Daniell IX/9 - Dac és düh meg a többiek

Daniell 9. kötet, 9. fejezet - Dac és düh meg a többiek

Megjegyzés: A pöttöm fejezetek sorában most jöjjön a következő! Jó olvasást!

~ ~ ~

Kivágódott az irodám ajtaja, én pedig csak döbbenten néztem a dühösen fújtató, zilált, de öltönyös Numata Seikire.

- Mi a tökömért nem hívsz vissza?

Az első gondolatom az volt, minek van nekem asszisztensem, minek van recepciós odakint, ha mindenki csak úgy szabadon rám ronthat, amikor kedve tartja, de aztán sóhajtva hagytam az egészet a fenébe. Egészen idáig bizonyos embereknek szabad bejárása volt hozzám, honnan kellene tudnia bármelyik nálam dolgozónak, hogy most éppen vérig vagyok sértődve, így nincsen kedvem diskurzust folytatni az egyébként legjobb barátommal.

- Kérlek, fáradj beljebb – mutattam kimérten, rezignáltan tovább bámulva az előttem heverő aktát, igyekezve tudomást sem venni arról, hogy bebaszta az ajtómat és a széket sem kihúzta, sokkal inkább kirúgta a helyéről, hogy lerakja magát.

- Elő a szarral. Most. Van harminc percem és arra fogom szánni, hogy kiverjem belőled, ha szükséges. Mi a fasz ütött beléd, hogy baszol a hívásaimra, cseszed felvenni, ha kereslek, mellesleg neked van a legbénább hangposta üzeneted, amit valaha hallottam. Eddig nem volt hozzá szerencsém, az elmúlt napokban pedig volt időm tanulmányozni, szóval mondhatom, hogy egy rakat szar, csinálj másikat.

- Köszönöm a szíves jótanácsodat, majd gondolkozom rajta – biccentettem a papírnak a kezemben, majd monoton hangon folytattam. – Van még valami vagy végeztünk?

- Mondd, te süket vagy, baszd meg? Azt akarom tudni, hogy mi a faszom bajod van velem? Egy hétig nem hallottam rólad, pedig még a tengeren túlról is két naponta felhívtál, most meg már attól tartottam, hogy a szolgáltatóm fog megkeresni azzal, hogy aggódnak érted, mert nem érkezett hívásom tőled majdnem nyolc napja. Aztán beesel tegnapelőtt, de nem szólsz, csak ülsz és kukulsz és  végül elhúzol. Aztán az egész másnapom azzal telt, hogy vártam a hívásod, hogy elmondd, mi a fene volt ez az egész, a következő nap pedig beleuntam és megpróbáltalak én kikérdezni, de a hangpostáddal beszélgetni több mint unalmas. Azt hiszem, tartozol nekem egy magyarázattal.

Levettem a szemüvegemet és meggyűrtem alatta az arcom, csak azért, hátha pár légvétel alatt megnyugszom. Nem jött össze. Számoljak tízig?

- Én tartozom magyarázattal neked? – meresztettem rá a szemeimet és Seiki okos pasas, főleg ha tudja, hogy vaj van a fején. Nem kellett neki több mint húsz másodpercnyi a szikrákat okádó tekintetemből és hátradőlt a fotelban, feje a támlára biccent és most rajta volt a sor, hogy két tenyerével próbálja kisimítani az arcára kúszó ráncokat.

- Ó a tökömbe. – Nem sóhajtott, inkább nyikkant.

- Na, akkor ezt tisztáztuk is. A harminc percedből megmaradt huszonnyolc, amit azzal tölthetsz, amivel kedved van, mert engedelmeddel nekem dolgom van. Köszönöm, hogy benéztél, egy élmény volt. Szép napot.

Amikor felállt, azt hittem, hogy elmegy. Nem tette. Megkerülte az asztalom, kivette a kezemből a papírt, majd lábát a székemnek támasztva elrúgott a helyemről. A görgők pörögtek velem egy fél métert, de a lábam megálljt parancsolt a menetnek.

 - Na, ide figyelj. – Az asztalomra ült, rá a papírokra, hogy még csak véletlenül se vehessem fel a soron következőt. Ujja egyenesen rám mutatott, a szeme nem szikrázott kevésbé a dühtől, mint a sajátom.

- Nem érdekel a…

- Nem érdekel, hogy érdekel-e. Végig fogod hallgatni és kész. Az orvosa vagyok. Ő a páciensem. A beszélgetéseink ránk tartoznak, ezt mondanám az anyjának, apjának, akárkijének és ezt mondom a pasijának is. Mert akár tetszik, akár nem, ebben a leosztásban most ez a titulusod. – Nem néztem rá. A papírkosarat fixíroztam, a fogaim csikorogtak, ahogy feszítettem össze az állkapcsom. – Ryu. Nézz rám.

Ő parancsolt, én pedig megtagadtam.

- A barátod vagyok, meg kellett volna mondanod nekem.

- Nem. Pontosan úgy csináltam mindent, ahogy kellett, vagy inkább, ahogy etikus.

- Soha nem hoználak ilyen helyzetbe.

- Ó, a francokat nem. Ha Asuka ott ülne abban a kurva székben veled szemben, azokkal a nedves kavics szemeivel, meg a titkával, amit meg akar tartani magának, vagy annyira profi, hogy kussolnál, még ha legszívesebben már akkor nyúlnál a telefon után, mikor még ki sem ért az épületből. Nézd. Arra kértem, gondolja át és mondja el neked. Elmondtam neki, hogy mennyivel könnyebb, ha támogatják az embert, ha mellette vannak és nem csak mint általában, ha ténylegesen tudja az ember, miben kell támaszt nyújtania, az egész szarság annyival könnyebb. De most megosztok egy titkot, amit bizonyára tudsz. Sikerült beszedned egy pasi pasit. Azt a fajtát, aki úgy gondolja, „én vagyok a férfi, majd én megoldom, mert ez a férfi dolga”. Jobb, ha erre felkészülsz és még mielőtt jönne a picsogás, szeretnélek emlékeztetni rá, hogy aki a hetero tóban halászik, az számoljon vele, hogy egy sztereotípia akad a horgára. Nagy kaland.

- El tudod képzelni, hogy érzem magam? El tudod képzelni azt, milyen érzés azt hajtogatni másoknak, hogy el tudják-e képzelni, hogy érzem magam? Kezdek beleunni.

- Akkor esetleg befejezhetnéd.

- Hogy én erre nem gondoltam – puffantottam, meresztgettem a szememet, hozzávágtam a tollamat, mert az volt a kezemben. – Becsaptál!

- Nem.

A fejem meg egyre csak forrt, mert sütött róla, hogy úgy hiszi, neki van igaza.

- Komolyan nem érted meg, hogy miért tombolok, vagy csak játszod a hülyét?

Vett egy mély levegőt. Aztán még egyet. Kicsit visszavett a dölyfösnek ható tartásból, vállai is kissé elernyedtek.

- Nem mondom, hogy nem értem meg. De nincs igazad, Ryu.

- Vannak szabályok, amikre szarsz, miért pont most jött rád ez a fene nagy…

- Állj le a rinyálással, mert nem áll jól neked.

- Becsaptál! – kiabáltam és nem érdekelt, meghallják-e kint.

- Nem! Ő csapott be, ezt vele kell rendezned.

- A barátok nem így…

- Fogd már be!

- Menj a fenébe! Menj ki az irodámból, nem vagyok rád kíváncsi!

- Végeztem a munkámat úgy, ahogy kell. Számoltasd el őt arról, miért kussolt. Mondtam! Rendezd le vele.

- Rendeztem.  – Sokkalta halkabban, a válla felett az ajtónak mondtam. – És most hagyj dolgozni.

A tollam után nyúltam, visszacsúsztam az asztalhoz, őt pedig arrébb toltam a papírjaimról. Nem néztem fel. Ott ült, továbbra is az asztalom sarkán, a combja még rálógott a dossziéra, én pedig úgy csináltam, mintha ott sem lenne.

- Ennyi?

A hangja döbbent volt, meglepett, értetlen talán.

- Ennyi.

Az enyém rozsdás és túl színpadias.

- Most tényleg elküldesz?

- Tényleg – bólintottam. Fogalmam sincs, mi van az iraton előttem, mégis úgy csináltam, mint aki olvas, és nem csak a szeme szalad a sorokon.

- Őt is elküldted? – Nem adtam választ, a hallgatásom mégis feleletértékű volt. – Tehát nem. Kirobbant a dolog, szaggattátok egymás szívét pár kör erejéig, utána pedig összeborultatok, erkélyjelenet, nagymonológ, kibékültetek.

- Nem érek rá erre.

- Ő megígérte, hogy nem csinál többet ilyet, te párás tekintettel tűrted, hogy nyalogassa kicsit a sebeidet, utána pedig dugtatok. Megbocsátottál neki, de kurva dühös vagy, ezért én leszek a rosszfiú, aki elviszi a balhét a hátán. – Nevetett, miközben felállt. – Na jó, akkor erre a következőt mondom neked. Pár nap múlva rájössz, mekkora barom vagy. Lehet, hogy pár óra is elég lesz a begőzölt hülye fejednek. Mondogatod magadnak, hogy sok van a rovásomon és betelt a pohár, végeztél velem, satöbbi. De amikor már nem füstöl a füled, magadba nézel és rájössz, valóban sok mindent írhatsz a számlámra, de ez nincsen közöttük és akkor majd kurvára nem fogod tudni, hogy kezdj bele ebbe a töredelmes bocsánatkérésbe. Megkönnyítem a dolgodat, Ryu. Ha rájöttél, mekkora hülye vagy, csak csinálj úgy, mintha  mi se történt volna, tudod, hol találsz.

Az ajtó becsukódott mögötte, én pedig lüktető koponyával néztem a hűlt helyét.