Fedőneve: Apuci 3.fejezet

Harapni lehetett a füstöt. Hozzá vagyok szokva a cigihez, mégis csípte a szemem és ez nem keveset árul el a koncentrátumról. Fekete plafon, fekete padló… és átlátszó… falak? Bizarr volt. Az üvegkalitkák mindegyikében volt valaki. A fiatal fiúk szinte - vagy teljesen - semmiben táncoltak. Egytől egyig szép alakú, karcsú, túl tökéletes fiúk. Hatalmas bőrfotelekből férfiak figyelték őket és ha kedvük támadt egyikre-másikra, leintettek az asztalok körül cirkáló pincérekből egyet és alig pár pillanat és egy üveg, feltételezem wellness hétvége árú pezsgő múlva, már a társaságukban is tudhatták a kiszemeltjüket, hogy egyenesen rájuk folyassák a nyálukat tovább.

Ahogy támasztottam a pulton, mellettem elment egy-két túl sötét figura, időről-időre meginogtam abban a fene nagy elhatározásomban, de ez után valahogy mindig felvillant előttem engem dorgáló apucim képe és máris újult erővel… támasztottam tovább.

Most éppen a „majd én megmutatom neked” fázisban vagyok, csurig töltve adrenalinnal és marhára nem akarom tudni, mi lesz, ha kiürül a tank, mert bár nem vagyok jós, mégis sejtem, hogy addig jó nekem, míg spanol a dac és az új helyzet hozta félelemmel mixelt izgalom.

A fehér bőrnadrág, ami rajtam volt, az én fogalmaim szerint inkább farokférőhelyes bugyiként futna. A két peremére ütött szegecsek sorozata az első pár percben kellemetlenül hideg volt, aztán bőrömnek köszönhetően lettek annyira langyosak, hogy ne zavarjanak tovább. Nem csak a hangulat volt forró. Annyira meleg volt, hogy szívesen megszabadultam volna attól, ami rajtam volt, bár nem fedett le túl nagy felületet. Az alig utolsó bordámig érő fehér mellény és fűző fura ötvözete alul a kócos rojtokkal tuti egy perverz állat agyában fogant meg, mert a rajta lévő lyukacsok segítségével szerintem a viselőjét szimplán ki lehet kötözni. Nem is kell sokat keresgélni, megteszi hozzá a csizmámba fűzött bőrszalag. A nyakörvemen lánc volt, póráza a saját kezemben, fülemben mikro adón egy egész banda hallgatózott, én meg bámultam az üvegezett pultban a kiengedett hajamat, szememben pedig parázslott az elhatározás. Wow.

- Kenji. – Beledorombolt a fülembe. A hangja mély volt és olyan szinteken búgott, hogy féltem, két pillantás múlva szűk lesz amúgy is apró nadrágom. – Az emberünk most lépett be. Ne nézz hátra. Mögötted halad el. – A bárpult tükrös fala segített abban, hogy szememmel megtaláljam a férfit. – Grafit öltöny, fekete nyakkendő. Még mindig ne fordulj meg. A négyeshez ült le. – A szívem felgyorsult, ijesztő ütemre váltott. Naná. Be vagyok szarva, de annyi makacsság munkált bennem, hogy szabályozni tudtam a légvételeimet. – Kenji. Még nem késő. Fogd szépen magad, és gyere ki onnan.

Tudom, hogy azért mondta, mert valóban azt akarta, hogy eltűnjek erről a helyről, hiszen míg én kampányoltam magamért, mint helyettes csalétekért, ő hol pusztán a tekintetével, hol a szájával együtt üvöltözött velem. Akkor sem, most sem múlt az érzés – ki ha nem én. Hogy belement? Szerintem csak és kizárólag egy oka volt - nem találtak hirtelenjében olyan kerek popsit, mint az enyém, amire még ez a naci is rámegy.

Otthagytam a pultot. Csizmám koppanásait elnyomta a lüktető zene, lépteim belevesztek a pulzáló forróságba. Határozott lépésekkel vettem célba az idősebb férfit, aki nyakkendőjét meglazítva éppen kényelembe helyezte magát egy félkör alakú fotelben. Őszülő hajából kövér verejtékcseppek szaladtak elő, zsebkendőjével itatgatta őket a homlokáról. Nem csodálom, olyan forróság volt, hogy még az én tenyérnyi jelmezem alatt is mini szauna üzemelt.

Elé léptem. A gyomrom remegett, biztos voltam benne, hogy a szívem a feszes fűző alatt láthatóan kalapál, de eltökélten mégis a kezébe nyomtam a pórázomhoz tartozó bőr markolatot.

- Leszel a gazdim ma estére?

A világosbarna szemekben egy pillanatnyi értetlenség villant fel, de a következő másodpercben már markolta a fogót.

Nico azt mondta nekem, hogy minél butábbnak tűnök, annál könnyebb dolgom lesz. Ne kérdezzek bonyolult dolgokat, sőt, ha kérdezek egyáltalán bármit, azok mind egyértelmű és átlag alatti IQ-val is megválaszolhatóak legyenek. Azt mondta, taktika. Kanbüszkeség, ciróka, higgyem el, bejön.

Tényleg. Bejött. Keze először csak a karomon, utána már a csípőmön matatott. Úgy markolászott, mintha én lennék az alvó rongyija, amit a csendespihiben a kezébe nyomott a jóságos dadus néni. Megpróbáltam nem fintorogni, megjátszani, hogy minden este foltosra taperol egy vén ürge, és naná, ez nekem így oké.

A fülemben eközben pedig a narráció elhaltával nem maradt más, csak a néma csend. Valahogy úgy képzeltem, hogy a fülesben hallhatatlanul bár, de ott lapul egy ütemes, légző ritmus és miközben a redős kezű pasas átlátszóra csiszatolta a derekam, a vonal másik végén zsarukámat bevérzett szemekkel simogatja egy méretes szélütés.

Minden részletkérdés, egy a lényeg. Alig húsz perc múlva már csukódott mögöttem szállodai szobájának ajtaja.

Azt hittem, hogy valami fenséges, eltúlzott, giccses lakosztályba visz majd. Feltételeztem, hogy rosszfiúként majd szórja a pénzt, számomra valami elképzelhetetlen luxusra.

Hát nem így lett. A szoba visszafogott volt, már-már unalmas, sőt túlzottan is középszerű. Falra tolva kétszemélyes ágy, fehér ágyneművel. A falak is világosak voltak, ritkásan képpel dekorálva, hogy megtörje az unalmas, egyszínű felületeket. Kevés sikerrel. Egy éjjeli szekrény, egy apró asztalka, csupa-csupa jelentéktelen szín és alakzat. Ami mégis árulkodott arról, hogy minimalista stílusával együtt egy drágább helyen vagyunk, az az ívelt bárszekrény volt a szoba sarkában, mellette félkörben a hozzá tartozó alig másfél személyes pult.

Ahogy kattant a zár, görcsbe rándult a gyomrom. Megint. Lassan inkább arra kéne felkapnom a fejem, ha enged a csomó odabent. Megpördülve szembe találtam magam ezüstrókámmal - a becenevet még a liftben állva, valahol a tizedik emelet környékén varrtam a nyakába -, aki éppen engem készült megzabálni.

- Hé - vicsorogtam kényszeredetten egyenesen a szemei közé, míg ő féloldalas mosolyka társaságában felém indult. A kártyáját ledobta az útba eső íróasztalra. Egy aktakupacnak koppanva landolt és én ennek köszönhetően megláttam, amit ezek annyira emlegettek. A sötétkék dossziét. Tényleg ott volt. Rajta még egy rakat másik, de ott volt az a kék, amiről egész délután mutogatták nekem a fotókat. Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, újra őt figyeltem, éppen akkor látott neki kigombolni az ingét.

- Hány éves vagy, kölyök?

Na, már ez is kezdi. Államat ráncolva igyekeztem minél bambább lenni.

- Mondjuk annyi, hogy már vígan csináljam, ami tetszik – rántottam meg a vállam és araszoltam finoman hátrafelé, amíg meg nem fogott az ágy vége.

- Hiszek neked – bólintott a mandzsettagombjaival foglalkozva. – Bár fiatalkának tűnsz.

Rávillantottam.

- Ez a szexepilem.

- Értem – nevetett. Meglepő volt ezzel a vidámsággal az arcán látni. Amit a bár füstös és homályos fényei eltakartak, azt a szoba a hangulatvilágítás ellenére jól láthatóvá tette. Szerintem a pasi a hatvanat nyalogathatta, de ennek ellenére volt benne valami. Széles váll, erős karok, őszülő tincsek és furcsa módon lágy mosoly. Elfilóztam rajta, hogy ha kiszabadultam innen, rákérdezek zsarukámtól, mi a bűne ennek a sármos pasinak és rögtön utána elmegyek kezeltetni azt a beteges stikkemet, hogy izgulok az idősebb fickókra.

Még végig sem vezettem magamban a gondolatot, máris ott állt előttem. Tenyerével megfogta a derekamat, majd átvezetés nélkül egyszerűen belemarkolt a fenekembe. Igyekeztem nem megugrani, de tény, tökre váratlanul ért.

- Iszol valamit?

Úgy fest, nem volt elég neki a tapi, mert ahogy a bárpult felé fordult, még rám is csapott egyet és mivel - fogalmazzunk szépen – ki van a fél seggem, még fájt is. Perverz állat.

- Aha – bólintottam, majd utána indultam. Határozott léptekkel a szekrényhez sétált, feltűrte az ingujját, míg én a pultra támasztottam és érdeklődést színlelve figyeltem, mit csinál.

- Bor vagy valami erősebb? – kérdezte felém mutatva egy whiskys üveget.

- Mindig ennyire udvarias vagy azokkal, akiket elviszel egy numerára?

Ez kicsúszott. El is káromkodtam magam odabent, de őt nem zavarta. A kérdésen újfent kedélyesen felnevetett.

- Én még ezt a fajta nevelést kaptam.

Felbátorodtam rajta, hogy szemmel láthatóan bejövök neki.

- Hm. Lovagiasan kurvázol. Ilyennel még nem találkoztam.

- Szóval? Bor vagy…?

- Ja. Bor. Tök oké. Legyen.

Elővette a két magas talpú poharat és töltött nekem, majd magának is. Miközben lassan felém tolta az italomat, belőlem ismét kibukott egy őszinte megállapítás.

- Nős vagy?

- Miből gondolod? – tűnődött.

- Látom a gyűrű nyomát.

Meglepetten emelte a szeme elé a kezét és elismerően bólintott.

- Jó megfigyelő vagy, kölyök.

- Francokat – válaszoltam vállat rántva –, csak nem ez az első eset, hogy szembe jön egy ezer évig viselt gyűrű hűlt helye.

Biccentett.

- A szakma bölccsé tesz.

- Ja – fintorogtam rá.

Átnyúlt az asztalon, ujjait a mellényem dekoltázsába csúsztatta, rutinos mozdulattal kioldotta a fűzőmet. Mutatóujjával végigszaladt a mellkasomon, oldalra csúszva karikát rajzolva meg a jobb mellbimbóm körül. Itt nyomott orron először véres valódiságával az egész helyzet. Nem mintha nem lettem volna tisztában azzal, hogy ez a fószer engem ide kefélni hozott, és ha nem tudok ellépni, akkor semmi nem fogja eltántorítani, mégis most, hogy csomóba birizgálta a mellbimbómat, kezd tele lenni a gatyám.

Alig egy órával a nagy előadás előtt négyszemközt rákérdeztem Nicótól, mi van akkor, ha az ember nem tud kijönni időben. Nem tetszett a mosolya. Akkor se, és most visszagondolva még úgy se bírom azt a kaján vigyort, ami kiült a képére. Annyit vágott hozzám, hogy az én helyzetemben jobban teszem, ha időben meglépek, mert ha nem, annak maradandó következményei lehetnek, hiszen néhányan személyesen érintettek… bennem.

Eh. Nem vagyok zseni, ez az üzenet mégis azonnal eljutott az agyamig és átfuttatva egy rövid dekódoló rendszeren, beleégett a szürkeállományomba – húzzam onnan a belem, mert Nakazawa Akira nem örülne annak, ha engem élő egyenesben vágna gerincre egy fehérgalléros bűnöző.

- Egészségedre – emelte felém a poharát és mivel vetkőztetésembe kezdett, ezzel felébresztve bennem, hogy ennek a fele sem tréfa, amolyan tenyeres-talpas módon az övéhez koccintottam a saját poharam. Hm. Koccintani. Francokat. Hozzácsaptam, mint zsarukámhoz szoktam a mirelit pizzáját.

Hogy mire volt jó ez az egész? Nyertem vele egy borfoltos inget. A fickónak kitágultak a pupillái. Nem üvöltözött, nem csapkodott, csak elhúzta a száját. Én vadul bocsánatot kértem, ő rám szólt, hogy máskor legyek figyelmesebb, én újra esetlen módon bocsánatot motyogtam és ő, mivel feleség várja otthon, ami feltételezem az évek alatt egy-két dologra már megtanította, elsétált a fürdő felé, hogy megküzdjön a borfolttal.

Olyan szívdobogásom lett, hogy fel kellett hajtanom a poharamban maradt bort, különben azt hittem, nem maradok talpon. Amikor a fürdőben meghallottam csobogni a vizet, gyors léptekkel az asztal felé indultam. Remegett a kezem, mégsem ejtettem el semmit. Csoda volt. Én mondom. Igazi csoda. Leemeltem a kupacot és kinyitottam azt a kék dossziét. Tele volt. Legalább harminc-negyven tömött oldal.

A lelkemre kötötték, hogy nem hozhatom el. Nem vehetik észre, hogy belenyúltam, ennek titokban kell maradnia. De túl sok volt, biztos voltam benne, hogy ennyire nem lesz időm, de azért lekaptam magamról a köves karperecet, rejtett lencséjét az iratok felé fordítva elkezdtem fotózni. Amíg a víz folyik, van időm – mondogattam magamnak némán, akár egy mantrát, ritmusosan forgattam a lapokat és nyomkodtam a rejtett gombot. Talán a tizedik oldalt hagytam el, mikor a víz hangja megszűnt. A kezem remegése egyre erősebb lett. Visszacsaptam a karomra az ékszert, becsuktam a mappát, helyére tettem és éppen mikor tetejébe vágtam a kupacot, hallottam meg a fürdő lámpájának kapcsolóját kattanni. Fél fordulatra volt még időm, az ablakba támasztottam. Két tenyérrel a párkányra nehezkedtem, fenekemet hátra feszítve, lábamat kiegyenesítve, mint a nyújtózkodó macska, aki unalmában az éjszakát fürkészi. A zajra meglepettséget mímelve billentettem felé a fejem, kérdőre emelt szemöldökkel. Még mindig láttam némi rosszallást a szemében, sőt eleget ahhoz, hogy megpróbáljak belekapaszkodni ebbe a hajszálba.

- Oké, látom, kihúztam nálad a gyufát – fordultam el az ablaktól.

- Nem szeretem, ha valaki figyelmetlen.

Ráncolt szemöldökkel terítette a nedves inget a szék karfájára.

- Egy ilyen helyen tuti van szobaszolgálat, szerintem kipucolnák, szóval nem értem, miért rágjuk ezt még. Bocsánatot kértem már vagy húszszor, de ha nem tudsz tovább lépni, akkor inkább itt hagylak.

Vállamat közömbösen megrántva, reakcióra várva megtettem egy tétova lépést, de ő annak a szelíd mozdulatnak is az útjába toppantott.

- Dehogy hagysz. Te kérted. Ma estére én vagyok a gazdád és az még csak most kezdődött – azzal újra a kezébe kapta a pórázom, de míg eddig csak lazán tartotta, most erősen megfeszítve kezdte húzni hátrafelé.

- Várj, várj! – fogtam rá a csuklójára. – Ki kell mennem a mosdóba.

- Minek?

- Te minek szoktál oda menni?

- Legyél nagyfiú és tartsd vissza szépen.

És ennyivel elintézte. A nyakörvem még jobban húzott, ő pedig egy mozdulattal a hátamba kerülve rám tapadt. Éreztem, ahogy nekem feszül, ahogy az ujjai egyáltalán nem finoman mélyednek a bőrömbe.

- Gyors leszek… - szuszogtam, próbálva nyelni a nyakamat fojtó húzás ellenére.

- Először én is. Majd azután mehetsz – és egy lökéssel már az akták mellett hasaltam. Az íróasztalra préselt, mellkasom alatt tollak és jegyzettömbök nyomódtak a falapra. Tenyeremmel letámasztottam, és visszafelé toltam magam. A szabad kezével a csuklómra fogott, erős mozdulattal tartotta a hátam mögött, szinte mozdulatlanná téve engem. Nem okozott igazi fájdalmat. Más helyzetben, más emberrel, ezt a fajta nyers erőszakosságot még izgatónak is tartanám, de így, hogy ez az idegen készült puhára gyúrni… Lassan és biztosan elindult a pánikjelzőm szála a magasba. Tisztán és megmásíthatatlanul ért a tény – nem tudok kiszabadulni.

Próbáltam. Rántottam magamon kettőt, erővel igyekezve elszakadni tőle, de minél kitartóbban álltam ellen én, annál erősebbnek éreztem őt. Ujjai könnyedén kapcsolták ki a nadrágomat, alá jutni sem igényelt különösebb bűvészmutatványt. Újabb kísérletemet megint csúfos bukás koronázta. Mély levegőt véve végigpörgettem a fejemben, hogy ez egy fontos ügy. Nem bukhatok le, nem lehetek gyanús és egy újabb remegő szusszanással azt is beismertem magamnak, hogy kész, én magam viszont csődöt mondtam. De ők nem.

Egyetlen dolog volt még, amit úgy éreztem, tehetek. Bármi történjék is, kussolok és akkor talán kevésbé zúzom meg zsarukámat. Nem egy sérülékeny virágszál, a saját fejemben mégis úgy gondoltam, szarul esne neki, mivel élete szerelme minden nagyképűség nélkül állíthatom, mégis csak én lennék vagy mi a fene.

A fickó már konkrétan olyan helyen taperolt, ahol engem férfi még Nakazawa Akirán kívül soha, én pedig láttam magamat mártírként, megkefélve ennek a szent ügynek a nagyon titkos oltárán.

Ebbe a látomásba kopogtak bele. Bár a kopogás, mint olyan, egy erősen lesarkított, jobban mondva elferdített verzió. Valaki ököllel vagy négyet vert az ajtóra, ezzel a frászt hozva rám és a bevetésre készülő pasira is. Értetlenül próbáltam rá hátranézni, kitekert pozitúrámban csak egy vékony sávot láttam az arcából, de arról is üvöltött a meglepettség. Felhúzta a szemöldökét, szorítása enyhült, majd teljesen megszűnt és ezt kihasználva felegyenesedtem.

Ellépett mellőlem, bár eddigi határozottságát fura tétovázás váltotta fel, de amikor újabb négy dörgés érte az ajtót, egyenesen megtorpant. Látszott rajta, ahogy leltárt készítve rájön, hogy van félnivalója, így inkább a földbegyökerezett verziót futtatja, amíg nem történik valami. Jobb esetben a látogató megunja a dörömbölést és lelép, rossz esetben egy kéz érkezik majd az anyagon át.

Egyik sem történt. Fél perc elteltével egyetlen reccsenés társaságában ránk rúgták az ajtót. Nem lehet ez sűrű errefelé, mert maga az ajtó nagyon könnyen, minimális nyikkanás kíséretében adta meg magát a láb gazdájának.

Fél perces csend ereszkedett ránk. A pasi, akinek eddig minden vágya volt, hogy borfoltjától szabadulva jól megbüntessen, mert rossz kisfiú voltam, most csak állt és próbálta hova tenni a folyosóról besétáló alakot.

Ijedten nézte, ahogy az ipse megfeszített háttal szinte beomlik, akár a jó helyen megfúrt alagút. Valami botrányosan vibráló, fehér öltönye ki volt gombolva, méregzöld inge is hasonlóképpen köldökéig szellősen lógott. Nyakában öklömnyi, strici díjas aranylánc, lábán fehér lakkcipő. Dekoratív felsőtestén, amit kivillantott több rétegű ruházata alól színek kandikáltak kifelé, ezzel egyenesen lerántva róla a leplet – valószínűleg hátán és mellkasán kígyó, béka, de legvalószínűbb, hogy sárkánytenyészet húzódik. A kék dosszié tulaja ott helyben lepetézett, én meg csak álltam tátott szájjal és próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez nem lehet Nakazawa Akira, csak benyomtam attól a fél pohár bortól és most nagyon durva flashben van részem.

- Te meg mi a büdös francot csinálsz itt? – Csak tátogtam, mikor rájöttem, hogy ez velem üvölt. – Fél órája a város másik végében kellene lenned, te ostoba ribanc! Előre fizettek a seggedért, te meg fogod magad és elhúzod a beled valami barommal, engem meg hagysz magyarázkodni? Mintha már megmondtam volna neked egyszer, hogy én döntök arról kivel, mikor és mennyiért, kurvára nincs szólásszabadság! Be tudod ezt dolgozni vagy belevéssem abba a mogyorónyi agyadba? Segget csináltam a számból miattad és ezt kibaszottul nem csípem! – Vágom én a szitut. Előadás van! Mégis meghűlt az ereimben a vér. – Mozdulj! – bőgte, mint az oroszlán és intett az ajtó felé, vitát nem tűrően. – Vagy szeretnéd, hogy megint a hajadnál fogva húzzalak haza, ribanc?

Leszegett fejjel, engedelmesen céloztam be a kijáratot, rá sem pillantva a fickó képére. Az árnyékában cövekeltem le és csak reméltem, hogy nem hallatszott az a megkönnyebbült, hatalmas sóhaj, ami kiszakadt a testemből Nakazawa Akira hatalmas hátának biztonságos rejtekében.

Ő is sóhajtott egyet és megrázta a fejét.

- Mindig csak a baj. Ha azt akarod, hogy a munka jól legyen elvégezve, csináld magad, nem igaz?

A mosolya több volt, mint ijesztő. A férfi csak döbbenten állt és tág pupillákkal nem is tudott mást, csak málén bólogatni. Na-san előre nyúlt és vállon markolta a fickót. – Barátom, sajnálom, ha elrontottam az estédet, de vannak szabályok és aki nem ezek szerint játszik… annak rajta hagyom a homlokán a szignóm, világos? – Mosolya, akár hiénáé. Barátságos volt, aki szereti a sátáni kicsengést. – Megérted, ugye? – veregette vállba, majd bólogatva fogadta az elhaló igenlést. - Én tisztességes üzletember vagyok, kedves barátom, így ha gondolod, kifizetem az ajtód – bökött a totálkáros darab felé.

- Dehogy – találta meg a hangját az idősebb férfi. – Igazán semmiség.

- Te aztán gavallér vagy, barátom. Ha máskor kedved támadna a fiaim valamelyikére, nekem szólj, és akkor jóban leszünk.

Végszóként megpacskolta a pasi arcát, majd hátat fordítva a felkaromra markolt és kipenderített az ajtón.

– Na, lódulj!

Megnyomtam a lift hívógombját, de a főhadnagy úr újra a kezemre markolt és tovább tolt, kurta parancsszót mormogva a nemlétező bajusza alatt – lépcső! Én pedig kérdés nélkül kanyarodtam utána a lépcsőházba és nyomában kezdtem trappolni lefelé.

A magas sarkam okán egyre nagyobb lett közöttünk a távolság és mire az út felét megtettük, már egy egész emelettel előttem járt. Elszállt tőle az agyam. Fékeztem és amilyen gyorsan csak tőlem telt, lefűztem magamról a csizmáimat. Hideg volt a kő, de így, hogy hónom alá kaptam őket, nem pedig járni próbáltam bennük, kettesével rohanva a fokokat, pillanatokon belül beértem.

- Várj már! – sziszegtem rá immáron közvetlenül a háta mögül, de ő ügyet sem vetett a kérésemre. Mintha nem is hallotta volna, hogy hozzá beszélek. – Hé! – kaptam a karjára, csakhogy vele ellentétben én nem tudtam olyan hatásosan megmarkolni, mint előző pár alkalommal ő engem, így csak a lendületét fékeztem be, azt sem jelentősen. – Akira! – nyögtem kétségbeesetten és talán ez áthatolt a kőpáncélján. Lefékezett a lépcsőfordulóban.

- Majd megbeszéljük, de ne itt kezdjük el, rendben?

- Látom, hogy dühös vagy.

- Már hogy ne lennék az! – kiabált. Túlzott vehemenciával, két kézzel túrt a hajába, majd tenyere megállt a tarkóján, mély levegőt vett, újra és újra, mintha ezzel akarná megnyugtatni magát, lehűteni a fejét, kevés sikerrel. – Minden erőmmel azon vagyok, hogy távol tartsalak ettől az egész szarságtól, és akkor te fogod magad és gondolkodás nélkül fejest ugrasz bele. Hát hogy a francba ne lennék dühös? Kenji, te nem gondolkodsz és fel sem merül benned, hogy amit művelsz, az szarul is elsülhet! Egy ostoba kis pöcs vagy!

- Miért csodálkozol? – Ő fújtatott, én leszegett fejjel, halkan beszéltem magam elé. – Én mindig ilyen voltam.

- Tudom! A faszomba, tökéletesen jól tudom!

- Akkor?

- Akkor? Akkor még nem voltál nekem más, csak egy hülye kölyök, akiért annyi felelősséget éreztem, mint bármelyik másik ártatlan emberért, akit akármilyen okból rám bíztak, de már más a helyzet!

Meglehetősen groteszk volt a szitu. Épphogy kimentett valami perverz karmai közül, a nyakig szószból, amibe a kotnyelességem miatt kerültem, üvölt velem, mint a sakál és bár dagadnak az erek a nyakán és közel van ahhoz, hogy kitépje a gigámat… én elmosolyodtam. Ez megakasztotta a nagymonológjában. Két mogorva szemöldöke érdeklődő alakot formált, szája vékony, egyenes vonalra zárva várakozott.

- Nakazawa Akira főhadnagy úr, te szerelmet vallottál nekem?

- Ó, fogd be a szádat, te taknyos – horkantott, de ez már másfajta indulat volt.

- Pedig tisztán és érthetően hallottam, hogy sokkalta többet jelentek neked a világon, mint bárki más.

- Mikor mondtam ezt? – tátotta el a száját.

- Hallottam.

- Szólj rá az egy darab vegetáló agysejtedre, már nem csak szenilis, de nagyot is hall, félrefordítja az információkat – fintorodott el.

Közelebb léptem. Kicsit bátortalanul ugyan, de egészen mellé. Sóhajtva hajtottam a fejemet a vállgödrébe, óvatosan megböködve az orrommal.

- Ez a megindító elveszettgyerek-magánszámod sokkal hatásosabb lenne, ha nem ebben a prosti szerelésben adnád elő - cöccögött, mégis ujjaival merült a hajamba.

- Barom – nevettem bele a borzadályos zöld ingébe. Ráhajolt a fejemre, éreztem az óvatos csókot a bőrömön.

- Ez a barom majd összeszarta magát a gondolattól, hogy annak az állatnak a kezére adott.

Nem kommentáltam a gondolatot. Annyira halk volt, hogy a következő pillanatban már abban sem voltam biztos, hogy valóban kimondta, nem csak én vágytam-e rá, hogy valami ilyesmit hallhassak, így inkább annyiban hagytam.

Viszont a vibráló érzés mellett nem tudtam elszaladni. Az inge alá bújtattam a kezem és egymás után pattintottam ki a gombokat. Megmosolyogtatott a csíknyi matrica. Feltételezem a rögtönzött tetoválás azt a célt szolgálta, hogy mindenki frászt kapjon, de nagyon kockázatosban nyomta, mert ha az ing csak egy picit is elmozdult volna, könnyen lelepleződik, hogy nem az egész testét borítja sárkányok garmada, csak két vékony csíkot visel elől, mint egy bőrön hordott nadrágtartót. Nem állított meg, mikor a mellkasára csókoltam, akkor sem, amikor végig simogattam a forró bőrén.

A lépcsőfordulóban, egy homályos sarokban egy picit elvesztettük az eszünket. Pedig nem az ő stílusa, hogy nyílt terepen bokámig tolja a gatyámat és csak úgy rápréseljen a falra, mégis talán túl sok dolog jött egy rakásra és a hirtelen ránk törő hiányt a másik teste után nem volt elég önuralmunk féken tartani. Az adrenalin tette a hatását. Saját számat harapva próbáltam nem kiengedni a hangom, mert minden egyes sóhajomat négyszeresen adta vissza a kongó lépcsőház. Ő a hajamba fújtatott, mélyen morajló nyögéseitől még jobban forrt az ereimben a vér. Csak pillanatokra volt szükségünk, és egymásra, de mindennél jobban.