2014. január 9., csütörtök

F.A. - A túlélő 4.fejezet


Valószínűleg azt hitte, annyira szét vagyok csapva, hogy egyetlen szava sem jut el az agyamig. Miután úgy markolászott végig, mintha marha lennék a vágóhídon, gyorsan túl voltunk a dolgon. Azt mondta, nincs különösebb kedve ehhez a numerához, de meg kell értenem, nem ad tovább úgy árut, hogy előtte nem tesztelte le. Afféle presztízskérdést csinál a minőségellenőrzésből, legalábbis ezt szűrtem ki abból a dagályos szófosásból, ami félidőben rátört.
Négykézláb azon gondolkoztam, hogy Nico most HD minőségben, 5.1-es hangzással mozizhatja végig, ahogy megdugnak. Szerettem volna kicsit szégyenkezni, szerettem volna rosszul érezni magam, akartam, hogy zavarjon. De nem érdekelt. Az sem, hogy mikor fejezi be, az sem, hogy mi lesz velem utána. Engem nem érdekelt semmi. A farkam puhán lifegett a combjaim között, ritmustalan löködésétől hol erre, hol arra csapódva. Egy darabig próbált életet csiholni belé, aztán feladta és inkább csak magával foglalkozott. Igazi barom volt. Ha én lennék az ő helyében, nekem feltűnt volna, hogy egy bika adag gerjesztő után sem áll a cerka. Igaz, a kocsiban még szalutáltam, de túl keveset kapott a cuccból a gyomrom ahhoz, hogy hosszan és mélyen hasson. A fejemet a párnába fúrtam. Ha Nico mindent lát is, hallania talán mégsem muszáj, ahogy nyögdösök. Megóvom a lelkét. Jótéteménynek megteszi mára.
Még csalódásként is érhetett volna, hogy légyottkánk után már nem élveztem a kitüntetett figyelmét ennek a kis nyálasképűnek. Hirtelen már nem voltam kedves meg szép Ken, csak „hé, zuhanyozz le”, meg „mozdulj már arrébb”. Ah, mily kegyetlen az élet, hát csak egy menetre kellettem? Mindjárt elbőgöm magam vagy inkább belekenem az arany árú lepedőjébe azt a ragadós dzsuvát, amit rajtam hagyott.
Kikúszva a fürdőjébe nem bírtam kihagyni olyan pitiánernek ható kis húzásokat, mint hogy megsúroljam a fogkeféjével a vécé peremét, vagy hogy ráköpjek a törölközőjére. Sovány kis elégtétel, de nekem jólesett.
A márványbirodalom közepén állva megkerestem Nico kémállásai közül az egyiket, majd két kézmozdulattal eljeleltem neki, hogy forduljon el, mert most tisztálkodni fogok és ahhoz meg semmi, de semmi köze.
Beálltam a víz alá, hogy lemossam magamról ennek a lókupec nyálgépnek a szagát. Nem gondolkodtam. Nem akartam. Nem volt itt az ideje annak, hogy magamba zuhanva azon kezdjek filozofálgatni, mit mondana Nakazawa Akira, ha tudná, hogy amire ő kincsként vigyázott, amit ő minden alkalommal úgy tartott a karjai között, mint egy törékeny porcelán csecsebecsét, én odadobtam valakinek, hadd törölje meg benne a lábát. Most nem gondolunk erre. Most a küldetés az első, a saját lyukacsos lelkemet ráérek utána sanyargatni.

- Kicsit vékony vagy, sokat koplalsz? – Bordó köntösében pöffeszkedve ezt a kérdést szegezte nekem, mikor visszaérkeztem a szobába.
- Előfordul – vonogattam a vállam, csupasz bőröm nem hozott zavarba, őt sem. Talán Nico pirul.
- De nagyon szép az izomzatod.
- Mi vagyok én, ló? – meredtem rá, de többel nem kommentáltam. Naná, hogy szép, rohadj meg, évekig dolgoztam érte.
- Biztos sportolsz.
Ja. Sportoltam. Főleg akkor, ha veszedelmesen honvágyam volt és szaladtam volna valaki karjai közé… aki pont akkor nem ért rám.
- Fociztam, de nem attól lett. Gyűlöltem otthon lenni, a suli tornaterme volt a legtovább nyitva.
- Értem. Mondd, Ken, nem vagy éhes?
- Nem, kösz. – Mára elég volt a kétes eredetű bogyóidból, barom.
- Szomjas?
- Ittam a zuhanyból. – Ennyire hülyének nézel?
- Mi vagy te, kutya?
Nevettem.
- Fáradt vagyok. Olyan fura. Kicsit még érzem a piát. Aludhatok itt? Reggel elhúzok.
- Persze, Ken. Dőlj csak le. Reggel majd megbeszéljük, hogyan tovább.
Nem aludtam el. Nagyon is résen voltam, de van, amire nem lehet felkészülni. A nyakamba szúrt tűre szimplán nem számítottam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése