Prince of Moonlight - Holdfény herceg 2.fejezet

Prince of Moonlight - Holdfény herceg 2.fejezet

Megjegyzés: Hol voltam, hol nem voltam, rég találkoztunk, van itt még egyáltalán valaki? :)

 1. Nagyon sok mindent alakult át ebben a sztoriban, az eredeti elképzeléshez képest, de akár hiszitek, akár nem (aki nem hiszi, járjon utánam), ez az, ami maradt úgy, ahogy volt. Annyi változtatással, hogy a karakter a jelenlegi szituációhoz csiszolódott de az alap az maradt, bizony-bizony. Lecsóbacsapás jön. Ja, ő az enyém! Nem Junsu! A másik. Én találtam, én csináltam, ihletet a Junsuhoz tartozó háttérbrancs adta. Junsu még mindig Junsu, ez pedig fanfic, semmi több. És most elég is a spoilerből és a blablából. Sicc olvasni!

2. ...És most valami ami rohadtúl nem ide vág - Felhívás! Írjon nekem valaki akivel fangirlködhetek Night Vale fandomban mert körülöttem mindenki immunis rá én pedig fel fogok robbanni és az csúnya lesz! D: 

~ ~ ~

- Vacsorázzunk együtt – mondta a telefon Yoochun hangján. Junsu tartotta a készüléket, a földet figyelte a lába előtt.

- Azt mondtad, forgatsz – merengett, ahogy szaladt a talpa alatt a folyosó.

- Forgatok, de úgy gondoltam, ha tudok szusszanni.

- Az mikor lesz?

- Egy hét. Együnk együtt a jövő hét pénteken. Olyan kaját rendelek, behalsz.

Junsu nevetett.

- Rendben, beírlak a naptáramba.

- Jaj, te fontos ember.

- Menj forgatni – zavarta el barátját, bár Yoochun nem látta, bal kezével még meg is hessegette.

- Jó munkát neked, baby.

- Neked is – mosolygott. A vonal másik végén cuppogtak, majd bontották a hívást, a készülék lágyan pattant, a képernyője elsötétült, Junsu arca vele komorult. Így lépett be a próbaterembe és az elhatározással, hogy ma is ki fogja magából táncolni az egészet.

- Hűha. Durva lehet.

A hang kiszakította a gondolatai közül. Órákig nem állt meg, utána pedig hirtelen le kellett ülnie, nem csinálni mást, csak élvezni az izmaiban nyújtózó, fájdalmasan jóleső zsibbadást. De hirtelen fonalat vesztett és zavart pillantással bámult a felette várakozó magas férfira. Fókuszált és azonosított.

Shane. Beugró, tartalékos, helyettes. „Mindig kell egy B terv”. A menedzsere mondta. Sötétbarna haj, oldalt rövid, felül egészen divatosan kócos, kulcscsont tájékon pólóból kikunkorodó, tintakék nyúlvány, alighanem egy tetoválás szerves része, égszínkék szem, sűrű szemöldök - folytatta az agya a listát - minden próbán itt van, és eddig talán két szót, ha beszéltek, azt is bemutatkozás formájában. Pedig ő beszélget, mindig mindenkivel beszélget és nevetnek együtt, de ez itt új. Junsu ráncolta a szemöldökét, de barátságos mosolya lassan szirmot bontott a szája szegletében.

 - Mi? – pislogott, amin semmiből támadt társasága szemmel láthatóan - vagy inkább füllel hallhatóan -, igazán jóízűt hahotázott.

- Leülhetek? – kérdezte, a kezében tartott bontatlan palack vízzel Junsu balja felé bökött.

Junsu körbenézett. A padló elég nagy volt, a földön fészkelve temérdek elfoglalható területet látott. Nem értette, miért kellene az engedélye, így vállat rántott és mérsékelt biccentés formájában igent mondott, már ha ez számít, nem is az övé a padló.

A férfi keresztezte a lábait, majd az ikszből érdekes csavart kerekítve törökülésben landolt mellette, egészen szorosan, annyira közel, hogy a válluk szinte összeért. Junsu újabb értetlen pillantásokkal fokozta az eddig is döbbentnek mondható többit.

- Van kedved beszélni róla? – bökte meg a vállgömb tulaja, ő pedig egészen finoman meghullámzott a mozdulatra.

- Miről? – helyezkedett, kényelmetlennek érezve a gesztust, a túl nagy közelséget, az idegen hőt.

- Tudom, most biztos az jár a fejedben, hogy micsoda pofátlan fickó ez, hogy idejön és pofázik, fene se hívta, húzzon már el. Biztos van elég barátod, aki meghallgat, meg ilyenek, nem azért vagyok most itt, hogy hirtelen a legjobb haverod legyek, csak arra gondoltam – laza mozdulattal csavarta le a flakonról a kupakot, hogy kortyolhasson a szigorúan buborékmentes ásványvízből – hogy néha sokkal könnyebb beszélni egy idegennek, mint valaki olyannak, aki számít.

- Nem értem.

Junsu figyelte a férfit, aki a távolba függesztette a tekintetét. Nem nézett rá, mégis a zúgó morajlás közepette hozzá beszélt.

 - Dehogy nem.

Shane újra kortyolt az üvegből, ő pedig azon kapta magát, hogy a terem másik végében kuporgó tükörképét figyeli.

A próbaterem lassan kiürült. Az emberek elszállingóztak, ki-ki ment a dolgára.

Junsu dúdolt. Egy régi dal bizsergette a nyelve hegyét, ő pedig nem tudott nemet mondani neki. Engedte, hogy formát öltsön, hogy kölcsönvegye a torkát és emlékeztesse azokra a régi időkre, amit ha mesekönyvek lapjaira akart volna idézni, azt írta volna – tán igaz sem volt. Fura volt, mert a dal évek óta nem kívánkozott elő, most mégis ott volt, a szövege ugyanúgy, mint a formás hangjegyei és ő énekelt, bár észre sem vette, mikor lett a halk dudorászásból tiszta dallam. Cipőinek talpát egymáshoz illesztette, két markával összefogta az orrukat, végigsimított az élükön és mikor kifutott a szólam, elkezdte elölről. A fejében képek váltották egymást, por lepte őket, a színeik mégis élesek voltak és bántók, harsányak és dühítők, fájdalmasak és keserédesek. A dal kicsit elnyomta a zúgást, ha elég hangosan énekelt, mintha nem is fájt volna annyira, vagy csak évek alatt tökélyre fejlesztette saját maga áltatását és elhitte, hogy így van. Ha elég hangos, nem hallja saját lelkének az üvöltését.

Besötétedett. Amíg az ablakokon betalált a lemenő nap fénye, még narancsban úszott a majdnem üres terem. A hatalmas, faltól-falig nyújtózó tükrök megsokszorozták a leköszönő tűzgolyó forró fényét, de ahogy eltűnt a horizonton, magával vitte minden meleg sugarát, s vele ment a világa is.

Junsu ült a földön, a ráterülő sötétségben mintha a dal is könnyebben gördült volna elő a torkából, két óra elteltével az övének támasztott váll sem volt már annyira idegen és fura. Sőt. Egészen kényelmes volt a súlya, a beszökkenő éjszakában a langyos érzése. Milyen különös.

A dallam elhasadt. Középen, egy refrén tájékán hirtelen megpattant. Az addig erőteljes szólamot egy bizonytalan gondolat zúzta porrá, ami Junsu torkából távozott.

- Érezted már, hogy változol? Hogy egyre jobban olyan vagy, amilyen mindig lenni akartál, csak nem voltál rá készen. Aztán… valahogy… a dolgok a helyükre kerülnek. Egy reggel belenézel a tükörbe, és az addigi idegen helyett már te nézel vissza rád. Mindenki látja, mindenki érti, mindenki, csak… az az egy nem, akitől a legjobban szeretnéd, hogy végre… annak lásson, ami vagy, nem annak… ami voltál.

- Mi voltál?

A hang az övénél sokkalta erősebben szólt, kicsit mélyebben, mégis vajpuhán.

- Gyerek. Azt hiszem.

- Amikor kicsi voltam, az anyukám Puffancsnak hívott.

Junsu gurgulázva nevetett egy rövidet, majd ijedtében saját tenyerével fogta be a száját. Nem akart udvariatlan lenni, sem bántó, de amikor a férfi vele nevetett, ismét helyet engedett ezúttal egy széles mosolynak.

- Miért?

- Mert nagyon kövér baba voltam. Azt mondták, úgy néztem ki, mint azok a rózsaszín, pillecukor puffancsok. – Ketten kacagtak. – Mai napig az egész családnak Puffancs vagyok. Egyhetvennyolc vagyok, kínosan figyelek a súlyomra már hosszú évek óta, táncolok, edzek, néha reggelente futok, úszom és nagyon hiányzik a biciklim. Ezzel csak azt akarom mondani – köszörülte meg a torkát a fiatal férfi – hogy a szeretteink néha…

 - Értem. – Junsu ismét mosolygott, puha volt és merengő.

- Olyan ez, mint egy skatulya.

- Egy nagyon kicsi doboz.

- Pontosan.

- Nem fair.

- Az élet nem az.

- Szorítja a vállamat, nem tudom kinyújtani a lábam, kinőttem, ilyenkor mit kellene csinálnom?

- Ha tudnám, akkor már nem lennék Puffancs.

-  -  -

- Nem készültem sztárok vendéglátására.

Junsu ült a kétszemélyesnek alig nevezhető kanapén és igyekezett nem teljesen zavartan pirulni. Házigazdája az apró hűtő előtt térdelt – és amikor a hűtőre nézve aprónak bélyegezte, azt tényleg úgy is értette. Apró. Ezer éve nem látott ilyen hűtőt, szállodákban a minibár ekkora, éppen ezért volt komikus a magas, széles vállú férfi, ahogy térden állva próbált a mélyére nyúlni.

- Nekem a víz is jó – biccentette oldalra a fejét. Megpróbálta megsaccolni, meddig képes még Shane belemászni abba a mini kaszniba. Lehet, hogy majd eltűnik, mint abban a mesében, aminek a címe nem jutott az eszébe, de egy egész falka gyerek kirándult át egy másik világba egy öreg szekrényen keresztül, és volt ott valami banya is. A dallama viszont szinte azonnal beugrott, így dúdolni kezdte.

- Long Islandi jeges tea… ízű izé! – kiáltott fel a férfi, majd diadalittasan előhúzott két dobozos italt. – Előre kevert, de nagyon finom! Megfelel, Mr. Sztár?

- Nem vagyok – mosolygott még mindig zavartan Junsu – de szeretem a teát.

Eltelt pár perc. Nem több mint tizenöt, lehet, hogy húsz, és Junsu félárbócra ereszkedett szemhéjjal meredt lassan már üres pohara mélyére. A magas nyakú üvegben akkorra csak a dundi jégkockák maradtak, az áttetsző, aranybarna italt már percekkel azelőtt leszürcsölte róla a kacskaringós, kék szívószál segítségével. Már csak a jég eresztette cseppeket szipkodta fel.

- Ez nagyon finom. Nagyon, nagyon finom. – Úgy bűvölte a poharát, mintha szerelmet készülne neki vallani, ujjaival a szívószálat pödörgette. – Hmmm… finom. Alkohol van benne! – rikkantott, különösen kacskaringós hangsúllyal. – Ezek isznak. Mindig isznak, de mindig csak olyasmit akarnak adni, amitől az embernek ráng az arca és büdös, de ez itt nagyon, nagyon finom!

A mellette ülő Shane szemöldöke lassan haja peremét súrolta. Olyan magasra szökött fel a homlokán, hogy szinte egybeolvadt gesztenyeszínű, óvatosan hullámos tincseivel.

- Te jó ég, leitattalak.

Saját pohara szintén üres volt, de ellentétben vendégével, rajta meg sem látszott az elfogyasztott koktél. Nem ivott sűrűn, az élete volt a tánc és ebbe nem fért bele, szerette, ha úgy mozognak az izmai, ahogy ő akarja és egy átmulatott éjszaka után mindig sztrájkba léptek, így csak nagyritkán engedte meg magának az italt. De azon szerencsések közé tartozott, akiknek a szervezete nagyon jól tolerálta az alkoholt, vagy egyszerűbben szólva – neki meg sem kottyant. Szemmel láthatóan a szívószálával lamúrozó Junsu viszont azok táborát gazdagította, akik már a dugót megszagolva is macskajajjal ébrednek.

 - Neem… – mondta a fiú a fejét ingatva. A nyakán hordott, most fura módon tekegolyónak érzett valami érdekesen kavargott, néha azzal fenyegetve, hogy egész testét magával rántja a dohányzóasztal és a kanapé közötti szakadékba.

 - Basszus, basszus, ebből gáz lesz. Nincs holnap semmid, ugye? Úgy értem tudom, hogy délután van próba, de ugye nem csinálsz semmit reggel? Anyám, ha ez a pár deci így tarkón cseszett, akkor reggelre olyan leszel, mint egy zombi. Egy cuki zombi hülye Beckham séróval, de attól még zombi. Aztán mondasz valami hülyeséget élőben, mit tudom én, a legutóbbi smárt a parkolóban, a menedzsered rájön, hogy én nyírtam ki az agyad és kiutasítanak az országból…

Ujjai gondterhelten szaladtak a hajába, majd onnan a tarkójára. A hirtelen rátörő paranoián azért elnevette magát, és most a vele szemben ülő, szívószálat rágogató Junsun volt a sor, hogy csodálkozzon egyet.

- Nem szoktam smárolni – közölte ijesztő őszinteséggel a Susuban cirkuláló szolid mennyiségű alkohol, ehhez a fiú jól trénelt hangszálait véve kölcsön. A kijelentés elég volt ahhoz, hogy eltérítse vendéglátóját a megkezdett ösvényről és a feje asztalbacsapdosása helyett másra fókuszált.

- Ugyan már – ráncolta a homlokát Shane, szinte puffantva reagálva az infóra. – Azt mindenki szokott. Néha, legalább.

- Én nem – közölte Junsu egy koktél ízét hordozó jégkocka gömböt szopogatva, ettől furán tele szájjal, tompán gurgulázva szólt. – Én bogyóka vagyok. Édes meg mézes és merénylet. – A sikkanós jégdarab kicsusszant az ajkai közül, mandinert vett a pohár kerek szájáról, majd szép ívben landolt a másik férfi jobb lába előtt, aki nem zavartatta magát, zoknijával, mintha mi sem történt volna, belepréselte a fagyott vízpöttyöt a szőnyegpadlóba, ezzel megnevettetve Junsut. – Bogyóka, aki réteket szed a virágokon, meg bolond…

- Ez bebaszott, kész. Elittad az agyad, engem meg fognak ölni – temette az arcát a fél tenyerébe, de a rátörő kurta pánik után óvatosan sandított ki saját ujjai közül. – Ki mondta ezt neked?

- Melyiket?

- A bogyókat, réteket, meg – hadonászott már a szabad kezével, fura fodros felhőket kanyarintva a levegőben – hogy bolond vagy.

 - Á... Nem mondják. Szeretnek engem, nem mondanák soha, hogy bolond vagyok. De tudom, hogy gondolják, nem mondják, de én tudom, hogy gondolják, de azt nem gondolják, hogy én gondolom, hogy ők mit gondolnak. JS. JunSu, Just Stupid. Susu bolond, ari, de bolond.

 - Susu.

- Az én vagyok. Annyit jelent, hogy – a kis, hülye, bolond barátunk.

 - Ezt jelenti?

 - Nem szó szerint, de végül is igen.

 - Azt akarod nekem mondani – tette fel a kérdést, a tétovázás halvány jele nélkül Shane – hogy még soha nem csókolóztál senkivel?

 - Persze, hogy de! – Susu újabb jégkockát készült kihalászni az ujjaival, de a mellette ülő férfi jótékony félmosollyal kivette a kezéből a poharat és az asztalra csúsztatta, elég távol ahhoz, hogy Junsu biztonsággal érte tudjon nyúlni és csak remélte, hogy nem kockáztatja meg visszaszerezni. Nem volt sem jós, sem jövőlátó, mégis megjelent a szeme előtt a vízió, ahogy Junsu előrehajol, majd elveszti az egyensúlyát és ezzel a fura, földöntúli vigyorral a képén megfejeli az asztal szélét és begurul a fotel alá. Egy varrat a homlokán tényleg hab lenne a tortán, és majd magyarázkodhatna fűnek-fának, hogy csinálta ki a show sztárját egyetlen pohár, megközelítőleg 6 százalékos alkohol-tartalommal bíró gagyi koktéllal. Bárki bármit mond, hogy a negatív reklám is reklám, ez akkor sem tenne jót éppen csak bimbózni kezdő karrierjének.  – Például egy lánnyal. A barátnőmmel. Vele. De az nem igazán érvényes – rántott vállat Junsu, fél szemmel a pohár felé kacsintgatva.

 - Miért? – kérdezte Shane, finoman torpedózva körül azt a bizonyos hajót, amit rejtőzni sejtett.

 - Hát mert nem velük akarok.

 - Velük, mármint…

 - Nem beszélek ilyesmiről, ez olyan… marketing dolog.

Junsu csuklott. Két kezével gondosan haja igazgatásába kezdett, bár Shane-nek nem volt szíve megmondani, hogy minden egyes mozdulattal ront a dolgon, valahogy mintha még Junsu hajszálai is pityókásak lettek volna. Ahány szál, annyi felé meredt a fején.

 - Jól tartok titkot – közölte, félig suttogva, tenyere takarásában.

 - Azt mindenki mondhatja.

Junsu dúdolni kezdett. Pár bugyuta sorocskát, nem is igazán szerette. A túl dallamosra gyúrt, éppen aktuális popslágert reggel hallotta a rádióban vezetés közben és többször eszébe jutott a nap folyamán a refrénje, azt mondják, ez az igazi sláger, neki akkor sem tetszett.

 - Bebizonyíthatom. - Csak egy rövid mozdulat volt. Bugyuta csusszanás a műbőrkanapén. A térdük hirtelen összeért, a vállaik egymásnak koccantak. A dal továbbra is ott vibrált Junsu ajkain, bár elvétette az ütemet, megcsúszott a ritmussal. – Vagy… – a soron következő strófa elkopott, a hangok egyre halkabbak lettek, már csak tátogta „for-ev-er” – tartogatod valakinek a csókodat, Mr. Sztár?

Elgondolkozott rajta, mielőtt válaszolt.

-  Nem.

- Olyan… bénán érzem magam.

A férfi a lépcsőfordulóban állt, háta szolidan a falnak támasztva, egészen szorosan a sarokba húzódva, éppen mint aki rejtőzködik, talán mert pontosan azt teszi. Fekete atlétában, sötétkék háromnegyedes nadrágban nem mondhatni, hogy rejtőszínekkel bírt a törtfehérre mázolt falak között,  ő mégis igyekezett szinte láthatatlan lenni.

 - Én… - Junsu köhintett, leszegett fejjel nézte fekete-banánzöld csíkokkal átszőtt tornacipője orrát, ovális formákat rajzolva vele a linóleum padlóra. Csupasz tarkóján kövér verejtékcsepp szaladt végig. Talán a tánc, talán csak egyre növekvő zavara okozta.

 - Itt bujkálok és várok, hátha lépcsőn jössz lift helyett, nevetséges.

Junsu a fejét rázta, még mindig makacs módon bámult lefelé. Suttogott. Ólom volt a nyelve, kőből pedig a szavai.

 - Nem az.

Pír futott végig az arcán. Igazi, mély, sötétpiros, már-már bordó pír és a férfi nevetett.

- Csak egy kérdésem volt – rekedten csengett a mondat vége - de azt hiszem, kaptam rá választ. – Az egyikük színjózan volt, a másik mocskosul részeg, a csókra, amit őszintén hívhattak ártatlannak, mégis mind a ketten emlékeztek. – A lehetőség adott. Ha szeretnéd szétrúgni a seggemet, hogy visszaéltem a helyzeteddel, állok elébe. – Méretes keresztet rajzolt a levegőben a hátsó fertályára, hogy Junsu nehogy célt tévesszen.

Junsu kacagott, ha csak egy pillanatra is, de elszakadt a padlótól, hogy a másik szemébe nézhessen. Annyira kék volt az az írisz, olyan élénk és csillogó. Különös dolgokat látott benne, egy olyan tükörképet, amire mindig vágyott. Remegett érte, hogy ne lássák gyereknek. Igen, néha elkalandoztak a gondolatai, és válaszolt egy kérdésre, amit fél órája vagy soha fel sem tettek. Igen, néha dalra fakadt és csak arra eszmélt, hogy körülötte néma csend és egyszeriben bohókás pillantások kereszttüzében ült, s igyekezett nem észrevenni, rajta mosolyognak. Igen, néha egyszerűen nem értette maga körül a világot és kellett valaki, aki lefordítja, úgy adja át a szavakat, hogy azok könnyen kóstolható formát kapjanak… De nem volt gyerek. A teste már réges-régen felnőtt álmok után sóhajtozott, a szíve zakatolt, hogy végre meghallják a ritmusát. Hányszor, de hányszor próbálta megmutatni, mennyire nem Susuka már; még ha el is veszik néha-néha a saját világában, belepusztul, hogy valaki más világának a teljes értékű, egészen és felnőtt része lehessen, álmokkal, vágyakkal, igazi, tapintható, érezhető, hús és vér része. Amit kapott, az mégis csak egy színes, szalagos játék, amit forgathat az ujjai között. Üveggolyó. Búgócsiga. Papírsárkány. Ez való a gyerekeknek, ez járt Susukának.

Soha nem néztek még rá így, ennyire kíváncsian, éhesen, párás pillákkal. Vagy csak túlságosan elfoglalt volt, hogy észrevegye, kell valakinek. Lehet, hogy megint egy másik univerzumban bolyongott ahelyett, hogy kinyitotta volna a szemét, de most itt volt és fél méterre tőle, valaki végre őt látta. Szinte fellélegzett tőle. Mintha széttépte volna a gubót, amiben eddig szorongott, bolond Susuka papírmasé ketrece fecnikre szakadt és végre vehetett egy teljes tüdős levegő kortyot.

Bizonytalan volt az első lépés, tudatosabb a második, a férfi előtt állva a bátorság ugyan kiszaladt a lábaiból, de milyen szerencse, egy pár szépen formált kar szorosan fogta a derekát, és keményen tartotta is, miközben egyetlen mozdulattal a sarokba forgatta.