Védőőrizet 11.fejezet

 Tehát a dolog úgy fest, hogy...

 Van itt egy főfődrogász - hogy ami felett héjáznak, az kábszer dolog, azt magamtól sejtettem meg, minthogy első találkozásunk alkalmával édesapám nyakig állt a lisztben és mint utóbb kiderült, csak a három perces étkeket ismeri, tehát… - szóval van egy Number One rosszfiú, aki mint nagy bábjátékos mozgatja körzeti elosztóit. Többek között szerintem ezt a rókapofájú Nishimurát is, akit több helyen egy furcsa kis odavésegetett kaparászással jelez a titoknapló, és ha jól sejtem a macskakarom jelentőségét… akkor nincs neki. Ez a fazon egy huszadrangú terítő. Amolyan nagykeres, ha úgy jobban tetszik, ő oszt a kisebb dögöknek.

De nem egyedül nyomatja. Vannak mellette még vagy hatan, akik ugyanilyen irányban szórják a cuccot, úgyhogy mondhatom, csicska számba megy a fószer. Ellenben az én egyetlen édesapámmal, aki jó közel merészkedett a szervezett bűnözés lobogó tábortüzecskéjéhez, hogy hatalmas tenyere kellő mértékűen melegedhessen... vagy le akarja pörzsölni a bokáját. Ki tudja. Erről nem beszélt az a kép mögött rejtett naplócska. Komolyan. Kész csoda, hogy ennyit is ki tudtam kapni belőle. Gondolhatna rám is egy kicsit, ha már naplózik, egyrészt nem ilyen ostoba PC-játékféle betűcserére kéne vetemednie, másrészt kezdhetné mondjuk így: 

"Kedves naplóm. A mai nap megszippantatták velem az új árut, ezért a szemöldököm megbódult és most le akar szaladni az arcomról. Nem kaptam jó kávét, így hozatnom kellett. A rosszfiúknak a kávéja is rossz. Juj, de ügyesen szolgálom én a közt, hogy becsapom őket. Hihi. Ezzel befejezem mára, kedves naplóm. Megyek aludni és megterrorizálom azt a szerencsétlen, bár felettébb jóképű férfit, akit most leány-gyermekemként könyvelek."

Komolyan, legalább lenne benne egy leheletnyi humor és nem unnám szét az agyam kódolgatás közben.

De hát ez van. Édesapámban vajmi kevés humorideg fut és ezt megsínylik a közvetlen környezetének lakói... jelen pillanatban én. Az ingeire kevés káros hatással lehet, ha ilyen poéntalan életet él. Maximum megszürkülnek vagy mit tudom én.

De rám! Könyörgöm, besavanyodok! Mire kikerülök innen - ha kikerülök - nekem is elhalnak a nevetőizmaim. Mégis, magamban min kacarásszak? Hogy úgy járok tegnapelőtt óta, mint akit hátulról jól megtámogattak? Jó, végül is hellyel-közzel így esett, de akkor is, ez egyáltalán nem a viccesebbik fajtából előhalászott tény. Vagy vihogjam ki, hogy már név szerint ismerem a tapétán papírló virágmintákat? Hahotázzak azon, hogy lassan elmélázok rajta, tüncike hálóingemben téblábolva a fürdőkövön, hogy mikorra is várjam azokat a napokat, mikor majd kék levet csurrongatok magamból mindenféle textil dugeszokba?

Rám jár a rúd... és kéretik nem "belémre" költeni azt a szerencsétlen engem jelentő személyes névmást, vagy mi a szöszt! Tényleg gáz ez az egész. Itt vegetálok, tengetem a napjaim, mint egy terrorizált transzveszti Ken baba Barbie plüss és tütü kecójában, és közben... franc az egészbe.

Nézzük a jó oldalát. Hetek óta először szexeltem duettben és bár eddigi elképzeléseim szerint rendhagyóra sikeredett csöppet, lássuk be, az utónyilallásokat leszámítva, egészen elmegy kis kamaty kerekedett belőle.

Amint az elmúlt két nap mutatja, zsarukám felhúzta a szabályokat tartalmazó papiruszt a zászlórúdra, miszerint struccot játszunk az ügyben és a mi kis - a büszkeségem nem enged - és a mi nagy lepedőgyűrögetésünkre úgy gondolunk, hogy nem gondolunk. Elkönyvelte, hogy már hetek óta baszogat, miért ne tenné ezt a gyakorlatban is, és továbbá úgy gondolunk arra a pár ragacsos órára, mint egy amolyan... térhasadásra. Ott megnyílt a múlt és a jövő, s a pillanatnyi szakadásban időmegállás következett be, memóriatörléses utóhatásokkal... vagy csak túl sok fantasztikus, űrutazós, futurisztikus borzalmat bámulok unalmamban... 

Lehet, hogy jobb is, ha történésfeledést játszunk. Nem tudom, hogy férne bele ez a kis mellékvágány az apa-lánya kapcsolatunkba. Szerintem ő sem tudja. Biztos volt pár szemöldökugráltató perce, míg tallózott a továbbon... ha tallózott rajta egyáltalán. Végül is nem mindegy? Tök zavaros az agyam. Nem tesz jót nekem ez a sok faltorlasz, és klausztrofóbiám intenzív tombolása felébresztett bennem egy gondolatot. Ha hazalejtett az én vérfertőzgető édesapám, akkor betámadom, hogy szép az este, zenélnek a még ki nem halt tücskök... vigyen el sétálni, mert még nem átallok megbomlani itt nagy rabságomban és évekkel való visszavetődésem következményeként magam alá piszkítok, és majd ganajozhat kedvére. Ennek nem fog tudni ellenállni és majd kivisz kóvályogni és tán fagyit is kapok.

Vajon csábítják zsarukámat afféle földi dolgok, mint a mozi? Hátha. Ha nem, bedobom a popcorn lapot. Biztos talál magának valami dirrdurr-piffpuff múvit. Vagy ha túl sok összeesküvést, meg stukicsőt lát, akkor majd becsalom valami bolyhosra meg nullmondanivalósra. Lelki szemeim előtt már pereg is Nakazawa-san, amint a Százholdas pagony lakóival együtt énekli a virágok dalában a zümmögő refrént. Ha másért nem fog elvinni, akkor azért, hogy ne nyekeregjek a fülébe tovább.

Aztán úgy elcsaptam a délutánom, mint a részeg sofőr a városban nyaraló réti pockot.

Vacsit rittyentettem, majd felfordulást tettem semmivé, aztán vízzel sprickeltem magam, hogy menetkész legyek a mozinkra, minthogy már tényként kezeltem az esti programunkat és estére frissen és illatosan vártam édesapámat, hogy be is váltsa képzelgéseim mind, egytől-egyig.

 Megszívtam. Úgy csináltam, mint a lakáskutya, aki a kulcscsörgésre pórázt ragad és vad csaholásba kezd... Mellkasba-rugdalásként éltem meg, hogy az ajtón nem édesapám vágtatott be, hanem répaasszonyság. Belibbent a résen, mint valami levegős bacilus. Haja vadul széjjel és szana, ruhája pirosát én utcaszéli vörösre keresztelném, három mérettel nagyobb ajkairól inkább már nem is szólnék. Szóval az a feslett, tűzcsaphoz hasonlatos nő belejtett a bejáraton, lepattant kilométeres tűsarkairól, így zsugorodott pár métert, de ez sem hozta le hegyeslő orrát a felhők fölül. Cöccögő köszönése mellé újra a „szánni való csemete” pillantást zsebelhettem be tőle, míg zsarukám a szőröstül-bőröstül-féle vicsorodást kapta. Aztán a változatosság kedvéért megint hamar eltűnt apa privátjában, utoljára még fenekével billegetve érzékeltette, hogy rendőr bácsi igyekezzen, mert őkisasszonyságának szüksége van egy kemény... kézre. Azután elvesztettem a szemem elől, minthogy röntgenlencsékkel nem rendelkezem.

De nem maradtam néznivaló nélkül. Feltűnt a duplaszekrényforma, kit ideiglenes gyámomként könyvelek, és szemöldöke árnyékába rejtett tekintetével engem kezdett fixírozni.

- Szép estét leányom - nyúlt felém. Ciki, de én meg mint a kóbor sün. Rátöffögtem és isten bizony, ha lennének tüskéim, már meghajigáltam volna velük. Egyszerűen annyira jótét pofával álldogált ott, hogy... egyszerűen én...

- Menjen a francba! - kaffantottam rá, és hatalmasra tágult, értetlenséggel fűszerezett pillantását figyelmen kívül hagyva, elvágtattam szobám magányába.

 Meg sem próbált utánam jönni. Persze, minek is. Inkább elindult össze-vissza préselni azt a szakadt macát. Egészségére mindkettőnek.

 És hogy én mit csináltam? Kérem szépen, amit bármelyik értelmes emberi lény meglépett volna a helyemben... Nem. Nem lenyeltem a békát és bevetettem magam a szunyába. Én kérem szépen, a szobám félhomályában félhangosan hergeltem magam. Sérelmeimből kovácsoltam vasszilárd listát, s mikor az éterbe csaptak édesapám és alkalmi hálótársa magánbulijának örömhangjai... na az volt az utolsó csepp. Lépnem kellett. 

Ó, hogy tegyen engem valahova, aki nem szégyelli. Akkor jó ötletnek tűnt. Határozottan tökéletesnek az elégtétel bezsebeléséhez és a földszint alatti kedv felemeléséhez... de mikor közel öt órával később, hellyel-közzel férfinak kinézve éppen felfelé osonkodtam a lépcsőházban, már kevésbé hatott díjnyertes elképzelésnek a hirtelen agyrohamból elővágtatott terv, miszerint ha neki lehet, akkor nekem is. Ha várok még pár percet és felidézek olyan alig napos, cirókás emlékeket, mint az a görény, bugyimba vágyakozó, undorító Nishimura, meg az én oroszlánbőgő édesapám, amint a földdel szeretne egyenlővé tenni a kis hibámért... talán nem hallgatok a forró fejemre, hogy induljak és sértett férfiúi büszkeségem javítgatásaként nőzzek be. Bár nem sejtem, miért van bántott hím érzésem magammal kapcsolatban. Van és kész. Okolja meg, akinek hat anyja van. De tán nem ez a lényeges mozzanat. 

Maradjunk annyiban, hogy ha fontolok és mérlegelek, nem indultam volna el csajozni. Bár két fok és újra otthon vagyok, tán nem most kéne visszaszívni több mint négy órás eltünedezésemet. Eső után hajszárító.

Úgy gondoltam, ami volt, megtörtént, így inkább arra koncentráltam, hogy ha már ekkora idióta vagyok, próbáljam ezt kozmetikázni, legfőképpen úgy, hogy szőnyeg alá seprem. Igaz, hogy úgy fog kinézni, mint a szőnyegpadlózásnak áldozatul esett családi palotapincsi, de... próba szerencse... vagy bukás, de erre inkább most nem gondolok. 

Született éjjeli osonkodó vagyok, így mondhatni úgy surrantam be a lakásba, mintha csak éppenhogy légmozgásocska lennék. A szellőztetés mellékterméke. Beslisszoltam a vonalon, majd cipőmet visszakampóztam a szekrénybe... A répanő kínzókamráit nem leltem mellette. Legalábbis az ujjam nem szurkálta össze, mikor tapogatózva üres helyért kutattam. Úgy véltem, hamar lelépett, hogy legyen ideje gyorsan elszaladni egy plasztikai guruhoz konzerválni az arcán a kéjmosolyt, amit zsarukám préselt a vonásaira.

Valahogy ez megint pumpaspanoló hatást gyakorolt rám, de közel sem szaladt meg annyira a vérnyomásom, hogy kiessek a settenkedő üzemmódból. Egyik lábamat a másik elé tyúkolva araszoltam előre. Úgy gondoltam, útba ejtem a konyhát, mert szomjam volt, de derekas, így a helyiség felé léptem.

Csönd volt a lakásban. Aludtak a szobák. Én is mindjárt követlek gondolattal ásítottam egyet, csak még az ásványvizet akartam magamhoz markodni.

Beléptem a konyha tiszta illatába - teszem hozzá, miattam citromlik - hűtőhöz suhantam, kinyitottam hatalmas, hófehér ajtaját és ahogy a fény csöppke világot adott nekem, a lámpa erőtlen világosa megrajzolta az asztalnál ülő alakot.

Kiszaladt belőlem a vér. Azt hittem, legférfiasabb szervem most visszamászik a testembe, helyette nőknek való alkatrészt fotoszintetizálok a frigófényből és mindezt csakis zsarukám kedvéért. Hátha így majd olyan bőröndbe csomagol, ahol kényelmesen elfér a vállam.

Hallottam, hogy levegőt vesz. Beszédhez gyűjtötte tüdejébe az oxigént és én nyakamat behúzva vártam a mennydörgést.

- Ha egy órával előbb érsz vissza, akkor nem kezdek társalogni veled, hanem cselekedtem volna. De mostanra azt hiszem, higgadtam egy leheletnyit, úgyhogy hajlandó vagyok téged meghallgatni. Mondd, te éretlen kis szaros, milyen érveket tudsz felsorakoztatni amellett, hogy ne verjem ki belőled a szart is?

Kapásból egy villant az agyamba, hogy azért, mert az fájna, de... nem hiszem, hogy ilyesféle magyarázatra várakozik.

Legjobb védekezés a támadás, szokták mondani a hűde okosok. Szerintem, aki ezt a degenerált mondást törzskönyvezte, az nem ismerte zsarukámat, vagy alulértékelte az emberi gyávaságot. Karalábé legyek, ha van olyan elvetemült vadbarom, akit legalább pár pillanat erejéig nem kap el a remegéses pánikroham, mielőtt apuval harcba vonulna. Meggondolandó. Többször is.

- Dolgom volt - közöltem vele.

Megpercegett a szemöldöke. A hűtő csekély fénye furcsa árnyékokat vetett a lassan feltápászkodó alakra. Félelmetes sötét foltokat vetített, gonoszkás hazug vonalakat erősített... még félelmetesebb volt, mintha csak alapjáraton akarna mindjárt felrobbanni. Fölém magasodott. Nem vagyok alacsony, és nehéz megszoknom, hogy rá mégis felfelé nézek. Elém állt. Annyira, hogy a távot kettőnk között már alig centikben lehetett mérni.

- Dolgod? - úgy ismételte, hogy a vészjósló tónus felidézte bennem a szeszélyes tavaszi délutánt. Mikor egyszer csak a semmiből furcsa, szürkés maszatos fellegek gyűlnek a fejed fölé és a távolban alig hangokkal hallod, hogy a természet zúgolódik, és akkor már tudod, hogy pár pillanaton belül iszonyatosat üvölt a világ...

- Igen. Dolgom...

- Szóval dolgod.

- Nem vagyok köteles megmagyarázni...

- De bizony, hogy vagy. Kurvára köteles vagy, te kis felelőtlen takonyláda! Úgy látszik, még mindig nem ért el az agyadig, hogy mindkettőnk élete részben a te ostoba tenyeredben van!

Ezt még mindig a rosszat sejtető hangsúllyal dübörögte... még nem üvöltött. De vonásait figyelve, arca rezdüléseit látva... mindjárt.

- Elmegyek lefeküdni.

Hirtelen jött ötlet volt. Hátha szabadulok. Vadul bevágtam a hűtőt és lendületet vettem kifelé. Eltűnt a gyér fény és mégis pontosan a karomra volt képes kapni. Visszarántott. Fájt, ahogy a húsomra markolt és az is, ahogy a gerincem csapódott a hűtő fehér ajtajára. Durván vágott a kapcsolóra és az ontani kezdte a fényt az apró helységre. Ott hátaltam a hűtőn, szemeimet bántón kezdte ki a hirtelen jött világosság. Próbáltam rá fókuszálni, de csípte a szemem az egyik pillanatról a másikra érkező díszkivilágítás.

- Ha még egyszer... - hangja fokozatosan erősödött. - Ha még egyszer megtudom, hogy efféle barom dolog még csak akár felvillan abban a csökkent értelemmel ellátott agyadban, akkor miután istenesen megruháztalak, hozzábilincsellek az ágyadhoz és még a szobaajtót is rád zárom és akkor majd lesz okod nyavalyogni, mert még szarni sem mehetsz ki, amíg én haza nem jövök, megértetted?!

Üvöltött. Úgy üvöltött, hogy beleremegett minden porcikám. Félelmetes erő és én a jóindulatára vagyok bízva. Ijesztő gondolat.

- Azt hiszi - sziszegtem, szinte fogaim között szűrve a válaszom – hogy csak maga a férfi ebben a lakásban? Úgy gondolja, csak magának vannak szükségletei?! Persze könnyen megoldja, mert akkor engedélyez sajátmagának egy kóbor numerát, amikor kedve szottyan rá! De én is férfi vagyok! Huszonhárom éves...

- Ennyire normáltalan vagy, te szerencsétlen hülyegyerek?! Azért dögöljünk meg mind a ketten, mert neked ficereg a farkad a gatyádban és belesorvadsz, ha nem kefélsz meg valami diszkócicát?

- Nem nevelkedtem szerzetesnek! Nem éltem kolostorban és nem böjtöltettem a testem és most sem akarom! - kiabáltam, ahogy a torkomon kifért. Nem tudom, hogy a düh ordíttatta velem a szavakat, vagy a félelem, ami bennem lüktet, az akarta, hogy kiáltsak. – Nekem is jogom van kefélni, akár csak magának!

 Annyira félelmet keltő lett hirtelen a csend, ahogy utolsó mondatom is elhagyta a számat... és válasz csak hosszú másodpercek múlva érkezett.

- Kefélni? - ismételte halkan saját szavaimat. - Szóval kefélni szeretnél?

- Jár nekem a...

A nem várt mozdulatba beleremegtem. Két hirtelen csavar és arra eszméltem, hogy a konyhaasztalon fekszek. Éreztem magamon a kezeit. Nem tudtam, mit kutat a zsebeimben, de aztán rájöttem. Csajozni indultam és édesapám bízott abban, hogy felkészülök.

Laza mozdulattal húzta ki farzsebemből a gumit, a következő pillanatban gatyám a bokámnál hevert és...

Arra "ébredni", hogy már nem elég a terpesz, hogy bal lábam maga mögött hagyta a szilárd padlót és kétségbeesetten próbál fogást lelni a sima asztallapon, csak hogy... csak azért, hogy közelebb lehessen... hogy beljebb...

Ráeszmélni, hogy a fájdalom nem elég ok, hogy a végét akarjam. Hogy a feszítő kín ellenére kérem tovább, sőt... kérlelem tőle...

Hátramartam, s yukatája anyagába markolva, szaggatva követeltem, hogy szüntesse meg ezt a textil torlaszt. Vigye közülünk a barikádot, tüntesse el a francba! Meleget akartam... azt a meleget, ami testéből párolog. Azt a forróságot... amit akkor éjjel. Ugyanazt. Hiszen pár nappal ezelőttig nem is hittem, hogy létezik. Miért is kellett volna? Nem jutott nekem óvó tenyér, hője a biztonságnak, izzása köteléknek... és még ha nem is igazi, még ha nyűg, bosszús kötelezettség is, amiért szilárd pont nekem, még ha stabilitása hazug is, hiszen csak egy időre szól, akkor is... van. 

Mennyire szánalmas, hogy asztalra préselve úgy éreztem, van valakim, ahogy eddig még soha nem? Szánandó, hogy egy férfi alatt kell lennem ahhoz, hogy megkapjam azt az oltalmazó aurát, azt a szorítását a biztonságnak, amit tíz évesen vágytam mindennél jobban? Bizarr, hogy így érzek? Mennyire vagyok önáltató, ha ebben a pillanatban öröknek hiszem? Miért játszom magam előtt, hogy önszántából ad, mikor csak a 'kell' az, amiért itt vagyok? Miért csókolja a nyakam úgy, hogy sírva akarjak fakadni? Miért hagyja, hogy tenyerébe támasszam a homlokom? A kín az egyáltalán, amiért bőrébe könnyezek? 

A kérdések százaitól... lettem újra gyerek?