F.A. - Club Velvet

Fedőneve: Apuci - Club Velvet

Megjegyzés: Ez a fejezet csak kötet extraként futott, így biztos van akinek új lesz majd. A 'Mission - Yes My Lord' olvasása ajánlott hozzá. ^^

 ~ ~ ~

Én mondtam neki, hogy menjünk külön.

Egy széles, fehér oszlop mögül figyeltem. Azt hittem, rögtön kiszúr majd. Szinte érzi, ha nézik. Évek alatt ez a vén róka olyan ösztönöket fejlesztett tökély szintre, hogy én csak irigykedve leshetem és reménykedhetek, hátha egy nap nekem is lesznek. Soha nem tudtam becserkészni vagy meglepni, mindig előbb akadtak rám azok a sötét színű szemek, mint ahogy én rádöbbentem volna, hogy már réges-rég lebuktam.

De most nem. A figyelme tompult vagy csak feszeng ebben a nem is annyira szerepben. Egy nagyon kényelmesnek látszó kanapé jobb oldalán ült és igyekezett nagyon laza lenni.

Öltönyt húzott, bár nem beszéltünk meg előre semmit. Annyit mondtam, tegyen, ahogy jónak látja és én is így intézem majd a dolgokat.

Szép fekete öltöny volt rajta, korom színű inggel, első két gombja hanyag eleganciával kigombolva, mellőzte a nyakkendőt. Kezében a pohár bor túl gyorsan fogyott. Bár ha szuperhős lenne, az ő különleges képessége a pókerarc volna – amit ha bevetésen használna, csak Fapofaként emlegetnék -, most apró jelek mégis elárulják. Az én ezüst halántékú főhadnagyom ideges.

Imádom.

Kiléptem a rejtekemből. Hátamat a masszív falnak támasztva, leplezetlenül fixírozni kezdtem. Miközben vártam, hogy felfigyeljen rám, eszembe jutott, Kijima Naotaka mit lépne erre. Ha látna minket így, nem is tudom, mihez kezdene az információval. Az biztos nem verné ki nála a biztosítékot, hogy hófehér fűzőben feszítek, puha tollakkal díszített uszállyal, sőt fém színű tűsarkam csinos köröket rajzol a márványra. Nem lepné meg a felkaromig nyúló csipke kesztyű, sem pedig a szegecsekkel kivert nyakörv. Inkább sokkolná Akirája, aki öblös kehelyből kortyolja a vörösbort és beszélget egy nővel, akin szigorúnak álcázott, karmazsin színű, magas, nyakig érő ruha van, melynek viszont háta egyáltalán nincs, és aki a kezében tartott lovagló ostorral finoman cirógatja a lábainál talpig neccben üldögélő férfi hátát. Sehol egy rejtett kamera, sehol egy fülhallgató, csöndben lapuló team, leleplezésre váró rosszfiú, csempészett drog, fegyver vagy lopott vagyon. Akira van és én.

Kijima Naotaka azt mondaná, én rángattam bele. De kikérem – khm… kikérném - magamnak. Az én főhadnagyomat csak olyan verembe lehet beletaszítani, amire áldását adja.

Napok óta játszottam a metálrózsaszín névjegykártyával. Forgattam az ujjaim között, újra és újra elolvastam, majd ismételt nézegetés után visszacsúsztattam a könyvek közé a polcra. Postán kaptam, pár héttel a nagy fogás után. Csak ez lapult a borítékban és amióta megláttam, kacérkodott velem, de rohadt jól csinálta, mert nem tudtam tőle szabadulni. Csak azt nem sikerült kitalálnom, hogy tálaljam, ami odabent lassan körvonalazódott.

Aztán egy reggel az ajtókeretnek támasztva néztem, amíg borotválkozáshoz készülődik. Olyan klasszikus módon csinálja. Nem használ elektromos borotvát, krémet vagy zselét. Hab van, pamacs van, az arca mégis hihetetlenül sima és puha, tehát a végeredmény őt igazolja. Serceg a penge, kopog a mosdó szélén, a mozdulatai annyira folyékonyak.

De most nem hagytam, hogy megkezdje a kis rituáléját. Odacsusszantam és leszereltem. A borotva a mosdóba esett, én pedig a karjai közé. Hagyta magát lefegyverezni.

Szeretem ezeket az el nem hangzó párbeszédeket. Magamban mindig lejátszom, mint egy régi magnószalagot, mégsem tudom elunni soha. A szeme azt mondja nekem, hogy szép vagyok. Hogy szereti a testem. Nézni, érinteni, magáénak tudni. Én biztatom, hogy vegye el, amit megkíván, és neki soha nem kell kétszer mondani.

Kiléptem a nadrágomból, kibújtam a pólómból, a tekintete végigpásztázott rajtam, bizsergett a bőröm. Egy hangocska a fejemben, vagy kisördög a vállamon kikényszerítette a számon buta játékom egy apró darabkáját.

- Szeretsz hozzám érni – súgtam a fülébe, míg a cimpáját haraptam.

Nem kommentálta, hogy ilyen gondolatokat adok a szájába. Csókolt, én pedig rátekeredtem, de csak egy forró másodperc idejére, aztán szépen kipördültem a karjai közül és magam mögött hagytam, remélve, hogy meztelenségem elég ok lesz arra, hogy kövessen. Bevártam a hálóban, hogy viszonylag korán reggel, borostásan és fogkrém ízzel egymásnak eshessünk.

Zsibbadtam és azt a legjobban a karjai közt szeretem csinálni. Ilyenkor szinte a szám széle is zsibong, a fáradtság és az elégedettség érdekes mixtúrájában leginkább aludni szeretek. Én mégis kikúsztam mellőle – szó szerint kúsztam, akin átmegy az úthenger, nem képes sokkal többre –, és vissza már a névjegykártyával a kezemben tértem. Miközben visszadőltem rá, a homlokára tapasztottam a pink papírost és ő miután megkaparintotta, hosszasan elidőzött a nézegetésével. A hajamban matatott, hatalmas tenyere fel-le siklott a hátamon, néha fenekemre is átcsusszanva, és csak annyit kérdezett:

- Mikor?

* * *

Támasztottam az oszlopot, ő pedig a poharára koncentrált, de időnként azért a mellette ülő nőnek is válaszolt. Úgy döntöttem nem várok többet a figyelmére. Showtime.

Oda voltam a csizmám sarkának kacér koppanásaiért. Szép dolog, ha az embert megtalálják maguknak a fétisei. Én legalább tudom, mit akarok, van, akinek egy élet is kevés, hogy kitalálja.

A kagylóforma uszály tollacskái csiklandozták a combomat, a fűző csak mérsékelten engedett mozogni, de az a hullámzás éppen elég volt. Még akkor sem nézett rám, mikor felléptem a dobogóra.

A háromszemélyes U alakú ülés közepén kis kerek asztalka, mondhatni egyszemélyes tánctér várakozott. Az alsó világítás pont középen, a karcsú pózna tövében égett, csak hogy kellő hangsúlyt kapjon, mit is kell körbetáncolni.

Akira olyannyira érzéketlen volt a külvilágra, hogy nem figyelt fel rám még akkor sem, mikor sarkammal dobogva megálltam a talpalatnyi színpadon. Elnézegettem kicsit. Kicsit nagyon. Szeretem a testét. A röntgenszem tudományát egyetlen kiképzésen sem okították, mégis ha ránézek, nem okoz gondot nekem, hogy belássak a ruhája alá. Minden vonala annyira valódi. Néhol darabos, túl kemény, mégsem eltúlzott. Rengeteg a szép, kerek ív. Vastag combja, izmos hasa, széles háta és attól, hogy egy ekkora fickó annyira képes magát zavarban érezni, hogy túlélő múlt ide vagy oda, se lát se hall… Attól még imádnivaló is lesz. Hiányolja a kötelező bevetést emögött a szokatlan játék mögött. Lám-lám, újabb pont nekem.

Megtettem az első mozdulatot. Finom terpeszbe álltam, lapockáim közé fektettem a hideg póznát, két karomat a fejem fölé emeltem és a csőre fogtam. Csak aprókat rugózott a térdem, kis hajolás után lassan toltam magam újra egyenesbe. Rámartam a rúdra és körbesétáltam, combjaim közé fogva újra le és fel csusszantam rajta és mire kinéztem saját hajam alól, már láttam a szemeit. Az arcán gyorsan átsuhanó villanást azért még elkaptam. És belepirult. Bár nála ez csak egy sebesen tovatűnő pillanat, mégis láttam a szemében. Olyan volt, mint valami ajzószer. Forrt tőle a vérem, hogy ilyennek látom.

Előrehajoltam és pimasz mozdulattal elloptam a poharát, hogy kiigyam belőle az utolsó korty borát. Ő nyelt. Egy ekkora torkot kiszárítani nem megy akárkinek, én két fél fordulattal elintéztem. Helyezkedett, előrébb csusszant, de a szemét nem vette le rólam. Lehet, hogy meg is sértődtem volna, ha megteszi. Azt akartam, hogy nézzen, hogy lássam rajta, arra vadászik, mikor rebbennek az izmok a fűző alatt, hogy meg akarjon érinteni annyira, hogy az ujjpárnái alatt érezze a bőrömet már magától a gondolattól is. Hogy kicserepesedjen az ajka a tüdejébe be és ki áramló, szapora levegőktől, hogy a slicce recés lenyomatot hagyjon azon a kőkemény farkán.

Néha magamon éreztem a földön üldögélő Zafír mély tekintetét is. Hatalmas pillái alól lopva nézett rám, nem tudtam, csak sejtettem, hogy erre nem kapott engedélyt és most valami tiltottba kóstol bele. Gazdája figyelmét elkerülte.

A nő Akirát tartotta szemmel, élénken, már-már felvillanyozva. Nem tudom, hányadán állok vele, még mindig nem sikerült megfejtenem a motivációját. Mit miért csinálhat? Rejtély. Arra rájöttem, hogy bár kedveli az én morcos főhadnagyom, szívesen kacérkodik vele, de igazából nem Akira maga érdekli. Csíp engem is. Ezt is tudom, de én sem az vagyok, akire becserélné az ő becses drágakövét. Őt valamilyen furcsa okból kifolyólag más vonzza. Ha merész tippre kényszerülnék, inkább azt mondanám, a párosunk az, ami felkeltette a figyelmét. Sosem értettem a nőket. Akira, bár szófukar fajta, legalább kiismerhető, s minden bogaraival együtt tanulható. A nőkben túl sok a beépített kérdőjel. Ez a példány miért lenne más? Nézte, ahogy Akira néz és ez legalább úgy hatott rá, mint ahogy főhadnagyomra a hétfátyoltáncom.

Újra a rúdnak vetettem a hátam, egészen mélyen guggoltam és felállva gondosan figyeltem arra, hogy ölemet legalább kétszer meghimbáljam az orra előtt. Talán azt hitte, nem vettem észre, hogy ujjai görcsösen fonódnak a vékony borospohárra.

A fehér lakkcsizma hegyes orrával először csak a térdét cirógattam meg, majd pimasz módon a combjai közé fúrtam, hogy meggyőződhessek róla, minden téren mély benyomást tettem rá. Bár arca rezzenéstelen volt, de ádámcsutkája fel-le liftezett.

Egyszer csak a bokámra fogott, forró tenyere végigsimított rajta, felkúszott egészen a combomig. Lehetett benne némi dac, hogy visszafizessen a kölcsönből, és ha én elértem, hogy lefagyjon, mint egy ősöreg computer - igen, célzás volt -, ő cserébe libabőröket varázsol rám és túl sok szabad bőrfelület lévén, Mrs. Jones is kaján vigyort növesztett, mikor a mellbimbóm üvegvágóvá avanzsált. A lábánál ücsörgő Zafír egyre jobban próbálta nem azt figyelni, ahogy tekergek a rúd körül, de nem boldogult jól a feladattal, és csakhamar gazdája figyelmét is magára vonta. A nő lába érzékeny ponton pihent, így talán ráérzett a hangulatváltozásra, ezért jutalmazta játékszerét felvont szemöldökkel. Azt hiszem, ebből később dádá lesz.

Akira nem figyelt a közjátékra. Ő engem nézett. Egyenes szemöldöke alatt parázslottak azok a szigorú szemek és ahogy látom a tekintetében a szavakat olyankor, mikor beszélne és valami miatt mégsem teszi, most is tudtam, mi az a pár szó, ami nem hagyja el az ajkait. Nakazawa Akira majd belepusztul, hogy megkaphasson.

A fogaimmal húztam le a kesztyűmet, még egyszer utoljára a rúdra markoltam, hogy egy teljes fordulatot repüljek vele. Reméltem, hogy teljes méltóságomban hagytam el a kurta kis emelvényt. Próbáltam egyenesen sétálni, bár az elmúlt percek rólam sem peregtek le nyomtalanul. Elé állva, combjai közé lépve a következő mozzanatot vártam. Ő volt a soros.

Mrs. Jones mosolya egyre szélesebb lett. Selymes tónusú hanggal tudakolta:

 - Meglepte?

Nem bírt magával. Önkéntelenül idéztem fel pár olyan saját pillanatot, mikor Akirába kellett marnom, színtiszta pimaszságból. Pont ezt láttam rajta is. Bele akart kóstolni szegény zsarukám vérébe. Én megértem. Jó is az.

A főhadnagy úr egészen visszanyerte a hangját, bár pincemély szólama tompa kis fátylat kapott.

 - Sokszor sikerül neki.

 - Még a végén megbánja, hogy kiengedte a pórázt a  kezéből.

Gonoszkásan pillantott rám, sőt mintha még kacsintott is volna.

Akira a köldökömet nézte, vagyis ahol a fűző alatt sejtette.

 - Nincs rá szükségem.

 - Úgy gondolja?

 - Semmi okom kételkedni.

 - Ennyire biztos magában?

Akira tekintete feljebb vándorolt. Szigorú szemöldöke alól egyenesen a szemembe nézett.

 - Benne vagyok biztos.

Én pedig leolvadtam addig stabil sarkaimról.

A szoba olyan volt, mint amire számítottam. Pontosan tükrözte azt a képet, amit eddig magából házigazdánk mutatott. Nem lógtak a falakról válogatott korbácsok, nem volt kínzókamra hangulat, de bizonyos elemek nem hiányozhattak. Sok volt a bőr, de talán hogy ne hazudtolja meg a nőiességét, bársonyból legalább annyi került. Láttam az ágy végeiben a bilincseket, a gyanús beépített szekrényeket, de képtelen voltam erre koncentrálni.

Akirát néztem. Becsukódott a háta mögött az ajtó és az arca hirtelen teljesen átlényegült. Eddig olyan könnyed volt, szemei izzottak, mégis játékos fénnyel égtek, de ahogy kattant a zár, egyszeriben átváltozott. Komoly lett. Megmagyarázhatatlanul komoly.

 - Ne ijesztgess – nevetettem rá, de nem viszonozta a vidámságom. A kezem után nyúlt, ráfogva az ujjaimra kicsit megforgatott, mint egy első bálozót. Belementem. Pörögtem egyet, hogy megnézhessen. Először csak gyorsan, aztán szép lassan, hogy mindent szemügyre vehessen rajtam. A rám feszülő fűzőt, az apró nadrágot, a magas harisnyacsizmát, ami szerintem már szinte a közszeméremsértéssel vetekszik. Az összhatást a jófiú hajam se rontotta el. Sőt. Pár hete levágattam, most divatosan asszimetrikus. Így is szereti. Nem mondta, de tudom. Többször csókolja meg a tarkómat, mint eddig, van, hogy teljesen meglepő módon, sőt egy ízben bevetés közben is ilyesmire vetemedett, én pedig levontam a magam merész következtetéseit.

Ha Nakazawa Akira elcsábul egy nyakpuszira nyílt terepen, egy sarokzúg rejtekében, akkor nem tud uralkodni magán, és ha ez csupasz bőrömmel kapcsolatos, az röviden, tömören, jó. Kijima Naotaka nem értene egyet velem, de ez akkor is jó.

Azt hittem, táncolunk majd, de nem tudom, miért ragadtattam magam ilyen cukros gondolatokra. Megfogott és nem tánclépésekkel, de az ágyig navigált.

 - Rám hozod a frászt – ráncoltam most én a szemöldököm, de Akira még mindig adta a sült halat.

Éppen készültem megbökni, hogy nyikkanjon, csak avégett, hogy megvan-e még a hangja, mikor a derekamra marva lecsókolta rólam a nadrágom. Nem vicc. Miközben úgy kóstolgatott, mintha most csókolna meg tíz év után először, és én forró nyelve, és mély csókjai okán elpilledtem se kép se hang, szépen legombolta rólam a nagynak éppen nem mondható nadrágom. Mindezt úgy, hogy közben alig ért hozzám.

Én azon voltam, hogy ha már úgyis ilyen szépen állok, minél előbb a karmai közé jutassam magam, ő meg csak az aurámat tapogatta, mint valami profi pantomimes. Szelíd erőszakkal fektetett végig az ágyon én pedig buta módon még segédkeztem is abban, hogy megbilincseljen. Úgy éreztem, hú, Akira bilincset kattintott a bokámra és a csuklómra, most aztán lesz nekem nemulass.

De ahelyett, hogy kezdetét vette volna valami izgalmas, ha már itt heverek száz százalékban kiszolgáltatva neki… Hát nem. Miután kattant az utolsó zár, ő mély, addig talán szorongatott sóhajt engedett ki és hátát a támlának vetve hátradőlt. Pillanatokig a plafont nézte, vagyis az óriási ágyhoz tartozó nagyon látványos baldachint, majd újabb két fújtatás után egyszerűen ott hagyott. Eltűnt az ajtó mögött.

Ha jól tippelek, a fürdőszoba volt, ahol felszívódott, és éppen készültem utána üvölteni, mikor újra megjelent. Inge teljesen kigombolva, haján kövéren gyöngyöző vízcseppek egyensúlyoztak s vetették alá magukat, hogy végigsikkanjanak kockás hasfalán.

Na ne. Főhadnagy úrnak le kellett hűtenie a fejét? Kiszélesedett mosollyal követtem, amint visszatalál, nyelvemmel pimasz módon nyalogattam az ajkaimat, talán egy tompa kacagást is elnyomtam saját sikerem megünneplésére. Ott bujkált egy nagyon halvány kis vidámság a jobb szája szegletében, de igyekezett, hogy ne vegyem észre, őt is megmosolyogtatta maga a puszta tény, hogy kicsináltam. Hehe.

A kis éjjeliszekrény-féleséghez lépett. Lehajolva hozzá egyenként kezdte kihúzni a fiókokat. Én nem láttam bele, mi az, ami gonosz vidámságot csal az arcára, de éjfekete csomagolásából sem sikerült megfejtenem, minek örül. Aztán már nem is érdekelt. Az jobban, hogy odahajolt hozzám egy csókra. Csak úgy harapdáltam a szája után, ő pedig vízcseppek hűtötte csókkal jutalmazott és míg én próbáltam magamhoz térni abból az igazán mély és habzsolnivaló érintésből… ő kipeckelte a számat.

Nem mondom, hogy zavart. A golyó a fogaim között különösen kemény, mégis rugalmas módon nem volt annyira kényelmetlen, mint amilyennek látszott. Átláttam a szitán, el akart hallgattatni és a fene essen bele, kivételesen sikerült is neki. Ezen láthatóan kárörvendett, dühös fújtatásaimat figyelembe se vette.

Tett egy fél kört. Végignéztem, ahogy nyugalommal, lassú, ráérős léptekkel sétált egyet a szobában, keze a tarkójára fonva, újra a plafont bámulva mély levegőket szippant, majd fúj ki. Relax, hadnagy úr, relax? Azt hiszem, próbálta visszanyerni a hidegvérét, legalábbis annak látszatát. Kár, hogy a nadrágja az ölén már egy ideje úgy fest, mintha egy üdítős palack készülne kitörni a zsebéből.

Sétája után, most ránctalan homlokkal és sima vonásokkal visszaült az ágy végébe, a talpam mellé. Megérintett. Forró volt a keze. Ahogy az ujjai megcirógatták a vádlimat, felszaladtak egészen a térdemig, éppen csak belekóstolva a combomba, aztán elindultak visszafelé.

Remegtem. Már most remegtem. Apró mozdulatokkal próbáltam rábírni a kezét, hogy menjen tovább, de ő csak a combom belső oldaláig volt hajlandó felsimítani. A körmei kicsit megkaparták a térdemet.

Ráharaptam a gumóra a számban, lehunytam a szemeimet. Szinte éreztem, ahogy pulzál a testem ott, ahol áthaladtak forró ujjbegyei. Kérlek. De csak szuszogtam és reménykedtem benne, hogy a következő érintésétől többet kapok majd.

Levette a zakóját. Az egyik kedvence, most mégis a földre került. Masszírozta a lábfejem, a talpam. Nem tudtam eldönteni, kedves kis gesztus az előjátékba építve vagy ördögi időhúzás. A csiklandozó impulzusoktól nem fértem a bőrömbe, túl sok volt és mégis elviselhetetlenül kevés.

Néztem, ahogy ott ül az ágy végében, és engem figyel. Már egy gomb sem tartotta az ingét, mellkasa elővillant. Krémszínű bőrének illata nem ért el hozzám, túl messze volt. Pedig szeretem, a legjobban a nyakán. Ha oda hajtom a fejem és mélyet lélegzek, a tüdőm megtelik vele és szinte lebegek.

Feküdtem kiszolgáltatva neki és egy részem remegett az izgalomtól, a másik szeretett volna sokkal több erőt, hogy elszakíthassam ezeket a játékláncokat és magamra ránthassam. Nem vagyok türelmes és várni sem tudok. Én Akirát akartam, ő pedig tudta.

A hajába túrt, figyeltem a bőrén szökő cseppeket, amik még mindig nedves tincseiről pottyantak alá, néztem, mintha egyszeriben ő is kinőtte volna a bőrét, mintha mindjárt robbanna és repedne a teste, mert ő maga nem fér el benne.

Szemöldöke alig percent meg, majd megszabadult az ingétől is. Ahogy kibújt belőle, előrehajolva ajkai a bal térdemhez simultak és ott is maradtak, hogy érzéki csókokat csempésszenek rá.

Vonyítottam, már amennyire a pecek engedte. Próbáltam lejjebb csúszni, hogy a szája kicsit feljebb kerüljön, hogy az ajkai ne csak a combomon vánszorogjanak, egészen máshol van rá szükségem. De ennyi volt. Visszavonult, csak mélybarna tekintetét hagyta meg nekem.

Nem kellenek nekünk szavak. Mi beszélünk. Évek alatt megtanultam a nyelvét, még ha sok mindent bent is tart. Mintha sokszor saját magát beszélné le arról, hogy megszólaljon. Mivel etetheti Nakazawa Akira Nakazawa Akirát? Hogy vén már ezekhez a vallomásokhoz? Az érzelgéshez? Őszintének lenni? Hogy nem kell mindent tudnom, amit tudni akarok? De a szemei kérdeztek. Azt akarták tudni, hogy mit művelek vele. Mi vagyok én, hogy képes vagyok kiforgatni önmagából? Miért veszti el a fejét pusztán azért, mert én azt akarom? Gyerünk! Kérdezd meg és én válaszolok! Elmondom, hogy megőrülsz értem, te kőfejű kopó. Kellek neked, nem látod be, de már jobban kellek neked, mint a levegő, nélkülem kevesebb ideig bírnád, mint egy korty oxigén nélkül. De ne aggódj. Hasonló cipő nyomja a lábujjam. Kérdezd meg, én kimondom, és nem kerülgetjük tovább.

De nem tette meg. Szerintem azért nem, mert tudta a válaszom.

Nem értettem, mikor elengedett. Ismét hátradőlt, kicsit helyezkedett. Ha tudtam volna, ráharapok a számra, amikor a szemem előtt pár gomb és cipzár múlva kiszabadította magát a nadrágjából. Gonosz és kegyetlen húzás volt tőle. Ott ült, sliccén kifelé álló, mit álló, meredő farokkal. Néztem, és tudtam, nem kellene neki sok, ha most megérinteném, pár pillanat múlva vége lenne, mint a botnak.

Fújtattam rosszallásképpen, de ügyet sem vetett rám. Nagy és forró tenyere, amit szinte éreztem magamon, saját merevedése köré fonódott. Széljegyzet - a pecektől még hörögni sem lehet rendesen. Végignéztem, ahogy magához nyúl. A szemeit egy pillanatra sem vette le rólam. Kegyetlen volt, de még milyen kegyetlen. Pillanatokra voltam tőle, hogy elélvezzek csak attól, hogy nézem, ahogy a csuklója mozog, ahogy a nyakán megfeszülnek az erek. Az a mélyen morajló hang, amit elfojtva bár, de hallottam.

Majdnem elintézett nekem is egy kis tűzijátékot. Ha még két pillanatig vár, összejött volna, de mivel nem tette, ő elégedetten dőlt ismét a támlának, én pedig egyszerre voltam kétségbeesett, elkeseredett és talán egy kicsit dühös is.

Összevont szemöldököm továbbra se indította meg. Szusszant kettőt, majd felállva újra eltűnt a fürdő ajtaja mögött. Percekig volt bent. Egyre kevésbé volt vicces, vagy csak ahogy telt az idő, úgy lettem türelmem fogytával egyre agresszívebb, nem tudom.

Mikor végre elnyúlt mellettem, én már üvölteni tudtam volna. Érj már hozzám… Érj hozzám - bűvöltem a szemeimmel. Tökéletesen tudta, mit akarok. Mellettem fekve bele-belecirógatott a hajamba, majd egy határozott mozdulattal oldalra fordította a fejem és forró nyelvével a nyakamat kezdte kóstolni.

Azt hittem, megőrülök. Nem tetszett. Úgy éreztem, megtébolyodok a tehetetlenségtől. Rántottam egyet a bilincsen, majd egy újabbat és még egyet. Idegőrlő volt. Szeretem átkulcsolni a lábam a dereka körül, szeretem fogni a hátát, szeretem harapni, markolni, simogatni, egyszerűen csak megérinteni, de azt nem tudtam, hogy ennyire rohadtul gyűlölöm, ha nem tehetem meg. Óriási, forró tenyere rám simult, elindult végig a mellkasomon, ujjbegyei finoman mélyedtek a bőrömbe, ingerelve eddig mellékesnek hitt pontokat. A bőröm üvöltött helyettem.

 - Veszélyes vagy, Kenji. – Lehelete langyos párája cirógatta a fülkagylómat, borzongatott az a mély, rekedt, vágyterhesen selymes hangja. Olyan izgatóak voltak a betűi, úgy gurultak elő az ajkai közül, hogy bele kívántam harapni minden egyes kiejtett szóba. – Rám nézve veszélyes – búgta, óvatos harapásának a nyoma égett a fülcimpámon. – Arra játszol, hogy elvedd az eszem és néha ijesztően közel jutsz hozzá. - A keze csigalassúsággal haladt lefelé, éppen hogy érintve a mellbimbómat, aztán már csak a fűző hófehér anyagán keresztül érezhettem a melegét. – Nem félsz, hogy egyszer sikerül? - Libabőrös voltam, de szinte fájt tőle az egész testem. – Akkor mi lesz, hm?

Nem volt nála lovaglópálca vagy bőrszíj, én mégis vergődtem a kezei között. Elég volt annak a tudata, hogy ki vagyok neki szolgáltatva és nem tehetem meg, ami után sóvárgok.

Mire a csípőlapátomra ért az a tűzmeleg érintés, ujjai alig értek hozzá ijesztően kemény farkam pereméhez, én hörögve élveztem el és amikor rám markolt, azt hiszem, egy pillanatra filmszakadásom volt.

 Amikor szabadon engedett, úgy gyűrtem magam alá, mintha kétszer akkora lennék, mint ő. Meg akartam lovagolni, a combjaim között érezni a csípőjét, magamban őt, mélyen, olyan mélyen, ahogy még soha, körmeim tíz félhold alakját vésték a mellkasába, az ujjai vörös foltokat égettek a derekamba, a fogsorom lenyomatát otthagytam a vállán, a tenyere ott rikított a fenekem oldalán. Olyan erővel löktem, hogy az ágy, ha nem lett volna nevetségesen stabilan rögzítve, talán kiütötte volna a falat. A fájdalom és a kéj közötti határt hosszú percekre elmosta a leküzdhetetlen, felfoghatatlan és leírhatatlan vágy, amivel birtokolni akartuk egymást.

* * *

Kávét főzött a konyhában. Én a széken üldögéltem, lábam kinyújtva az övének ülőkéjén pihent. Néztem azt a széles hátát és arra gondoltam, ha néhanap eldugnám az ingeit, lehet, hogy többet grasszálna félmeztelen fel s alá. Ma valahogy kedve volt hozzá, én meg hajlamos vagyok hozzászokni a jó dolgokhoz.

Úgy éreztem magam, mint egy pillecukor. Könnyűnek, súlytalannak, olyan valaminek, amit bármikor felzabálhatnak, de ettől még minden rózsaszín.

Megérkezett hozzám, a két bögrét az asztalra tette. Mikor ült, a lábamat áthelyezte az ölébe, úgy kezdett neki a most kora hajnalra eső kávészertartásának.

Lopva méregettük egymást. Ő a foltjaimat fixírozta, én a harapásain legeltettem a szemem. A csuklómat, bár puha pereme volt, mégis meghúzta a bilincs, egy kis folt itt, egy fél fogsorlenyomat ott, olyanok voltunk, mint egy korlátozott színkészlettel dolgozó négyéves kifestőkönyve.

Bármennyire is próbálta elnyomni, szája szegletében testet öltött egy félmosoly. Újszerű. Cinkos. Olyan, amit csak mérsékelten, de viszonoznom kellett. Majd elkomolyodott, homloka megtermelt pár barátságos ráncot, s bögréje aljára sandítva elmormogta:

 - De legalább már van hobbink.