Night Vale és Te

Itt egy kicsit rendhagyó történet egy képzeletbeli sivatagi városkáról, annak varázslatos Hangjáról és persze rólad – és te nagyon meglepődtél, mert ezer éve nem olvastál semmit ezen a blogon és most jé, itt egy történet részben rólad!

Avagy London, Union Chapel, október 20. – Welcome to Night Vale – The Librarian


 

„Ne mondd nekem, hogy ez az egész nem arról szól, hogy egy teremnyi nő visongat, mert bele vannak zúgva ebbe a fasziba, ő meg áll a színpadon és sültfaszságokat beszél.”

Mondta a barátod a melletted lévő ülésen, míg süvítettetek az autópályán London felé. Nézzük reálisan, szép kilátások, ha mindez annak a száját hagyja el, akinek a plusz egy jegyet vetted az említett műsorra. Azt mondja, nem akar megbántani, tudja, hogy szereted, ezért nem mond semmi rosszat. Képzeld el, mi lett volna, ha „rosszat” mond? Kicsit habzik a szád, kicsit lilul a fejed, kicsit úgy érzed, hogy felrobbansz, mert képtelen vagy átadni a lényeget, ezért kicsit odacsípsz, lehet, hogy kicsit jobban, mint akartál, de végeredményben durcásan visszaveszed az Ipodod és csak tovább nézel ki az ablakon. Pff, nem erőszak a disznótor, a Destroy the Moon Festival-ról nem is beszélve. Fáradt vagy, a napjaid zsúfoltak, az életed néha káoszba fordult az utóbbi hetekben, a hajad ismét erősen a piros felé dől, de mindez most nem számít. Nézel ki az ablakon, és vársz.

 

  London nem neked való. Ezt nem azért mondod, mert leszálltál a buszról és miután szakszerűen kihajtogattad magad, durcás lettél. Nem. El tudsz képzelni olyan vad dolgot, ami elrontaná a kedved, de pár bizsergő végtag még nem a világ. Mindened zsibbad deréktól lefelé, felfelé pedig megfagyasztott a légkondi, de nem ez a baj. Már az előző látogatásod alkalmával is rájöttél, ez nem a te közeged. Bár akkor hivatalos ügyben jártál itt, most pedig gyakorlatilag szórakozni jöttél, nem változott a perspektíva. Akár szerethetnéd is, nyüzsgés van, egy színes és morajló ember-kollázs, aminek akaratodon kívül részévé váltál, de neked valahogy borsódzik a hátad. Még a jegyautomata sem együttműködő. Vidéki kislány lettél a nagyvárosban, akinek a csilli-villi bankkártyáját visszalöki a gép, mert most nincs kedve a bankkártyás tranzakciók lebonyolításához. Dühös vagy? Nem. Vik sem látszik annak. Ismered Viket az őskor óta, majd megoldjátok, mindig megoldjátok. De ettől még túl sok a kopogó láb, a lökdöső váll és a metró-labirintus, de mély levegőt veszel, mert dolgod van, valami, amit már hónapok óta vársz, izgatott vagy, a mosolyod ijesztő, de csak te félsz magadtól, meg talán aki melletted ül.

Becsekkolsz a hotelbe, hajcsár vagy, nem hagysz sok pihenőt. Perceket, na jó, kicsit több mint fél órát.

Hello, Union Chapel – mondod magadban és köszöntésképp körbe járod. Megtalálod a művészbejárót és kissé kokettálsz egy gondolattal, hogy ott verj fiktív sátrat, de gyorsan elveted, inkább megkeresed a főbejáratot. Gyáva vagy, miért lepődsz meg rajta? Amikor odaértek, már hatan várakoznak ott. Hatan. Hetedig vagy. Ez egy jó szám, szereted a hetest.

London idegen, hideg szél, hidegebb lépcső, a barátod, aki elkísért, eddig egészen kedélyesen nevetgélt és most kékül a szája, mert te négy órával korábban oda akartál menni. Nem liheged túl, pontosan tudtad, milyen nehezen jutottál hozzá a jegyekhez, ha pár kattintásnyi idő alatt mind elkelt, tudod, mire számíthatsz.

A templom homlokzata szép, régi, a hozzá tartozó galambok kevésbé régiek, ők már annyira nem nyűgöznek le – nem szereted a galambokat, megvan rá az okod! Gonosz, gonosz galambok!

A barátod bevásárol magának a legközelebbi használtruha boltban, mert rájön, hogy alulöltözött és nem akar megfagyni – te pedig nem akarod, hogy miattad fagyjon meg, mert pontosan tudod, utána jégcsapzörgés kíséretében járna vissza kísérteni minden október 20-án. Te nem fázol. Még nem. Jókedved van, pörögsz, pörögsz, pörögsz, csak azt nem érted, az óra miért nem pörög veled? Még csak délután négy óra van. Hol van még az este hét? A nyolcról nem is beszélve.

Emberek jönnek és jönnek. Elkezdesz tömegként gondolni rájuk. Felfigyeltek a sormintára. Feltűnik valaki a park másik oldalán, az arcán izgatott mosoly, van rajta valami lila. Nyakkendő, póló, sál, szoknya… Vikre nézel – tudod, régóta ismered Viket, ne tévesszen meg, hogy most úgy néz ki, mint egy nagy, színes fonalgombolyag, ki sem látszik a sálból, az nem számít, attól még ő Vik – „Beáll a sorba vagy tovább megy?” – kérdezed merengve, ujjaid táncolnak a fekete ballonkabát zsebében. –  odavagy az új kabátodért - Vik hátra néz. „Kellőképpen elvont.” közli és az újonnan érkező végignéz a soron, számol, majd a végére sétál. Ennyi lila kiegészítőt még soha nem láttál, fangirl vagy, mosolyogsz, fültől-fülig. Megmondod a barátodnak, hogy szégyellje magát, semmi lila nincs rajta. Mutogatja a kötött sálat, amit talán fél órája vett, a tarka kavalkádban felfedezett lila csíkkal próbálja meg kiszúrni a szemed. Te fintorogsz, de csak egy kicsit és megjegyzed – ez nem az a lila. Ő felhúzza az orrát és végigmér – feketében vagy, szereted a feketét, egészen tini korodtól jól érzed magad benne – és közli, hogy rajtad sincs lila. Kiveszed a kezed a zsebedből, az orra alá dugod a körmeidet – ez lila, igen, pontosan az a lila, boldog vagy… és fázol, így bekéred magad a kabátja alá.

Egy ideig a lépcsőn ültél – ez így nem teljesen igaz, Vik ölében ültél, (mert féltetted a kabátod) - és veled a másik hat, hét, nyolc, kilenc is – persze ők nem Vik ölében. Aztán nyílik az ajtó és kedves mosollyal sorba állítanak, újra számolsz és még mindig a hetedik vagy. Tudod, hogy szereted a hetest. Soha nem várakoztál még templom előtt, tartogat még a nap meglepetéseket.

A sor már az utca végéig ér. Percről percre jönnek újabb tudósok, vígan kiabálnak egymásnak - „Hey Scientist!” Egyik sem tökéletes, érthető, egyik sem Carlos. Nem láttál még ennyi fehér laborköpenyt, és szónikus csavarhúzót – nem szereted a crossovereket, de most megbocsátod, elnézed, sőt, még tetszik is. Van, aki tetoválást osztogat, van, aki felragasztható szemgolyókat. Valaki megkérdezi, hol van az a sivatagi forróság, te nevetsz, a mosolyod eltörölhetetlenné válik, amikor egy kukás kocsi a templom elé kanyarodik. „Street Cleaning Day” – gondolod és megpróbálod abbahagyni a mosolygást, végül is az egyáltalán nem egy vicces dolog. Nem az. Inkább másra fókuszálsz. Például arra, hogy Hiram McDaniels riportot ad alig két méterre tőled. Elmélázol, akinek öt feje van, annak öt belépőt kellett fizetnie?

Egyre többen vannak, egyre többen vagytok.

Az említett sor bekanyarodott, körbement a park körül és visszaért hozzád. A járókelők nem férnek el a járdán, elsétálnak a tömeg mellett, a fejükben talán vad gondolatok, de nem számít. Persze, egy templom előtt állsz sorba, te és percről-percre tucattal növő tömeg, sokan nem értik, de ez most nem róluk szól.

És hét óra.

 Tökéletes helyen ülsz, legalábbis így érzed. A harmadik sor, a színpadtól két karnyújtásnyira, közel, de nem annyira közel, hogy zsibbadjon a nyakad a felfelé nézéstől, pont középen. Imádod. És ülsz. Hét után tíz perccel, körülötted ismerős arcok, ismerősek, mert veled fagytak az elmúlt 2, 3, 4 órában. Néhányan ijesztő mosolyt viselnek, az ingük véres és téged ráz a hideg, nem tehetsz róla, de Kevin sosem volt a szíved csücske, de most még neki is örülsz. A seriff titkosrendőrsége mindenhol jelen van, ezen már meg sem lepődsz, mit neked pár balaclava! Feltűnik a Glow Cloud is, a felhő-bébit nem hozta, de a szivárvány minden színében ragyogva ellejt a padsorok között, a tömeg egyszerre zúg – All Hail The Glow Cloud! Velük zúgsz és varázsütésre megkívánsz egy szelet láthatatlan pitét, pedig még nem kóstoltad soha. Khoshekh ellebeg a fejed felett, kicsit pufi, biztos jön a második alom. A zene szól, felismered az egyik szeretett időjárásod taktusait, a fények egyre sejtelmesebbek, minden lila, pink, a füst lassan ellepi a templomot, a karzaton végig mécsesek világítanak, a sötét sarkok egyszerre csodálni és félnivalók, a szószékre pillantva arra gondolsz, olyan, mintha egy másik világba csöppentél volna… Lehet, hogy így történt? Bár ez részben a te történeted, nem tudhatod mindenre a választ.

 

 Felpörögnek az események. Úgy érzed az órák, amiket a templom lépcsőjén töltöttél, valójában hetek voltak, most pedig pillanatokká gyorsult a világ.

Van egy mondat, amit már hallottál, talán túl sokszor is, olyankor, amikor bekapcsolod a lejátszót és bedugod a fülhallgatód, de most minden él, és abban a pillanatban, hogy elhangzik, fülig ér a szád. És nem csak neked. Körülötted pattognak a szikrák, a tömeg vár, éppen ugyanúgy, mint te, lélegzetvisszafojtva, arra az egyetlen mondatra, ami olyan lassan jön és tudod, hogy vele mi veszi majd kezdetét - And now, listeners of every kind, the voice of Night Vale – Cecil Baldwin – és a közönség tombol.

Cecil Baldwin, Joseph Fink

Cecil fantasztikus. Egész műsor alatt ez jár a fejedben. Cecil fantasztikus. Együtt lüktet a közönséggel. A Hang, életre kelti a csodát, azzal, hogy úgy él benne, hogy elhiszed, hogy benne él. Szinte alig néz a szövegkönyvbe, beszél. Ha azt akarja, hogy félj, te félsz. Ha azt akarja, hogy nevess, nevetned kell.  Magával húz hegyen és völgyön, át sivatagon és a nagy semmin, valótlanon és valón és a hangja visz a hátán a magasba és a mélybe. Többször megfordul a fejedben, hogy mozoghatnak valakinek így az ujjai? Akaratlanul is eszedbe jutnak a csápok, de nem bontod tovább a fonalat, nincs időd rá, éled a pillanatot, ha nem teszed, elrohan melletted. Meg akarod fogalmazni. Ott ülsz, nézed, hallod, megéled és a fejed egy rejtett zugában semmit nem akarsz jobban, mint összerakni, miben áll a varázsa, de semmire nem jutsz vele, egyetlen gondolat marad – Cecil fantasztikus és körülötted a képzeletbeli színház minden Amandája egyetért veled. Többszáz pár tenyér tapsol, megannyi pár láb dobog vele a padlón. Hallod, hogy így van.

Órákat kapsz a kezedbe és reméled, hogy be tudod osztani a következő találkozásig.

Az időjárásról visszatérve búcsúzóul még egy könnycsepp is megül a szemed sarkában. Cecil tette oda. Sablonos frázis, még a saját fejedben is, mégis úgy érzed, mintha hozzád szólt volna. Mintha megoldó-kulcsát adta volna annak, amivel egész életedben harcoltál, hasztalanul, és most itt van. Utólag Vik majd bevallja neked, ő is megkönnyezte.

Elbúcsúzni Night Valetől nehéz. Tudni, hogy az idő most komponálja ennek a történetnek a záróakkordjait, még nehezebb. Soha nem nevettél ennyit. Komolyan gondolod. Tapsolni sem tapsoltál még így. Lenézel és látod, hogy a tenyereden vörös a bőr, a jobb hüvelykujjad csontja furán fáj – most még nem tudod, de napokkal utána is marad még rajta a lila zúzódás. Nem bánod meg, soha nem fogod, megérdemelték a tapsot, megérdemelték az álló ovációt. A feléjük áradó szeretet minden decibeljét kiérdemelték, még ha az meg is haladta a megengedett maximális zajszintet, járt nekik, az övék.

Az éjjeli hideg csíp, London késő este is túl zajos neked, mosogatórongy vagy, csajos, fekete ballonban. Mész és vontatod magad után az érzéseidet, nehezek és egy hatalmas zsák próbálja őket összefogni. Vik okosakat mond neked, valamit a hormonokról, hogy az adrenalin után jön a depresszió, te pedig kedvet kapsz egy hatalmas doboz brownie-ra. Az úton Cecilel tömöd Vik fejét és valami történt, mert végighallgatja.

See you soon, Night Vale, and thank you so much!