2014. január 7., kedd

Védőőrizet 17.fejezet

Az első koppanás még tompa fájdalmat jelentett, a második enyhülést. A hűvös kő a halántékom alatt marha jól esett, még akkor is, ha teljes súlyommal nyomtam a kezem. Ha még mellém is hamuztak volna, lehetséges, hogy dőltömben elélvezek. Rányomtam a fejem az első blikkre piszkos, másodikra inkább übermocskos talajra, és gyűjtöttem a hűvöset. Nem sokáig. A körülöttem megjelenő lábak gazdái hamar újra talpra állították a székemet, hogy vígan nézhessek róka koma villámokat szóró, savószín íriszébe. Mérges. Én meg egy barom állat vagyok. 
- Szerintem... szóljon ezeknek az IQ bajnokoknak, hogy menjenek el ragasztóért, akkor nem kéne minden alkalommal felállítgatnia ezt a rozoga széket. Vagy inkább rúgjon a földön, az szerintem tökre passzolna az imidzséhez...
Sok mindenre megtanítottak. Hogy evés előtt kezet kell mosni, vagy hogy hogyan kell bevetni az ágyat, sőt még arra is, hogy lesz kevés alapanyagból is tartalmas ebéd, de a kurva életbe, azt nem tudták belém verni, mikor kell időben befognom a pofám. Visszabeszélési ingerem egy gyomrossal jutalmazták, és bár én szentül hittem, hogy ez a visszataszító hernyó gyenge, mint a harmat, mégis a helyzet bebizonyította, könnyedén elbír akár egy darab megkötözött emberrel is. Nagyot nőtt a szememben ez a Nishimura. Hála hűséges embereinek, a székem most csak kibillent, nem dőlt se jobbra, se balra, szemben velem, mert én azt hiszem, egy pillanatra meglátogattam az édes tudattalanság állapotát, és azzal a gondolattal nyeklett le a fejem, hogy nem baj, vigyen csak pisilni, véresre hugyozom a fürdőszobáját...

Én és a beszariságom. 
Mikor kiszálltunk a kocsiból, magam részéről meg voltam győződve, hogy a világnak a távolabbik végére ruccantunk. Sehol semmi. Ahogy felmértem, talán egy több tíz éve félbemaradt építkezésre furikáztak, és ha nem lett volna kihalt, egyből bevillant volna, hogy betonnal kívánnak megörökíteni. De nem. Udvariasak voltak, nyájasan kedvesek, majdhogynem Barbie babát is nyomtak az orrom alá egész póni istállóval egyetemben. Tényleg mintha önszántamból jöttem volna és maradnék továbbra is. Talán ha képes lettem volna tartani magam és nem raktam volna kis híján tele a gatyám, mikor elindultunk az egyik már majdnem kész melléképület felé, akkor most lehet, hogy egy kényelmes szobában várom a felmentő sereget és mellettem talán egy tál csokoládé, és nézem a matinét a tévében. De én... azt hiszem, hirtelen pánikba estem. Futott egy vetítés, hogy a bugyivizit szinte tuti és elkerülhetetlen, hiszen csak a vak nem látta, hogy az az aljas féreg elméletben már könyékig jár a szoknyám fodrai alatt. S utána? Ha felfedezték az extrámat, aminek én ugyan örülök, rajtam kívül senki sem fog majd osztozni a lelkesedésemben. Talán picit megbillent az agyam. Rájöttem, hogy itt a büdös életben nem talál meg senki, üvölthetek és még a varjak sem kárognak majd fel rá, hogy egy ilyen tetves betonkockában fogok majd megnyúvadni, akkor és úgy, ahogy ez a patkány elrendeli.
Néztem a kihalt területet, az elhagyatott állványokat, az ablaktalan oldalakat, kiálló dróthuzalokat... A félelem adott nekem bátorságot arra, hogy egyetlen pördüléssel kirántsam magam kísérőm karolásából és homlokegyenest az ellenkező irányba sprinteljek, mint amerre ők kívántak terelni. Nem lőttek rám, gyanítom, akkor még nem mertek. Megfuttattam őket, igyekeztem eltűnni a falak között, kiokolni, merre tudok tényleg kijutni. Szerintem csak az ostoba filmekben veti magát az ember cellájából szabadulva vidáman a dzsungelbe. Bár lehet, hogy én is megtettem volna... de ezt nem volt lehetőségem meglátni. Mikor megleltem a kifelé utat, és szembenéztem a fájó valóval, hogy előttem nincs más, csak a puszta, egy kikoptatott betonút és vagy öt fa, amiknek a törzse mögé csak akkor ágyazhatnám magam, ha papírvékony volnék és fakóbarna... Rám zuhant a reménytelenség és ezzel megadtam a lehetőséget, lemondtam az előnyömről. Akkor már mindegy volt. Ha nem a kocsi padlózatát néztem volna, amíg fuvaroztak a semmi kellős közepébe, talán megspóroltam volna magamnak egy tornaórát.
Elrablóim fantasztikusat brillíroztak. Összerakták kis produkcióm, és barbár módjára hallatott lihegésem, fura tartásom és hangos, futásból fakadó zihálásom, és onnantól fogva megszűntem, mint Nakazawa Hayako, féltenivaló virágszál. Helyette lettem elsőszámú ökölpárna és gyakorlati ideglevezető.
A filmekben, ha szarrá verik az arra kiszemeltet, az általában azért történik, mert az illető hősiességből ötös és nem akaródzik neki a társbeköpés. Amikor a fejemben lévő beépített kakukk elütötte a „na most elég”-et, én már talán ki tudja hol leledző édesanyámat is boldogan, dalolva dobtam volna fel, csakhogy elfelejtettek tőlem kérdezni. Random ütöttek, mint a répát és gyanítom, ennek hátterében a patkányféreg csalódottsága állt, minthogy élete egyik célja volt az én szűzies habtestem, és hogy rájött, a mellkasomnak nem kell kosaras melltartó, és ott lent délen stramm kapaszkodót teremtett rám az alkotóm, hát... mondjam úgy, hogy nem örült? Fura. Mondtam már. Én tiszta happy vagyok tőle, őt mégsem dobja fel a tény. 
Kezdtem úgy érezni, hogy kirúgta belőlem az agyamat, mert a fejemben egy ideje nem kering semmi. Talán egy szürke légy. Néha nekiütközik a koponyám belső falának, ezzel morzézva vissza a koppanásokra, amiket hol a talaj, hol a támla, hol egy ököl ad. 
Egy darabig még emlékeztem a fújtatására, aztán már csak arra, hogy a vér belefolyt a bal szemembe. Sötét.
Egyszer sikerült elintéznem, hogy bevigyenek a yardra és az sem igazán rajtam múlott, hanem egyik kedves, magát barátomnak állító egyénen, akin dúlt a kötözködés és ezt mindenképpen egyenruhásokon akarta kiélni. Szóval egy éjszakát töltöttem sittkón, és esküszöm, ha megúszom élve ezt a cirkuszt, megüzenem, hogy isteniek odabent a fekvőalkalmatosságok, mert amin én ébredtem... na az a tényleges csonthalál.
Egy falap. Igen, tudom, a feng-shui és a minimalisztik ultradizájn, de a franc bele, ez tényleg egyetlen kibaszott deszka volt a falról láncok által megfeszítve.
Felnyitottam a fél szemem. Eleve furcsálltam, miért csak a jobb oldalamon van szoba, aztán persze kitartó tapogatózás, fájdalomból kifolyólag kurvaanyázás, némi taktika, és megmaradt agyam küldte emlékfoszlányok összelegózásával sikerült megállapítanom, hogy bal szemöldököm igen sikeresen felhasadt, és saját vérem alvadt változata elintézte, hogy az istennek se tudjam kinyitni a másik, fontosságát tekintve legalább annyira lényeges szememet. 
Szóval ideiglenes kalózkapitányként körbeforgattam a fejem, szemügyre vettem a plafonról logó, igencsak vérszegényen - ebben saját állapotomat tekintve szerintem druszák vagyunk - pislákoló égőt, megállapítottam a helyenként elszórt nyilallásokból, hogy van legalább két repedt bordám, és ha vigyáznak odafent, akkor belül csak minimálisan vérzek itt-ott. És fogalmam sincs, hogy most mi van. Azon kívül, hogy testem olyan tájain sajgok, melyeknek eddig a létezéséről sem tudtam, azt sem értem, mi történhetett. Persze a logika - már ha képes vagyok még rá ebben az állapotban - azt mutatta, hogy zsarukám bebukott. Valószínűleg ezért hurcolt ide ez a meztelen csiga, és miután egyetlen gyermekével idecsalta őt, és végzett is vele, megtorlás híján játszogatott volna egy keveset főellensége kislányával. Vagy előtte? Tök mindegy. Aztán én is mentem volna folyóba.
De most... most vajon hogy gondolja tovább vinni? Azt sem tudja, ki vagyok és fogalma sincs, mi köt hozzá, tehát nem tud mire építeni. Belezavartak a kis elképzelésébe és...
És én meg itt örülök a fejemnek, mikor valójában... Te jó ég, mekkora farok vagyok, hiszen még én sem tudom... nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, mit akarok... nem tudom... van-e kötelék, ami miatt kockáztasson... mit akar tőlem... hogy akar-e valamit, hogy... eljön-e értem ide, bemerészkedik-e a kígyófészekbe? 
Hányszor üvöltötte le a fejem… Voltam ostoba kölyök, felelőtlen szaros, aki szétcseszi több év munkáját, aki veszélyezteti az ügyét, aki miatt elúszhat az akciója... amire azt hiszem, csak azért vállalkozott, hogy megtalálja azt a... azt a... Nyelvem hegyén volt a szó, de talán szétvert szürkeállományom miatt már a nevét is elfelejtettem. Ezért van benne. Érte. 
És ha ez így van... Nekem semmi keresnivalóm a képben. Én vagyok az a szereplő, akit popcornnal dobálnak a nézőtérről, mert évek keserű sorai után befarolt a szerelmesek közé, én vagyok az a karakter, akit beleejtenek a liftaknába vagy kiszórnak az ablakon, hogy elháruljon az utolsó akadály is... én vagyok a harmadik. Én vagyok, aki nem kell a színre.
És már láttam. Nem a jövőt, nem, hogy mi fog történni holnap, vagy akár két óra múlva. Én a falakat szemléltem, a felettem málló plafont, a sötét ajtó faborítását, a kilincstelen keretet... éljenek a könnyeim. Lemosták a vért. Most már látok. Miért nem láttam már sokkal korábban?

Elaludtam. Fogalmam sincs, hány órát sikerült éberségmentesen töltenem, de azt tudom, hogy a visszatalálás egy pohár víz személyében jött. Nem, nem megkínáltak vele, pedig a torkom könyörgött pár kortyért. Az arcomba löttyintették, hogy biztos legyen a hatás, hátha szívrohamban megdöglök itt, ezen a kifeszített fadarabon. Még anyázni sem volt lehetőségem, mert valami bumszlit kaptam a számba és zsákot a fejemre, aztán talajt loptak a lábam alól, és minden kétséget kizáróan vinni kezdtek. 
Nem rémlett, hogy eltörték volna a lábam vagy fél csülökkel már betonban várakoznék, nem dereng, hogy bármi gátolta volna azt, hogy a saját lábamon lejtsek franc se tudja hova, de talán agyanincs alakulat helyett úgy gondolta valaki, hogy gyorsabb és biztosabb engem vállon szállítani. 
Okosak voltak, mert kiiktatták a hangomat. Gondolom nem akarták, hogy üvöltsek, és zseniális szóösszetételben szitkozódjak, ahányszor beverik a fejem egy ajtókeretbe, vagy mit tudom én, amihez menet közben az ember koponyáját koccantgatni szokás. 
Nem volt éles a fény. A zsák lekerült a fejemről és én belehunyorogtam a neonhoz képest túl tompa fehérségbe. Átfutott az agyamon, hogy kiveszem a számból a gubót, de gúzsba kötött kezeimmel inkább meg sem próbáltam. Pislogtam még párat. A bal szemem, bár újfent részleges képet mutatott csak, valamennyire engedett látnom. Nem sokat, éppen hogy csíkot a bal oldali világból. A jobbommal követtem végig a termet, néztem meg a félkész, betonszürke raktárt, a romrakásokat, a szétszedett állványok maradványait...
- Látja? Két kéz, két láb. Egyben van a "virágszála" - rántottak egyet a hátra kötött kezemen, lábaim furán kavarodtak egymásba. Elbotlottam, egyenesen egy asztalnak tántorodva. Egyik őröm hamar észbekapott és visszakormányozott függőleges állásba, megpördített, és a tőlem balra lévő táj is kristálytiszta lett. Kínzóan kristálytiszta.
Úgy állt ott, mint egy szikla. Mint egy hatalmas és megingathatatlan óriás, mit sújthatnak jégesővel, zúdíthatnak a nyakába havat, tornádót, elszenvedheti földrengések ezreit, mégis ott lesz, mégis tornyosul majd a világ fölé. Próbálják betörni bármivel, ő lesz, és szeme se rebben, mert mindent elbír. Mert el akar bírni. Szája egyenes vonal, vége talán aprónyit biggyed csak, szinte látni nem is lehet, de önti szigorát. Szemöldöke nem enged mélybarna íriszéig látni, és mégis érzem magamon a pillantását. Érzem, ahogy végignéz, ahogy sorra veszi a sebeket, a foltokat, látja minden egyes nyilallásom. Tudom, hogy tudja. Tudom, hogy érzi. Mellkasa nem mutatja, hogy lélegzik. Megfeszült teste szobor-szerű megingathatatlansággal állt egyazon helyben és én a föld alá kívántam magam, mert míg ő büszkén állt, mint egy ezeresztendős juhar, az én torkomat fojtogatja a sírás. Elindultak a könnyeim. Ráharaptam a számba gyömöszölt csomóra, fogaim fájdalmasan vájtak az anyagába, nyelvem kétségbeesetten feszült neki.
- Nakazawa-san, akkor most már, hogy saját két szemével látja, hogy a... milyen buta vagyok, majdnem a kislányaként kezdtem emlegetni a fiatalembert, nézze el nekem, nem is sejtem, milyen titulus most az övé.
A kígyó öltögette felé villás nyelvét, szájában megvillantak hegyes méregfogai. 
- Itt vagyok. Ezt akarta. Engedje el a fiút, és beszéljünk a kettőnk dolgáról.
- Hm. Ön szerint olyan helyzetben van, hogy feltételeket szabjon? Mert...
- Igen.
- Nem vagyunk egy véleményen.
- Nézzük reálisan. Nem engedi el? Akkor én nem beszélek. Azt hiszem, ha még tisztában nincs is vele, de sejti, hogy megteszem, akármivel is próbálkozzon. Fenyegethet a fiúval, de megspórolok önnek pár felesleges próbálkozást. A végeredmény így is, úgy is ugyanaz, nem megyünk ki innen élve. Tehát ha nem engedi el, nem fogja megtudni, amit akar. És ismerem önt annyira józannak, hogy felméri, szüksége van arra, amit mondani tudok.
Rémülten figyeltem. Próbáltam érteni a szavait. Tőlem balra kedélyesen felkacagott az a féreg. Mintha egy színház erkélyén ünnepelné a briliáns produkciót, elismerően tapsba csapott.
- Szép! Legyen. - Nevetve integetett oldalra. – Oldozzátok el.
És amíg csöppet sem finoman hámozták le rólam a köteleket, zilált gondolatokkal azt próbáltam megfejteni, vajon tényleg elvárja tőlem, hogy kisétálva innen magára hagyjam ezekkel? Nem vettem le róla a szemem, figyeltem még az alatt is, mikor megszabadítottak a szájpecektől, még akkor is őt néztem, mikor az az aljas Nishimura a hátam mögé parkolt.
- Azért megoszthatná velem, kit tisztelhetek egyetlen kislánya álruhája mögött.
Csontos ujjai felkúsztak a nyakamra, fél pillanatig elhitetve velem, hogy a gigámra akar szorítani.
- A fiú elhajt a kocsimmal, és tíz perc múlva felhív a telefonomon.
- Rendben.
- Ha nem azt mondja a kagylóba, amit hallani akarok, akkor nincs alku. Remélem, megérti.
- Mégis mit szeretne majd hallani?
- Ha nem sértem meg, ezt megtartanám magamnak. És neki.
- Ahogy jónak érzi, bár még mindig fúrja az oldalam, kiért adja az életét ennyire könnyedén?
- Szeretném csatolni azt az apróságot, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy hatan tartózkodnak itt. Ha valamelyikük eltűnik a látóteremből negyed órás időtartamon belül, úgyszintén semmisnek tekintem az egyezségünket.
- Honnan tudja, hogy pont hat? Lehet, hogy van még itt egy tucat ember, akik biztosítják a környéket.
- De nincsenek.
- Maga nagyon jó játékos, Nakazawa-san. És remek édesapa - nevetett fel, gunyorkás szólama bántó volt a fülemnek. – Na, gyerünk - és taszított rajtam egyet.
Lendületből tettem meg három lépést, aztán földbe gyökerezett a lábam. Félúton rekedtem. 
Meg fogják ölni. Amint én eltűntem innen, és kiszedték belőle, amit akarnak, végeznek vele. Én mentsem az irhám, őt meg hagyjam ezekre? Kisebb féreg lennék, mint Nishimura, ha mint a patkány, menekülnék mindent hátrahagyva? 
Bizonytalan léptekkel, meg-megállva tettem meg azt a pár métert. Tétováztam minden következő másodperc helyességében, mígnem ott álltam előtte. Alig fél karnyújtásnyira attól, hogy átöleljem.
- Jól vagy? - Halkan beszélt.
- Aha...
Nem tudom, hogy mondtam vagy leheltem a szót. Bőrkabátja zsebéből elővette a kocsikulcsát, majd felém nyújtotta a vékony csomót.
- Beülsz és a gázra lépsz.
Nem nyúltam érte.
- Nem - súgtam magam elé. - Nem.
- Olyan messzire mész, amilyen messzire tudsz. A kesztyűtartóban van...
- Nem megyek...
- Pénz és...
- Nem megyek...
- Fogod azt a kurva kocsit, és elhúzol innen a francba!
Rám üvöltött, és mint egy ledorongolt gyerek, nyakamat behúzva folytatni próbáltam.
- De...
- Nincs de! Takarodj, megértetted? - Összerezzentem a hangjára. Kezembe nyomta a slusszkulcsot, ráfonta az ujjaimat. - Menj már a fenébe!
- Micsoda dráma - csettintett a túloldalról az a csúszó-mászó. - Tudja mit, Nakazawa-san, ha ennyire szeretne maradni, hadd maradjon.
És akkor ő még jobban kihúzta magát.
- Megy - és megadta nekem a kezdő lendületet.

 Kitámolyogtam a szabadba. Szememből ömlöttek a könnyek, az egész testem fájt, a lelkem szét akart szakadni, fogalmam sem volt, mit akarok csinálni, mit tudnék tenni. Megláttam a parkoló terepjárót és nem akartam odamenni, nem akartam itt hagyni, a lábaim mégis engedelmesen léptek. Önmagam ellen folytattam hadjáratot. Visszafordultam, remegő lábaim ugyan a szabadság felé ösztökéltek, én mégis ellenkező irányba indultam neki. Vissza. Vissza hozzá, de a táj túl homályos volt, túl kusza. Egybefolytak a fák, a földbe ágyazódott a tintaszínű ég...
Egy kéz megragadott. Számra erőszakolta magát egy tenyér, egy kar tekerte hátra a kezeimet. Elrántott. Olyan iramban húzott, hogy elestem, de ez nem zavarta meg, végigvonszolt a salakon az egyik félkész épület falának takarásába.
- Csöndben.
Nem ismertem a hangját. A kesztyűjéből fura szag áradt. Ijedten igyekeztem hátrafordítani a fejem, de fekete ruhaujján kívül nem láttam mást.
- Maradj veszteg. Nem bántalak. - A hangja tompán szólt, mintha maszkon keresztül beszélne. - Nyugi.
Kábán néztem végig, ahogy megelevenedik a táj. Az épületek tetején emberek mozdultak, fekete ruhába öltözött férfiak lepték, hálózták be az egész terepet. S akkor lövés dördült, aztán még egy, és még egy. 
Körülöttem hirtelen túl sok lett a hang, túl erős a robajgás. A fülemben elkezdett percegni egy ütem, a vérem dobolt egyre hangosabban és hangosabban. Lazúros lett a kép, életlen vonalak rohangáltak az éjszakában. Hallottam az ő hangját is... még utoljára, mielőtt elnyelt a sötét. Ma már másodszor. Bele a semmibe. Mi van, ha nem jövök vissza belőle?
 
Körben fehérség okán első gondolatom az volt, hogy a mennyországban vagyok, a második az, hogy miért is kerülnék pont én, pont oda? A fehérről kiderült, hogy halványkék, az égnek hitt fellegekről, hogy csak egy függöny műanyag mintái. Egy kórházban tértem magamhoz. Már nem ragasztotta le vér a szemem, helyette kötés volt a fejemen. Még mindig fájtam itt-ott, de végigpillantva magamon nem koszos és szakadt ruhám nézett vissza. Kórházi egyenben voltam, sebeim tiszták, lekezeltek. Csak fejem tartalma volt még mindig némiképpen zűrös. 
Nem igazán tudtam helyre rakni, hogy kerültem oda, ahova, és az elmúlt órák eseményei is köddel bevont burkokba rejtőztek. Felültem és igyekeztem úrrá lenni a szédülésemen, és amíg önszuggerálással mulasztottam az instabilságomat, a karomba egyenletesen csepegő átlátszó folyadékot figyeltem. Biztos azért folyik ilyen lelkesen a csövön egyenesen belém, mert szükségem van rá. Legalábbis ezt feltételezem. Ez tűnik helyes megoldásnak. 
Mint ahogy az is annak látszik, hogy az ágy előtt pihenő, fura, fehér, műanyag papucsféle azért van, hogy menjek benne. Lemásztam az ágyról és belekampóztam a lábfejeim az érdekes cuccba. Mintha mezítláb lennék és mégsem. Jó találmány ez a papírcipő. Nem álltam valami biztosan a talajon, sőt. Kifejezetten szaladt alattam a padló. Nem volt csábító gondolat elindulni, legalábbis rögzítés nélkül nem, így kerültem aztán infúziós állványostul a nyüzsgő folyosóra. Mivel a csövektől elszakadni képtelen voltam, lévén nem vagyok olyan bátor, hogy csak úgy tűket tépkedjek magamból, ezért inkább rámarkolva, görgős lábai segítségével kitámolyogtam a kórteremből, ahol harmadmagammal tartózkodtam.
Emberek rohangáltak fel s le, senki még csak nem is hederített rám. Anyuka viharzott el előttem, a kezében tartott kisgyerek homlokára fehér törölközőt szorítva, hevesen fújtató kismamával rohantak pont az ellentétes irányba, majdnem elsodorva az éppen akkor berobogó fiatal párt, nővér csörtetett kezében két zacskó vérrel igyekezve, méretes karton felett két fehérköpenyes tanakodott vadul... Hayama Kenji, a baleseti sebészeten vagy.
- Elnézést... - próbáltam belenyúlni a kavalkádba és kikanalazni belőle egy fehérbe öltözött alakot. 
- Rosszul van, uram? - egyetlen pillanatra megkaptam a figyelmét.
- Nem, nem, én csak meg szeretném...
- Akkor ne haragudjon, rohannom kell...
- De...
- Az információs pultnál kap felvilágosítást.
- De...
Nem várta meg, hogy folytassam. Továbbrohant és én maradtam tanácstalan tötyörögve, minthogy halványlila fogalmam sem volt róla, merre van az említett pult. Úgy gondoltam, második körben bepróbálkozom egy zöld ruhás nővel, ha már a fehérbe öltözött fickó nem hozott sikert nekem.
- Elnézést... - kíséreltem meg a kiszemelt után kapni, de ő még csak fel sem nézett. Szaladt a dolgára, rám se hederítve - Kérem... - Azt hiszem, láthatatlan vagyok. Úgy robogtak el mellettem, mintha ott se lennék. – Elnézést, csak egy... Kérem, csak...
- Téged már két percre sem lehet magadra hagyni?
Zsarumosoly. Megkönnyebbült, picit keserű, óvatosan titkolt, szájseb miatt kissé mérsékelt. Az enyémben nem volt semmi összetett. Görbült ajkakkal, őszintén fakadtam sírva.
Akkor és ott annyira könnyű volt átölelni, annyira egyszerű belebújni a nyakába, játszi könnyedséggel bevallani neki azt, amire nemrég jöttem rá. Abban a másodpercben úgy éreztem, minden tiszta, a jelen, a jövő, hogy látok mindent, hogy tudom, hogy az lesz két rövid perc, vagy akár hét hónap múlva. Azon a szent helyen, ahogy ott ölelte a derekam, úgy éreztem, ha ő az enyém, enyém minden ezen a világon, de negyed óra múlva a tetőn, egy-egy parázsló cigarettával a kezünkben újra millió mozaikra hullott az, amit akkor egésznek hittem.

- Tök jó - próbáltam kiköhögni magam a letüdőzött korty után.
- Hogy mindjárt kirakod a tüdőd? - nézett rám elferdült karikákat eregetve.
- Nem. Hanem hogy végre megérem, hogy egy egész cigit adsz a kezembe, és ennek örömére rituálisan megfulladok az első slukktól.
- Hm. - A semmibe mosolyodott.
- Mi van? - néztem a kedves grimaszt.
- Mikor kezdtél el tegezni?
- Ma hajnalban.
- Az a 'ma' az már tegnap.
- Tényleg?
- Így van.
- Nem tudtam.
Pillanatnyi némaságot váltottunk. Én cigiztem, ő cigizett... aztán belehümmögött.
- Hm.
- Tyű.
- Mi?
- Semmi.
- Összezavarodtam.
- Nekem mondod?
- Kinek mondjam?
- Szerintem csak én vagyok, aki meghallgatlak, szóval...
- Kinyílt a csipád, amióta tegeződünk.
- Yuzuki Hiyuu - hajítottam rá a nevet, és vártam a hatást. Enyhébb volt, mint vártam.
- Mit akarsz tőlem?
- Az igazat. Jobbára.... vagy én nem is tudom. Megtaláltad?
Annyira próbált üres maradni, és mégis akaratlanul mindent megmutatott. 
- Meg. És úgy fogom örök nyugalomra helyezni, ahogyan megérdemli. 
- Részvétem. Ilyenkor ez illik, nem igaz?
- Köszönöm.
- Miért nem mondtad?
- Nem tartozott rád.
- Most se tartozik?
Már csak a füstszűrőből próbált nikotint kikényszeríteni.
- Nem tudom.
- Tökre fura. Szerintem halálra vagyok nyugtatózva.
- Valószínűleg. Nem rikácsolsz egy kakadu elviselhetetlen hangszínében, pattogni se pattogsz itt, mint valami köhögés elleni sziruptól pörgő ovis. Munkál benned az anyag, leányom.
- Látsz rajtam szoknyát? Bugyit? Hálóinget?
- Elég, ha a pendelyedre nézve fenemód bólogatok?
- Kurva élet.
- Szájon váglak.
- Mi ő neked?
- Kenji...
- Szereted?
Elhajította a csikket és újabbért nyúlt. Laza mozdulattal hívta ki a dobozból a szálat, melyet hanyag eleganciával biggyesztett a szája szélébe. Nem nézett rám. Az éjszaka fényeit leste, a város apró világító pettyeit fürkészte. Merengett, vagy csak időt akart nyerni... szemöldöke alatt rejtező szemei nem mondták el nekem, csak barázdált homloka suttogta, hogy küzd odabent.
- Mindenre emlékszem - szólalt meg, mikor az első levegő távozott a tüdejéből. - Mindenre emlékszem, amit mondtam, arra is, amit mondtál. Az összes szóra, a tettekre, az egészre. - A látképet elhagyva a szemembe nézett. - És azt akarom, hogy tudd, én minden szót komolyan gondoltam. 
- Miért nem tetszik ez nekem? - kutattam a tekintetében, megpróbáltam a gondolatai közé látni. Nem engedte nekem.
- De...
- Nincs de - ráztam meg a fejem. - Nincs de. Cseszettül nincs de!
Fogalmam sincs, miért kiabálok. Talán mégsem vagyok annyira kába.
- Negyvenhét éves leszek két hónap múlva. Három év múlva ötven. Te most vagy huszonkettő, most kezded az életed...
- Nem érdekel!
- A fene egye meg! Amikor én betöltöm a hatvanat, ha egyáltalán megérem, akkor te egy harmincas évei...
- Kurvára leszarom ezt a faszságot! Nekem te ne tarts matekórát, basszus!
- Öregember leszek, amikor te még fiatal férfi!
- Leszarom!
- Ennek a kapcsolatnak nincs jövője!
- Kuss! Ezt nem mondhatod nekem! Nem mondhatod, hogy nincs jövőnk, mert én most érzem életemben először, hogy van valamim! Nincs jogod elvenni tőlem! 
- Én nem elveszek. Én adni akarok neked.
- Mit?
- Lehetőséget egy boldog életre.
- Mivel?! Azzal, hogy "szeretsz, szeretlek, de hagyjuk egymást békén, mert így lesz a legjobb?" - Vérben forogtak a szemeim, fújtattam, mint egy bika, verejtékcseppek rohantak az arcomon, remegett a kezem... és ő nem válaszolt. - ... Ugye... Nem akarod ezt mondani, ugye?
- Kenji... Mit adhat neked egy olyan ember, aki egész életében elméletben szeretett? Mit rakhat a kezedbe? A homokórát, amin félig leperegtek a szemek? Ez őrültség lenne. 
- Te... - Abban a percben megértettem. - Te el fogsz menni. Itt fogsz hagyni... 
- Kenji.
- Nem! Nem mehetsz el, mert ez nem fair! Ez így nem fair!
Akkor már ott álltam felette és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.
- Ez nem az én életem.
- Szeretsz! Te mondtad, hogy mindent komolyan gondoltál! Hogy minden igaz!
- Kenji...
- Akkor meg nem léphetsz le! Egy gyáva szar vagy! Egy gyáva szemétláda!
- Kenji...
- Leszarom! Leszarom, érted? Nem érdekel! Ez így nem igazságos! Nem hagyhatsz itt, amikor végre...
- Kenji, kérlek.
- Ne kérj! Nem! Megértetted?! Nem! Nem! Nem!
- Kenji!
Felállt, a vállamra szorított. Elhallgattam. Nem kellett kényszerítenie, hogy a szemébe nézzek, nem kellett kérnie, hogy figyeljek rá. 
- Ő meghalt... én viszont élek!
- Nekünk nincs jövőnk. Neked és nekem.

Akkor valami elpattant.

Hétfő délután volt, és szakadt az eső, megállás nélkül zuhogott. Ültem a buszon, kezemben az elázott zárójelentéssel és bámultam a hatalmas cseppekben könnyező eget. Áztatta a világot. Hajamról is kövér pettyekben csöpögött a víz, ruhám átázott, pedig csak fél perc volt az út a megállóig. Néztem kifelé az ablakon, mégsem láttam a rohanó tájat. Semmit, csak az esőt. Hallani is csak a kopogását hallottam, gitár pengette magányos dallamot, és mikor harmadszor hagytam el a kórház épületét, rájöttem, körbe-körbe megyek újra és újra és újra. Úgy, mint amikor először hagytak magamra a világban. Talán aznap is esett... 
 
A könnyeim vették el a képet. A szemem előtt látomás vagy bebódított agyam fura víziói lebegtek, nem tudom. Nem is sejtem, hogy amit láttam, az pillanatnyi utazás volt egy lehetséges jövő felé, vagy a pánikom temetett maga alá. Előrenyúltam. Begyűrtem a kabátja hideg bőrgallérját, ujjaim közé gyűjtöttem, amennyi a tenyerembe fért. Kísérteties volt az az ismétlődő sípoló hang és amikor bőre langya tompította azt, akkor jöttem rá, hogy a saját tüdőm zihálását hallom. Mint egy szűkölő kutya...
- Jót akarok neked. - Nehezen beszélt.
- Jót... - Csak ismételtem, amit mondott.
- Csak jót. Érted?
- Nem...
- Kenji...
- Én ezt nem értem... nem értem az egészet.
- Egy nap majd meg fogod érteni. Akkor majd elfogadod, hogy...
- Egy nap... talán. De megbocsátani sosem fogom.
- Mit?
- A magányt.
Mert már születésem pillanatától csak én vagyok egyedül. Világra jöttem, pedig nem várt itt senki, megszülettem két kar hűlt helyének. Egész eddigi életemben kísért az úton, hogy nincs, aki kísérjen. Aztán megismertem. És vele együtt az érzést, milyen tartozni valahová. És még ha hamis is volt a kötelék, az íze elég igazi volt ahhoz, hogy elhiggyem, és talán egy csütörtök reggel arra ébredjek, hogy hazavárom. 
- Nem bocsátom meg neked. Nem. Sohasem. És ha egyedül leszel - mert egyedül leszel, mert addig is voltál, amíg én nem jöttem, mondhatsz akármit, úgyis igazam van - ha nem lesz kihez szólnod, vagy kihez nem szólnod, mindig eszedbe fogok jutni és majd átkozod magad azért, mert nem voltál képes... mert nem mertél újrakezdeni...
Két keze szorított, annyira, hogy levegőt is alig kaptam. Soha nem akartam még megfulladni. Soha addig a pillanatig. De a perc magával hozta, hogy akarjam a végét. Mert talán nem vagyok okos, nem az a figura, akitől mélyreszántó gondolatok százait kapja a világ, aki oldalakat érdemel ki egy főiskolai filozófia tankönyv tizenkettedik leckéjében, de azt tudom, és látom mindennél tisztábban, ha nem tartozhatok hozzá, akkor itt és most vége.
A könnyeim sós aromája marta a számat, kiszáradt ajkaim finom hajszálrepedéseiben megült az íz. Szemem fájt, csípte saját apró erecskékben rohanó fájdalmam. Sírtam, mint egy csecsemő, mint egy elhagyott gyerek és ő tartott a karjai között, finoman ringott velem, mintha ilyenképpen akarna csitítani. A sohanemvolt bölcsőm, elszakíthatatlan kötelékem.
- Én nem vagyok az apád - suttogta a fülembe, és csak egyetlen másodpercre jutott eszembe, hogy vér akarok lenni a véréből, hogy ha akarna, se tagadhasson meg.
- Tudom.
Nem a holdat vonyítom. Csak fáj.
- Mégis... mit szeretnél te pont tőlem, Kenji? Neveljelek fel újra? Rakjam helyre, amit elcseszett ez a kiferdült világ?
Belezokogtam a bőrébe és ő simogatta a fejem, sután és esetlenül, annyira kétbalkezesen. Ez új neki is, és új lenne nekem... 
- Jogunk van hozzá.
- Jogunk... mihez?
- Egymáshoz.

Kifogytam a szavakból, és ő az érvei végére ért. Kimondani nem mondtunk semmit, döntést még úgy se hoztunk. A tetőn állva, felettünk az éjszakai égbolt, körülöttünk fütyült a kóbor éjjeli szél, csípős ujjaival meg-megrángatott hol engem, hol őt. Csak álltunk és vártuk, lépjen valaki helyettünk, jöjjön el a következő perc úgy, hogy nem mi rángatjuk a sorára. Történjen valami, ami ellehetetleníti a választás luxusát, következzen egy harmadik döntése... de nem jött a sors, nem lépte meg helyettünk a világunk, amire képtelenek voltunk mi ketten. 
Érzem, hol a fal. Minden tégláját ki tudom tapogatni. Ha kőművesnek okíttatnak, talán neki tudnék állni szakszerűen bontani, de így csak a körmömmel kapa

rom. Ki vagyok én? Hiszen még a nevemet sem tudom, csak azt, amit a lapomra ötlött valaki, aki két órája ha ismert. Ki vagyok én, és mit várok tőle? Tőle, aki nyűgként kapott az életébe. Ki vagyok... és ki leszek? Ki lehetek... ki lehetnék...
Rámarkoltam a kabátjára. Közelebb lehetetlen, távolabb félelmetes. 
- Várunk valamire?
Megkérdeztem. Beleleheltem az ingébe.
- Igen. Várunk.

És a mélyen búgó fagott két eldalolt szavától béke szállt a vállaimra. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése