Védőőrizet 7.fejezet

 Saccperkábé huszonhárom évvel ezelőtt - milyen kellemes, ha az embernek még a születési dátuma sem tiszta - szóval kábé huszonhárom éve úgy véltem, hogy szűkös már nekem odabent és megtekintem én azt a szülőcsatornát. Aztán világra pottyantam.

Hozzáteszem, utólag sokszor reméltem, hogy igazi fájdalmas döglődés volt a kipasszírozásom. Ennyi káröröm jár nekem, ha már édes drága szüleim visszakozása miatt gyermekkoromban kézről kézre jártam, mint egy hülye karácsonyi ajándék, amit mindenki tovább ad, mert senki sem szándékszik vele rombolni a lakása összképét. Kiskoromban nem értették, miért játszottam mindig kukás macskát. Hát ezért. Mert úgy éreztem magam, mint egy kóbor dög. Az mindig kap enni innen-onnan és valahogy ellavíroz... mindig van valahol. Persze valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy a szülinapom volt az a nap, mikor épp nem voltam senki gyereke, ezért a nevelők trombitáltak nekem zsúrt. Torta, mint az öklöm és kaptam egy rakat rajzot, meg origami virágot és egy igazi ajándékot is. Soha nem azt, amit szerettem volna. Csak egy... valamit. Semmi baj a valamikkel. Csak... azok olyan dolgok, amik nem azért lettek megvásárolva, mert szívből akarták adni, mert attól biztos odáig lesz, akinek szánják, hanem mert az jött először szembe az üzletbe lépve. Jó, ha az embernek van pár ilyen valamije, de... egy kisfiúnak, akinek semmije sincs... egy valami nem elég.

Tömeges sétát tartottunk. Afféle fogd a párod kezét és természetjárunk. Jobbra betondzsungel, balra aszfaltrengeteg, mély levegő a kipufogógázból... Akkor láttam egy játékbolt kirakatában azt a piros kisautót. Komolyan, nem volt nagy szám. Talán akkora volt, hogy a két tenyeremben vígan elkényelmesedhetett volna. Nem állandó tetejes kaszni, igazi kabrio volt, mobil esővédővel. A lámpái ledek és mittomén mi villogtatta. A kirakatból nem láttam, hol leledzett a kapcsológomb, de mindig más színnel csillogtak a mini reflektorai. Tizenkettő egy tucat darab lehetetett, én mégis annyira szerettem volna megkapni. Feltételes mód, mert persze soha nem kaptam meg.

Aztán mikor kinőttem a felügyeletet és kilöktek a nagybetűs életbe, a kisautó volt a legutolsó dolog, amire a pénzem költhettem. Élni kellett belőle. Persze szereztem barátokat, ennek volt köszönhető, hogy lakbérem elviselhető összegűre csökkent. És bár tényleg voltak körülöttem emberek, egyiknek sem jutott az eszébe, hogy a születésnapot nem szakéval ünneplik, hanem tortát kreálnak rá. Seggrészegre vedeltük magunkat, és mikor már haverjaim sem tudták megszámolni ujjaik összegét... egyiknek sem keltette fel a figyelmét, hogy én a sarokban gubbaszkodva sírok.

Szar az élet. Morc őrmester talán... ha még nem is akarom bevallani, de némi reményt ébresztett bennem egy igazi, átlagos születésnapra. Amolyan gyertyaelfújós és tiéd az első szelet, és vegyél még a tortábólosra.

De... nem. Zsarukám reggel megpaskolta az arcom, megjutalmazott néhány intelemmel, mit csinálhat egy jó kislány, amíg apa téglát játszik, ezek között sűrűn szerepeltek a "takarít" és a "némán ül" kifejezések. És magamra hagyott. Én meg azt tettem, amit évek óta ezen a napon mindig.

Mivel egyetlen helyen remélhettem az alkohol találatot és az apuci bárszekrénye volt... onnan kölcsönöztem folyadékot a tompuláshoz.

Fogalmam sincs, hogy jutott eszembe, hogy ott tegyem le magam vedelni, ahol zsarukám szunyál. De az agybaj azért agybaj, hogy ne találjunk benne rációt. Hát én ledobtam magam a padlóra és dönteni kezdtem a torkomra a cuccot. Minőségi tompítónak találtam apa lötyijét, mert a harmadik korty után random dalolgattam. A Kiskacsafürdiktől az Örömódáig minden megtalálható volt rögtönzött repertoáromban. Nem is tudtam, hogy tudom Nagasaki himnuszát, de még az is ment! Néhol aprócska változtatásokkal ugyan, de... ment. Én voltam a konferanszié, aki bemutattam magam. A vokál, aki duruzsolt a szám előtt és közben, és persze ne említsem a főfő produkciót, aki szintén én magam lettem. Jó kis koncert keveredett, visszatapsoltak.

Meg kellett állapítanom, hogy Nakanarankawa... san - vagy hogy hívják - alvós szobája belülről ringlispíl. Vártam, hogy jön a fószer kérni a zsetonokat, de nem mászkált ide senki. Észrevettem, hogy a padló közelebb van, mint vártam és hogy a tatami lyukacsaiba bele tudom vájkálni a körmöm. Éppen legkedvesebb viccemet meséltem egy Billy nevű sárga szöcskének, mikor egyszer csak dörögni kezdett az ég.

- Mi a jó büdös francot csinálsz te itt?

Kitartottam a kezem, hogy megvízcseppezze a vihar, de... nem jött csipp-csöpp. 

- Éljen. Egyetlen leánykám merev részeg.

- Nanakarazawza... Nankarazz... Na-san! Hellóka!

- Mondd, gyerek, ha már úgy gondoltad, hogy megitatod azt a két darab kósza agysejtet, amiből az egyik mostanra gyászolja elhullott társát, miközben magának ássa a vermet... - Elvette az üvegem! - ...akkor miért nem a saját szobádban tetted?

Olyan magasra pakolta az én barátomat, hogy innen nem értem el...

- Mert ott egyedül vagyok! - görbesztettem rá a számat.

- Mert itt veled van az egész 7/b?

- Na-san...

- Ezzel sürgősen hagyjál fel.

- Hoztál tortát?

- Nem. Nem hoztam. És fagylaltkehely sincs nálam, sem bécsi diós, a zsebeim nincsenek dugig piskóta tallérokkal és az orromon sem tejszínhabot prüszkölök s hogy miért? Mert nem én vagyok a Sütimanó.

- De szerintem a Pokrócember te vagy.

- Mióta tegeződünk?

- Mert te tegeződhetsz engem, én meg nem tegeződhetlek meg? 

- Tessék. Elittad a nyelvtan központodat.

- Na-san... hoztál nekem ajándékot?

- Miért kellene nekem minden nap ajándékokat hoznom-vinnem neked, gyermekem? A minap jól megcsapoltuk a kártyámat a ruhatáraddal, meg a játékoddal.

- ...a autó...

- Megvettük, nem? Verdák, meg tuning, meg mit tudom én.

- Tudtam, hogy nem...

- Na. Vége. A másik is odapusztult.

- Na-san... - Elkaptam a nadrágja szárát. - Naa-saan...

Leguggolt hozzám.

- Ha ide hánysz...

- Énekelsz nekem?

- Nem.

Nadrágján markolgatva araszoltam feljebb, míg el nem értem a térdét, hogy odahajthassam a fejem. 

- Egyetlen dalt! Na-san!

- Nem.

- Naaa!

Nadrágja szövetére tapadva fújkáltam tele meleg levegővel a combját.

- Nem, és jó lenne, ha...

- Akkor majd én! Nekem úgy is jobban megy!

- Na jó, viszlek az ágyadba, mert...

- Boldog szü…

Miért van az, hogy a sírás eltorzítja a hangokat, bármennyire is tisztának szánjuk? Miért lesz remegő és ostoba, mikor ha belül énekled, szépen cseng, és nem jönnek rád a könnyek? Nem lopnak hangot... nem hoznak facsaró érzést... de ha kimondod... akkor az egész feléled.

- Kenji...

Hüppögve ástam magam az ingébe. 

- Lehet, hogy nem is... ez a nevem...

- Dehogynem.

Lassan a földre ült alattam, s én már terpeszében kuporogtam.

- Nem tudom...

Magához húzott. 

- Hány éves vagy?

Ringtunk. Segített feljebb és feljebb. Illatot kapott a tüdőm, ingének illatát. Cigaretta keserű, orromnak kellemes aromáját. Ringtunk. Néma dallamra. Olyan csendes szólamra ingott velem jobbra-balra, amilyennel én segítettem magam álomba, mikor már az egész szoba aludt, s egyetlen gyerek kedvéért nem csapták fel a mesekönyvet.

- Nem tudom - gallérjába pityeregtem. - Még azt se tudom...

Eleven bölcsőm lett a két karja, élő hullámzás, mely közre fog, és nem akarja elhitetni velem, hogy amiért a könnyeim hullanak, az egy felesleges dolog. Éreztem, hogy átázik a szövet, hogy már az elvizezett anyagon keresztül bőrére sírok és mégis fogott... erősen tartott. Összehúztam magam, amennyire csak tudtam, bár már így is elvesztem az ölében. Minden... olyan tompa. Minden olyan maszatos, de őt mégis érzem. A két kart, hatalmas tenyereket lapockámon, derekamon... azt hiszem, egy pillanatra a száját a homlokomon... Talán ahova fájásom hullatom, már nyakának völgye...

- Csss...

Ennyire hangos lennék? Vagy csak sírásom zajong? Ringtunk. Még mindig dölöngéltünk jobbról balra és vissza ugyanúgy.

- Soha nem kértem nagyot...

- Milyen nagyot? - búgott és tovább táncolt velem.

- Arany hintalovat... soha nem kértem...

- Mit kértél? - zörömbölt, de puhán tette. Hajszálaim megreppentek a széltől, mit szava kavart.           

- Nem mondtam még el senkinek...

Most megtudta titkomat nyakának nedves bőre. Megtudta, hogy rejtegetek... de ha minden maszat... számít ez ?

 

Vajon a szél hallja már csak, amit elsuttogok?

Dalt kértem tőle, de nem kaptam szólamot.

Helyette búgó mesét mormolt az öblös fagott.

Ringott velem, mint csónak teszi tengervíz peremén,

Meséje átlökött az álomnak küszöbén.

Lábam elé hullott egy kósza, fényes csillag.

Földről mosolygott s én lenyúltam érte,

Enyém lett az éjjel furcsa szökevénye.

Gondoltam, hogy visszaviszem, fel a magas égre,

Végtelenje legkellősebb kéklő közepébe.

Felhőn utaztam, fodra csücsökén,

Virág illatában, puha szegletén.

Szél ringatott és mormolt meleg dallamot.

Holdról dobbantottam és ugortam nagyot.

Feltűztem csillagom az ég csúcsára,

Majd elengedett a fény...  zuhantam a homályba...

De nem estem nagyot.

Egy arra tévedt hangjegy a vállára kapott.

Egész éjjel ringatott a mélyen búgó fagott...

Ébredt vajon már úgy valaki, hogy a feje helyén egy cintányérfalú szoba éktelenkedett, amiben egy negyven fős fém macskacsorda éppen az éves céges bankettjét tartotta? Hát biztos vagyok benne, hogy perelhetnék. Ezt rá kellett volna írniuk arra a tetves üvegre!

"Emberi fogyasztásra nem alkalmas. Nakazawa-sanoknak ajánlott maximum adagja napi 7,5 deci."

Te jó isten, a fejem!

Bemásztam a fürdőszobába és a tükör megmutatta nekem, hogy tévedtem. Nyakamon nem ’fej’, hanem ’fúj’ foglalt helyet. Ilyen eltorzult ábrázatom utoljára akkor volt, mikor megcsípett egy darázs, figyelmen kívül hagyva a szurkás társadalomhoz intézett kérlelésem, hogy egy csöppet érzékeny vagyok a fullánkjaikra, úgyhogy kíméljenek. Ők is életben maradnak és én sem leszek emberi puffancs. De ez az imposztor tett rám! Belemászott a kólásüvegembe. Még jó, hogy nem lenyeltem, mert akkor már alulról szaglásznám a zöldellő természetet. Pár méter mélyről pedig nem süt olyan ragyogóan a nap. Szóval megúsztam a talpfeldobást, csak csókolnivalón duzzadt felsőajkam lett. A nővérke igen kedvesen próbált tekintettel lenni a sebezhetőségemre, ezért csak diszkréten fulladozott a röhögéstől, miközben böködte a számat, aztán azt hitte, nem hallom, hogy amint kiment a vizsgálóból, hasra vágta magát és fetrengve vergődött a kockakövön. Akkor volt hasonló bizalomgerjesztő ábrázatom vagy még két napig.

Na mindegy. Tövig tűrtem az ingem ujját és meglötyköltem az arcom, aztán majdcsak kirúgja magát, mint egy gyűrött mosogatórongy. Ha már arra jártam, megettem egy tubus fogkrémet, mert az alkohol tovább érlelte magát a számban és a világért sem szeretném kinyiffantani már így korán reggel a morc pasast... és  akkor akár egy karambol egy szép nyári délután... végig néztem magamon... Az ingem ujját?! És hirtelen nem a rajtam lógó XXL-es, gombos cucc volt az egyetlen, amitől élénk érthetetlenség tört rám. Ijesztően guvadt szemekkel hagytam magam mögött a tisztálkodó helyiséget, és mintha filmet játszanék visszafelé, megkerestem a kiindulási pontomat. Arcom még jobban bomlásnak indult, mikor reflex-mozdulatokkal tolattam vissza zsarukám szentélyének ajtajába. Ott álltam az összedröncölt futon előtt a kopó ruhájának egy darabjában, és hirtelen rám jött a pánik. Mint aki belelógatta a 220-ba, úgy vágtam rendet a szobában, igazítottam takarót, gatyámba dugtam az üres üveget és szépen összehajtott, alkohol aromájú ruhámat a hónom alá vágva, veszett egérként rohantam ki a Nakazawa-san-féle magánszférából. De ahogy elnyargaltam a konyha előtt...

- Állj.

Kár, hogy a verőfényes napsütés nem engedi nekem, hogy megetessem magamat azzal az illúzióval, hogy dörgött az ég. De így pontosan tudtam, kiből jött a hang. Áruló lábaim konokul lefékeztek, pedig már csak pár méter lett volna a szobámig.

Hallottam, hogy felállt. Összehajtotta az újságot, utolsót kortyintott a kávéból, tüzet izzított, feltételezem cigarettát pörkölt vele... Zörömbölő agyam és extrán érzékeny idegszálaim okozták az újonnan kifejlődött szuperképességemet. Túlhallok. Aztán lépett... megint... és megint...

- Nocsak, nocsak, leánykám. Hát felébredtél?

Nem mertem hátrafordulni.

- Aha...

Mutáló cincér hanghordozásával reagáltam.

- Hogy aludt apuci szeme fénye azután, hogy megcumizott egy majdnem fél literes tequillát s a fennmaradó pár deciben meg jó babuci módjára meghempergődzött? 

- Én… én…

- Te, te?

- Nakazawa-san... - Vörös, vörösebb, legvörösebb, Hayama Kenji. - Én... 

Megforgatott. Felliftezett szemöldökkel vizslatta széthullott fejzetem. Kiszedte az alsógatyám derekába tűzött üres üveget, galacsinná gyűrt ruháimtól is fosztva lettem.

- Gyere, igyál egy kávét - majd egyetlen perdítéssel a konyhába zsuppolt.

 Percekig álltam az ajtóban, mint aki nem mer beljebb menni... talán nem is mertem.

 Huszonhárom gyertya. Ennyit számoltam a krémhegyek tetején. Huszonhárom, fehér-kék viaszcsavaros, fényesen ragyogó, virágtálcás gyertyát. Néztem az asztal közepén trónoló cukorszórásos tortát. Tetején hab gömböcök, közepén egy strucc, marcipán feje a krémréteg alatt lehet valahol... gyertyák lángjai járták bohó táncukat... s én megbabonázva lestem őket. Kéz kúszott a bal vállamra. Talán megérezte, hogy nem tudok mit mondani. 

- De... de honnan?

- Nem fújod el?

A kéz még mindig a vállamon nyugodott.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Nem akarom elfújni.

- Ha nem fújod el, nem is lesz igazi - érkezett a fülembe susmorgott mondat.

Közelebb léptem. Annyira, hogy a halvány tűzcsíkok hőjét is éreztem.

- Honnan? - néztem a mellém araszoló férfira és furcsamód mosolyánál találtam.

- Egy madárka csiripelte.

- Egy madárka? - értetlenkedtem.

- Egy alkoholmámorában nekikeseredett madárka.

- Basszus.

- Édes lányom, szájon váglak.

- Bocsánat.

Csöppet tán megakadtam rajta, hogy tényleg úgy csinálok, mintha a mellettem tornyosuló személy az édesapám lenne, de... 

- Fújd el.

Egyik lábamról a másikra helyezkedtem, míg végre kiböktem. 

 - Segít?

Nem mertem ránézni, így csak a fülemmel éreztem, hogy fodrozza a száját, majd a következő pillanatban már arcát az enyémhez simítva hajoltunk a torta felett.

- Kívántál?

Csak sejtettem az ajkai hullámzását, s hogy miért pirultam bele... rejtély. Még jó, hogy túl közel van, így nem látja, hogy megint tűzcsapot alakítok, csak mert... csak!

Erősen összeszorítottam a szemem... és megszületett a gondolat.

- Kívántam.

- Egy...

- Kettő...?

- Három - és segített nekem fényét venni a huszonhárom szál gyertyának. Puha füst csapta meg az orrom. Éppenhogy érzéske, s aztán csak álltam ott a krém-dombok felett...

- Nakazawa-san, én...

- Kölyök, én nem tudom, hogy nézett ki, de... - s követtem, ahogy a betolt székhez nyúl és kávészínű ülőpárnájáról leemel egy...

Piros autót. 

Kicsi volt, neki tenyerébe került tartani. Tetején büszkén ezüst masnit viselt. És én csak kábán néztem, ahogy a kezembe adja. A játék elhasalt, nekem két tenyeremen nyújtózott végig, tűzszínét csillogtatva. 

- Pont így... - de másodszor már csak suttogni volt erőm. A könnyek miatt van. - ... pont így.

- Tényleg?

Nem akarom, hogy kinevessen, így nem néztem rá a nyusziszemeimmel, de biztos magasban a szemöldöke.

- Teljesen. Én... Nakazawa-san...

- Hát, Hayama Kenji, Isten éltessen.

Becsuktam a szemem, de bármennyire szorítottam össze a szemhéjam, kitörtek a könnyeim, hogy végigmázolják az arcom, hogy kristály cseppeket hullajtsanak a kezemben őrizgetett játékautómra. Az én autómra. Persze, hogy más volt. Teljesen más, hiszen hogy is lehetett volna ugyanolyan? Hány ezer meg ezer cég gyárt millióféle játék négykerekűt? De volt valami, amiért nem számított, hogy teteje nem levehető fekete ponyva, hogy lámpái nem gömbök, inkább áramvonalas kockafélék, hogy villogása nem szivárvány, helyette égkék, hogy picit nagyobb is talán, hogy fényezésén megcsúszik a napsugár, nem metál... ez mind nem számít. Mert az életem sok "valamije"közé most érkezett az első, igazi, és azt hiszem, valóban szívből jövő ajándék.

Végre felnéztem időleges apucimra és szembesültem vele, hogy ő engem figyelt. Vonalzóegyenes ajkai jobb szélében apró mosoly bujkált. Vagy csak hallucináltam. Nem! Nem, tényleg ott volt! Vékony szája éppen ici-picit húzódott csak furcsán keserű vidámságra. Szeménél leplezhetetlen mosolyráncocskák születtek, még ettől az alig érezhető szájfodortól is. Egyik keze a zsebében, másik a combján dobolt... valahogy vártam, hogy hozzám lép és megszabadít a könnyeimtől... én nem tudom, miért hittem. És azt sem, miért ragadt tüdőmben a levegő egyetlen pillanatra, mikor felém mozdult. De a gyorsan tűnő másodperc tovaszaladt, ő elsétált mellettem, kést véve elő a konyhaszekrény legfelső fiókjából.

- A szülinaposnak illik megkezdeni.           

- Mit? – pillogtam rá, feltételezem könny-gyöngyös szempillákkal.

- Hát a tortát.

- Ja! Értem - bólogattam rá. - Vagdalkozni - próbáltam hallhatóan nevetni, miközben szememet víztelenítettem az öklömmel, majd a valamelyest kitisztított lencsék elegek voltak arra, hogy egyetlen pillanatig máshogy lássam a dolgokat. - Vágom - bólintottam rá. - De még... előbb...

- Előbb? - tornázta szokásos homlokmagasságba most lágyságos szemöldökeit.

- Nakazawa-san... - Egyik oldalamhoz autómat fogtam, mint az ovisok, akik hónuk alá csapják az alvósmacit, másik kezemmel pár pillanatnyi tétovázás után átöleltem a mellettem döbbenkedő férfit. – Köszönöm.

- Már mondtad - felelt szűken.

- Nem mondtam. De még ha... meg is tettem volna... nem érezném elégnek... egyszer.

Hallottam a kést lekoppanni a konyhapulton, majd mindkét karját megkaptam.

- Pedig nem kell többször - dörmögte s én csak ingébe válaszoltam.

- Akkor még utoljára. Nakazawa-san... köszönöm.

Soha nem gondoltam még semmit őszintébben.

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.