Prince of Moonlight - Holdfény herceg 3.fejezet

Prince of Moonlight - Holdfény herceg 3. fejezet

Megjegyzés:

*Vik belép* Ayasét elrabolta a munkahelye és nem akarják szabadon engedni. Hiába akarnék érte váltságdíjat fizetni, nem állnának velem szóba mindenféle ostoba üzletpolitikára, meg karácsony előtti hajtásra hivatkozva, úgyhogy inkább meg sem próbálom, hanem frissítek. Na nem kell megijedni, nem én írtam, én csak felteszem helyette a kérésére. :) Viszont amit én követtem el, az egy videó előzetes - szép magyar szóval trailer :) - egy kis vizuális segédletként. És mivel Susu szemszögéből mutatja a dolgokat, nekem pedig gyakorlatilag végtelen mennyiségű mozgóképanyag áll a rendelkezésemre a srácokról, lehet, hogy hamarosan követi majd egy másik, ami egy kicsit az érem másik oldalát mutatja majd. Jó szórakozást az új fejezethez és a videóhoz is!

*Vik kilép*

                                                                           ~ ~ ~

- Mondd el még egyszer, jó?

Shane nevetett, majd újabb ételhordót vett elő, így már négy volt belőlük a pokrócon.

- Amikor megpróbáltalak annak rendje s módja szerint randira hívni, leépítettél. Bedobtam a vacsorát valami puccos helyen, te olyasmivel jöttél, hogy az nem lehetséges, egyikünk sem tudna futás közben enni és…

 - Nem, nem. Ez nem leépítés – rázta a fejét kissé ijedt tiltakozásba kezdve Junsu. – Ez komoly! És nem vicces. Szívesen elmennék veled vacsorázni, de…

 - Tudom, utána szatyorban kellene hazavinnem, ami belőled maradt, szegény, szegény te. Nem vagyok az a nyomulós fajta, de akartam, hogy lásd a szándékot, én tényleg rohadtul el akartalak vinni randizni.

Junsu körülnézett. Két, oldalra billentett napernyő tövében ültek. Védte őket a lemenő nap még mindig erős sugaraitól, adott egy tenyérnyi árnyas részt. Jobb oldalt méretes szárítókötél feszült, tarka mintás ágyneműgarnitúra száradt rajta, egy-két hálóing, kockás konyharuha. A víz a földre csöpögött, az apró folyó elhömpölygött mellettük, az ereszcsatornába torkollott. A baljukon két láda pihent. Egyikben élénk színű virágok, buján egymásra nőve, különböző alakú és árnyalatú szirmok dzsungele alig hatvanszor harminc centin, a másikban egy kiszáradt kóró árválkodott. Középen pedig pepita takarón Junsu ült tanácstalan pislogások közepette és nézte az éthordókból papírtányérjára kerülő illatos falatokat.

- Egy tetőn vagyunk – közölte, de csak a tényeket fektette le.

- Igen. – Shane lenyalta az ujjáról a szószt és bólintott. – Egy haveré a ház, elkértem a tetőt. Nem akartalak az én lakásomba hívni, mert az nem lakás, az egy büntetés. Felvennéd a villád, kitörnéd az ablakot, én meg elveszteném a letétet, mindegy. A te házadba sem hívhatlak, mert az aztán díjnyertesen gáz felállás lett volna és mivel nem vihetlek ki az utcára, mert a rajongóid állatok, így kerítettem egy tetőt, ahol beléd tömhetem a nagyi lasagnáját, amit mellesleg én készítettem el. Tudok főzni, mondtam már? Úgy gondolom, hogy ez az egyetlen módja, hogy legalább részlegesen tudjuk, mit eszünk meg.

Junsu ült, törökülésben, összehajtogatva, akár egy játékbaba. A férfi válla fölött hirtelen a tájra kúszott a pillantása. Látott házakat, kisebbeket és a sajátjuknál sokkal magasabbra nyújtózókat, kéményeket és sátortetőket, lapos placcokat, fák lombkoronáit, antennák hadát, a nyugodni készülő napkorong színezte lilás eget, a bodrosan úszó narancsos fellegeket.

- Miért?

Amikor újra a férfira nézett, a kék szempár már őt fürkészte. A kérdés csak úgy kicsusszant, ha csak fél percet is adott volna magának, hogy átgondolja, megfontolja, valószínűleg elnyelte volna a kérdőjelet és csak mosolygott volna. Valamiért a kétsége mégis alakot öltött és kibukott az ajkain.

 - Mert azt mondtad, a rajongóid… - kezdte újra monoton hangsúlyban Shane, de Junsu megrázta a fejét.

- Miért akarsz velem itt lenni?

Shane kacagott, de Junsu nem nevetett vele. Hunyorgott. Megpróbált a mosoly mögé látni, igyekezett átnézni a szöveten és a koponyacsonton, a szándék mélyére, de ez soha nem ment neki. Mikor a röngtensugár elbukott és ő visszatért, egy melengető pillantást látott a sajátjába feledkezni. Ezt sem értette. A lista lassan óriásira duzzadt és dugig volt kérdőjelekkel.

- Úgy érzem magam, mint az első ember a Holdon - súgta Shane.

- Nem értem.

- Nem baj - köhintett a másik és tovább pakolt. - Én kezdem. Maradjunk ennyiben. – A hátizsákjából pohár került elő. A két öblös boroskehely műanyag volt, tipikus partikellék, ami belekerült pedig élénkarany almalé. Junsu kérdezett volna, de Shane csak csóválta a fejét. – Akkor kapsz tőlem legközelebb piát, ha hozol írásos papírt a managementtől vagy ilyesmi – mormolta az orra alatt és Junsu arcát pír futta el, mikor átvette a neki nyújtott gyümölcslevet. – Mondták már neked, hogy jól áll, ha zavarban vagy?

Junsu érezte, hogy lángol a füle. Nem csak képletesen, szó szerint. Valósággal érezni vélte, ahogy a tűz a cimpájától indul és végigfut a fülkagylóján, felperzselve az arcát, még az orra hegyét is.

 - Nem. – Ha ideges volt, még kevésbé tudott odafigyelni a szájára.

 - Mondom én. A Hold. Ha megengeded, szeretnélek Moonnak becézni.

Különös volt. Egyetlen korty alkoholt sem ivott, csak az almalét szürcsölte, az este végére valahogy mégis úgy érezte, az is a fejébe szállt. Ült a kocsiban, egy pirosnál álltak és ő rajta felejtette a tekintetét a fiatal férfin. Most először kicsit másképp. Erős karjai voltak. A fekete pólóból felkarközéptől bronzosra napozott bőr mutatta meg magát. Nem mintha nem látta volna még. Látta már egy szál vékonyka trikóban is, de valahogy eddig nem tűnt fel, hogy a bőrének karamell árnyalata lenne. Junsu nem vette észre a mosolyt, ami Shane ajkain nyújtózott végig, Junsu azt sem vette észre, hogy a férfi a szeme sarkából lopva rátekint. Nem, azt sem gondolta, hogy tátott szájjal bámulja, ha csak sejtette volna, a helyére pattintja az állkapcsát és vöröslő arccal a saját lábfeje bámulásába kezd. De Junsunak fel sem tűnt.

Ahogy leparkoltak a háza előtt, ő mosolyogva megköszönte a meghívást és már ki is szállt, mikor a sofőr oldalán is kattant a zár. Kérdő rebbenésére Shane vállat rántott és mondott valamit a lovagiasságról és a küszöbről. Junsu feje zúgott, a gyümölcsnektár hatása alatt volt, és egy motor kerekei bántón csikordultak a kanyart bevéve. Nem igazán értette a kommentárt, csak elfogadta a tényt, hogy a férfi csatlakozik mellé és komótos léptekkel kíséri az övéit. Megbotlott egy kőben, aprót szökellve korrigálta a bakit, hogy ne érezze magát még kellemetlenebbül, inkább nem is nézett a társasága irányába, csak folytatta az utat, bő fél lépéssel Shane előtt.

Volt egy ajtó, a saját ajtaja és ő ott állt előtte a kulccsal a kezében. A kék volt a bejáraté, a zöld a biztonsági zár. Dallam is volt hozzá, zöld-el-sőre-re-kék-fel-ül-re, dó-ré-mi-fá-szó-lá-tí-dó, azért biztos, ami biztos alapon mindig eldúdolta, most is, csak halkan, csak csendben.

A kulcsot a zárba illesztette és az ajtó kinyílt. Ott, fél lábbal küszöbön innen, másikkal küszöbön túl visszafordult, hogy újra megköszönje a délutánt, az estét. A fura, zizegő érzést a fejében szintén szerette volna köszönettel illetni, bár ennek nem igazán tudta, hogy álljon neki. Köszönöm, hogy olyan furán érzem magam – nem tűnt a legjobb ötletnek. Próbálta finomítani, a fejében átdolgozni, de hiába ízlelgette és helyettesítette ilyen-olyan szinonímákkal egyes részeit a mondatnak, valahogy csak egyre sutább és sutább lett, mígnem egy egészen ijesztő vallomás kerekedett belőle, amit Junsu nagyon bölcsen inkább megtartott magának.

- Hát – harapta meg alsó ajkát – itthon vagyok – biccentett befelé és válaszul egy hasonló bólintást kapott.

- Igen, látom.

- Köszönöm a… - Annak, hogy mit is köszön, még mindig nem volt pontosan megfogalmazott definíciója a fejében így próbálta azt mondani, amit tud. – Ebédet. Vacsorát. – Nem, még ezt sem tudta igazán. Ebédnek indult, de ott a tetőn valahogy gyorsabban rohant az idő, mint eddig bárhol és hirtelen lement a nap és ő már csak arra eszmélt, hogy furcsán kattog a foga és Shane azt mondta, hogy komolyan több porcikájában is fájlalja, hogy asztalt - vagyis terítőt - kell bontania, de Junsu ajkai kékülnek. Junsu hitt neki.

- Én köszönöm – jött a válasz, mintaszerű udvariassággal, Shane mintha még meg is hajolt volna.

- Én itt lakom, szóval… – mutatott befelé Junsu.

- Tudom.

- Most bemegyek.

- Rendben.

- Oda – lendítette jobb karját Junsu és Shane nem bírta tovább, elnevette magát, de nem volt benne semmi bántó, semmi gonosz vagy lenéző. Látott valamit. Valamit, ami egyszerű és hihetetlenül komplikált, átlátható és megfejthetetlen, de mégis minden ízében csodálatos, hihetetlenül naív, összetett és abban a pillanatban őszintén hitetlenkedett, hogy maradhat meg a mai világban valaki ennyire ártatlannak. Egyszerűen csak nevetett, mert úgy érezte, nevetnie kell és Junsu pislogott.

- Kérdezhetek valamit tőled, Moon? – mondta a kacagó hangjegyek elhaltával és Junsu homlokára szaladt szemöldökkel várt. - Intim lesz. Talán zavarba jössz tőle. Talán elpirulsz, még ennél is jobban. Tudod, hogy pirulsz? Mindegy. Szóval szabad?

A válasz gyorsan, hezitálás nélkül érkezett.

- Nem. – Junsu komoly volt. Ajkait összehúzta, nem szigorúan, inkább feszengve, megrázta a fejét, nyomatékosított. – Nem. - Kezével is követte, egyenes vonalat húzott a levegőben és a fejét is megrázta.

- Nem?

Shane nem tehetett róla, ezen is nevetett, finoman, puhán, de nevetett.

- Nem. Nem hiszem.

- Rendben. Akkor nem kérdezek. – Tett egy határozott lépést előre és Junsu reflexből hátrált. Beléptek az ajtón, a nehéz zár puhán kattant mögöttük és Shane egyszer csak ott volt, teljesen közel, szinte felpréselve Junsut a falra. Nem engedte, hogy tétova gondolatok közéjük fészkeljék magukat, ezért inkább rásimult, egészen közel.

Az állkapcsát kóstolta meg először. Óvatos érintésekkel haladt, lágyan harapott az állára, végig simogatta a szája szélét és csak akkor csókolta meg, mikor Junsu ajkai engedelmesen szétnyíltak, mikor rózsaszín nyelve akaratlanul is, de megjelent, hogy benedvesítse a húsát, majd nyelt, ádámcsutkája fel-le liftezett. Mikor az első sóhaj távozott a torkából, akkor váltották az első igazi csókot. 

 Hosszú volt, eleinte lassú és megfontolt, csak ismerkedtek egymás ajkaival. Volt két csókjuk, két ennél sokkal rövidebb és szimplább csókjuk, de most nem szakadt meg pár pillanat alatt. Mélyebb lett. Forróbb. Junsu úgy érezte magát, mint egy darabka a világból, akit éppen most készülnek feltérképezni. Mintha leltárba vennék a fogait, megpróbálnák bebarangolni a szája minden zegét és zugát és nevetségesnek érezte, de szó szerint remegett a térde. Soha nem csókolták még meg így. Tátogott, mint egy hal és remélte, hogy eltalálja az ütemet, vagy hogy a másik nem véti el miatta. Egy övénél nagyobb, férfiasabb test feszült neki, mellkas, has, feszes combok fészkelték magukat az övéi közé, könnyedén lökve szét a sajátját, tartva az egész testét mozdulatlanul. Shane öle az övének feszült és Junsu összerezzent. Belecsuklott a csókba, fura, felfelé csetlő hang hagyta el a torkát és az ajkain érezte, ahogy Shane mosolyog. Az orra megtelt a férfi párfümjének kesernyés illatával, a csókjának a desszertre hozott kókuszcsók és cseresznyés Tic-Tac íze volt és Junsu nem is sejtette, hogy a kókusz és a cseresznye ennyire mámorító páros.

Olyan volt, mint egy szürreális látomás. Egészen addig nem is tért magához, amíg meg nem hallotta a saját farmerje cipzárját. Akkor hirtelen felpattantak a szemei és beszélnie kellett, az sem zavarta, hogy a másik szájába hadarja az össze-vissza mondatokat.

- Várj. Várj. – Remegő kezekkel kereste meg Shane ujjait, hogy lefogja őket. Nehéz volt, elmondhatatlanul nehéz. Nem is tudta, mikor hagyta abba a fantáziálást arról, hogy valaki így érintse meg, de egyszer csak elengedte a gondolatot és nem hagyta többet a fejébe furakodni. A forró kéztől tényleg reszketett. De úgy érezte, beszélnie kell, mert látta, mi következik és nem volt benne biztos, hogy elég bátor hozzá. Nem, míg csak almalé kering a testében. Görcsös csomóba feszült a gyomra az érzéstől, hogy itt most várnak tőle valamit, amit nem tud megadni, nem úgy, ahogy meg tudná valaki, aki nem az egész életét elméletben élte.  – Én nem… Én nem… Nem tudom… Egyszer… De régen volt. Nagyon régen. Tíz éve? Te jó ég… tíz éve… És nekem… nem tudom… nem fért bele, én… dolgozom, stúdió és a próbák… és a koncertek… és senki nem talált rám és… én sem senkire és… csak nem… az idő meg telt és… én nem… nem…

- Shhh... – Shane az ajkai közé suttogott, bal keze Junsu haját cirógatta, a tarkójára kúszott, hogy még közelebb húzza. – Oké. Értem – lehelte a nyelvére.

- Nem… - rázta a fiú a fejét, mint egy gyerek, aki dacol, ellenkezik. - Nem érted… Nem érted…

- De. Higgy nekem. Értem.

Az ujjak lágyan rázták le a reszketeg szorítást és Shane egyszer csak előtte térdelt. Junsu a falnak dőlt, ajkai szétnyíltak, a szemei fennakadtak, tíz puha ujjpárnája görcsösen feszült a fehérre festett előszobának. Torkából érthetetlen, szavaknak szánt hangjegyek törtek fel. Shane néha felismerni vélt bennük ezt meg azt. Egy-egy „te jó ég” és talán nevének csonkára harapott kezdő taktusai – „Sh…”

 Ráfogott Junsu csuklójára és a saját hajába vezette a kezét. Mutatta, hogy markoljon rá, ha az esik jól, hogy irányítsa, ha tempót akar váltani, segítsen, hogy tudassa, hogy legyen jó. Junsu pedig képtelen volt bármire, csak nyögött, hátravetett fejjel, hangosan, úgy, ahogy még soha.

Pár perc volt. Rövid, de mindent elsöprő perc. Junsu képtelen volt kinyitni a szemét. Csak állt, háttal a falnak, a tüdeje zörgött, a levegő hangosan áramlott ki és be. Aludni akart, azonnal, nem sok kellett hozzá. Ott termett egy száj, a fülcimpáján érezte a forró leheletét, csak suttogott.

- Álmodj rólam, Moon – lehelte rekedten és Junsu engedelmesen bólintott. A zár kattant, ő pedig lassan, végtelen lassan lecsúszott a falon, mígnem ott ült a földön, a saját lakásának bejáratában, letolt sliccel, zavaros gondolatokkal és lebegett, mint egy pillecukor egy bögre forró kakaó tetején.

- - - -

Jaejoong állt az ajtóban, kezében egy hatalmas pohár kávét tartott, a másikban a mobiltelefonját fogta. Egy ideig hüvelykujjával görgetett lefelé, éppen csak át-átfutott a bontatlan e-maileken, egyet sem talált annyira fontosnak, hogy olvasni kezdje. El akarta ütni az időt, amíg várakozik, aztán talált érdekesebb néznivalót. Lassan több mint húsz perce állt egy helyben, pohara megbillent, telefonja elaludt és ő féltátott szájjal figyelte a táncoló Junsut. Alsó szemhéjjal hunyorgott, ha lett volna üres keze, a helyére tette volna vele az állát. Mert Junsu pirult. Nem csak pirult, Junsu vörös volt, a lába rutinszerűen vitte előre, de az arca lángban égett, miközben bele-beletekintett az előtte álló hatalmas tükörbe és… Jaejoong szemöldöke leszaladt a térképről. Na ne. Formálták az ajkai a hangtalan csodálkozást. Nanee.

Kinyúlt érte egy kéz és Junsu egy szekrényben találta magát. Szégyellte bevallani, de előfordult már a múltban, hogy csak úgy dudorászott és sikerült magát annyira kidudorászni térből és időből, hogy egy fogas koppant a homlokán, vagy az orra beleütközött egy télikabátba, de ebben most nem volt vétkes. Ahogy a szekrény ajtaja bezárult mögötte, ő ott találta magát Shane karjaiban.

- Mégis mit csinálsz? – Shane suttogott, kicsit felindultan.

- Én? – sápogott Junsu. – A könyöke koppant a szűk helyen. – Ez egy… szekrény!

- Ez egy sportszertár! Sporteszközök vannak benne! – mondta Shane és tarkón csapta egy teniszütő.

- Sportszekrény! – költötte tovább Junsu. – Miért suttogunk?

- Nem tudom – sóhajtott Shane. – Talán azért, hogy ne halljanak meg! Jesszusom, Moon, rosszabb vagy, mint egy ötéves! Egész nap azt sem tudtam, merre nézzek! Rá van írva az arcodra, hogy mit csináltunk tegnap!

És az ajtó feltárult és ott állt Jaejoong ugyanazzal a tekintettel, ami az arcára sült alig fél órája. Hatalmasra nyílt szemek, tátott száj, hitetlenkedő szemöldök és csak bámult a két felnőtt férfire.

- Mit csináltatok tegnap?

Harmadszor hangzott el a kérdés, immár Junsu öltözőjében, ahol Jaejoong a fürdőajtóban állva kiabált befelé a kulcslyukon. Junsu úgy csinált, mint aki zuhanyozik. Valójában megengedte a vizet, ő pedig a csap fölé görnyedve fröcskölte az arcát hideg vízzel. Fel-felnézett a tükörbe és próbálta ismételgetni - „Semmit. Nem történt semmi! Semmi nem történt! Semmi”. De ahogy kimondta az első taktusokat, arcára újra lángnyelvekben csapott fel a hő és ő ismét csak vízzel töltötte meg a markát.

- Junsu! – kiabált odakintről barátja, bár inkább vonyító kutya hangulatát keltette. – Bemegyek!

- Fürdök! – nyekkent fel Junsu. – Nem jöhetsz be! Megtiltom, én…

- Jaj, de kár, hogy itt nincs zár – és egyetlen jól irányzott mozdulattal már bent is volt.

Aztán Jaejoong megölelte, furán, amolyan mackóölelés volt, miközben puszik csattantak a fülébe. Túl hangosak voltak, Junsu megpróbálta behúzni a nyakát, mint a teknősbéka. „Nem történt semmi” ismételte el Jaejoong pulóvervállával a szájában, de az meg sem hallotta.

-  Ez titok? - kérdezte halkan, Junsu hajába Jaejoong.

- Nem. – Érezte, ahogy az ujjai belezsibbadnak abba, ahogy szorította barátja pólóját. - De igen. - A gyomra hirtelen görcsbe rándult. - Nem tudom.

Értette, mit kérdez JJ, de a válaszról valóban fogalma sem volt. Újabb kérdőjel került fel a listára.