Kinyitottam a szemem, de még mindig sötét
volt. Semmit nem láttam, de mégis éreztem, hogy nem létező falak készülnek a
fejemre omlani. Egy lüktető massza volt minden gondolatom. Egyetlen, csúszós és
elkülöníthetetlen gondolatfolyam. Se eleje, se vége. Nem tudtam, hol vagyok, nem
tudtam, mit keresek ott, azt sem értettem, mi az, ami két oldalról nyomja a
vállamat. Mi ez a sötét? Csörgött a kezem, ha megemeltem. Csörgött a lábam is.
Nem tudtam megvakarni a homlokom. Szűk volt és sötét. Túl szűk, túl sötét. A
tompa morajlás, ismeretlen dübörgés egyre erősebb lett. Mintha be lett volna
dugulva a fülem, akár ha víz alól hallgatnám, mit beszélnek a fejem fölött.
Egyik pillanatról a másikra éles fény
vakította el a szemem. Megrántották a nyakam és engem a fejem súlya húzott
előre. Sűrű volt a levegő, szinte úsztam a füstben, hunyorogva igyekeztem
rábírni a fényes foltokat arra, hogy kitisztult képet adjanak. De maradtak csak
kiismerhetetlen, világító pettyek.
Egyre tisztább hangok jutottak el a
fülemig. Mintha nem az én nyelvemen szólnának, pedig valahogy tudom, hogy
ismerem, érteni mégsem értem. Számok. Mintha általános iskolai matematika órán
találtam volna magam, repkedtek a még kimondani is kemény összegek.
Valaki megfogta a tarkóm és térdre nyomott.
Fejem előrecsuklott, arra nem volt erőm, hogy a számat összezárjam, éreztem,
ahogy ajkaim szélén kiserken a nyálam. Szorították a nyakam, a kezem még mindig
csilingelt. A szemhéjam mintha mágnes fogná, pislogni se tudtam. Próbáltam.
Újra és újra küldtem a parancsot az agyam felé - nyílj ki! De csak a
szemöldököm percent. A hangok egyre erősebbek lettek, vagy csak én hallottam
egyre tisztábban. Összeszorítottam a fogam és ismét követeltem – nyílj ki!
A saját térdeimet láttam meg először.
Mintha függönybe lettek volna csavarva, áttetsző nadrágban voltam, olyan
brutális erekcióval, mintha nem is a sajátom lenne. Megnéztem a tenyerem.
Bilincs volt a csuklómon, lánc fogta a nyakamhoz. Igen, már a súlyát is
éreztem.
A legjobban sokkolt a következő pislogással
elém táruló tömeg. Egy terem közepén térdeltem, egy kör alakú színpadon, lassú
forgását eddig talán saját szédülésem miatt meg sem éreztem. Mint azok a drága
gyűrűk egy ékszerbolt kirakatában.
Arcokat nem láttam, csak a fénylő
cipőorrokat és vasalt nadrágok szárait. A rám állított lámpák fénye vakította
amúgy is tompa látásom.
Ha próbáltam volna felemelni a fejem, az
erős szorítás a nyakszirtemen jobb belátásra bírt. Csak magam elé nézhettem, egyenesen
lefelé.
A számokról meg is feledkeztem. Csak a
kalapács hangját hallottam és a határozott kiáltást. Elkelt.
A hang irányába fordultam, akkor láttam meg
a ládát. Kótyagos gondolatokkal mégis összeraktam, hogy ebből szedtek ki, de
amint léphettem volna, egy jól irányzott lökéssel ismét benne találtam magam.
A világ, amiben voltam, elkezdett egy rosszul
vágott öreg mozifilmre hajazni. A drog okozhatta időről-időre a filmszakadást
és biztos a zavaros gondolataimért is ő volt a felelős. Amit az egyik
pillanatban értettem, azt a másikban nem láttam többnek hallucinációnál. Újra
és újra elvesztettem az eszméletem és rendre ébredtem úgy, hogy az egész csomó
bogozását kezdhettem a legelejéről.
A sok, látszólag összefüggéstelen snitt
után egy sötét, hideg és igen kihalt parkolóházban kezdtem újra látni. Egy
alacsony, kopaszodó férfi mellett álltam, meglepő, de a saját lábamon. Az
orromig ért. Meg is fordult a fejemben, hogy rárúgok egyet, de
elbizonytalanodtam. Talán nem maradnék talpon, ha az egyik lábam már nem
rögzítene. Remegtem.
Később kiderült, jól tettem, hogy nem
pöckölgettem a köpcös alakot. A másik oldalamon egy sokkal inkább birkózó
testalkatú, talán testőr posztolt, ő meg, amilyen állapotban vagyok, úgy
roppantana el, mint egy hurkapálcikát. Lassú reakcióidő, csöpp csőlátással pározva,
ilyen paraméterekkel nem szabad ringbe vonulni.
- Ugyan már! Vigyék innen azt a koporsót!
Tud ez a fiú a saját lábán járni. – A szemben álló két öltönyösnél valóban láda
volt, már amennyire ki tudtam venni. Lelki szemeimmel szinte a zakójuk alatt
bújtatott stukikat is látni véltem. – Igaz, szépségem?
A macskáknak a füle tövét vakargatják, ez a
pingvin a fenekem alatt matatott. Csuklottam.
- Hnnn….
Ez jött ki a számon, ő pedig nevetett,
szürke öltönye hajtókáját morzsolgatva.
- Zsibbad a nyelved? Majd elmúlik.
Először azt hittem, rángatózik, de csak
intett a fejével, és a mellette álló gorilla úgy kapott fel, mintha menyasszony
lennék a küszöb előtt. Úgy döntöttem, nem ellenkezem. Jelenleg ez volt a
legjobb, amit tehettem. Minél távolabb jutni a fura arcú fazonoktól, akik ha
jól értettem, be akarnak dobozolni. Vitetni magam az árral, vagyis ezzel a
nagydarab állattal itt, és ami a legnagyobb döbbenetként ért az egészben,
iszonyatosan feldobott a dolog.
Belülről megmondhatatlan volt a márka,
főleg nem úgy, ha valaki buborékokat lát rohangálni a levegőben, de az tuti volt,
luxusjárgánnyal utaztunk. Szembe fordított ülések, bőr, bőr és bőr. Minibár,
DVD, telefon. Ezen is jót röhögtem. A mellettem ülő kövér ujjú pasas a combomat
markolta. Nevettem rajta. A farkam még mindig állt. Úgy nézett ki abban a
háremhölgy felszerelésben, mintha fátylat hordana a fején. Ezen kifejezetten
borultam. Először csak a húsomat tapogatta, és mintha egy cseppet sem
feszélyezte volna a szemben ülő King Kong jelenléte, megmogyorózott. Pukkadozva
tört fel belőlem a kacagás és úgy éreztem, meg kell dörzsölnöm a kopasz feje tetejét.
- Látom, jó kedved van – közölte hideg
mosollyal, verejtékcseppek haladtak az arcán. Én vihogtam. Amikor a sliccét
bontogatva hadarva magyarázni kezdett, hogy úgy gondolta, vár hazáig, de nem
bírja tovább, mindenképpen meg akar kóstolni, és én még mindig teli szájjal
röhögtem, na ott már szinte biztos voltam abban, hogy ez valami áldásos
utóhatása a belém pumpált cuccnak. A virsli ujjú, bankárnak tűnő figura valóban
kiszabadította magát az alsójából és én bár még mindig vihogtam, mégis úgy
gondoltam, ennek a fele se tréfa. El-elfolyt még szemem előtt a világ, de a
kocsi többször volt szilárd, mint cseppfolyós. Itt volt az ideje egy újabb
kísérletnek.
- Állllj.
A homlokának nyomtam a tenyerem. A hangom
még mindig bugyborékolt, pedig nem is volt víz a számban.
- Erről majd beszélünk ám. Nem szeretem, ha
valakinek sokat jár a szája. Annak mindig következményei vannak.
Hihi, haha, hehe. Ez voltam én.
- Rrrendőrrrség – kacagtam a térdem
csapkodva, ő meg nem értette, miről dadogok.
Tényleg volt valami abban, amit Nico
mondott. Le kéne kapcsolnom a robotpilótámat, mert veszélyes ketyere. Két
hahota között beközöltem újdonsült kisgazdámmal, hogy álcázott zsernyák vagyok,
rangomat tekintve tizedes. Azon kívül elmondtam neki, hogy csúnyán nagy bajban
van, mert mostanra az összes férget, aki megjelent ezen a kis ember-árverésen,
lekapcsolták. Vásárlókat, dílereket egyaránt. Elmondtam neki, hogy fogalmam
sincs, mit kaptam, de kiváló anyag, a homlokán a ráncok még most is úgy hullámzanak
tőle, mint a tenger. Jelen állapotomban kurvára nem fogok tudni személyleírást
adni róla, és ha szépen kitesz, szavamat adom rá, hogy futni hagyjuk. Ellenkező
esetben ne legyen felőle kétsége, hogy szakavatott kollégáim előásnak engem
akár a föld alól is, de ha netalán ott lelnének rám, akkor neki nagyon csúnya
világ következik.
Nem is lassítottak, de a királyi anyag
fantasztikus hatásmechanizmusának köszönhetően én még akkor is nevettem, amikor
fejbe rúgtak, majd kihajítottak a száguldó autóból. Sőt, esküdni mernék rá,
hogy miközben gurultam lefelé a domboldalon, akkor is felhőtlen jókedvem volt.
Talán egy órája fekhettem a bokor alatt,
addigra a szer hatása szinte teljesen elmúlt és az izgalom tüzelte adrenalin szintem
is helyre állt. Jöhetett a fájdalom.
Nem volt a testemnek olyan centije, amit
nem éreztem égni és lüktetni. Lassan szürkült, sőt szinte sötét volt. Eleinte,
fájdalommentes perceimben még próbáltam kiabálni, de mostanra a torkom
kiszikkadt, vattát tudtam volna köpni, cserepes számban elakadt a saját
nyelvem.
Ágak között feküdtem. Landolás után
próbáltam arrébb kúszni, de az a kis semmi ruha, ami rajtam volt, nem védte meg
a testem még annyira se, mint tette volna egy farmer és egy póló. A dombon
lefelé gurulva felsebeztek a növények, kövek és olyan sikertelenül érkeztem
meg, hogy ha jól éreztem, valami hegyes átszúrta a karomat.
A fülbevalóm még a helyén volt a cimpámban,
elég jellegtelen volt ahhoz, hogy ne akarják kioperálni, így csak reménykedtem
benne, hogy strapabíró konstrukció és nemsokára rám találnak.
Ahogy halványult a drog, úgy lettem egyre
rosszabbul. Miután a nap lement, már nem csak a fájdalomtól reszkettem, fáztam
is. Lehet, hogy törött csontjaim is voltak, de amit a legjobban éreztem, az a
bőröm, vagyis ami maradt belőle. Valami iszonyatos volt. Hátam alatt kövek,
végtagjaim kitekeredve, az égboltot bámulva próbáltam elvonni a figyelmemet a
kínról, kevés sikerrel. A csillagok ugyanúgy fénylettek odafent a sötétkék égbolton,
mint tegnap vagy tegnapelőtt és fekete gondolatként jutott eszembe, ugyanúgy,
ahogy az ő halála napján is feljött a hold, és ha én itt maradok örökre a bokor
alatt, holnap a nap még ugyanúgy felkel majd.
Túlélünk. Erre vagyunk programozva. Az én
ösztöneim mégis veszedelmes csatát vívtak egymással, mert míg egyik felem
rendíthetetlenül küzdött, a másik azt suttogta a fülembe, eljött a tökéletes
alkalom, hogy követhessem őt. Adjam meg magam. Amikor meghallottam a
keresőkutyákat, minden erőmet összeszedve kiabáltam egy utolsót. Akkor ájultam
el, mikor egy ismerős hang felordított – ott van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése