2014. január 9., csütörtök

F.A. - Mission - Yes my Lord! 3.fejezet

Fedőneve: Apuci - Mission - Yes My Lord! 3. fejezet




~ ~ ~
Félreértés ne essék, én szófogadó vagyok. Eszembe nem jutna ellenszegülni a parancsának a harctéren, vagy golyózápor közepette, de még egy szimpla bevetésen sem. Hehe. Vagy csak néha. De amikor jön egy ilyen „maradj a popsidon, amíg én mindent megcsinálok” szöveggel, attól kikészülök.
Őmorcossága annyira megingathatatlannak látszik. Vérkomolyan meg van róla győződve, hogy az ő ítélőképességét nem befolyásolja az, hogy én, mint beosztott, nem mellesleg az ágyban is alatta vagyok. Francokat nem! Kijima is tudja, hogy kedvenc szigorú tekintetű Akirája csöppet meg van csúszva irányomba, még ha ezerrel is igyekszik ezt leplezni. Soha nem beszéltünk róla nyíltan, de ettől még tudjuk.
Meg vagyok róla győződve, hogy néha-néha becsúszó engedetlenségemet is ezért kezelik kicsit könnyedebben. Kénytelenek tolerálni, minthogy Akira, ha rólam van szó, hajlamos kicsit túlzásba vinni a korlátozást. De ari, mi? Hát ezért vagyok kénytelen néha nem meghallani, amire utasít.
A fedélzeten támasztva azon gondolkodtam, vajon merre tarthatnak a dolgok. A partin látszólag semmit nem változtatott, hogy egyesek kámforrá váltak.
Sétáltam a fehér napozóágyak között, semlegességgel fogadva, hogy egyiket-másikat mondhatni nem rendeltetésszerűen használják. Valójában fogalmam sincs, mit keresek. Persze ott motoszkált a fejemben, hogy hátha magától megtalál, aminek meg kell találnia, de alapjában csak nem bírtam tétlenül ülni, amíg ő a hurokba dugja a fejét.
Alig valamivel ezután, fene essen belé, valóban megtalált valami, de jelezném a felsőbb hatalmaknak, hogy én nem erre gondoltam. Reménykedtem, hogy az a bizonyos valami sokkal inkább a „gyanús”, mint az „ó bassza meg” kategóriába esik majd. Egyetlen egyszer emeltem el a figyelmemet, hogy a végtelen, sötét hullámokba bámuljak és máris a hátamban találtam egy nemkívánatost.
- Shion…
Úgy súgta a fülembe, hogy bele is nyalt. Ez a szemét belenyálazott a fülkagylómba, mikor én még szinte Akira hangját hallottam benne! Jó volt nekem úgy, miért kell mindent elrontani? Meg akartam fordulni, de nem ment. Úgy állt a hátam mögött, hogy teljes testével rám tapadt. A korlátot fogtam és a csuklómra kúszó szorítás nem engedett pózt váltanom. A helyükön tartotta a kezeimet.
- Elcsavarogtál, Shion?
- Kérem, ne…
Untam hajtogatni, többek között azért, mert tudtam, hogy a falnak beszélek. Mondogathatom itt a magamét, de semmi értelme. Ez a kis csótány nem fog pusztán egy kéremszépentől leszakadni rólam, mégis kénytelen vagyok ezzel próbálkozni.
- Egész este téged figyeltelek. Nagyon elszomorított, mikor eltűntél – szinte gügyögte.
- Hirata-sama nem szereti, ha…
- Javíts ki, ha tévedek, de Hirata-sama most nincs itt.
Nincs, hogy a fene tegye bele.
- Mindenre figyel. Ezt is megtudja majd…
- Mit?
Végignyalta a fülem, a nyelve lecsúszott a nyakamra.
- Kérem. Ezt – próbáltam kihúzni a kezem – nem szabad. Kérem. Kérem…
Rohadtul nem érdekelte. Fülledten hörgött a hajamba, a heréim pedig megkezdték visszavándorlásukat a hasamba.
- Olyat művelnék veled, amit soha nem felejtenél el.
Azt meghiszem. Hát kell az nekem? Már ezt is nehezen fogom kiradírozni.
A hátamnak préselte magát. Míg én igyekeztem kifeszegetni a kezem az övé alól, ő azon volt, hogy minél nagyobb felületen, minél alaposabban hozzám dörgölődzőn. Ennek a fele se tréfa. A bőrnadrágomat teljesen felforrósította, ahogy mozgott. Mintha hátulról sokkolnák. Úgy éreztem magam, mint egy ártatlan láb, amit megpróbál magáévá tenni a kanos szomszéd blöki.
Megérett az elhatározás, hogy nem csipogok neki tovább, hanem tarkóval orron verem, aztán majd a csillagokat nézegetve, orrvére csöpögésének ritmusára kiverheti, ha még nem ment el a kedve.
Aztán mégsem volt rá szükség, hogy kiüssem három fogát és ágyelőt csináljak a tökeiből.
- Khm…
A finom krákogásra ijedten kapta hátra a fejét. Mint akit tetten értek, villámgyorsan pattant le rólam, s lám, KenjiShion szabaddá lett. Nyálas volt a nyakam!
- Nekem kell figyelmeztetnem arra, hogy bizonyos szabályokat nem tanácsos áthágni?
- Ugyan már, Mrs. Jones – igazgatta a pasas idegesen gyér fürtjeit. – Éppen az imént mondtam a gyönyörű Shionnak, hogy nem látom sehol a gazdáját és felajánlottam, hogy nagyon szívesen segítek megkeresni Mr. Hiratát.
Emlékeim szerint az egyetlen, amit ajánlott, az a félkemény pöcse volt, de lehet, hogy csak én vagyok hajlamos átsiklani a dolgok felett.
- Oh – álcsodálkozott a nő felvont szemöldökkel. – Hát erről van szó! Ez esetben nem akarnám elvonni a szórakozástól, én magam úgyis készültem visszavonulni, majd én visszakísérem Shiont a kabinjába.
Leszegett fejjel álltam és próbáltam nem röhögni a leforrázott ipsén, amint savanyú ábrázattal fintorogva veti oda: - Csodálatos. – Majd mint aki citromba harapott, tovább áll.
A karcsú kéz szépen festett körmeivel végigcirógatott a mellkasomon, játékosan megkarmolva a bőröm, majd finom ujjai közé tekerte a pórázom markolatát.
- Megmentettelek – közölte se nem komolyan, se nem vidámsággal.
- Köszönöm – hajoltam meg.
- Felelőtlenség volt. Prédát kreálni magadból, mikor tudod, hogy les a farkas – csettegett. - Na gyere. Jobb lesz, ha a szobádba kísérlek. Van egy olyan érzésem, hogy nem kellene itt egyedül kószálnod.
Engedelmesen indultam meg a nyomában. Érdekes volt, de szemlátomást őt nem zavarta. Saját Zafírját is így vezetgeti, nem jelenthetek nagy újdonságot neki.
Végigmasíroztunk az estélyen, keresztül a színes forgatagon. A lépcsőkig már nem jutott el a parti zaja, a folyósok mind nyugodtak és csöndesek. Ha nem tudnám, hogy mi van a háttérben, még békésnek is nevezném a helyet.
- Mennyire ellenzi Hirata-sama, hogy beszélj magadról? – tűnődött, mintha csak hangosan gondolkodna, mégis nekem címezte a kérdést.
- Attól függ. – Gyanakvást ébresztett bennem. Nem tudtam, mit akar. Soha nem beszélgettünk még, vagyis velem még nem próbált társalogni. Eddigi csevegéseit kizárólag Akirával intézte, én csak ott voltam.
- Semmi túlzottan bizalmas. Csak kíváncsiság. Hol találkoztatok?
- Ő és én? – kérdeztem vissza a hátát nézve.
- Igen. Emlékszel? – firtatta, mintha azt hinné, hogy nem. Ugyan már. Én ne emlékeznék?
- Egy bárban.
- Két ennyire különböző ember mit csinál egy helyen?
- Ő üzleti ügyben tárgyalt, én pedig iszogattam.
Summázva erről volt szó, nem igaz?
- Fel tudod idézni, mi volt rajta?
- Bőrkabát, fekete ing. Szexi volt, bár akkor ez nem jutott eszembe…
- És rajtad?
- Egyenruha. Iskolai. … Lány...
Te jó ég. Rémálmok rémálma, ó, rakott szoknya…
- Szerelem első látásra?
Sosem hallottam még efféle szentimentalizmust a hangjában.
- Nem éppen. Vagy… nem tudom.
- A férjemre emlékeztetsz.
- A férjére?
De ő csak nevetett. Úgy látszik, én nem kérdezhetek.
A kabinom ajtajában álltunk meg, érzéki ajkain finom mosollyal csak annyit kérdezett:
- Itt elengedhetlek, betalálsz magadtól, vagy megint elcsatangolsz majd, hm, Shion?
- Nem fogok – szegtem le a fejem, engedelmességgel adózva alkalmi gazdámnak és egyben megmentőmnek.
- Ne is. Légy jó fiú, Shion. Befelé.
Búcsúzóul saját pórázommal még kaptam egyet a fenekemre. Azt hiszem, megérdemeltem. Talán.
Üres volt a kabin. Számítottam rá, mégis váratlanul ért. Rossz előérzetem támadt. Ketrecbe zárt vadként sétáltam fel s alá a szobában, a bajt szinte a csontjaimban éreztem. Ott volt. Viszketett a bőröm alatt. Nem tetszett. Nem tudtam megmondani mi, de nem tetszett. Lehet két ember ennyire egy frekvencián? Rezeghetek úgy, mint Nakazawa Akira? Megérezhetem, ha baj van?
A kő a gyomromban egyre nehezebb lett. Tettem még két kört, mint akinek birokra kelt a szíve és az agya, majd újra elhagytam a szobát. Megérzés, intuíció, zsaruszimat vagy egyszerűen csak telepátia.
A gépházba indultam. Fene se tudja, az tűnt a leglogikusabbnak. Igyekeztem nem gyanús lenni, úgy tekeregtem végig a hajón, mintha csak egy elcsavargott házikedvenc lennék. Hátha nem tűnik fel, hogy a tilosban járok. Néha elsétált mellettem egy-egy túl nagy fokra hevült párocska. Kezek a nadrágokban, persze szigorúan a másikéban, hacsak nem szoknya volt legalább a duó egyikén, mert ebben az esetben alatta kalandoztak kíváncsi ujjak. Csókok csattogtak, sóhajok adtak forró hangulatot egy-egy homályos saroknak, de sokkal jobb dolguk is volt annál, mint hogy velem foglalkozzanak, így végül zökkenőmentesen jutottam el a célomig.
Sokat nem veszthetek. Így is, úgy is körül akartam szaglászni ott, legalább hasznossá teszem magam, még ha nyomra nem is akadok.
A hatalmas vasajtó nehézkesen nyílt ki, de végül sikerült belopóznom rajta. Lassan indultam meg a csövek között, a félhomályban. Az ütemes zakatolás nem volt zavaró, a meleg annál inkább. Az egyenletes zajjal valami másra is felfigyeltem.
Ütöttek már nem keveset, így hallomásból is felismerem a hangját annak, ha vernek valakit. Ragadozóként lopakodtam előre a folyosón, gondosan ügyelve arra, hogy ne csapjak zajt. Az első sarokhoz érve óvatosan tekintettem ki az ismeretlenbe. Nesze nekem megérzések. Tudtam, hogy tudok.
Nakazawa Akira nem festett jól. Szemöldöke felszakadt, folyt az arcán a vér, a szája is felrepedt. Bokái egy szék két lábához kötve, kezét, ha jól következtetek, a támlához rögzítették.
Vendéglátójának csak a hátát láttam, de átizzadt ingén keresztül is egyértelmű volt, hogy előző foglalkozását tekintve pankrátor vagy testépítő. Nem értettem, amit beszél. Cigarettával a szájában érthetetlenül gyilkolta a nyelvet és az én főhadnagyomat is.
Szeretem a fickót, főleg egy darabban. Azt is favorizálom, hogy a vérét belül keringesse, ne kívül, az ingén hordja. Röviden szívügyem, hogy éljen. Gyorsan osztottam és szoroztam, hátha kipattan a terv. Sietve kellett cselekednem. Ha azt akarom, hogy még maradjon benne jártányi vér, S.O.S közbe kell lépnem.
Ledobtam a bundámat, kócoltam kettőt a sörényemen, elrebegtem egy hamarjában improvizált fohászt, hogy ha nem is bi, de kellőképpen kísérletező kedvű pofozógépe legyen az én Akirámnak, majd lágyan krákogva elősétáltam rejtekemből.
Akira feje lenyeklett. Egy pillanatra elvesztette az eszméletét.
A gorilla hörögve fordult meg. Egy gondolatnyit visszahőkölt, mikor csábosan csapkodó szempilláimba és erotikusan csücsörítő ajkaimba ütközött, de rövid döbbenetéből gyorsan felocsúdott.
- Ide tilos bejönni! – indult meg felém nagy lendülettel, én meg csak pislogtam a másfél fejjel magasabb hústoronyra.
- Tudom én, tudom – nevetgéltem gurgulázva, hátra vetve a fejemet, minél több húst dobva elé. - De mivel ekkora munkában vagy, a főnök úgy gondolta, küld neked valamit.
Illegtem és billegtem, tátogattam, mint az éppen kipecázott harcsa, mutatóujjammal saját alsó ajkamnak segítettem biggyedni, de beszélgetőpartneremet nem az eszéért alkalmazták.
- Mit? – kaffantott értetlenül, mikor is én felvillantottam mosolyom és megmarkoltam saját kerek fenekem.
- Hát engem!
Végre leesett neki a tantusz. Véres jobb öklét hanyagul megtörölte a nadrágjában, féloldalas mosolya kiszélesedett, ijesztő pacává folyt, lapos orra, keskeny ajkai kegyetlen vonásokkal párosultak. Orrát az ingujjába dörgölte, a derekamra mart. De mielőtt hozzálátott volna kemény munkája után a megérdemelt finom falatkának àla Ken, tökön térdeltem. Vonyított egyet. Lerogyott, pillanatnyi kábulatát kihasználva elkaptam a fejét és belecsaptam a másik székbe, amin saját zakóját tárolta. Halk nyikkanással nyúlt el a padlón, magzatpózba ájulva magát.
Rögtön a zsebeinek estem és a lezúzott rosszfiú beváltotta a hozzá fűzött reményeim. Fegyvert és bökőt is találtam, utóbbival azonnal Akira zsinórjait kezdtem nyiszálni. Ő közben magához tért és komolyan, romjai alatt szinte mosolygott.
- Még fél szemmel is örülök, hogy látlak – jegyezte meg rekedt hangon.
- Éreztem, hogy gáz van. Borzasztóan festesz.
- Köszönöm a bókot, tizedes.
- Hogy a francba történt ez? – kérdeztem, mikor a bal lábán is átvágtam a kötelet. – Tudod mit? Majd később elmondod. Fel tudsz állni?
Minden elismerésem, mert megpróbálta, bár nem tűnt stabilnak. Olyan ijesztő szögben görbült, hogy azt hittem, mindjárt a földről kell felkaparnom.
- Kenji, ez most… nem biztos, hogy menni fog.
Akadozva beszélt. Rosszabb volt a helyzet, mint gondoltam. Láttam, hogy szédül. Körbenéztem, mi lehetne a hasznomra. Az ájult fickót és a földön heverő kabátját nem is vettem számításba, de megláttam a bontott üveg ásványvizet tőle alig fél méterre a földön. A kezembe öntöttem. Megsimítottam vele az arcát, a tarkóját, adtam neki inni.
- De, menni fog. – A haját is hátrasimítottam, kicsit megnedvesítettem. – Gyerünk, mielőtt felébred.

Rohantunk a folyosón. Vontattam magam után, mint egy utánfutót. Éreztem, ahogy el-elveszti az egyensúlyát, ahogy nekicsapódik a falnak, de igyekeztem tartani és nem lassítani a tempón. Sietnünk kellett. Több vért vesztett, mint először gondoltam. Agyrázkódása is lehet. Kótyagos volt, ha nem lenne ilyen akaratereje, már eszméletlen lenne.
- Mit szólsz? – próbáltam elterelni a figyelmét. – Micsoda sprinter vagyok, mi? Emlékeztess rá, hogy Nico orra alá dörgöljem.
A kis szemét kiröhögött, pedig én csak tudatosan készültem erre az akcióra. Az irodában lecseréltem a cipőm és magas sarkúban grasszáltam hetekig az asztalok között, sőt főpróbaként az utolsó bevetésemre tűsarokban mentem. Kijima Naotaka nem tudta sírjon vagy nevessen, mikor ezt a magas szárú, fűzős csodát öltöttem fel a military overálomhoz. De meg lett az eredménye. Ha nem gyúrok rá, akkor most nem tépek, mint a szél. Legyőztem a sarkakat!
Ahol meghúztuk magunkat, az végül is egy takarítószertár féle volt. A csini kis szütyőmből előkaptam a jeladóm, pikk-pakk összeszereltem és lemorzéztam a támadást, már csak várnunk kellett és lehetőleg észrevétlen maradni.
Aggódtam. Akira rosszul volt. A fejéből szivárgott a vér, próbáltam csillapítani, de túlságosan felrepedt a bőr, ezt varrni kell majd.
- Úgy gondoltad, ezt az emlékezetes missziót megörökíted némi hegesedéssel? – kérdeztem, miközben egy nedves zsebkendővel törölgettem az arcát. Olyan volt, mintha a puszta nyelvemmel akartam volna tisztára nyalni. Szélmalomharc.
- Csitt, Haya-chan. Apa szarul van, mint állat.
Lehunyta a szemét. Szinte nem is hallható, mégis jóleső szuszogásokkal fogadta a hűs érintéseket.
- Tényleg több vért folyattál el, mint kéne. Mit tettél, amivel kiérdemelted, hogy megváltoztassák a személyleírásod?
- Nem voltam szimpatikus. A kérdésekből úgy gondolom, valami konkurens fegyverneppernek néztek, aki így kívánja felmérni a piac számára ismeretlen szegmensét.
- Tagadtad?
- Próbáltam, de a nem, mint lehetséges válasz, nem szerepelt az adható alternatívák között. Aztán már nem is kérdeztek. Azt hiszem, öregszem. Régen meg se kottyant ez a hatan egy ellen felállás.
- Hatan? Hova tűnt a maradék öt? – értetlenkedtem.
- Leléptek, miután a hátamba kerülve lenyomtak és eszméletvesztésig rúgtak a földön. Szerintem megrepedt a lépem.
- A te múltaddal én azt csodálom, hogy van még léped – túrtam a hajába, újra és újra megsimítva.
- Tudod, Kenji… – Olyan szépen búgott még így, sebzetten is, akaratlanul is rezonáltam tőle. – Soha nem örültem még ennyire az engedetlenségednek.
- Erre emlékezz, mikor majd a jelentésed írod, jó? Csatold Kijimának, hogy ő is tudjon róla.
Nevetett, már amennyire tőle telt ebben az állapotban. Csókot adtam kicsit izzadt, véres homlokára.
- Mindenem fáj – nyögte, én pedig a vállamra húztam a fejét.
- Pihenj, amíg nem jön az erősítés. Felkeltelek, ha történik valami. Ellenvetés?
De akkor már aludt.

Akira egyelőre nem volt hajlandó kórházba menni. Rövid kis relaxálása visszaadott neki annyit az erejéből, hogy sajátságos basszusával képes legyen vitába szállni a mentőorvossal. A szegény pasi kénytelen volt beadni a derekát és megvarrni a mentőkocsiban, mert a főhadnagy nem akarta elhagyni a helyszínt, míg az utolsó embert el nem vezették szép csillogó karperecben. A bilincsek csak úgy kattogtak.
A mólón állva úgy éreztem magam, mint egy sztár a reflektorfényben. Csak álltam ott, felszerelésem még mindig hibátlanul és bizarr módon tündökölt és figyeltem, ahogy szép katonás sorban szállítják le a vendégeket a hajóról. A személyzettől kezdve a meghívottakon át mindenkit vittek, persze bünti csak azoknak a rosszfiúknak jár majd, akik fegyverekkel játszadoztak. Ejnye-bejnye. Úgy kell nekik.
Amikor a lépcső tetején feltűnt egy ismerős arc, képtelen voltam parancsolni magamnak. Hiába mondtam el odabent zsinórban két tucatszor, hogy vissza kellene vennem, nem voltam rá képes. Szépen egymás elé illesztett manökenlépésekkel kísértem a kocsijáig a vörös arcú cukrosbácsit, miközben ismertettem vele a jogait, egyúttal meséltem arról is, milyen kárunk származhat egy hatósági személy szexuális zaklatásából. Sarkaimon lejtettem mellette egészen a rendőrautóig.
Mit mondjak? Jólesett.
Csak rövid ideig dagonyázhattam tovább a sikerben. Mikor a fiatal rendőr elvezette előttem a magas nőt, újra felhagytam megnyert csatánk diadalának élvezetével. Pár lépés alatt beértem, sőt meg is állítottam és rövid bólintás kíséretében kicsit arrébb küldtem az intézkedő rendőrt, hogy pár pillanatig kettesben lehessek Mrs. Jones-szal.
- Elnézést kérek – mosolyogtam, pedig nem is akartam. – Fura érzés lehet – biccentettem a bilincsre.
Meglepett, hogy a nő arcán nem láttam haragot. Szinte úgy tűnt, mint aki még élvezi is a helyzetet.
- Hát ilyen úgyse sűrűn van – pislogott alkalmi ékszerére, majd nevetve vállat rántott. – Végül is nem is rossz. Zafír határozottan csalódott lesz, hogy erről lemaradt – kacagott.
A közénk toppanó Nakazawa Akira már mérföldekkel jobban festett, mint az a verziója, akit én támogattam a kocsiig. Nagyon szépen stoppolták meg, bár a ruhájára száradt alvadt vér még mindig ijesztően mutatott. A mentőnél hagyott tehetetlen doktor csak szigorú szemekkel nézte a meglépett pácienst, nem tehetett többet, mint elmorzsolt pár keresetlen szót az orra alatt.
- Most mindenkit bevisznek majd a rendőrségre, de biztosíthatom róla, hogy gyorsan elválasztják a búzát az ocsútól. Önnek nem kell aggódnia. Hamar otthon lesz majd. A kellemetlenségért pedig előre is elnézést kérünk – biccentett ah, a herceg vagy hős megmentő, nekem pedig maradt a bólogatás.
- Ez fájhatott – mutatott a nő a harci sérülésekre.
- Ugyan. Megszoktam.
Behalok. Faarccal képes eladni, hogy neki meg se kottyant. Csak magamban puffoghattam a lábaimat megnyalintó flört-hullámon. Persze, ő meg se érezte, hogy ütötték, mint a répát, mi az neki. Összefolyatta az egész hajót, aztán meg a vérveszteség okozta kábulattól édelgett nekem ott fél lábbal az ájulás küszöbén, hogy utyulu-putyulu-deszeret. Én is szeretem, a fene egye meg, de ez még nem jogosítja fel ilyen vetítésekre.
Aztán eszembe jutott, hogy már kinyithatom a számat. Alapállásba csaptam magam, majd amolyan katonásan kérdeztem.
- Ne hozzak egy mankót, uram?
Ő szúrós pillantást vetett felém, az én arcomról pedig alázat és jóindulat üvöltött. Hihi.
- Tehát ez egy amolyan titkos akció volt, önök tényleg rendőrök? – kérdezte a nő meglepve.
Na-san csak biccentett. Esküdni mernék, hogy egy picit mosolygott is.
Mrs. Jones ajkait csücsörre húzta, úgy tűnt, megpróbálja elnyomni feltörni kívánkozó jókedvét.
- De – köhintett – akkor az a múltkori kis közjáték? – csavarintotta fel a mondat végét. Most már tisztán láttam, Akira elmosolyodott. Én szolidan pirultam.
- Szeretem a munkámat. – Nakazawa Akira bizsergető mélységgel búgott, szavai hömpölyögtek. - Ennek élek, de mondjuk úgy, nem mindenhez lenne elég pusztán az elhivatottság.
Sejtelmesen összemosolyogtak. Amolyan mindent tudóan, én pedig nem akartam kimaradni. Közel hajoltam a nőhöz és tenyerem takarásában odasuttogtam neki.
- Ezt úgy érti, hogy mi ketten amúgy is együtt futunk.
- Értettem – bólogatott, vigyora töretlen volt.
Az eddig parkolópályára tett rendőr most mellénk állt és Akira biccentve engedélyt adott rá, hogy folytassa a munkáját. A nő engedelmesen hagyta magát elvezetni, azért a kocsiajtóból még visszafordult, egyenesen Akirának címezte a mondandóját.
- Kérem, juttassák el hozzám az elérhetőségüket. Szívesen látnám önöket pár… saját rendezvényen – kacsintott. Kacsintott! Akira néma bólintással válaszolt, majd hátat fordítva, végre a mentő felé indult. Nem értettem. Aztán mégis leesett a tantusz.
- Ne is álmodj róla! – szegődtem a nyomába.
- Miről? – tudakolta értetlenül, járása kicsit görbült.
- Neeem leszek tovább az állatkád. Befejeztük a szerepjátszást, kisgazdám!
De ahogy hátrafordult, sötét írisze megvillant. Előre nyúlt, megfogott és a tarkómnál húzott közel. Megcsókolt. Nyílt terepen nem sokszor csinálja, de hatásos, az tuti.
- Jól meggondoltad?
Ő búgott, én gerjedtem, és ez a dörmögés elég volt ahhoz, hogy már ne is legyek magamban annyira biztos. Lehet, hogy mégis elmegyünk egy-két szeánszra…

Én, immáron farmerban és lezser pólóban támasztottam az egyszemélyes kórterem falát és azon voltam, hogy megpróbáljak nem hangosan vihogni. Olyan volt, mint egy kabaré.
Akira az ágy szélén ült és rámolta le magáról a műszereket. A kétségbeesett nővérke pedig kérlelte, hogy ne tegye és fürge mozdulatokkal pakolta vissza, amit lehetett. Főhadnagyom azt mondta hazamegy, a másik oldalon pedig ennek nem igazán akartak engedni.
Egy darabig még nézegettem a fura koreográfiát, majd úgy gondoltam, közbelépek. Elküldtem a nőt, de biztosítottam róla, hogy a csökönyös beteg marad.
- Ne csináld már - álltam meg vele szemben, folytatva a nővér munkáját. – Egy éjszaka. Meg akarják nézni, hogy minden rendben van-e. Nem szivárogsz-e még itt meg ott.
- A saját ágyamban jól leszek.
- Akira, éjjel van. Gyakorlatilag pár óra van reggelig, ugyan mondd már meg, miért nem tudsz ebben a szép fehér ágyban nyugizni addig? Rád fér.
- Kenji. Te ne vitázz velem. Hozd a kocsit és várj a bejáratnál.
- Szerintem feküdnöd kéne.
- Szerintem meg – határozott mozdulattal mindent ledobott magáról és fölém tornyosult –, hozd a ruhámat.
Ne vitatkozzunk egy megstoppolt, meztelen és jócskán fölénk magasodó főhadnaggyal. Vittem a ruháját, aztán a kocsit és sajnálkozva elnézést kértem az utunkba kerülő összes orvostól.
Végül is késő éjjel hazafuvaroztam Nakazawa Akirát. Tartotta magát, de engem nem tudott átverni. Láttam, hogy komoly koncentrációjába fáj állni, így úgy döntöttem, aznapi kiporciózott baszogatását elnapolom.
Az orvosai azt mondták, csak egy jó kis agyrázkódása van, persze a varratait leszámítva, így Na-san ágynyugalmat kapott és egy gardedámot szerény személyem képében.
Bekísértem a zuhany alá és kivételesen elmaradtak a megjegyzések. Félárbocra ereszkedett szemhéjjal tűrte, hogy megmossam a hátát, a mellkasát, óvatosan öblítettem át a haját, mostam ki belőle az alvadt vér okozta csomókat, vigyáztam, hogy ne érje víz a sebeit. Meg is törölgettem, én segítettem fel a yukatáját is. Tényleg béke áradt szét a vonásain, mikor saját szobájában, saját ágyában dőlhetett le.
Ő lepihent, a láza pedig felszökött. A sebei okozták. Hamar feltűnt. Arra ébredtem, hogy a mellettem fekvő Akira olyan, mint egy kazán. Verejtékezett, a rajta lévő ruha teljesen átázott. Törölközőt hoztam és egy tál hideg vizet. Egész éjszaka cseréltem a testén a borogatást, fel sem ébredt rá. Csak jóleső sóhajai mutatták, hogy érzi a gondoskodást. Csináltam már ezt. Ő többször ápolt engem, de előfordult már, hogy ő maga volt az elesettebb.
Reggelre eltűnt a láz. Maradt egy lágy mosoly, szigorú szemöldök, egy kicsit fáradt, barna szempár és a tengermély morajlás. Halkan mormolva jó reggelt kívánt nekem, így kezdtünk el egy új napot.

2 megjegyzés:

  1. Isteni volt, de olyan kevés! Annyira olvastam volna még! Egyre jobban szeretem ezt a párost! Arigatou!

    VálaszTörlés