Védőőrizet 14.fejezet

-Tudja... - böktem oldalba zsarukámat - Nem akarom felidegesíteni vagy ilyesmi, de... figyelnek minket.

Rendőr bácsi elszakította magát a kilátástól - már ha nevezhetem annak a járdahegyeket, amikre a maszatos üvegen keresztül bambult, és rám fókuszált. 

- Mi a probléma, gyermekem? - köszörülte meg a torkát, majd a popcornomba nyúlt, és megropogtatott egyetlen szemet.

- Szerintem figyelnek minket, és ne egye meg a kukoricámat. Miért nem kért maga is?

- Nem szeretem - közölte rebbenéstelenül.

- Akkor miért legeli? Inkább koncentráljon arra a leselkedőre.

Szememmel finoman próbáltam indexelni, villogni, hogy sandítson mögém, és meózza le az a fura figurát, aki idestova negyed órája minket bámul. Hát nem tudom, milyen rendőr ez. Én extra diszkréciót tanúsítok, és úgy jelzem a veszélyforrást, mintha csak tikkelne a jobb szemhéjam, ez meg úgy kajtat körbe, mint a csősz lézerezi a kalászokat.

- Ki? Az a szerencsétlen a mindenhova felmászó, időnként robotmód felbippegő kölyökkel, vagy az egymás szájában matató nyálfoltos elvadultság? 

- A büfés srác.

- Melyik?

- Tudja, a kettőslátás az agydaganat jele lehet. Egyetlen bordómellényes nyálasképű virít a kajacsomagok között! Azóta figyel minket, amióta megvettük a kólákat. Gyanús nekem, hogy így sunnyog. Szerintem valami nincs... - de édesapám arcán megszülető, érdekesen tenyérbirizgető vigyort nem tudtam figyelmen kívül hagyni. - Mi van, megakadt a patkukk, vagy minek örül?

- A fiú a pult mögött?

- Hogy magának mennyire gyors a felfogása! Fel kéne hagynia a térfogatnövelőkkel. Az. Állandóan itt van a szeme...

- Nagyon figyel.

- Ugye?! Ugye, maga is látja! Mondtam.

- Igen, rettentően koncentrál.

- Igen!

- Mintha atomjaira akarna szedni a tekintetével.

- Ugye!? És most mi lesz? Van erre valami kézikönyv vagy ilyenek? Bemegyünk a vécébe és kimászunk az ablakon, vagyis... én kimászok és visszajövök egy házgyilokgolyóbissal és kikuglizom magát onnan, vagy... ?

- Két lehetőség van - köszörült torkot ismét édesapám, és én megfeszítve vártam a közlendőjét. - Vagy idejön és elkéri a számodat, vagy tovább dolgozik rajta, hogy belásson a szoknyád alá. 

- Mi baja van? - néztem értetlenül a hiénamód vigyorgó pasasra.

- Apuci édes, kicsi lánya. Kapásod van.

Hátranéztem és azt hiszem, elkáromkodtam magam. Ízesen, szépen, annak rendje és módja szerint. Hát kapja be a világ. Igaza volt. Az a kis hernyóarcú engem cserkészett be magának. Azt hiszi, tényleg egy kiscsajszi vagyok.

- Ez is a maga hibája! Minek hozta ezeket a nyomorult hajgumikat! - hörögtem rá, de ő csak deformáltan vigyorgott és fel-le futkározott rajtam a szemeivel. 

- Haya-chan, szemem fénye. Itt állsz kék bokorugró csodában. Mosolyogsz, mint a szabadnapos barackbefőtt - persze éppen, mikor nem vicsorogsz mérgesgomba-mód. Térdedig buggyos, csíkos zokni és pihepuha harisnya. A polókád szerényen horpad ugyan, de van, akit a negatív irányú domborulat hoz lázba. Szóval feszítesz itt, mint egy pompomgörl a sportpályán, és szerinted a pult mögött álló szendvicses fiú azért kezdte hullatni a nyálát a laminált felületre, mert én hoztam - teszem hozzá a te kérésedre - egy csomag körömmatricát - minden nap tanul az ember valamit -, amihez ajándékba adták ezt a felettébb dekoratív és döglött trendhörcsögre emlékeztető szőrpemzlit, amit te rögtön a fejedre is tettél, és úgy véled, ez a két, copfodba tűzött utolsó tétel okozza téves azonosításodat. 

- H...

Vajon tudják a "barátaim", hogy testrészenként átkoztam el őket oda és vissza, és hogy még az unokáikig is csípőspaprikalét fognak pisilni, ha rajtam múlik?

- Na. Akkor ezt lezártuk. A lovagod csak és kizárólag magadnak köszönheted, leánykám.

- ... Maga meg... öreg!

Jól van, Kenji. Most jól megmondtad... Kár, hogy nem látok egy padot, amiben bezúzhatnám a fejem, de be-érném azzal is, ha erre kavernyálna egy szabadnapos úthenger.

- Az. Ezen nem szállunk vitába.

- Haza akarok menni!

- Késő. Mozijegyeket vetettél velem, asztalt foglaltam nyolcra, úgyhogy ha tetszik, ha nem, végigcsinálod velem ezt az apa-lánya felhőtlen szombat délutánt, mivel gyermekem, te rágtad a fülemet ezért a programért. Úgyhogy jobban teszed, ha megpróbálod magad jól érezni, mert akkor sem vesszük idő előtt haza az irányt, ha elkezded a földhöz verni azt a tojáshéjas feneked.

- Könnyű így! Nem magát vizslatja egy olyan mellényes bájgúnár!

- Nézz csak rá és belátod, én nagy falat lennék neki, és van egy pluszom, amiről úgy sejti, te nem rendelkezel vele, és ez a tizenkilenc centi mínusz máris kecsegető számára.

Kac, kac, kukac.

- Nincs maga egy csöppet elszállva? Vagy rég látta már magát deréktól lefelé, és így beugrik a horgász, meg a hal? A tegnap húsz centis kopoltyús a kövi hónapban meg már az a méteres vadállat.

- Mióta negatívum az önismeret?

- Önteltséget mondott?

- Az ember legyen tisztában magával.

- Ez valami életmottó vagy mifaszom? Értékelje át a dolgait.

- Édes lányom, moderáld magad, mert szájba talállak vágni. 

- Bírom, mikor bekeményít. Apa Megaszigor 2000, borostás és borostamentes változatban. Amúgy megtisztelő, hogy ma leszálkázta az arcát. Még a végén tényleg azt hiszem, hogy készült. 

- Jé. Káromkodásmentes gondolat.

- Maga persze soha nem mond semmi nem illőt, ugyan dehogy...

- De én egy negyvenhat éves, fentebb említett "öreg" férfi vagyok, míg te, jelen pillanatban kamasz csitri. Amit szabad Jupiternek, folytassam? 

- Ne. Vágom. Azt mondta, hogy kuss a nevem.

- Ámen. Na, mozdulj, apa végtelenségig népszerű csemetéje, mert kezdődik a filmed. 

Az én filmem... Úgy látszik, nem kell vérszerinti szülőnek lenni ahhoz, hogy átvagdalják szegény gyermeki agyunkat a palánkon.   

Én multiplexre szomjaztam, erre ő elhozott egy után-játszó moziba. Gondoltam sebaj, biztos titkolózunk, és még mindig jobb ez, mintha a videotékáig lett volna csak hajlandó elzarándokolni velem. Aztán. Végignéztünk valami szláv művészfilmet, és mikor moziból kiérve hánytorgatni kezdtem kedves édesapámnak azt, hogy két vajat köpülő mámi memoárjait nyögtem másfél órán keresztül, ahelyett, hogy széjjelröhögtem volna az agyam, vagy urambocsá’ magam alá eresztettem volna az effektek százaitól, ő faarcával idevetette, hogy honnan kellett volna neki tudni, hogy a számára értelmetlen cím mögött eme alkotásnak titulált remek leledzik. Közöltem vele, hogy erre való a pénztáros, akitől volt szíves megvenni ezt a horrorutalványt. 

Azt hazudta, hogy informálódott a kiszemelt filmről, mielőtt ellenértékét adta volna a kasszás hölgyeménynek, de a rasztahajzattal rendelkező, felemás kontaktlencsés lány meglehetősen eufórikus élménynek írta le a fentebb nevezett kórságot, és ő nem találta okát kételkedni a hozzáértő szóban. Amikor felfújtattam és hozzávágtam, hogy maguk férfiak - az egy csöppet leölte a hangulatot. 

Én megettem a számat, és láttam, hogy az ő fejében megfordult egy-két ritkán használt fogaskerék és éppen azon agyal, hogy megveszi nekem az Ismerd Magad című kamaszolvasmányt, vagy elindul az alapoktól, miszerint a lányoknak nincs fütyijük... Te jó isten, hogy megijedtem, mikor az egyik nevelő összetrombitálta a szobában lakó kopaszkukac alakulatot és közölte, hogy aki sokat fogdossa a lógóját, annak húsz éves korára elkopik. Két hétig vécé fölé terpesztve próbáltam a lyukba találni, hogy ne kelljen ráfognom a lécre. Nem tetszett a gondolat, hogy egyszer majd elfogy. Utólag... egyszerűbb lett volna leülni, de akkor ez nem jutott eszembe. 

Mindegy. Ha elmennék egy agyturkászhoz, biztos kihozná, hogy az ilyen nagymértékű külső behatások gyakoroltak rám intenzív nyomást, és ennek okán vágyom a helyzetet fenntartani, mármint hogy ezért akarom, hogy egy külső személy intenzív, nagymértékű behatást gyakoroljon rám újra és újra és újra, és akkor a nyomásról nem is szólok. A lelki terroroltatásom miatt van kettyintési ingerem egy öreg, überpokróc fazonnal és különben is, magyarázza meg valaki, hogy vagyok képes a rémmozitól a duettben fekvenyomásig mászni?

Mindegy. Moziztunk. Azt hiszem, az ilyen borzasztó történésekre mondják, hogy blokkolja a tudatalatti. Hát az enyémmel valami gáz lehet, mert esze ágában sem volt üresjáratra tenni az élményt, és még az étlap felett is eszembe jutott a faszerkezettel szurkáló nyanyus, aztán láss csodát, elvarázsolódott a horrorvonal és jött helyette valami más...

- Információt kérnék - közöltem a lapokat vizslatva. - Mondja. Csak az én papíromról hiányoznak a döglött állatok, vagy a magáén is kizárólag párolt vetemény van ilyen és olyan kombinációban? Látok én itt karfiolt százféleképpen, de még egy vékonyka szelet sonkát se tartalmaz semmi. Kukorica, meg krumpli, meg...

Hát. Ezerszer megbántam már hogy nem hordok magamnál fotómasinát. El kéne kezdeni. Az ilyen élményeket érdemes lenne papírra égetni, hogy öregkoromra elővehessem, hogy vígan kaphassak szívrohamot.

Feltekintve a bordó bőrbe kötött menüből, megláttam zsarukám arcát, és kis híján felvisongattam meglepetésemben. Bár szerelésemhez illett volna a sivalkodás, nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha megteszem, így csak dülledve figyeltem az édesapám, aki... pirult. Még gondolni sem merem a szót. Zsarukám zavarban van...

- Én... - A papírokra merevítette rejtett szemgolyóit, de én láttam, hogy nem olvas... csak nézi a betűket. - Nézd, én ezt nem tudtam. - Ehhez a fajta mennydörgéséhez még nem volt szerencsém. Szavamra, félelmetes. - Nem járok moziba. Hogy azt az egyet ismertem, véletlen volt, valakivel jártam ott vagy tíz évvel ezelőtt, csak remélni tudtam, hogy ugyanott találom. A jegyet segítséggel választottam, mert filmek terén sem valami aktuális a tudásom. Az étterem hirdetését meg a mozi faliújságján láttam lógni, amikor az elővételt intéztem. És amint a mellékelt ábra mutatja, ezzel is mellélőttem, mert erősen úgy tűnik, vegetáriánus terepre hoztalak, az erősebbik fajtából, mert még egy árva tojást sem látok egyik étekben sem, a halról nem is beszélve. Szóval, egyetlen gyermekem, apa ezt kiadósan elkefélte, mind a filmélményt, mind az utánétkezést, így arra jutottam, élek a vétójogommal saját szavammal szemben. Elmegyünk haza.

Én csak néztem rá, és reméltem, nem hiszi, hogy kinevetem. 

- Nézze a nyolcast. Rendeljen olyat. Ne dőljön be a százféle fűszerfelsorolásnak, az ott paradicsomos tészta rántott padlizsánnal kombinálva. Bírni fogja. Olyan, mint a csirke.

- A...

- Tudom, a paritól ég a gyomra, de ez tényleg nagyon lájt. Majd iszik lefekvés előtt egy pohár tejet, vagy ilyesmi. Tényleg jó kaja. Nem hazudok. Komolyan.

Nem néztem rá. Csak éppen hogy a menüből vetettem rá egy homályos pillantást.

Zsarukám összeráncolta szemrejtőit, fújtatott egyet szimbolikus füstöt eregetve az orrlyukain, majd visszatekintett a lapjai közé, mintha az elmúlt percek vallomása nem is hangzott volna el.

Megvacsoráztunk. Desszerteztünk is. Vagyis én. Pisztáciakrémet ettem, mivel jelen pillanatomban bakfis kislány vagyok, édesapám közölte, hogy ez már szinte kötelező lépés számomra. Szóval én krémdombocskát eszegettem, ő meg kávéba csapott. Megtudakoltam, hogy nem fog-e álmatlanul hánykolódni az éjjel, ha benyakal egy fél ültetvényt így este fél kilenc magasságában? Csak legyintett, roppant elegánsan és mellékelte, hogy töltsem inkább tele a nagy számat azzal a zöld trutymóval, ami előttem púposodik. Kikértem magamnak. Szerintem a krémem inkább volt haloványos menta színű, és nem spenótos förmedvény, aminek ő titulálta. Nem baj. Elégtételként közöltem vele, hogy a kávészemei közé biztos bedaráltak csalánt vagy bolond bogyót, és az sem kizárt, hogy pár gépkezelő munkás kisujja is ott figyel a csészéjében. A mögöttünk ülő pár szerintem hamarabb befejezte a vacsoráját, mint szerették volna. 

- Nem fázol? - sandított rám.

Ááá, ugyan, nem. Majd megfagytam. Nem kalkuláltam bele, hogy a nap le talál menni hazajáratban, és hogy a parkolást nem biztos, hogy még ebben a városban meg tudjuk ejteni.

- Dehogy.

Kár, hogy kétszer emberesen belevacogtam, ezzel kellemesen megcakkozva a nyelvemet. Ha lenéznék, tuti azt látnám, hogy a libabőrök a vádlimon cafatokká szaggatták ezt a borzasztó harisnyaragacsot.

- Aha - és apa azzal a lendülettel elnyomta a csikket egy nyilvános hamuzóban, a másik forgással meg levetette a zakóját, és rám lendítette. Úgy kukkeroltam ki a rajtam lógó cuccból, mint a békakirályfi, aki nem volt képes bedolgozni, hogy ő már őfelsége helyett csak brekeke, és mivel meggyőződése, hogy kétlábú humanoid, ehhez mérten variálja a ruhatárát. Nem utasítottam vissza Gulliver kétujjasát, mi vagyok én, mazo?

- Maga nem fog egy méretes és vastag jégcsappá rétegeződni, mire elérjük a szomszéd országot, ahova letette az a csodajárgányt? Ez nem gúny. Ne értse félre. Imádom azt a kocsit.

- Nem fogok.

Vakítófehér volt rajta az ing, még a lámpafényben is. Persze, én mostam. Lehet, hogy előttem instant ingei voltak.

- Akkor köszönöm.

És szóhíjasan sétáltunk tovább. Acélos édesapám szája szépen kékült a hirtelen támadt éjjeli mínuszban, és én éppen azon gondolkoztam, saját kabátja alá vonom, megelőzve a hipotermiát, mikor a következő sarkon megláttam annak a páratlan négykerekű csodának a hátsó lámpáit. 

Megszaporáztuk a lépteinket. Feltételezem, zsarukám imigyen gondolta eltusolni a tényt, lassan tényleg jégcsapot növeszt az orrára. Nagyon ciki látvány lett volna, ha félúton egyszer csak sírva fakad a kabátjáért. Lelki szemeim előtt felvillant Na-san, amint fagyott takonyvirágos szaglószervvel, deres könnyekkel rimánkodik a kabátjáért. Kellemes vigyorom nőtt. Határozottan melengető vigyor és ott is trónolt egészen addig, míg egy harmadik, idegen hang nem zengett közénk. 

- Szép jó estét!

Hátra kellett nézem, mert olyan kedélyes köszöngetés volt itt a nyáréjji fagyban - amúgy fogalmam sincs, természetanyának ez hogy jött össze, de valóban veszett hideget érzek. Bár lehet, hogy nem is annyira tökderesítő az éj, csak megszoktuk, hogy napközben leolvad rólunk a máz, és ha pár fokot esik, máris itt hisztizünk? Franc se tudja. Lényeg a lényeg. Beficcent mellénk egy nénike, és egy percig nagyon frászt kaptam, mert felettébb emlékeztetett a vajat köpülő mozis változatra, amit alig pár órája soroltam életem borzalmai közé.

- Csókolom.

...Igen. Elkaptam zsarukám pillantását, és ő pontosan úgy nézett, hogy két szép álcaháló alatt forgó szemgolyója leírta érzéseim teljes egészét. Egy barom állat vagyok, aki lassan kezd valóban úgy viselkedni, mint egy kislány! Egyre erősebben és határozottabban ölt bennem alakot az elhatározás, hogy amint vége ennek az egésznek, fogom, és életóvás ide vagy oda, bíróság elé citálom ezt a sokszekrénynagy pasast, és perlem többek között a nemi identitásomat ért többszörös támadások miatt. 

- Gyönyörű a hölgy, éppen olyan szép, mint a rózsáim. Este szedtem őket.

Oké. Először homály volt, mit hadonászik itt azzal a szakajtóval, miért csápol a zöldekkel apuci orra előtt, de most azt hiszem, tisztul. Azt akarta, hogy vegyünk tőle virágot... azt akarta, hogy zsarukám vegyen.... Hogy nekem... Ránéztem édesapámra, és próbáltam szemöldök percegtetésemmel morzézni neki.            

...a ... nyanyó... asziszi... randi... van... stop

Nem gondoltam, hogy megérti a neki szánt szőrszál-szambát, de rá kellett jönnöm, nem is olyan hülye pasas ez az én mesterségesen hozzám csapott felmenőm.

... tudom... stop

- Gyönyörűek. Éppen a hölgy kezébe valóak, igaz, kedves? 

Úgy mosolyogtam, mint aki rémeket látott, pedig a csodamozi éppen abban a pillanatban nem is fityegett a gondolataim között, és akkor mellettem felmennydörgött az ég. 

- Ő a lányom.

Fura érzés volt hallani. Ismeretlen. Nem bántó. Zavaros.

- Ez nem akadály abban, hogy vegyen neki egy szál gyönyörű virágot - és én mindent vártam, csak épp azt nem, amit zsarukám kieregetett az ajkain. 

- Igaz. Veszek - és a kosár virág pont az orrom alatt landolt.

- Válassz egyet, kedves.

Szoknyámmal együtt nőtt szégyenlősségemből kifolyólag apa választott helyettem.

Cirmos rózsát kaptam. Tüskétlenített, narancs, vörös, fehér cirmos, bimbós virágot, aminek szárába kapaszkodtam még akkor is, mikor a lakásba léptünk. Letettem a cipőmet, ő is megvált a sajátjától. Némán adtam vissza a zakóját, hasonló módon vette el, és... álltunk tovább.

Fogtam a virágot. Ő figyelt. Hol a bimbót, hol engem, és néha a plafoncsücsköt. Én őt, meg a fogasokat. Álltunk. Markoltam a zöld szárat. A zsebében matatott, mintha a cigijét keresné, szuszogott, én rágtam a számat... és vártam, mikor lesz bennem annyi lelkierő és realitás érzék, hogy kimondjam, a rózsával teljes és másíthatatlan lett a kép.

Három és fél perc alatt nőtte ki magát a bátorságmirigyem. 

- Most randiztunk, azt tudja?

- Azt hiszem.

Miért van az, hogy a bizonytalanságát kifejező mondatot is úgy mondja, mintha nem is arról beszélne, hogy éppen valamiben nem tuti. 

- Persze, nem igazit.

- Persze, hogy nem.

- De... Nem voltam még így.

- Női ruhában? Ki hinné.

- Nem. - Azt hiszem, valamelyest valódi nevetést produkáltam. – Úgy se, de nem arra... Ilyen igazin. 

- Most beszéltük meg, hogy nem volt...

- Úgy értem, olyan „randi” randin nem voltam még soha. 

- Manapság nem divat?

- Az hiszem, nem. Vagy franc tudja, lehet, hogy csak nem igényelték a szerzeményeim.

- Meglehet.

- Meg az idő, tudja? Sokat melóztam és inkább az olyasmit kerestem szabadidős elfoglaltságként... ami lényegesen... khm... szóval a könnyebb utat választottam a matracig. Ne szóljon egy szót se! Maga se jobb nálam...

Legjobb védekezés... a megelőzés. Üvöltsd le a fejét, mielőtt bármit is mondana, tuti te vagy a befutó. De meglepetésemre, zsarukám most nem vette a lapot.

- Pedig nincs is jobb, mint leégetni magad egy kiadósan félretervezett programmal.

- Nem...

- Nem?

- Nem volt rossz.

- Nem?

- Nem.

- Örömmel hallom.

- Oké, persze mozi nélkül gondoltam. Ne áltassa magát. A film úgy volt szar, ahogy volt.

Zsarukacaj. 

- Belátom.

- Szép magától.

- Köszönöm.

És újra magába szippantott minket egy némaságörvény. Hallgattunk. Percekig, pedig milyen egyszerű lett volna viszlátot mondani, és megfordulva bevenni a kanyart a kuckómba, de... vártam. És ő is várt. Mire? Nem tudom. 

- Akkor...

Felnéztem rá. 

- Akkor?

Láttam a szemét... igazán a szemét.

- Jó éjszakát, Kenji.

- Magának is... - Hirtelen, mintha sarkamnál fogva toltak volna hozzá közelebb. Vagy eddig is annyira mellette álltam, hogy éreztem, ahogy a légvételei borzolják a hajam? - Magának is... 

Talán ezt már előtte is mondtam. Lelassultak a szavaim. Bele bongott a fülem. Elnyújtott pillanat lett, ahogy vártam. Egy végtelenségig lomha, alig moccanni akaró szempillantás, amíg arra várakoztam, hogy egy közöttünk cikázó nyilacska végre homlokon találjon. Érzem... érzem azt a meleget. Nem mindig, de most... érzem. Azt a testéből áradó forrót... Akarom az izzását. 

- Szép álmokat, meg ilyesmi.

Éreztem, ahogy az ujjaim párásak lettek. Nem izzadó tenyerem miatt. A kezemben tartott rózsaszál szára halkan pendülve elpattant, s a növény nedve lehelte be a bőröm.

- Aludj jól...

Halványan hajolva azt hittem, meg fog csókolni, de ő elvitte az áhított tüzemet. 

  

Becsukta az ajtóját, én hajtottam az enyémet. Hagytam egy rést. Egy halvány csíkot, s a szobámban égő éjjeli lámpa sokáig mutatta, még ébren vagyok.