Daniell IX/8 - Jaj ezek a címek!

 Daniell 9. kötet 8. fejezet - Jaj ezek a címek!

Megjegyzés: Bár csak szórványosan téma (itt még...) és elenyésző betű szól róla, de mindenki vágja, hogy Ryu miért zabos Seikire, ugye? Érdekes érzés amikor kattog az ujjad és éppen annak adsz formát, hogy Ryu mennyire dühös Seikire és közben az jár a fejedben - Ryu, neked most marhára nincs igazad, azt tudod ugye? Úgy értem bocsi, én szeretlek, de csak a vak nem látja, hogy most bűnbakot keresel, ez előtted is tiszta, my love? Na mindegy, ugorjunk. :D

~ ~ ~

- Jó reggelt.

Daniell megjelent, bár fogalmam sincs, hogy jutott el a konyhaajtóig.

- Hogy jöttél így le a lépcsőn? – tettem fel a kérdést, ami foglalkoztatott, begyógyult szemréseit fürkészve. A pár óra alvás őt, bár fiatalabb, valahogy mégis jobban megviselte, vizenyős szemhéjai alól szerintem ki se lát.

 - A rutin – rántott vállat, majd beljebb botorkált. Úgy tűnt, a lépcsőket jobban ismeri, mint a konyhát, mert emlegetett rutinja nekivezette az asztal szélének, így csúnyán csípőcsonton koppantotta magát és megugrasztotta a csészémet is. A kezéért nyúlva segítettem neki elhelyezkedni a hozzá legközelebb eső széken, így sikeresen letette a popsiját, majd szürkéi hűlt helyével felém fókuszált.

 - Miért nem alszol még, életem?

A fejrázásra még futotta.

- Mindjárt lelépsz.

- Még szűken egy óra – közöltem vele és láthatóan elszörnyedt.

 - Akkor még rohadt korán van – vakarta meg a tarkóját, továbbra is belülről nézve a saját szemhéját.

 - Erre próbáltam célozni. Menj vissza az ágyba, ha akarod, segítek.

 - Nem kell. Már ébren vagyok.

Minden erejét latba vetve felfeszítette a szemréseit és rám pislogott.

- Nem voltál meggyőző.

- Na, csak figyelj.

Még pár millimétert nyílt a zsilip és Daniell két álmatag szusszanás között újra talpra kecmergett. A hűtőhöz navigálva üveget vett elő, hogy töltsön magának egy pohár szénsavval és ételszínezékkel dúsított cukrot, majd jóízűen el is fogyasztotta azt. Bár nem tudom, ez mire volt bizonyíték, talán azt akarta igazolni, hogy komolyabb feladatokkal is megbirkózik, vagy csak szomjas volt.

- Beszéltél valakivel?

Feltételezem a mobilom miatt vetődött fel benne, amit csak úgy szorongattam. Nem azért, hogy felhívjam Numata Seikit és az általam ismert legmelegebb éghajlatra küldjem. Csak fogtam és kész. Megráztam a fejem, majd kiengedtem ujjaim közül a nyirkosra markolt készüléket.

- De akartam mesélni mást – hoztam szóba, ha már csevegünk. – Elmondtam Seikinek. - Khm, amikor még beszéltünk, akkortájt még nem gondoltam, hogy van okom marhára mérgesnek lenni rá. - Csak hogy ne érjen váratlanul.

 - Mit?

Tényleg még túl korán van.

- Téged, engem, a gyűrűt – zártam rövidre.

- Ah. Értem. Nem tudtam, hogy elmondjuk már embereknek – rágogatta a gondolatot.

- A családodnak elmondtad.

- Ők nem emberek.

- Nem?

- Úgy értem… Ah, ne túráztass már! Tudod, hogy értem.

- Szóval baj?

 - Dehogy! – rázta meg a fejét talán kicsit sokszor is. - Meg is hívtad?

Gonoszkás vigyort villantott, mert úgyis tudja, de nem akartam megfosztani a játékától, hogy igenlő válaszomra csalódott fújtatást produkálhasson. Megtette.

 - Tudod, erről majd beszélnünk kell. Mivel szeretnél ennek kicsit nagyobb feneket keríteni, bőven lesz mit szervezni.

 - Hogy érted? – nézett zavartan, szemei már-már megközelítették átlagos méretüket.

 - Kincsem, tizenöt, húsz embert nem lehet csak úgy becsődíteni a lakásba, ezt meg kell szervezni.

Hahotázott. Komolyan. Micsoda kettősség.

 - Húsz? Miért, te nem hívsz meg senkit és még az én listámat is meg akarod kurtítani?

 - Pláne van mit tisztázni és előre bocsátom, csitt, mert te találtad ki ezt a felhajtást.

 - Várj, várj, stop! – emelte magasba a kezeit, különös védekező-állást véve fel. – Én nem!

 - Nem, gyöngyöm? Ki volt az, akinek rögtön az igen után a második szava a nagy családi-baráti összejövetel volt?

 - Naná! – helyeselt. – Felfújunk pár mintás lufit, hintünk némi konfettit meg szerpentint, jönnek az emberek, ülünk a földön, rendelünk gyorskaját, akár többfélét is lehet, majd előre szólunk, hogy mindenki hozzon valami sütit, lesz rágcsa meg üccsi!

Rágcsa, üccsi, én meg azt hiszem, most kaptam szélütést. Csak néztem rá, kigúvadó szemgolyókkal, tikkelő bal szemmel és a rendszer még újraindulni sem volt hajlandó.

 - Mi? – nyögtem ki, de a szó legszorosabb értelmében csak nyögtem.

 - Nem kell túl… - de ez minden, amire képes volt, hangos kacagás tört elő a torkából, majd a konyhaszekrénytől elrugaszkodva hozzám lépett, hogy átölelje a nyakam és cuppanósokat nyomjon a kobakomra. – Olyan poén lett volna, de nem bírom tovább, mert még soha nem láttalak ilyen fejet vágni. Csak szívatlak, sajnálom, sajnálom, sajnálom – ölelgetett egy sort, én meg még mindig igyekeztem súlyos hiba után helyreállni, amit ő további puszikkal próbált elősegíteni. – Csak rohadtkodtam. Délután még a kártyámat is megkapod a költekezésre, mert eladtam két képet.

 - Tényleg? – jött meg a hangom hirtelen, próbáltam felnézni rá, de még mindig túlságosan felettem volt a művelethez. – Újakat?

- Peeersze. Dehogy. Nincsenek újak, miről beszélsz? – puffantott. – Két régi került elő a fene se tudja honnan és a pasas, vagy nő, na, látod ezt nem tudom, nem rémlik, azt mondta az eladónak, hogy szerinte alul vannak árazva, szóval önhatalmúlag többet fizetett, én meg semmi rossznak nem vagyok az elrontója. Jó, ha megkérdeznek róla, lehet, hogy hezitáltam volna, de nem kérdeztek, csak elfogadták, mert úgy gondolták, ki az a barom, aki erre ránemelne, mindegy. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy mivel vastag vagyok, oké, talán annyira nem vastag, mint egyesek, de az átlag rétegemnél vastagabb, beledobom a fogalmamsincsmilyen költségekbe. Figyi, ez jó! Akár rendelhetünk fagyit is a sokaságnak!

Újfent tikkeltem, ő nevetett, majd megint megszeretgetett.

- Jó, ez jó. Tetszik. Rám rúgsz egy acélbetétes bakanccsal, majd „jaj, bibis” felkiáltással megpuszilgatod. Eddig nem is tudtam erről a szunnyadó, szadista énedről, életem – morogtam ölelése börtönében.

 - Pedig van – jelentette ki, még mindig a nyakamban lógva. – Viccet félretéve, sejtettem én, hogy fel akarsz majd hajtani és nincs ellene kifogásom, feltéve, ha neked sincs az ellen, hogy az oroszlánrésze a tervszövésnek… hogy mondjam? Ryu, nem biztos, hogy alkalmas vagyok erre, szerintem a „mindenki hozzon valami cuccot” alapfeltétel nagyon megkönnyítené a dolgunkat.

- Csak a testemen át.

- Ez nekem vállalható – rántotta meg a vállát, aztán megint cuppogott hajamba.

- Ha már ünnepelni akarsz, akkor az legyen ünnep. Akkor már adjuk meg a módját, úgy sem csinálunk ilyet minden nap – simítottam a tenyerem az asztallapra.

- Mennyire?

- Kielégítően.

- Asztal, szék?

- Szorít a mellkasom.

- Terítő?

- Nem kérdés.

- Asztaldísz?

- Langyos, langyos, melegszik.

- Menü?

- Az étel itt elég fontos, úgy hiszem.

- Pincérek?

- Te szeretnél rohangálni a több mint húsz vendéged tányérjával és tölteni a poharaikat? Ha svédasztal, egy-két kéz akkor is kell.

- Ültető kártya, zenészek, szív alakú pink kockacukor, lelkész, koszorúslány, meghívó?

- Válasz, ebben a sorrendben. Egy: bár vonz a gondolat, de nem. Kettő: túlzásokba ne essünk. Három: ezt egy esküvős showműsorban láttad? Négy: remélem az egyik elvont haverod beceneve. Mert akkor felőlem ott lehet. Öt: ha szükségét érzed, hogy vigyék a fátylad, én nem bánom. Hat…

Daniell nevetett, de a lyuk kérdezésre késztette.

 - Hat? – dobta fel jókedvűen, halk kacagás kíséretében.

 - Én… - haboztam. Vallomás jön. Akarok meghívókat. Nevetségesen hangzik, de akarom őket. Mintha beszállókártya lenne a valódisághoz. Kell nekem. Akarom. – Végül is olyan korban élünk, hogy email-es meghívásokat is körbe küldhetünk. Költséghatékony és környezetbarát, az embereknek nem okoz dilemmát, hogy kidobják - ne dobják, és ha elteszik, mégis hol tartsák…

Éreztem, ahogy mosolyog a hajamba.

 - Szeretnél meghívókat, igaz?

 - Hm. – Tessék. Elpirultam. Kellett ez nekem? Zavarban vagyok, pedig Daniell aztán tényleg mindent látott már, pont pár meghívó akasztaná meg? – Olyan… valódi lesz tőle. Szeretem a meghívókat – súgtam én, az ovis hülyegyerek.

 - Küldjünk meghívókat – cirógatott finoman. - Én a tortát szeretem. Mindig meg akartam enni egy esküvői tortát, de soha nem találtam a kedvemre való ízben. Ahova eddig meghívtak, ott egy helyen sem egyeztettek velem a sütiről.

- Aljas népség – csóváltam a fejem rosszallásom jeleként. – Kapsz tortát.

- Csodálatos! A málnás trüffel a szívem netovábbja, csak, hogy súgjak.

- De azt ugye tudod, hogy nem eheted meg egyedül? Tudod, életem, ez végül is arról szól, hogy megosztunk valamit.

- De muszáj a tortát is?

- Szép gesztus lenne tőled – merengtem. – És jót tenne az alakodnak. Ez is egy szempont!

- Na, jó, egye fene. De akkora torta legyen, hogy még ehessem két napig – közölte a feltételeit, majd halkan nyaffantott, kicsit még össze is koccantotta a fejeinket. – Falánk vagyok, bocsánat. Egy nap óriási leszek. Figyelmeztetlek, ilyenkor azt kell mondani, hogy akkor majd több szeretnivaló lesz rajtam. Szóval torta. Két napig.

- Akkora lesz. – És akkor elhallgattunk egy pillanatra, különös és jóleső érzés nyújtózott el rajtam és reméltem, hogy ő is érzi ezt.

- De izgi!

Igen, minden bizonnyal érezte.

- Utolsó kérdés, mielőtt elindulok, mert kis híján elfeledkeztem róla, hogy nekem még ma dolgoznom is kell – piszkáltam ujjaimmal csészém peremét, csókot lehelve a még mindig engem polip-mód tartó Daniell karjára. – Csücsök, jól vagy?

- Kicsit álmosan, nyomin, de alszom még egyet és minden helyreáll. Lehet, hogy kettőt is szunyálok, de utána tök rendben leszek.

Sóhajtottam, mosolyogtam, ismételtem.

- Nem, életem, én nem így értettem.

 - Ah. A… ?

- Nem fogok tőled papírokat kérni, az orvos nevét követelni, ilyesmi, csak mondd meg nekem, hogy jól vagy-e, de mindenféle körítések és szépítések, hallgatások és faragások nélkül. Elfogadom a döntésedet, bár nem értek egyet vele, így utólag ezzel nincs mit csinálni. Valahol megértem, valahol szálka, mert… Mindegy. Csak mondd meg nekem, jól vagy?

- Jól – bólintott. – Ezzel már nincs baj, én tényleg a hátam mögött hagytam. Jól vagyok. Én jól vagyok, Ryu.