasztó. Ajtaján jégvirágok, miniatűr gleccserek
burjánoztak kifelé az illesztéseknél... rám tört az inger, hogy kinyissam. Bár
tartottam tőle, hogy sípályánál több nemigen van benne. Esetleg némi jégkocka,
tán zöld hús, vagy ne adj isten egykori társának négyujjú kézfeje, amit
emlékbe őrizget... Felkészültem a legrosszabbra és nekizuhantam, hogy
felrángassam a megfagyott rekeszt.
Uram, áldd meg a
főzésképteleneket! Gyorskaja hegyek zuhantak a nyakamba. Előpepecselt
menühalom terült el a padlón, pizzától a marharaguig minden. Tíz- és kétperces
időtartam között tányértöltelékké varázsolható félkész mizériák. Még süti is!
Felkaptam az egyik dobozt
és megpróbáltam kiböngészni a homálycseppes betűket, hogy mit is fogok. Nem
bánnám, hogyha valaki elmagyarázná, miért van jegelt puding... Él olyan, aki
még azt sem tudja megfőzni? Lehet, hogy nyomozó úr épp egy ilyesféle figura?
Bizarr látvány lehet a pasas, amint egy "szakácsok gyöngye" feliratú
kötényben kavargatja a vaníliapudingot. Szegény cucc. Éppen szilárdulna
megfele, pempőléte első gyengécske mozzanatait készül megtenni épp, felnyitja
a szemét és kikuksiz a lábosból és akkor!
Meglátja... vagyis hogy
nem látja azokat a szemeket, meg a lefelé biggyedő vékonyságokat és máris
összeugrik, majd ijedtében odakozmál. Na ezért kell neki a pudingból is
előfőzött.
Megfejtettem a rejtélyt.
Nem maradt más hátra, minthogy egy mozzarellás pizzaság személyében megleljem
választottam és a hűdegyorstáplálékot mikróba vágás után leküldjem a nyelőcsövemen.
Tudom, hogy miért álltam
le a gyorskajával tizen- valahány évesen. Mert utána mindig úgy éreztem magam, mint egy farkas, akinek a rémmese egész stábja ott gyűlésezik már a
bendőjében. Piroska, nagyi, a gidák, kezükben a szikla, vadász, felesége, a
törpék. Kellemesen jóllakottnak is hívhatnám ezt az állapotot, de nekem találóbb elnevezésem van rá, hogy "mingyápukkadok".
Úgy döntöttem, mivel nem akarok arra ébredni, hogy egy szál
ágyékkötőben tréningelek és én vagyok a legesélyesebb ifjú titán az amatőr
szumó-bajnokságon, ezért inkább megpróbáltam aktivizálni magam és belefogtam,
hogy megismerjem "otthonom". Végülis? Apa mondta! Jó, valószínűleg
nem a saját szekrényének tartalmára gondolt, de én maximalista vagyok.
Oda-vissza tudom sorolni a maroknyi semmit, amit a konyhájában tárol. A
fürdőszobáján mégis mit nézzek? Szappan meg tus zselé, valami olaj, meg fogkrém
és ott van az az ókori penge, amivel feltételezem, az arcáról vakargássza a
szőrt. Legalábbis remélem, hogy azt csinálja. Az az izé olyasmi, mint amit
múltkor láttam az egyik ismeretterjesztő tévécsatornán. Bennszülött törzseknél
ilyennel szokták csinálni a körülmetélést... remélem, szabadidejében nem űz
hobbiszinten ilyesmit. Nem festek rémképeket. Ráérek akkor elájulni, mikor
majd meglátom az ágyam felett a nyisznyisz eszközzel, meg valami üveg piával
fájdalomcsillapító gyanánt. Még a gondolata is fáj. Gonoszan csillogó szemek
és biztos van neki egy olyan sátáni kacaja ilyen helyzetekre... Na, elég az
önterrorizálásból. Ezt a kedves feladatot inkább ráhagyom az illetékesre.
Szóval ez van. Elfogyott a
lakás. Kivéve... talán ezt hívják végtelenül aljas mosolynak... A háló. Apuci
szobája még felderítésre vár.
Határozott léptekkel
haladtam előre. Volt egy olyan érzésem, hogy a tapéta "fordulj vissza, míg
nem késő" jeleket sugároz az agyamnak, de valahogy nem hatott meg a dolog.
Az ajtó elé léptem. Kezemet finoman a kilincsre simítottam és vártam. Nem
hallottam légiriadót felvinnyogni, vagy hogy beindult volna az önmegsemmisítő
mechanizmus, fegyverek beélesítésének zajai sem szűrődtek ki odabentről, így határozott
mozdulattal lenyomtam a réz kallantyút.
Percekig pihent az állam a földön. Vissza kellett néznem az
ajtóból, hogy még ugyanabban a lakásban vagyok-e és nem szippantott magába egy
kóbor féreglyuk. Egyetlen egy szó jutott az eszembe. Hűha.
Szemem elé tárult egy
másik birodalom. Annyira nem ő volt ez a szoba. Ehhez a rideg és barátságtalan
pasihoz nem ezt a környezetet képzeltem el. Olyan kínzókamra dizájnra
számítottam, sok acéllal, kínpaddal, rácsos végű ággyal, talán egy
szerencsétlen, megbilincselt kéjrabszolgával... ki tudja. Kezdem megszokni a
tévedéseimet. Hirtelen talán egy másodpercig lelkiismeret-furdalást is éreztem
magamban felrémleni, hogy most megsértem ezt a kis... nem tudom, talán az a leghelyesebb,
ha szentélynek hívom. De az érzést hamar maga alá gyűrte egy másik. A
kíváncsiság megragadta a gallérom és beljebb rántott.
Ámulva forogtam körbe. A
falak olyan nyugodt érzést sugároztak, körül fogtak, melengettek. Halovány
barna színüktől biztos nem fáznék télen. Elég lenne nézni, hogy melegséget
ébresszen bennem. Az egészen gyenge árnyalatnyi narancstól, amivel megbolondították
a barnás festéket, olyanná varázsolódott, akárha sütne idebenn a nap. Kint az
idő csupa borongós, felhők fedik az égboltot, összefogództak, hogy szürkületet
bocsássanak ránk és itt mégis napsugár cikázik. Saját mosolya van a szobának,
talán ezért fedik a hatalmas ablakokat teljes hosszukban vörösesre pácolt
bambuszrolók. Éppen annyi fényt engednek át, amennyi eloszlatja a félhomályt
és látni enged.
Újabb döbbenethullám ért
el, mikor végre elszakadtam a falak csodálásától, hogy jobban szemügyre
vehessem a berendezést. A szoba közepén nem ágy terült szét. Méretes futon
terpeszkedett el. Csak ismételni tudom saját magam, hűha. Szóval a pasi futonon
alszik és mindennek tetejében hiperprecíz. Szépen eligazítva rajta a takaró,
sehol egy ránc, egy kósza redő. Szürkés anyag katonásan ráhajtogatva...
yukata?! Az állam már egészen megszokta a padló érzését. Nem gondoltam volna ilyennek
a fickót és ez az információ csak beletette fülembe a további bogársereget. Mi
jöhet még?
Nem kutattam. Én csak...
felmértem a terepet és bezsebeltem némi információt lényének eleddig kiaknázatlan,
esetleg elrejtett titkairól. Csak meg akarom ismerni. Ártatlan kis semmiség.
Véletlenül sem arról van szó, hogy könyékig merülök életének bensőséges magánügyeiben
és kiforgatni szándékozom minden mocskos kis titkát, amit őrizget! Ismerd meg
apád! Van ilyen mondás? Ha nincs, akkor én
ezennel törzskönyvezem és az "Ismerd Meg Apád" mozgalom
keretében adatgyűjtésre indulok!
A hagyományos helyeken kezdtem.
Kihúzogattam a fiókokat, egyenként mindbe beletúrtam. A zokni gömböcök között
kajtattam, arrébb tologattam a nyakkendőket - már itt leszögezhetem, hogy
ízlésvilága meglehetősen fakó, mert itt minden a tintakék, az egérszürke és a
legfeketébb fekete körül mozog. Leltem ugyan egy bordó nyakszorongatót, de
szerintem az csak valami reklámajándék volt. Vett öt ugyanolyan grafit öltönyt
és az eladó megajándékozta ezzel a kellemes burgundi darabbal, hogy szegénykém
ne legyen olyan háziegér hangulatú. Túledzett háziegér... A másik rekesznek is
nagy hévvel rontottam neki, de félúton megakadt a kezem. Az alsógatyái alá nem
voltam hajlandó benyúlni. Tőlem ott akár kincset is őrizgethet, de én meg nem
fogom azokat, amiben ő a... nem. Na nem.
Aztán ingek, pulcsik, pólók.
Öltönyök, bőrkabik... frakk! Már éppen azt hittem, megvannak a dugi dobozok,
aminek majd tetejét eltávolítva meglelem a féltve őrizgetett titkolnivalót.
Milyen ember az, aki cipőt tart a cipősdobozban?
Még a futon alá is
bekúsztam, de ott sem leltem semmi érdekeset. Már a derekamig nyelt el a
matrac, mikor feladtam. Még egy nyamvadt pornója sincs. Hát milyen férfi az
ilyen? Legalább egy doboz cigit raktározna valamelyik zakózsebében! Lassan
ott tartok, hogy körülnyalom a hamutartót és közben azt hiszem, kéjesen
nyögdécselni fogok. Legalább egy üres doboz lenne, hogy a kiszóródott dohányt
csipegethetném az aljáról! De semmi. Itt nincs semmi!
Lezuttyantam a földre.
Unalmasan karistoltam a padlót, forgattam a fejem körbe-körbe, sokadjára
tekintettem oda-vissza, mikor szemem megtalálta a neki legjobban tetsző
pontot. A képet a falon. Nem tehetek róla, hogy mindig idetévedek. Az a táj...
az a táj él. Avarszínű ragyogás.
Öreg fák, tán több száz
tavaszt megélt vénséges lombok, kőpad, amit már megkoptatott az idő, mohával
fedte a faragott sziklát. Múló hangulat és mégsem szomorú búcsú lengi körül,
pedig ha ott járnék, tán térdig fedne a lehullott avar. Haldoklik rajta a nyár
és mégis csodálatos. Rozsdaszín ősz hangulat. Szinte érzem az illatát, s
ahogy simogatja a szél az arcom. Soha nem érdekelt igazán
a képzőművészet, valahogy mégis úgy éreztem, tudnom kell a nevét, aki
megálmodta ezt a kertet. Hátha rávéste, hogy hol van ez a darabka csoda. Mert
hogy ezt nem találhatja ki valaki, az tuti. Ez van valahol és nekem nagyon
tudom kell, hogy hol!
Percekig kerestem, kínos
részletességgel kutatva a festett vásznon a művész szignóját, de egy csekélyke
betű nem sok, annyi sem volt rajta.
Talán a hátán - emeltem
meg óvatosan a képet, hogy aláleshessek egy kicsit. Vigyázva tapogatva, lágyan
kutatva, egyszer csak beleütköztem valamibe.
Volt egy olyan érzésem,
hogy nem kéne hozzányúlnom, de mikor megtaláltam a festmény hátuljára erősített vékony rekeszt és benne a sötét dossziét... képtelen
voltam úgy otthagyni, hogy ne tudjam, mi van benne, így visszahelyezkedtem a padlóra és nekiálltam fellapozni
újdonsült szerzeményemet.
Nevek, dátumok, számok
halma. Hozzájuk tartozó kódok, jelölések, különböző színű sávok. Számomra ismeretlen helyszínek, mik ezek? Időpontok? Találkozók? És a horribilis számjegyek
a nevek mellet? Te jó ég, ez pénz lenne? Na, nem. Ennyi pénz nincs is a világon.
Apró kis széljegyzetek oldalt... Próbáltam kivenni, úgy kapar a pasas, hogy
képtelenség érteni. Perceket vett el egy-egy szó kibogarászása és még így sem
lettem okosabb. Aztán leesett. Ezek nem értelmes mondatok. Ezek mintha
virágnyelven íródtak volna. Zsaru-zsargon? Tovább böngésztem és észre sem
vettem, hogy már nyakamra mászott az este. De csak rájöttem. Úgy működik, mint
egy átszerkesztett ábécé. A szavaknak más jelentése van, de egy szó mindig
ugyanaz, és ha…
Ebben a pillanatban
hallottam meg a kulcsot a zárban. Kihagyott a szívem. Gömbvillámként tettem
vissza a mappát, gyors egyenesbe hozást követtem el a képen és sprint! Az
volt az egyetlenegy szerencsém, hogy a fickó gondosan bebörtönzött, így mire a lakásba
lépett, én már az ágyamon hasaltam és buzgón űztem a semmibe révedést.
Hallottam, ahogy becsukja
az ajtót, motoszkál, villanyt kapcsol, hűtőt nyit. Remélem, beletett valamit,
teszem azt táplálékot. Aztán tovább motoszkál... és közeledik... közeledik...
te jó ég, ez ide...?!
- Megjöttem - nyitott be.
- Tök szép, nagy, lapos felület van a szobámnak kinevezett rész
bejárata előtt. Lehet ütögetni, mielőtt határsértene - vetettem oda
félvállról, majd tovább néztem az ablaküvegben tükröződő képmását.
- Jaj, az én kis
tündérbogaram durci?
- Ha, ha, ha. Vicces pasas
maga. Nem akarták még a halakkal altatni a barátságos humoráért? Vagy csak az
én kiváltságom, hogy így sziporkázni hallhatom?
Ez hülye. Én sértegetem, ő
meg egészségeseket röhög.
- Édes teremtés. Tessék! -
hajított valamit mellém. - Ajándék apától.
- Mi van benne? -
sandítottam oldalra, hogy szemem sarkából szemügyre vehessem a csomagot.
- Mondtam. Ajándék. Bújj
bele, aztán gyere, mutasd meg, hogy áll.
Kisomolygott a szobámból.
A csomagra vetettem magam, mert bár volt egy olyan megérzésem, hogy semmi
jóra ne számítsak... érdekelt, mi van benne!
Falamon, feltételezem
drága vadiúj édesapám jóvoltából, méretes tükör trónol. Ami most majd'
szilánkokra repedt a röhögéstől. Megértem.
A fene azt a sas szemét
ennek a zsernyáknak. Tökéletesen eltalálta a méretem. A halványkék alapon
apró, sötét virágocskákkal borított selymet mintha direkte rám szabták volna.
Sehol egy felesleges ránc, egy apró kis vonal, amibe beleköthetnék, hogy
eldeformál, hogy rossz helyen van, hogy kicsi, nagy, hosszú, rövid, szoros,
szűk vagy bármi! Tökéletes, a fene esne bele, hogy hulljon el az ujja, aki
megvarrta! Úgy nézek ki, mint egy...
- Mondd, mennyi ideig tart
felvenni egy kimonót?
- Ez női! - üvöltöttem ki
a választ a mennydörgésre.
- Persze, leányom, mégis
mit szerettél volna? Egy negyvenötös katonai bakancsot? Gyere ki szépen és mutasd
meg - dörgött, szerintem a nappaliból.
- Addig várjon ott, amíg én ebben innen kiteszem a lábam. Csúnya
halál a kiszáradás.
- Van fél perced, gyermekem, hogy kilejts elém.
Ez már kissé komolyabbnak
hangzott az előző mosolygós dörmögésnél.
- És mi lesz, ha én mégsem
vagyok rá hajlandó? – tudakoltam hangszál repesztve. Csak hogy tudjam a lehetőségeimet.
- Akkor bemegyek és én
foglak kihozni, de abban nem lesz köszönet. Már csak tíz másodperc.
- Nem akarok!
- Nyolc.
- Én férfi vagyok! Nem
domboríthatnám mondjuk az egyetlen kisfiát?
- Öt.
- Bármit, csak ne kimonót!
- Kettő.
- Jó leszek, ígérem!
- Indulok...
- Ne! Ne.
Megyek... - vettem egy mély levegőt. Szadista állat - címeztem még neki egy
utolsó halk kedveskedést, majd szélvészmód elhagytam a szobát. A nappaliba
csörtettem, mentem két kört a dohányzóasztal körül, szememet szigorúan a földön
tartva, majd a közel öt másodperces divatbemutató után 200 km/órával visszaiparkodtam
a szobámba. Az ajtóban ért a búgás, pedig már annyira közel voltam...
- Állj.
Mint akibe villám csapott.
Engedelmeskedtem. Nem tehetek róla... a hangja.
- Fordul.
Mint a katonai suliban.
Hátraarcoltam. Néztem a kanapén ülő fickót, amint végtelen nyugodt mozdulattal
lelazítja a nyakkendőjét, két ujjal kiengedi a felső inggombját, rágyújt,
mélyen szívja tüdejébe az első slukkot, majd a távozó sűrű füsttel útjára
engedi az utolsó vezényszót.
- Vissza.
Pár kis lépés - inkább
lépésecske - és mégis így, hogy a szeme végigkísér, ahogy sétálok át az
előszobán... valahogy mintha örökkévalóságnak éreztem volna, míg eltotyogtam a
nappaliig. Tapad rám ez az izé. Minden mozdulatomnál feszül rajtam az anyag, ő
meg rezzenéstelen arccal figyeli, ahogy lassacskán elé érek. Zavar. Halálosan
zavar.
- Na!
Most jó?! - toppantam elé. Széttártam a karomat. Tettem egy fél mozdulatot
jobbra, majd balra is pörögtem. - Mehetek végre? - meredtem rá agresszív szemhúzogatás
kíséretében.
Csak fejcsóválást kaptam.
Újabb szippantást vett magához, majd cigijét a hamutálba támasztotta. Kényelmesen
kinyújtózott, és elhagyta a kanapét, hogy lassú léptekkel hozzám sétáljon.
- Mondd, gyermekem,
királyi palotában éldegéltél eddig, ahol öltöztetőnők aggatták rád a rétegeket
nap, mint nap? Hát hogy lehet valami így felvenni? - nézett végig rajtam
feltornászott szemöldöke alól.
- Nem szokásom nőnek
öltözni - mormogtam az orrom alatt.
- Nem szép dolog hazudni,
egyetlen csemetém - majd nevetve ráncigálni kezdte rajtam a ruhát. Nyakamhoz
nyúlt, ujjaival kiigazgatta az anyag kacskaringós vonalát. Gyengéden járt a
keze a selymen, ahogy eligazította mellkasomon a kékséget, majd a két lengő
ujjat egyengette ki. Nekiállt, hogy átkösse az obit, csavargatta a derekamon
jobbra-balra az övet, szép lassan masnit formázott. És én minden akaratom
ellenére egyszer csak éreztem, hogy arcomba tódul a vér. Nem tudtam, merre
nézzek. Tudom, hogy égő vörösség lüktet rajtam. Zavar ez a közelség, ahogy itt
tornyosul felettem és baromira kicsinek érzem magam. Halálra idegel, hogy itt
buzerál és matat rajtam. Fújtatva néztem fel rá, fejem lila, fülemből gyanítom
tódul kifelé a füst, éreztem, hogy készülök felrobbanni, kezébe harapok vagy
mittomén...
Idegbeteg pillantásomat
egy békés mosollyal jutalmazta.
- Na, csodás - paskolta
meg a fejem, mint ahogy a kutyának szokták, ha az idomított jószág visszaüget
a gumilabdával. - Jó kislány.
Elfordult. Esküszöm, úgy
fogtam vissza a saját kezeim, hogy ne ugorjak a torkának. Bár komikus kis
jelenet lett volna, ahogy a nyaka felét szorongatom. B tervem volt, hogy
hátulról belerúgok, hátha fejjel esik az asztalba és alszik pár napot. De ez is
ment a süllyesztőbe. Maradt a C, tehát a kiabálási szándék. Hogy elmondom
neki, mekkora egy címeres szemétláda és hogy induljon melegebb éghajlatra,
mielőtt én csinálok neki trópusi fílinget, hogy rágyújtom... amikor hirtelen
ordításért hatalmasra tátott számban találtam egy félig elszívott
dekket.
- Jutalom - nézett rám
jótét lélekként. Feje fölött csillant a glória. Fordított rajtam egyet és a
szobám felé taszajtott.
A nikotin nyugtató
csókjától bágyadtan botorkáltam a szobám felé. Dühöm elszállt, az elvonási
tüneteimet tompította ez a negyed szál, amivel volt szíves megszánni.
– Jó éjszakát, gyermekem -
búgott utánam rózsaszínen, néha ki-kiesve szerepéből. - Álmodj virágosat. Manócskákkal
és szívecske orrú kismacikkal. Ha megtalálom az íróasztalba vagy a
szőnyegpadlóba passzírozott csikket, eltöröm a kicsi kezedet. Apa szeret. Ne
felejts el fogat mosni.
Valami nagyon rosszat tehettem előző életemben, amivel
megpályáztam ezt a fickót. Bár nem tudom, mi lehetett az a szörnyű bűn, amiért
ez a vezeklés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése