Védőőrizet 13.fejezet

 … és ha az ember minden héten levágja a címlap csücskét és beküldi, akkor automatikusan kap ajándékba egy csomag körömmatricát, és egy példányt a ’100 ötlet arra, hogyan díszítsd a lófarkad’ című könyvből. Nekem már összegyűlt a három, össze is raktam és tettem a csomagba felbélyegzett válaszborítékot is, már csak postára kell adni. Tudja mit jelent ez?

Egy darabig igyekezett úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna reggeli kávéjához passzított monológomat, de mostanra elértem, hogy a napilapja fölött révedező tekintettel rám fókuszáljon.

- Hogy… ejtsem útba a postát?

- Nem! Azt, hogy nő lettem, hát nem érti?!

- Oh.

- Könyörgöm! Ha van magában emberség, játsszon le velem egy parti pókert, tétnek mondjuk feldobunk egy-két borotvapengét vagy sört! Csak hadd kapjak vissza a széfbe zárt férfiasságomból egy falatot, rendben? Vagy nézzünk meg egy meccset! Ne mondja nekem, hogy nem hatják meg a sportok! A műkorcsolya kivételével most bármit bevállalok. Vagy valami véresebb kell? Ahol alacsonyan szállnak a fogak? Boksz? Vagy egy olyan „éljünk túl a dzsungelben” típusú valóság-sokk? Vagy…

- Vagy én elmegyek a dolgomra, te meg főzz ebédet.

- Ne csinálja már velem, hát nem látja, hogy pánikban vagyok?

- Menj ki a vécére és pisilj állva. Biztos segít – közölte szürkén, majd finoman összehajtotta az újságját és felállt. Engem elgondolkoztatott a javaslat.

- Szabad?

- Most az egyszer.

- Ez nem rossz ötlet…

- Szép napot – és már a kabátját vette.

- Nem baszhat így ki velem! Értse már meg, ha visszatalálok a világba, identitászavaros valamiként fogom tengetni a napjaimat! Nem kérek sokat! Mondjuk beszélünk az ivásról, vagy a lóversenyről, vagy… köpködjünk ki szotyit az ablakon…

- Kezdem felfogni, hogy most az általad férfiasnak tartott dolgokat sorolod… - pöckölgette a kocsikulcsát.

- Ez az! Az a király verda! Vigyen el autózni és gyorsuljunk le valakit!

- Segít helyrerakni a szexualitásod, ha kockás szoknyácskában és fehér blúzban magunk mögött hagyunk egy kombit az autópályán? – bökött rám, ezzel maradék lelkesedésemet is elegyengetve előszobánk talaján.

- Akarja, hogy nővé válásom utolsó mozzanataként sírva fakadjak?

- Nem különösebben vágyom rá…

- Akkor ne csesztessen, nem látja, hogy válságba sodort maga meg ez a színházasdi? Férfi – csaptam a mellkasomra ősember stílusban, hátha jobban megérti. – Férfi! – csaptam az ő mellkasára is, amit hatalmas szemöldök ráncolásokkal nyugtázott. – Férfi lenni nem nő! Férfi akar lenni férfi! 

- Mennem kellene. Sokáig tart még?

- Eh… - nyikkantam. Amolyan „feladtam” féle nyüsszentés volt ez, jelezve édesapámnak, hogy itt a végem. Lehet, hogy ezzel megpendítettem benne egy húrt.

- Jól van. – Meglapogatta a fejem búbját… aztán csönd. A semmibe révedve vártam, hogy mondani fog valamit. Valami olyasmit, hogy ’Te férfi vagy, Kenji, igazi férfi, aki nem látja, az a vak! Milyen tehetség kell hozzá, hogy tinifruskát alakíts a nap 24 órájában, de egy ekkora férfinak, mint te, még ez sem jelenthet akadályt. Mert te, Kenji, igazi, nagybetűs férfi vagy!’ De mivel nem jött a monológ, felsandítva ráindexeltem, és meg kellett állapítanom, itt nem lesz biztató beszéd.

- Most a melleimet bámulja?

Nem tudtam átcsusszanni a tény felett, hogy valóban a műcicimet fixírozta. Közelebb araszolt, majd csöppet sem finoman rám markolt tömés magasságban.

- Mecsinál?

- Mivel csinálod magadnak ezeket az egyenetlen, mellnek nem látszó tárgyakat?

- Kösz, bassza meg – fintorogtam.

- Elkenem a szádat, ha nem beszélsz kultúrált leány módjára.

- Látja?! Mi lenne, ha nem bögyörészné itt a zoknimellem, hanem inkább elhagyná ezeket a hülye szövegeit a jól nevelt kislányokról, meg mifaszom!

- Szóval zokni.  Lehet, hogy élethűbb lenne, ha egy pár két darabját használnád ehhez a művelethez, nem egy ilyet meg egy olyat?

- Vááá. Érti? Vááá!

- Még valami?

- Igen. Az sem tetszik, hogy rajtam gyakorolja a gyereknevelést! 

- Egyéb?

- És még mindig tapogatja a mellkastuningom. Tökre elengedhetné.

- Jó.

Korrekt. Levette rólam a méretes tenyerét.

- Látom már, nem megyek magával semmire. Menjen ahova akar, én meg beülök a sarokba dülöngélni, hogy késik a menzeszem.

- De nehéz apának lenni.

Na-san és én álltunk az előszobában. Engem gyilkolt a kétely, ő meg valami fura együttérzésből kifolyólag álldogált mellettem. 

- Most fél itt hagyni, vagy mi van? – tettem fel neki a kérdést. Biztos voltam benne, ha én nem szólok, akkor napestig itt kukulunk. Szerintem heteket képes lenne összefüggően áthallgatni. – Nem kell a rinya, nem fogok kiugrani az ablakon. Főleg mert egyrészt jobban szeretem magam annál, még ha nem is egészen tiszta most, hogy mi is vagyok voltaképpen, másrészt tuti hogy ha ugranék, akkor nem esne több bajom, mint mondjuk egy kéz- és lábtörés és akkor fix, hogy maga és a yardos cimborái miatt a kórház női szakaszában feküdnék, szóval nyugi. Nem fogok megpróbálni repülni.

- Jól van.

- Ennyit tud mondani, hogy jól van?!

- Ha ellentmondok neked, az a baj, ha helyeselek, akkor meg az.

- Reménytelen eset.

- Aki mondja.

- Most dedó van? Húzzon már melózni! Rosszalkodjon, aztán rakja sittre magát.

- Eddig azon ment a hiszti, hogy maradjak, most meg ki akarsz dobni.

- Franc se mondta, hogy maradjon, szerintem menjen orvoshoz, félre visz a zsaruszimat. 

- Tudod, mi a te bajod?

- Hogy kukacom van, mégis fodros szoknyát kell hordanom, bácsi kérem?

- Köszönd annak a hülyegyereknek, akit a haverjai bepaliztak, hogy lányka egyenruhában billegjen be egy késdobálóba.

- Maga sosem volt fiatal? Kétszáz évesen született, vagy mi?

- Biztosíthatlak, hogy egyszer voltam a te korodban, de én nem úgy húztam fel a szoknyákat, ahogy te teszed reggelente.

- Cöcöcö. Engem többen is leszólítottak, amíg azon a széken üldögéltem. 

- Gratulálok.

- Na. Húzzon el.

- Fenemód határozottnak tűnsz.

- Mi baja van?

- Most közlöd sokadszor, hogy menjek, de még mindig fogod a kabátomat.

Zsarukámnak igaza volt. Tényleg a kabátját markolásztam. Fogalmam sincs, mikor csimpaszkodtam bele, és azt sem tudnám igazán megmondani, hogy miért is tettem.

- Oh.

- Szóval akkor most Haya-chan, mi a helyzet?

- Időre megy, meg ilyenek?

- Miért is?

- Csak úgy. Szóval siet?

- Elvileg – pillantott a karórájára – egy sofőr vár lent olyan… öt perce.

- Csúnya dolog várakoztatni a sofőröket?

- Ez beugratós kérdés?

- Ja.

- Nem tudom. Ez a munkájuk, neki szerintem teljesen mindegy, hogy vár, vagy vezet, mert…

Rácuppantam. Nem finom módon. Agresszív mozdulattal megharaptam a kiszaladni készülő következő szót. Hirtelen csókingerem támadt. Hogy a düh vagy szimplán a kora reggelről rám maradt erekcióm ösztökélt, végülis a végeredmény a lényeg, ami voltam én és egy felettébb értetlen hatósági közeg.

- Várnak… lent.

A hangszíne semleges volt, annak ellenére, hogy én már a fogain zongoráztam a nyelvemmel.

- Nincs fél perce, hogy azt mondta, a sofőr… - megrágcsáltam az alsó ajkát, hátha pöccre indul a motorja.

- Tudom, mit mondtam.

- Akkor meg? – továbbra is elszántan kerestem zsarukámon a gyújtást, hátha be tudom indítani legalább annyira, hogy zakatoljon velem, amíg közösen rárántunk egyet. 

- Összezavarsz. Előbb még hiszti volt… - és még mindig beszélt, továbbra is cövekelt, mint a bádogember az erdőszélen. – Most meg hirtelen hozzám dörgölöd a koronaékszereket.

- Mivel tudom elérni, hogy hirtelen marhára kedve legyen csak azzal foglalkozni, ami a lényeg?

- És mi lenne az?

Nem válaszoltam neki. Elengedtem a száját. Halk huppanással hátamat támasztottam a falnak, s két karommal előrenyúlva magamra húztam. Lenézett rám, egyik pillanatban még szólásra gyűjtötte a levegőt, másikban pedig egy néma sóhajnak adta az egész tüdőnyi kortyot.

Támasztottunk. Ő ízlelgette a nyakamat, én éppen oda csókoltam, ahova tudtam, ahol elértem a bőrét. Keze a szoknyám alatt, az enyém, bár nem volt egyszerű, de bejutott a nadrágjába. Apa-lánya pillanat a kora reggeli életben. Van, akik együtt nézik a híreket, mi kézimunkázunk, de… van egy olyan érzésem, hogy most már nem sokáig. Szuszogásom lassan minden erőlködésem ellenére inkább zihálássá érett, Na-san tompákat - mondjuk úgy - mordult és egyre sűrűbben tette. Egy elvarázsolt pillanatban rákampóztam a bal lábam a derekára, egy másik fura másodpercben ő markolászni kezdte szabad kezével a combomat, és ha lett volna még egyetlen apró légvétnyi időm, akkor akár csatanyögés kíséretében rávetődhettem volna, hogy hasaljunk el a padlón szerte szét… amikor valaki nem átallott nemes egyszerűséggel belebarmolni a helyzetbe.

Csengetni merészeltek és ennek következményében a rajtam zilált állapotban leledző beépített rosszfiú egyszerűen elengedett.

- Nakazawa-san? – A tapintatlan fickónak volt pofája kopogni is. - Uram? Indulnunk kellene, uram.

- Igen - köhintett zsarukám, és visszarendezgette magát alapállapotba. – Pillanat, és megyek. - Hangosan címezte kifelé a feleletet, de hozzám tompítva szólt. – Te meg menj a szobádba.

- Mi?

El lehet nézni nekem. Pillanatokkal voltam a robbanás előtt, reggeli orgazmusomba csúnyán rondítottak bele egy nem túl kellemes hangú csengetéssel és így valahogy talán érthető, hogy nehezemre esett bedolgozni a kérést. Nem voltam a toppon. Sőt. Talán tudatomnál se igazán…

Na-san, aki szemmel láthatóan árnyalatnyit jobban tűrte a gyűrődést, mint én, hozzám hajolt. Bár rajta is látszott némi csalódottság, de ő legalább tudta mozgatni a fogaskerekeket az agyában.

- Most ki fogom nyitni az ajtót és a saját álló farkamat még megmagyarázom valahogy, de a tiedet, egyetlen leányom, már nem vállalom be.

Rám nézett. Én rá, majd követve a tekintetét az ölemre, ahol három dimenzióban tomboltak a skót kockák, rajtuk szinte keresztülbökött harcra kész felszerelésem. Így bólintottam. Tenyeremet nyújtottam és kommentár nélkül kaptam bele két egész szál cigarettát.

- Jön nekem eggyel – rekedtkedtem vissza habcsóklak ajtajából.

- Viszont.

- Este behajthatja.

Na, erre nem volt meg a válasza. Megtekerte a fejét, finoman jobbra, majd balra, még roppanni is hallottam valamijét, mikor kinyújtóztatta magát, hangosat szusszantott, amolyan orrszarvúmódin és elindult üldözni vagy kreálni a bűnt, hát mi tudom én már azt. 

Egy valami vigasztalt. Mikor elhagyta a lakást, a nadrágjában ugyanúgy állt a bál, mint az én szoknyám alatt.