Daniell IX/7 - Körbe-körbe

Daniell 9. kötet 7. fejezet - Körbe-körbe

Megjegyzés: Teljesen nem vagyok jelen lelkiekben. Igyekszem visszatalálni ebbe a dimenzióba, nem könnyű. Máshol járnak a gondolataim. Attól még a friss az friss. Voltatok már így? :)

~ ~ ~

- Mit csinálsz?

Attól csak az egész helyzet még nevetségesebb és szánalmasabb lett, hogy hangjára megugrottam. Nincs mit szépíteni a dolgon és tagadni sem igazán van mit, mindennek ellenére én megpróbáltam.

 - Én csak… itt álldogálok és… nézem a kilátást és… várom a napfelkeltét.

Daniell arcát abban a percben érdemes lett volna megörökíteni, sajnálom, hogy elveszett a pillanat. Állt, csupasz talppal a földön, fehér alvópólóját mintha kutya szájából húzták volna ki, jobb keze fekete alsója gumija alatt és kéretik nem rosszra gondolni, csak a hasát vakarta meg. Alvás okán mézszínű szénaboglyát viselt a fején, a zöld hajgumit fél ciklus se kellett és kihemperegte belőle, így az teljes mértékben szétesett copfja legvégén lógott, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban a mélybe veti magát, ha úgy tartja kedve.

Éjszaka volt, alig múlt kettő. Óvatos, morajló neszezés, levelek zörrenése, a távolban egy-egy autó zaján kívül csend és némaság. A hajnal még sehol, a teraszon állva néhány aranyszínű pontocskán kívül csak a sötét éjt lehetett kémlelni, így életem szerelme csak kusza gondolatokkal telt fejjel hunyorított rám, majd bele a semmibe, hogy meglássa, hol van a nemsokára felkelő nap, vagy egyáltalán valami, amit a végeláthatatlan sötétségben nézni lehet.

- Jól van! – Megtörtem, bár nem világítottak lámpával az arcomba vallásra kényszerítve, én mégis kétségbeesetten felfújtatva elővettem a doboz cigarettát, amit nem mellesleg a hátam mögött rejtegettem, mint valami hülyegyerek a rommá zúzott, nagyitól örökölt csecsebecsét. – Rá akartam gyújtani! De még nem gyújtottam, csak a dobozt markolásztam, hátha az is elég. Kilopóztam ide, hogy zugdohányozzak egyet és mindennek tetejében megpróbáltam hazudni róla neked!

Daniell pislogott. Most ébredve túl sok volt ez neki. Arcát, vonásait figyelve, szerintem még mindig azon gondolkozik, hol van a napkorong és ha nincs az ég tetején, mi a fészkes fenét csinálunk mi itt.

- Na de… - mutatott bárgyún a kezemben csúnyán meggyűrt cigarettásdoboz felé – Miért nem mondtad azt, hogy csak levegőzöl egy kicsit? – ráncolta amúgy is ágy gyűrte vonásait.

 - Mert… hülye vagyok?

Szabad a gazda, fogalmam sincs, miért voltam képtelen egy épkézláb hazugságot megformálni, én még azzal sem takaródzhatok, hogy álmos lennék, mert szó mi szó, egyáltalán nem vagyok az.

 - Nem le vagy szokva? Azt mondtad, elmúlt.

 - Igen.

 - És fogsz is pöfékelni vagy csak a tervet szövöd?

Beleásított, de azért értettem a gondolatot.

 - Nem tudom. Jólesne.

 - Kíváncsi vagy a véleményemre? – az ásítás után a nyújtózás volt soron.

 - Persze, kincsem, hallgatlak.

Daniell mellém lépett, kivette a dobozt a kezemből és egyetlen, szépen formált lendítéssel a sötétségbe hajította. Még hallottam, ahogy koppan egy fa törzsén, aztán lehuppan a fűre.

 - Ó – néztem utána és egy röpke pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy utána ugrom, de a mellettem félig alvó üzemmódban futó kedvesem a csuklómra fogott és elindultunk befelé.

 - Teljesen éjjel van. Tökéletesen éjjel – mormogta az orra alatt, miközben haladtunk előre. – Ilyenkor alszunk. Nem ijesztegetünk engem azzal, hogy eltűnünk az ágyból, mert egy ilyen viharos este után szegény én még azt gondolja, hogy a folyónak mentél vagy mit tudom én. Legközelebb hagyj valami papírt a homlokomon, hogy „Dany, elmentem titokban bagzani” vagy akármi, de ne bújócskázzunk már olyankor, amikor a középső nevem nem jut eszembe, annyira koki vagyok!

 - Ebbe most millió és egy ponton bele tudnék kötni – közöltem vele a lépcsőn felfelé tartva, szorosan a nyomában. – Kezdve az itt-ott bájosan elhintett nyelvtani hibákból adódó teljesen félreérthető tartalomtól egészen addig, hogy az ember nem azért próbál titokban dohányozni, hogy azután kiírja valakinek a homlokára, hiszen abban a pillanatban, hogy ezt megtette, pont a lényeget vágja nyakon. De engem mégis egy valami érdekelne a legjobban. Életem, mondd, így közel három év után kell megtudnom, hogy neked van középső neved?

- Nincs, ezért is nem jut eszembe és éjjel nemaludni káros. Rám nézve az, mert bevertem a nagylábujjam az ágy sarkába, mikor téged kerestelek – nyaffantott fel és egy határozott, bár kissé elnagyolt mozdulattal benyitott a hálószoba ajtaján.

 - Mégis hol kerestél, az ágy alatt? – értetlenkedtem, de nem tiltakozott.

- Itt is, ott is – rántott vállat, majd elengedte a kezem és mint akinek éppen mostanra fogyott el az utolsó csepp energiája is, elernyedt és rongybabaként zuhant  be az ágyba, hogy ott fészkelődjön egy jót. – Gyere, Ryu, csicsi van – paskolgatta maga mellett a lepedőt, miközben bevackolta magát, mint Perece a szennyestartóba.

- Megjegyezném, én azért keltem ki innen, mert nem ment a… „csicsi” – prüszköltem roppant visszafogott módon, míg engedelmesen elhelyezkedtem a térfelemen, igazítottam a párnámat, elegyengettem a takarót. Röhejesen papucs vagyok.

 - Most arra gondolsz, hogy szegény dohány ott sír a kertben?

 - Nem.

 - Miért?

 - Mert én hellyel-közzel normális vagyok?

Olyan jóízűt nevetett, hogy vele tartottam.

 - Jaj – kacagott még akkor is, mikor ülő helyzetbe tornázta magát, hogy megsimogassa a fejem tetejét, olyan fura, lapogatós módon, ahogy a macskának szokta. – Ezt a hangok mondták neked, Ryury? Ne higgy nekik. Össze-vissza beszélnek mindenféle baromságot. Én csak tudom! – derült tovább, majd vidámsága csitult, lecsengett és maradt ő, homlokát az enyémnek biccentve, finom ujjaival hajamat cirógatva. Kaptam egy száraz puszit az orromra, eszkimósat, s vele egy végtelen lágy szólamot. – Szeretnéd, hogy főzzek egy teát vagy valamit, ami még nekem is megy? – cirógatta meg a halántékomat.

 - Nem kérek, köszönöm – súgtam.

 - Gondolkozol, mi? – Szürke szemei az enyéimet kutatták, mintha válaszolnom nem is kellene, kiolvasták, megértették, tudták. Azért bólintottam, szememet lehunyva, rosszalló grimasszal tarkítva, némán vallottam be, jár az agyam, pörögnek a fogaskerekek, születnek a rémalternatívák, variációk egy témára és egyike sem boldog és felhőtlen.  – Ne csináld. Nem kell mindig. Néha csak legyél, bele a világba és a többi nem számít.

 - Ez sohasem megoldás – csóváltam a fejem, de ő ellenbólogatott.

 - Dehogy nem. Kapcsold ki. Fogd arra, hogy bármennyit is töröd rajta a fejed, nem lesz megoldása, most nem, ma éjjel biztos, így csak kapcsold ki.

 - Nekem ez nem megy.

 - Van receptem. Mindig beválik.

 - Ne haragudj, Dany, de tudod, hogy áll az én gyomrom a te improvizált édességeidhez, nem hiszem, hogy most az éjszaka közepén meg tudnék enni valamiféle csokoládé masszát, ami…

Lenyomta a nyelvét a torkomon. Erősen és mélyen csókolt, beszippantotta a számat, néha meg is harapott. Hamar megszédített, sosincs velem nehéz dolga. Lendületet véve ráhemperedtem, magam alá vontam, de így is könnyedén kezdett el vetkőztetni. A karjai a felsőm gombjait pattintották ki, egyiket a másik után, a lábával tornászbajnokokat meghazudtoló rugalmassággal nyúlt a derekamig, hogy ott nagylábujját a gumi alá feszítve, letolja rólam az alsómat. Olyan forró volt a bőre, mintha lázas lenne, szinte égette a számat.

 - Miért érzem úgy – sóhajtottam a fülébe – hogy most nem csak az én gondolataimat tereljük el?

Választ nem kaptam, a száját adta helyette, én pedig megelégedtem vele. Bele akartam feledkezni a karjaiba, csak engedni, hogy forrósága átjárja minden egyes porcikámat, kiűzzön minden egyebet. Talán egy kurta másodpercre arra vágyakoztam, hogy belehaljak a gyönyörbe, amit ígért.

Eltelt egy perc, majd egy másik, és én már csak hófehér bőrére tudtam figyelni, a lüktető érre a halántékán, doboló vére hangjára, peckesen meredő, halvány mellbimbóira, éhes szusszanásaira.

Eleinte a fülemben visszhangoztak, később, mikor hasra fordítottam, már elnyelte őket a puha párna, amibe az arcát temette. A nyakszirtjét haraptam, az ujjaimat az övéibe fontam, a feje mellett tartottam a kezét, erősen, határozottan és azt búgtam a fülébe, hogy keményen akarja-e. Bólintott. A kérdés felesleges volt, éreztem. Ha rajtam múlott volna, kóstoltam volna még. Végtelen perceket tudnék tölteni vele, lassan, már-már fájdalmasan hosszan, sportot űzni a ráérősségből, de éreztem, hogy másra vágyik. Daniell lüktetett, a teste saját ritmusára zakatolt. Úgy izzott, hogy egy-egy bódult pillanatomban még az is megfordult a fejemben, hogy felgyullad a karjaim között. Szereti, ha szeretem, de az a követelő, éhes, mohó teste most nem gyöngédségre vágyott. Valami azt suttogta odabent, miattam mosolygott, miattam volt erős, de az ő fejében is áll a bál és ahhoz, hogy ne hallja a zúgást, neki legalább annyira kellek én, mint ahogy nekem szükségem van most rá.

A csípőjét felfelé feszítette, az ölemnek préselte, én pedig mögötte térdelve kemény voltam és gyors. Erős, határozott lökésekkel nem kellett neki egy perc és fejét hátravetve, rekedt torokhangon nyögve elélvezett. Végignéztem, ahogy felpulzál, szorított, majd elernyedt az a gyönyörű, eperszínű csókokkal borított, márványfehér teste, de amikor ki akartam hátrálni, hogy elnyúljak mellette az ágyon, hirtelen hátra nyúlt és a csuklómra szorított. Még nem volt vége.

Vett egy mély levegőt. Éreztem, ahogy izmai meghullámzanak. Ellökve magát a matracról, Daniell térdre emelkedett. Háta a mellkasomnak tapadt, feje belebiccent a vállhajlatomba, az orrából előtörő levegő perzselt. Homlokáról a kövér verejtékcseppek átszöktek az arcomra, nyelvemmel nyúltam értük, hogy ajkaimon érezhessem édes-sós ízét. Bódító volt, megharaptam a saját alsó ajkam. Derekára fogva megtartottam, ő pedig lökött hátrafelé. Folytassam? – súgtam, de minek? A választ meg nem várva, újra mozdultam. Ujjaimat az öléről félkemény farkára csúsztattam, érzékeny húsa érintésére összerándult, felnyögött. Elengedtem és ringattam tovább, ezúttal fájdalmasan lassan, hosszan és puhán.

Beálltam vele a zuhany alá is. Az ömlő vízsugár alatt, ártatlan utójátékot játszva simogattam bőrébe a krémes illatú tusoló zselét. Kicsit hódoltam is már-már fétis irányba nyúló szenvedélyemnek, csókoltam a vörös, rózsaforma foltokat, amiket a vágy rajzolt a bőrére.  Mindig mosolyogva nézi, ha túl sok figyelmet szentelek a „pacáinak”, ahogy ő hívja őket, de soha nem bánom, megmosolyog, de engem egy pillanatig sem zavar. Szeretem ezeket a szenvedélyünk szülte nyomokat. Kanyarognak, szirmot bontanak, tűzforrók és szó szerint cukor édesek. Az ő ujjai csókolták a bőröm, ahol érték. Finom volt, lágy, és túl érzéki, talán ezért gabalyodtunk ismét egymásba. Talán csak a gondolatok formálódtak megint elviselhetetlenné, azért térdeltem elé, azért temettem az arcom az ölébe, azért markolta a hajamat.

Még törölköztem, mikor ő már szárazon támasztotta az ajtót, persze belülről. Figyeltem a cikázó tekintetét, vártam, mikor tör magának utat a kikívánkozó gondolat. Már éreztem a fáradtságot, az alvásra hívogató zsibbadást, de mégis komótosan tettem-vettem, akartam még időt adni Daniellnek, hogy beszéljen, ha úgy érzi szükségét.

- Úgy döntöttem, nem szólok apának arról, hogy tudom – bukott ki belőle, amit szerintem órákkal ezelőtt már megfogalmazott odabent.

 - Rendben.

Eszembe sem jutott színlelni, hogy meglepett, talán mert már jól ismerem a mesevilágot, amiben létezik, talán mert én is kétségbeesetten akartam újabb és újabb esélyeket adni azoknak, akik nem érdemelték meg. Tőle miért vegyem el a reményt?

 - Ha majd eljön a nap, őszintén hálás lesz érte, hogy ott volt, mindegy milyen okból – bólintott és láttam rajta, hogy ezek nem csak üres frázisok.

 - Hiszel benne?

Próbáltam kozmetikázni a kétkedő hangsúlyt, de nem igazán jött össze és ő mégsem bánta.

 - Igen. Hidd el. Elfogadja és megérti majd és akkor már nem fog számítani, milyen okból volt jelen aznap, csak az, hogy velem, velünk volt.

 - Miért hiszel ennyire elszántan a happy endben? Daniell, nem bírom, hogy én vagyok a realitás szinkronhangja, be kell látnod, nem mindig fordulnak jóra a dolgok, nem tudhatod, hogy amire vársz, tényleg bekövetkezik majd. – És gyűlöltem, hogy ezt nekem kell kimondanom.

 - Lehet, hogy nem fog. Lehet, hogy az apám örökre úgy fogja majd gondolni, hogy te vagy az életem elhibázott lépése, illetéktelen behatoló, sőt, egy személyben felelős a globális felmelegedésért is. Utálom hallani, de tudom, hogy benne van a pakliban, de Ryu… el kell hinnem, hogy nem így lesz.

 - Elmondod, miért?

 - Mert képtelen vagyok megemészteni ezt az egészet. Egyszerűen nem hihetem el, hogy az apám, az apukám, akit születés óta ismerek és szeretek, elveszett és ez a számomra idegen, borzasztó és kegyetlen ember lett belőle, akinek most feléd mutatja magát, ezt nem tudom elfogadni, Ryu, és nem is akarom. Sajnálom, amit neked mondott, sajnálom, ahogy viselkedik, nem akarom, hogy bántson, de nem tudom elfogadni ezt az egészet. Ez nem marad így. Nem fog, elmúlik. Addig pedig, amíg ez nem következik be, várnom kell. De nem akarlak bántani, Ryu, ha úgy érzed…

A csempe helyett most én kellettem neki. Daniell rám nézett, és hirtelen minden, de minden annyira egyszerű és világos volt. Felemeltem a kezem, intettem, hogy ne kutassa tovább a szavakat. Felesleges. Hegyeket mozgatnék meg érte, csillagokat halásznék le az égről, világokat forgatnék ki önmagukból és helyezném a lába elé, ha ez volna az óhaja. Bármit megadnék, miért pont az időt tagadnám meg tőle? Miért pont a reményt venném el? Nem hiszek a csodákban. Félek tőle, hogy már látom, amit ő még szeretet vakította tekintetével nem vesz észre, de a remény annyira csodálatos dolog.

Pontosan emlékszem arra a napra, mikor elvesztettem, az ürességre, ami a helyén tátongott, a kínra, amit a kudarc adott, a vereség kesernyés ízére, arra, hogy akkor éreztem magam a világon a legmagányosabbnak. Ha adhatok még heteket, hónapokat, mielőtt soha nem forradó sebet kap a lelke, akkor neki adom ezt az időt és próbálok vele hinni, hogy történik valami, egy kis csoda, egy apró varázslat, hátha ha ketten akarjuk, fog a bűbáj. Hordtam már páncélt, vissza tudok bújni bele, ha már így hozta a sors, tudok várni, ha kell. Mert abban a pillanatban, hogy elveszti a hitét, amint a remény odalesz, az emlékei szétmállanak majd a kezében és kifutnak karcsú ujjai közül, mint a homok, képtelen lesz megtartani, ott fogni, megmenteni akár egy piciny pettyét is, akkor nem lesz egyedül. Olyan ember fog elveszni számára, aki addig a világának egyik pillére volt, hadd higgyen még egy kicsit.

 - Gyönyörű szemeid vannak – mosolyogtam rá, egyetlen mozdulattal a szárítóra terítettem a fürdőlepedőt és hozzá lépve, ujjaim visszájával megcirógattam az arcát. – És azt imádom a legjobban, hogy úgy kérdezel velük, hogy egyetlen hang sem hagyja el a torkodat. Tényleg hiszel ebben az egészben? – Ő pedig bólintott. – Akkor nincs baj, Csücsök. Ha úgy érzed, ezt kell tenned, én várok veled.

És csendben vérzek tovább.