Védőőrizet 9.fejezet

Millió hangya bizsongatta végig a lábam, tompa nyilallás ült rajta. Nem esett jól állni, s én mégis talpra kecmeregtem. Miért? Nem akartam reggel így ébredni.

Lerántottam magamról a takarót. Csupasz bőrömbe harapott a hűs, pedig nem volt hideg a helyiségben. Én voltam, aki a pléd kellemes melege nélkül didergett. Kívülről vagy belülről... Nem teljesen mindegy?

Lelassult, végtelenségig elcsigázott mozdulatokkal kezdtem szedegetni földre hajigált ruháimat, bár csak a fele volt, amit megleltem. Több darabja valószínűleg jelen pillanatban előszobaszőnyegként funkcionál, vagy saját lakom padlóján díszeleg.

Amit össze tudtam vakarászni, az egy hófehér csipkebugyi, fél pár fodros szélű bokazokni és egy igen bájos, My little angel feliratú atléta... khm... trikó. Bakfiséknál így mondják. De mikor felemeltem, jött vele valami más is... Alatta találtam az alsóját. Csak egy darab fekete pamut és mégis megérintve végigfutott rajtam a hideg, levert a víz, testemben támadt érthetetlen ingerek százai akartak felszínre törni és mondták, csak mondták, de hogy közölni mit akartak... arról fogalmam sincs. 

Görcsbe szorult a gyomrom, de nem mert a viszolygás markolta meg göcsörtös kezével. Nem undorodtam tőle. Nem undorodtam magamtól. A helyzet sem váltott ki belőlem se szégyenkezést, se megbánást... csak a holnap zsongott a fejemben.

A holnap az elmúlt órák zavaros fényében.

Nem volt könnyű nekem gyereknek lenni. Megérteni, miért nincs, amivel mások rendelkeznek. Én miért

várok, hogy hazavigyen valaki és hogy van az, hogy egy világrajött babának nem osztanak odafent anyut és aput.

Hogy hogy jön ez ide? Tisztánlátás végett.  

Idő előtt felnőni, kelleténél korábban elveszteni gyermekszárnyainkat fájó dolog, de még fájóbb az, ha szemernyit sem hagynak leélni abból a játékos létből. 

Áldatlan állapot a miénk. Helyzet, amibe akaratlanul csöppentem és zsarukám sem szánt szándékkal morcolt bele. Agyamban sokat zsongott az utóbbi időben, hogy tán kitekert kárpótlás ez az elmaradt gyerekévekért. Most kicsit más formában megkaptam, milyen, amikor mások felelnek érted, amikor egész életedet valaki más tenyerébe teszed, akár önként, akár szándékodon kívül.

Soha nem voltam jó önáltató. Szerettem magamnak kerek perec megmondani a tényeket. "Nincs itt. Miért nincs? Mert nem kellesz." "Nézd, ezt elbasztad, kár sírni rajta." "Hiába engeded át a haverodnak, te kellesz neki." "Erre nincs pénzed és lásd csak be, mosogatófiú, a büdös életben nem is lesz." "Megdugtak és te zokogva élveztél. Háromszor."

Tények. Olyanok, ami ellen millió lándzsát markolva harcba lehet ugyan vonulni, de attól még nem válnak hamissá. A tagadás árnyékába kuporodva változik bármi is?

A futon szélét néztem, erősen a jobb csücskön tartva a szemem. Az üres, gyűrött lepedőn, a takaró oda lógó szegélyén, hátha lelek még valamit, ami rólam került oda és ahogy nyugtáztam, arrafelé nem hajigálódott az égadta egy világon semmim, fogtam magam és elhagytam a helyiséget... Francokat. Nem vettem le róla a szemem. Tekintetem kicsit balra engedve a takaró elvesztette laposságát, lába formálta magassá a szövetet. Teste töltötte meg. Aludt.  

Pörgettem a mozzanatokat. Járattam újra és újra, kockákra lassítva, mi történt, miután letett a szobámban, melyik századmásodpercben volt a pont, ahonnan már nem volt visszaút, mikor... Mikor történt...? De bármerről is néztem, mindig ugyanoda jutottam. Én ajánlottam fel magamat. Én. Én voltam, aki megtette az első lépést.

Miért? 

 * * *

 Kezébe kapott, s én úgy markoltam a gallérját, mintha egy felhőkarcolóról lógnék lefelé s egyetlen dolog lenne, ami még visszatart attól, hogy a mélységbe zuhanjak és az az ő ruhája. Lehet, hogy az volt... az egyetlen szál, ami itt fogta az agyam. Talán nélküle már homályba ájultam volna.

Éreztem, hogy felfelé haladunk, az eszembe villant, hogy két lábamra kéne állnom, hisz még zsarukámnak se lehet könnyű velem a kezei között megmászni az emeletet, de... ahogy kinyitottam a számat, valami egészen más jött ki rajta.

- Azt mondta, hogy... majdnem...

Sokkolóan hatott rám a saját dadogásom. Én nem ezt akartam mondani...

- Csss...

- Azt... azt mondta... a....

- Ne beszélj.

Rám dörrent. Nem kellett kétszer elmondania. Szám akarva akaratlan összeszorult és a továbbiakban némán szuszogva utaztam az ölében.

Fogalmam sincs, hogy jutott be az ajtón velem a karjában, de bent voltunk. Orromat megcirógatta a lakás meleg illata. Még mindig reszkettem, kalapált a szívem, tüdőmből szaggatottan csuklott felszínre a levegő. Ritmustalanul próbáltam oxigénhez jutni és közben úgy kapaszkodtam belé, hogy sajogni éreztem a karom.

- Meg...

- Nincs baj. - Elhittem neki... hagytam, hogy gyengéden az ágyam közepére helyezzen. - Vetkőzz le szépen és feküdj le aludni. Rendben?

Olyan fejem lehetett, mint egy rémült, laborlakó fehér egérnek, ahogy ingattam jobbra-balra s az ágy szélére evickélve magam, keze után kaptam.

- Reggelre elmúlik - tűrte szanaszét szedett hajamat a fülem mögé. Hatalmas a keze és mégis annyira könnyedén oldotta ki melegítőmön a csomót, s lerántani rólam is egyetlen mozdulatába került. - Így. Kényelmesebb, igaz? Feküdj le szépen.

- Nakazawa-san... - szorítottam még jobban a csuklóját. 

 - Kérsz egy cigit? - De én csak a fejem ráztam. - Valamit inni?

- Nem.

- Jó. Akkor aludj.

De én csak szorítottam a kezét, görcsösen. Nem mintha meg tudtam volna akadályozni abban, hogy elmenjen. Valószínűleg csak azért állt még ott, mert ő így akarta.

- Mi?

- Nem akarok... nem szeretnék...

- Mit?

- Egyedül...

Féltem. Rettegtem. Az elmúlt hetekben többet randiztam a halál gondolatával, mint 23 évem alatt. De mellette... hirtelen úgy éreztem, ha értem jönne a kaszás, ő fél markával roppantaná ízekre a gerincét. Lehet, hogy igaza van. Csak egy ostoba gyerek vagyok. 

- Kölyök...

- Kérem! Kérem...

Remegett mindenem. Nem szoktam hozzá ehhez. Soha nem láttam még fegyvert... soha nem éreztem még a halál fagyos leheletét! Hogy lábaimból kiszalad a vér... hogy végtagjaim nem akarnak többé engedelmeskedni nekem. Hogy szavaimnak sem vagyok az ura, csak dadogok, mint egy hibbant.

- Feküdj le szépen, és...

- Ne! Nem akarok! Nem! - Nem tudom, miért ugrottam fel, és egy szempillantással később arról sem volt halovány füstöm se, miért szorítom a derekát. - Kérem. Nakazawa-san...

- Kenji. Nincs baj. Mondtam, szépen...

Ráztam a fejem, akár ha rumbatök lett volna a nyakamhoz erősítve. Arcomat ingébe temettem és már saját szavaim sem csengtek tisztán. Életemben nem éreztem még ennyire erősen... ennyire tagadhatatlanul igaznak a tényt.

 - Félek. - Homlokom odatámasztottam csupasz nyakához. Álla alá vette a fejem.

 - Nem kell félni.

A hajamba suttogott. Tudtam, hogy nem mond igazat. Alig fél órával ezelőtt még a saját és az ő halálát lebegtette előttem és mégis... miért hiszem el mégis? Ujjai

álmosító nyugodtsággal indultak meg a hátamon. De én csak szorítottam a törzsét. Szememet összeerőltetve szuszogtam csupasz bőrébe.

Annyira lassan, olyan finom játékkal simítgatott, hogy... én... én nem tudom. Erre nincsen magyarázatom. Azon kaptam magam, hogy illatozom a langyos bőrt, hogy orrommal megcirógattam dohányaromájú puháját... hogy rátapasztottam a számat. Tudtam én, hogy a nyakába csókolok és megdöbbentően hasított belém a tudat, hogy tettemnek percében nem csapott arcon a szégyenérzet... sem Nakazawa-san. Ő... úgy tartott továbbra is, mintha csak lennék. S talán mert elmaradt a düh, a felháborodás és a számonkérés... újra megtettem. Már nyelvemnek is engedtem, hogy ízt lopjon, de ő továbbra is némán tűrte, míg én ismerkedtem valójával. Még akkor is, mikor kiemelve arcom vállának völgyéből, már a száját kutattam. Ostoba pillanat volt és halovány gőzgömböcöm sincs róla, miért is akartam zsarukám melegét. Egyszerűen kellett. És mikor megtaláltam az ajkait... hirtelen átcsaptak felettem a hullámok.

 * * *

Olyan volt a csókja, mint ő maga. Határozott, irányító, ellenkezést nem tűrő és mégis... vajpuha. A szám felforrósodik az emlékre. A nyelvem önkéntelenül feszül a szájpadlásomnak... talán még egy szusszanás is távozik az ajkaim közül. Ösztönszerűen kerestem szememmel a homályban a száját, fél pillantást lopva alvó ajkai félig nyitott látványából. Szégyellnem kéne? Most az lenne a helyes, hogy buzgón tallózok, férfi vagyok-e még? De hát ha annak éreztem és érzem magam most is. Mindazzal együtt, hogy belátom, ő sokkal férfibb nálam.  

 * ­­* *

 A két hatalmas, derekamat tartó, hátamat cirógató tenyér szorító bilinccsé változott körülöttem. Balja tarkóm útján szaladt a hajamba, hogy fejbőrömet zsongatva rántson közelebb.

A puha, forrón sima bőr szárazon tapadt az ajkaimhoz. Olyan volt, mintha egyetlen pillanatra józanságot kaptam volna. Mintha most egyszerre felráztak volna, hogy ébredjek már fel, mégis mi a szart művelek! Aztán a pillanatot váltotta egy másik és már a dohány ismert, kesernyésen jóleső eszenciáját kóstolgattam idegen csomagba pólyálva.

Csókolt engem. Vékony ajkai egyetlen pillanatra sem kértek fulladva pihenőt. Sosem csinált még így velem senki. Játszott a számmal. Mintha feladata lenne a rózsaszín kis húsdarabon keresztül felkelteni egészemet. Harapdált, simogatott, be-beszívta az alsó ajkamat, hogy rövidke kínzás után visszaadja nekem. Belezsibbadtam. Életem legnedvesebb csókja és mégsem volt az a ragacsos féle. Langyos volt, csúszós... és egyre hevesebb. Éreztem, ahogy a nyál kiserkent a szám szélén és megindult végig az államon, meleg folyamocska termett a bőrömön. Elengedte az ajkaimat... a kis csík után kapott... nyelve hegyével terelte vissza s közben a nedves kis hússal alig érintve masszírozta végig az utat, amerre haladt... Ilyen jeges forróság még soha nem csapott nyakon. Fuldoklónak éreztem magam, míg újra meg nem kaptam a csókját. 

Karom már nem a derekát ölelte. Nyakára csúsztattam fel mindkét kezem. Megérintettem a haját, belemásztattam az ujjaimat. Annyira soknak éreztem. Markolni valóan soknak. Azon kaptam magam, hogy gőzgépként szuszogok, pedig a csók még mindig ugyanaz. Miért préselem mégis kétségbeesetten öléhez a sajátom? Az a hatalmas test... egyszerűen semminek éreztem magam. És lelkemre mondom, nem esett még soha ilyen jól apróságnak lenni valami irdatlan kezében.

Az egyik óriási tenyér elszakadt a csípőmről, mit addig szorított. Szinte lélegzetvisszafojtva vártam, mit lép... Fenekemre simult. Önkéntelen emeltem fel és kulcsoltam lábam a derekára, így könnyebben elért. Bokámtól kúszott végig forróságával. Talán csak érzékeim voltak túl kihegyezve, talán még a félelem munkált bennem, de... tenyerének minden ráncát éreztem magamon. Minden kis barázdát, ujjai minden hajlatát. Égetett az útvonal, ahogy haladt tovább. Rám markolt. Szorosabban fogta húsomat és mégsem fájt. Első nyögés volt, amit testem megengedett magának. Elakadt a lélegzetem. Combomon haladt végig. Égtem. Lágyan rajzolta a csipke combomra tapadt, furcsán puha virágmintáit, míg el nem ért oda... ahol a rajtam díszlő mező háromdimenzióssá vált. Nem bírtam tovább a csókot. El kellett húznom a szám.

- Nakazawa-san... - próbáltam magam minél jobban tenyerébe igazítani. Megtette nekem. Felülről simult rám a bőre és finoman dörzsölve masszírozni kezdett. Hadd legyek őszinte magammal s vele... - Nem tudom... - kapkodtam újra az ajkai után... - Nem tudom... mit akartam mondani...

- Micsoda esemény.

Csók, újra a számnak. Én mégis úgy éreztem, hogy lassan mindenhol az ajkai simogatnak. A csipke már fájó nyomatot hagyott majd' felrobbanó szervemen. Ölemet könyörögve préseltem a kezének s szánalmasnak éreztem saját méltatlankodó sóhajomat, mikor hirtelenjében elvette tőlem az őrjítő mozdulatokat.

 * * *

Az egész... csak jött. Annyira adta magát, hogy a fenekem alá csúsztassa a kezét, annyira zsigerből támadt, hogy a dereka köré fonjam a combjaimat és nyakába temessem az arcom, amíg ő elindult velem a szobája felé. Most ugyanazt az utat jártam meg egyedül. Bizonytalan léptekkel hagytam el a szobáját, testemben elgyötört fáradtság ízével, lelkemben az elmúlt órák kusza masszájával.

 * * *

Hideg volt a futon. Áldott hűs érte szinte szikrázó bőröm. A friss lepedőre már póló nélkül érkeztem, nem tudom... nem tudom, mikor vette le rólam. Vagy magamról húztam le? Fogalmam sem volt. Saját mellkasomhoz kellett simítanom a tenyerem, hogy kitapintsam a szívem, mert biztos voltam benne, hogy úgy dübörög, hogy lassan átlyuggatja a bőröm. Igazam volt. Éreztem, ahogy zakatol... aztán, hogy kézfeje az enyémre csúszott. Elvette a kezem és a száját adta cserébe. Fogait szinte szaggatni hallottam a bőrömön és mégsem éreztem fájdalmat. Apró sercenések. Néha eszembe vágott ugyan, hogy mi a jó büdös francot csinálok én itt, de aztán a hirtelen agyamba pattanó kérdésre válaszolt a másik felem - vergődök és próbálom lejjebb tologatni a csípőmön motozó szájat és józanabbik felem ezt két bólintással tudomásul is vette és újra elhallgatott.

Langyosak voltak az ajkai, nyelve nedvesen forró. Gyötrően égető nyomot hagyott a bőrömön, amerre haladt. Azt hiszem... ez a vágy. Bár ennyire intenzívnek még soha nem éreztem.

Voltam nővel. Nem kétszer. Szüzességemet is viszonylag korán hajítottam a múltba és mégsem éreztem még ezt a fajta tüzelő forrást. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy újra érintsen a szájával... Azzal a vonal-egyenes, mindig szigorú, mosolytalan szájával és minden egyes apró ingerrel fájdalmasabban hasított belém a tudat - belepusztulok, ha nem kapok egy következőt.

Határozott kezek, végtelen tudatos mozdulatok... talán ennek volt köszönhető, hogy kérés nélkül emeltem fel a csípőm, hogy megszabadíthasson a fájdalmasan nyomorgató csipkebörtöntől és ha őszinte akarok lenni, nem is gondoltam bele, hogy ha lehámozza rólam ezt a nőegyedeknek kifejlesztett darabkát.... már nem is lesz rajtam semmi. Pedig nem volt. Teljesen meztelenül feküdtem és ha továbbra is őszinte akarok lenni magammal.... beleborzongtam a kiszolgáltatottságnak még a gondolatába is. Nem mintha eddig vele szemben nem lettem volna teljesen védtelen... de most valami mást adtam fel.

Fájt a testemnek, ahogy libabőrözött, villámlott a bőröm, kínzott minden egyes apró inger. Hatalmas tenyere szétnyitotta combjaimat és annyira engedelmesen tártam széles terpeszbe őket, mintha mindig parancsoló hangján utasított volna erre. Pedig nem tette. Nem is hallottam a szavát... de kristálytisztán felfogtam azt az alig hallható, éppen hogy súrlódást, ahogy megnedvesítette az ajkait. Nem értett és nem invitált gondolat pattant az agyamban és mégis azonnal cselekedtem... 

Honnan vettem a bátorságot arra, hogy megmarkoljam a haját? Újabb megválaszolatlan kérdés, de mégis megtettem. Ráfogtam. Koromfekete, erős tincseibe martam, fejbőre langyát kapták az ujjbegyeim. Mozdulatom nem volt más, mint szánalmas könyörgés, hisz tudtam, nem tudom kényszeríteni. Csak akkor fogja megtenni, ha ő akarja.

- Nakazawa-san...

Akarta. Elnyelt a szája és a hirtelen körém záródó nedves forróság első kábulatomból éledve hatalmas szomjat ébresztett bennem. Másik kezemmel is korom tincseibe martam. Követeltem tőle és készségesen vetette magát alá az akaratomnak. Éreztem, ahogy újra és újra torkára csusszanok és annak is tudatában voltam, hogy nem kell több pár mozdulatnál és végem. Löktem. Hajszoltam a robbanást. Másztam. Magasra, amilyen magasra csak képes voltam. Csípőm olyan tempóban pörgött, mintha nem hozzám tartozna és akkor hirtelen... előtte... pont egyetlen hajszállal, mielőtt megkaphattam volna... elvette tőlem a forróságot és amíg én extázisból kitépve, szájának tűzzel fűtött nedvességétől elszakítva felüvöltöttem, újra ajkai közé fogadott és ezzel a mozdulattal... ahogy a két puha hús a tövére szorított... végem volt.

Zörömbölt a tüdőm. Harácsoltam a levegőt, de az nem érezte elégnek, orromon és számon is követelte az oxigént. Combjaim önkéntelenül akartak szorosan összefonódni, testem magzatpózba kívánkozott, hogy emberi labdaként várjam meg, amíg az orgazmus lüktető csapásai elszállingóznak, kirepülnek a testemből. Soha nem éreztem ezt. Ezt a furcsa... mindent homályba taszító pulzálást. Csak feküdni akartam, térdem a mellkasomra vonni... És hogy miért nem tettem meg? Mert még mindig az ölemen volt. Ujjaim bizonytalanul engedték el az addig markolt ében tincseket. Fájva tapasztaltam, a görcsös szorítástól teljesen elgémberedtek.

Visszahúztam karjaimat a testem mellé, mert azt hittem, ezért nem mozdul. Mert martam a haját. De nem.

Kinyitottam a szám és próbáltam összerakni a kérdést, hogyan is tovább... amikor nyelve újra megindult. Körbenyalt. Úgy forgatott a szájában, mintha egy falat lennék, amit ízlel még, mielőtt a gyomrába küld. Megsimította a tetejét, körbedörzsölte, végig, teljes hosszán

szaladt és én azon kaptam magam, hogy pár pillanat telt csak el és már nem forog az agyam a kérdésen, ajkaim közül csak tompa zihálás, érthetetlen motyogás távozik. Tovább. Már nem érdekeltek a szavak. Tovább. Ennyit akartam. Újra. Vigyen ismét a felhők fölé, mert szinte már elfelejtettem, milyen ott... Mielőtt még egészemet teljesen az ösztönök oltárára helyeztem volna, bevillant, hogy legutóbbi "kapcsolatom" büszkén viselte kocsiján a matricát: "Száj(jal) ápolásban a legjobb"... de hozzá képest piti amatőr és még a fogkefét sem helyezném az ajkai közé.

Aztán amikor az egyik tenyér alsó "értékeimmel" kezdett játszani, huss... az utolsó értelmes gondolat is távozott szürkeállományomból. Mintha csak ismételtük volna az alig pár perccel ezelőtti események sorozatát és ismerve a végjátékot... hagytam, hogy sodorjanak az események. Lassú volt. Eszembe jutott, ahogy a tenger hullámai nyaldossák a sziklák peremét. Játszott rajtam és pontosan tudta, testem érzékeny szerkezetét hogy bírja dallamra.

Lehet, hogy más hidegzuhanyként élte volna meg, mikor a már-már tökéletességbe szökött pillanatban zsarukám ki tudja, miféle folyadéktól sikamlós ujját egyszer csak a testébe csúsztatja, de az nem én vagyok. Viszonylag korán kezdtem és barátnőim - bár helyesebb inkább ágytársaknak hívni őket - rendre idősebbek voltak nálam. Felsőbb évfolyamba jártak, vagy barátaim nővérei címet hordozták, lényeg a lényeg, egyik kedves tanító nénim volt szíves elkalauzolni az örömök birodalmában ilyen módon is, így tudtam, mit adhat nekem egy, esetleg kettő ügyes ujj. Soha nem találtam benne szégyellnivalót, igaz, férfi kezétől még soha...

Én és a Tévedés sziámi ikrekként jöttünk a világra. Bár elválasztottak minket, sokszor meglátogat még ilyen intimnél sokkal bizarrabb állapotban is. Hogy "tudtam, mit adhat"? Nem. Fogalmam sem volt róla. Erről nem. Úgy csusszant szája egyenletes ritmusával a testembe újra és újra, hogy hirtelen azt kívántam, legyen még hely s neki több ujja. Haraptam a szám, államon saját nyálam folyt végig halvány vonalban, lemarkoltam a futon lepedőborítását, lábujjaim elosztva feszültek a tatami szálainak és a takaró szövetének, és mikor újra csak egyetlen pislantás lett volna csak és felszállok... kitépte a szárnyaimat.

Mintha csak egy csomag lennék, egy olyan liszttel töltött malmos zsák... a hasamra fordított. Arcom a párnába ágyazódott, a fehér textil fürgén leitta homlokomról az izzadtsággyöngyöket. Éppen hogy szusszanni tudtam a nagy hirtelenségre, amikor fenekemen éreztem a két roppant tenyerét. Pillanatnyi értetlenségem után rájöttem. Szájának csinált velük helyet. Kiszökött torkomból egy akaratlan hangocska. Hangos légvét, ahogy az ismeretlen puhaság meleg táncot kezdett járni ott, ahol előbb még ujjával kényeztetett.

A tudat... hogy hol dörzsöl, simogat a nyelve... elérte, hogy szégyenpírba szaladjon az arcom, hogy kiessek az oxigénfelvétel egyenletes üteméből, hogy fogaimat párnájába vájva... még magasabbra emeljem a csípőmet. Balja rámarkolt a combomra, húsomra szorított. Nyögtem a mozdulatot, a gyengéd bilincset, mit bőröm kapott, majd keze tovább siklott. Hörögtem, mikor újra a tenyerébe zárt, pár ütemtelen hullámzást adott, és mintha ott sem lett volna, tovább rohant...

Furcsa szappanbuborékok, tompa, víz alatti lüktetés, a kéj, a gyönyör, a szárnyaim puha selyemtolla, illat... Az őszi avar üde illata kesernyés arcszesz párában,

bőr langya, akár a haldokló parázs… és a hang, ami egy pillanat alatt rántott vissza a mámor kapujából.

Műanyag pattanó, harsanó szakadása. Megismertem. És abban a pillanatban, ahogy agyam azonosította a zajt, vágy tompította kótyagos tudatom szemrebbenés alatt józanodott vissza.

Óvszer. Egy óvszer zacskóját tépte fel.

Mennyire ostoba és naiv, de kénytelen vagyok elismerni, bár saját magam előtt is szánni való, de eddig meg sem fordult a fejemben, hogy merre futhat ki ez a dolog. Ez... egyszerűen eszembe sem jutott.

Reflexszerűen engedtem el a párnát, mit addig szorítottam. Tenyeremre támasztottam, negyed fordulattal próbáltam vállam mögött hátranézni rá.

Hirtelen a testemben éreztem. Kitöltött, feszített az az idegen hő, gátat nyitott könnyeimnek. Minden izmom pulzálva próbált szabadulni tőle, lüktetve ellökni őt s a fájdalmat, amit magával hozott. Nyüszítettem. Nem jött ki értelmes hang a torkomon, pedig akartam! Akartam mondani... valamit. Akármit, de szavaim nem voltak rá. Többször belekezdtem, de csak elfúló foszlány volt, amit ki tudtam préselni magamból.

Nem mozdult és én sem tettem. Nem éreztem múlni a feszítést, tompulni, vagy enyhülni akár... Karom beremegett, könyökömre csuklottam. Homlokom a futonnak vetve próbáltam ismét megszólalni, de csak erőlködő szűkölés szaladt ki a torkomból. Csípőm, mint egy homokba vésett U betű... valószerűtlen homorú szögbe hajlott és mikor már éppen úgy éreztem, ezen a helyen pattanok szilánkokká... a két hatalmas tenyér örök forrósága megmelengette a bőrömet. A jobb, miután gyengéd cirógatást adott combom belső oldalának, alám csusszant. Ujjai, akár zongora billentyűit próbálná tiszta játékra bírni.

Zsibbadtam. Mintha nem én lennék. Mintha testemet hirtelen más kapta volna alkalmi használatra, és az a valaki... az a valaki mit sem vágyott jobban, mint hogy Nakazawa-san börtönözze ujjai közé. Ömlő könnyeim marták a szemeimet. Párna hidegébe fúrtam az arcom és amíg keze ölemen motozott, balja derekamra terült.

Mind az öt ujjának soktíz év alkotta finomabb és durvább ráncait is érezni véltem a bőrömön. Mi van velem? Könyörgöm, mondja meg valaki, miért művelem ezt... Mint valami kóbor állat, aki alamizsnaként koldulja a törődést, úgy domborítottam gerincem a keze alá. Óriási, élőmeleg, gesztenyelevélnyi tenyerében akartam tudni minden egyes centijét elcsigázott, félelem sarával szennyezett testemnek. Fel és le. Fel és le. Hüvelykje s kisujja híd volt lapockám két csontja között. Játszi könnyedséggel vonta maga alá a területet, amerre érintése nyomán lépdelt. Nyugtatni akart? Csitítani? Elvenni a pillanat kínnal ízesített ismeretlenjét? Nem érdekelt. Meleget kaptam. Most először életemben nem bántva égetett a parázs. Kellettem. Testének remegése, visszanyelni próbált, de ajkai rabságából ki-kiszökdöső levegőjének ritmustalan üteme tisztán mesélt nekem. Kellettem... És mikor a harmadik sóhaj is legördült szárazzá szikkadt szám homokot pergető húsáról, akkor eszméltem rá, hogy mozog bennem... és én, mint ahogy teszem, ha hangja ellenkezést nem tűrve, vitát nem hagyva rám égzeng, ha szemei szűk vonalán ki-kivillanó barnának sejtett íriszével utasít engem... mint ahogy akkor teszem, ha akárcsak keze mutatja a kötelező irányt... én vele mozdultam.

Az ösztönök táncát lejtettük. Ő járta a ritmust s engem vitt vele a pillanat. A fájdalom maradt. Nem rohant tovább, nem csak érintőlegesen csapott rám pulzáló nyilaival. Ott maradt a testemben. És én mégis készségesen nyomtam hullámzó csípőjének ellen sajátommal. Sírtam és jobbom mégis végig markolta csípőmet segítő övét. Az a hang... ahogy testünk találkozott, meg-megcsúszó tenyere verejtéktől egyre nedvesebb bőrömön, mély, cigaretta ízű nyögései, saját hangom gyér másolata, ahogy mondogatom a nevét... aztán a mozdulat, amivel lábamat elcsúsztatva, hasra segített... a súly, ami rám nehezkedett... mellbimbója keménye a lapockámon... orra a hajamban... a millió ismeretlen keserűen édes együttese. A két tenyér, az a két hatalmas, amibe a világot bele tudná rejteni, azzal a két óriási tenyérrel átfonta a mellkasom, szája langya fülemre tévedt... súgott valamit. Nem értettem... én csak... éltem a pillanatot.

  * * *

Még kétszer jártam meg a csúcsok csúcsát, míg ő csak egyszer repült magasra, de akkor velem szállt. A végén együtt lüktettünk. Percekig csak ketten, míg elvonult a pulzáló remegés. Aztán... elaludt. 

Ruháim a karomon, szüzességem roncsai a hátam mögött... Még egyszer visszanéztem. Megkerestem szememmel homálykás sziluettjét, majd becsuktam az aj-tót és visszaindultam a szobámba.

Nem félek egyedül aludni. Nagy kislány vagyok.