Valószínűleg azt hitte, annyira szét vagyok
csapva, hogy egyetlen szava sem jut el az agyamig. Miután úgy markolászott
végig, mintha marha lennék a vágóhídon, gyorsan túl voltunk a dolgon. Azt
mondta, nincs különösebb kedve ehhez a numerához, de meg kell értenem, nem ad
tovább úgy árut, hogy előtte nem tesztelte le. Afféle presztízskérdést csinál a
minőségellenőrzésből, legalábbis ezt szűrtem ki abból a dagályos szófosásból,
ami félidőben rátört.
Négykézláb azon gondolkoztam, hogy Nico most
HD minőségben, 5.1-es hangzással mozizhatja végig, ahogy megdugnak. Szerettem
volna kicsit szégyenkezni, szerettem volna rosszul érezni magam, akartam, hogy
zavarjon. De nem érdekelt. Az sem, hogy mikor fejezi be, az sem, hogy mi lesz
velem utána. Engem nem érdekelt semmi. A farkam puhán lifegett a combjaim között,
ritmustalan löködésétől hol erre, hol arra csapódva. Egy darabig próbált életet
csiholni belé, aztán feladta és inkább csak magával foglalkozott. Igazi barom
volt. Ha én lennék az ő helyében, nekem feltűnt volna, hogy egy bika adag
gerjesztő után sem áll a cerka. Igaz, a kocsiban még szalutáltam, de túl
keveset kapott a cuccból a gyomrom ahhoz, hogy hosszan és mélyen hasson. A
fejemet a párnába fúrtam. Ha Nico mindent lát is, hallania talán mégsem muszáj,
ahogy nyögdösök. Megóvom a lelkét. Jótéteménynek megteszi mára.
Még csalódásként is érhetett volna, hogy
légyottkánk után már nem élveztem a kitüntetett figyelmét ennek a kis
nyálasképűnek. Hirtelen már nem voltam kedves meg szép Ken, csak „hé, zuhanyozz
le”, meg „mozdulj már arrébb”. Ah, mily kegyetlen az élet, hát csak egy menetre
kellettem? Mindjárt elbőgöm magam vagy inkább belekenem az arany árú
lepedőjébe azt a ragadós dzsuvát, amit rajtam hagyott.
Kikúszva a fürdőjébe nem bírtam kihagyni
olyan pitiánernek ható kis húzásokat, mint hogy megsúroljam a fogkeféjével a
vécé peremét, vagy hogy ráköpjek a törölközőjére. Sovány kis elégtétel, de
nekem jólesett.
A márványbirodalom közepén állva
megkerestem Nico kémállásai közül az egyiket, majd két kézmozdulattal
eljeleltem neki, hogy forduljon el, mert most tisztálkodni fogok és ahhoz meg
semmi, de semmi köze.
Beálltam a víz alá, hogy lemossam magamról
ennek a lókupec nyálgépnek a szagát. Nem gondolkodtam. Nem akartam. Nem volt
itt az ideje annak, hogy magamba zuhanva azon kezdjek filozofálgatni, mit mondana
Nakazawa Akira, ha tudná, hogy amire ő kincsként vigyázott, amit ő minden
alkalommal úgy tartott a karjai között, mint egy törékeny porcelán
csecsebecsét, én odadobtam valakinek, hadd törölje meg benne a lábát. Most nem
gondolunk erre. Most a küldetés az első, a saját lyukacsos lelkemet ráérek
utána sanyargatni.
- Kicsit vékony vagy, sokat koplalsz? –
Bordó köntösében pöffeszkedve ezt a kérdést szegezte nekem, mikor visszaérkeztem
a szobába.
- Előfordul – vonogattam a vállam, csupasz
bőröm nem hozott zavarba, őt sem. Talán Nico pirul.
- De nagyon szép az izomzatod.
- Mi vagyok én, ló? – meredtem rá, de
többel nem kommentáltam. Naná, hogy szép, rohadj meg, évekig dolgoztam érte.
- Biztos sportolsz.
Ja. Sportoltam. Főleg akkor, ha
veszedelmesen honvágyam volt és szaladtam volna valaki karjai közé… aki pont
akkor nem ért rám.
- Fociztam, de nem attól lett. Gyűlöltem
otthon lenni, a suli tornaterme volt a legtovább nyitva.
- Értem. Mondd, Ken, nem vagy éhes?
- Nem, kösz. – Mára elég volt a kétes
eredetű bogyóidból, barom.
- Szomjas?
- Ittam a zuhanyból. – Ennyire hülyének
nézel?
- Mi vagy te, kutya?
Nevettem.
- Fáradt vagyok. Olyan fura. Kicsit még
érzem a piát. Aludhatok itt? Reggel elhúzok.
- Persze, Ken. Dőlj csak le. Reggel majd
megbeszéljük, hogyan tovább.
Nem aludtam el. Nagyon is résen voltam, de
van, amire nem lehet felkészülni. A nyakamba szúrt tűre szimplán nem
számítottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése