Láttam rajta, hogy még az ő edzett lelkének
is sok volt, ahogy kinézek. Tele voltam sebekkel. A bal vádlimon egy egész mély
vágás szaladt végig, ugyanígy a vállam is elég csúnyán megsérült. De ez csak a
jéghegy csúcsa. Kisebb-nagyobb foltokkal, ütődéssekkel tarkított burkolatom
horpadt volt és elhasznált. Ha kocsi lennék, roncstelepen volna a helyem.
Lehorzsoltam mindkét térdemet, könyökömet. A homlokomat két öltéssel varrták,
hála egy márkás cipő gyöngéd talpának, a szám széle is heges volt. Lila, barna
és zöld színekben játszott a bőröm és ami kívülről nem látszott, iszonyatosan
fájt minden porcikám.
- Mit csináltál? – nézett, úgy tűnt, keres
egy hüvelykujjnyi helyet, ami se nem sérült, se nem színes. Ami még olyan, mint
lennem kellene. Ami hasonlít arra a puha barackszínre, amit utoljára látott.
- Szabadesés. Háremhölgynek öltözve. Azt
úgy kell, hogy…
Elhallgattam, mert rájöttem, valószínűleg
feleslegesen koptatom a számat, ez afféle költői kérdés lehetett. Halk voltam,
a szobán ülő félhomályhoz illet a tónus. Ültünk a futonon. Egészen eddig szinte
semmit nem mondtunk. Kiléptünk a kórház ajtaján és némaságba burkolózva csak
vitt a lábunk.
– Mindent tudsz, igaz?
Bólogatott.
- Mindent.
A mélybarna szempár rejtette előlem a
gondolatait.
- Azért… - Azon kaptam magam, hogy tördelem
az ujjaimat. - …meggyónjak?
- Semmi szükség rá – rázta meg a fejét.
- Szóval… Mindketten tudjuk, hogy az
elefánt itt van a szobában, csak úgy csinálunk, mintha nem látnánk?
Ironikus fintor jelent meg a szája
szegletében, egy túl jól érthető villanással pontot tett a végére.
- Ha tudtam volna, milyen irányba megy majd
ez az egész…
- Ne vetíts. Akkor is belementél volna –
morogtam és ő elnézett. Egy kis némaság megint helyet kért közöttünk.
Tekintetébe vissza-visszatért a döbbenet, ahogy figyelte, hogy sikerült
elintéznem magam. Nem csak az elmúlt napok termését látta.
- Lefogytál.
- Ha nem eszel, lefogysz – foglaltam össze
és nem tudtam miért, egy méterről néztük egymást.
- Kijima lelkére kötöttem, hogy vigyáznia
kell rád.
Vad vigyorom nőtt belegondolva abba, minek
tettem ki azt a szerencsétlent az elmúlt hónapok alatt. Csak elképzelni tudtam
azt, milyen stresszben élhetett, amíg azon dolgozott, hogy ne nyiffantsam ki
magam.
- Meg akartam halni.
A csöndes szobára most kegyetlen hallgatást
hozott a vallomásom. Nyersen kimondott gondolat volt a maga minden súlyával.
- Tudom.
- És azt tudod, hogy hajszál híján bejött?
– Bólintott. – Mit csináltál volna, ha sikerül?
- Megöltem volna Kijimát – felelte velősen.
- Mit segített volna az rajtam? –
grimaszoltam rá.
- Semmit, de én minden körülmények között
betartom a fogadalmaimat. Az ígéret szép szó.
- Legalább nekem szólhattatok volna.
Legalább én…
- Csak Kijima tudta. Így voltál a
legnagyobb biztonságban.
- Megint ez a merev szöveg! Néha szabályt
kell szegni, ha másért nem, azért, hogy nekem jó legyen, miért nem segítettél?
Miért hagytad, hogy döglődjek, hogy azt higgyem, elvesztettem mindent, amiért
éltem, miért engedted, hogy úgy ébredjek fel minden reggel, hogy azt kívánom,
bár a mai nap lenne az utolsó a tetves…
Újfent sírtam és szidalmaimat ő szilárdan
állta. Talán mert tudta, igazam van, vagy ha nem is, de megértette, mit érzek.
– Egy utolsó rohadék vagy.
Összeszorított szájjal szűrtem addigra már
zokogva.
Nakazawa Akira átölelt. Még mindig annyira
irreális volt. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése és visszatér
cinizmusa és kőkemény álarca, de most más volt. Minden egyes mozdulata, minden
gesztusa vajpuha. Hozzám se mert érni. Ujjai a bőröm felett szaladtak, nem is
érintett meg, csak tenyere melegét éreztem. Magamhoz húztam, de vonakodva jött.
Szerintem úgy gondolta, csak némi kötőszövet tart össze és egy óvatlan
mozdulattól darabokra zuhanok. Talán nem sokat tévedett. Olyan helyeken fájtam,
amiről eddig nem is tudtam, hogy léteznek és bár sajgott és pulzált minden
darabom, úgy gondoltam, az egyetlen, amitől elmúlhat, a testének súlya. Alig
kaptam levegőt, de nem a nekem feszülő erő préselte ki a tüdőmből az oxigént.
Atomjaimra robbantam az ölelésében és mégse, soha, életem egyetlen pillanatában
sem voltam jobban élő és végre teljes egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése