Daniell 9. kötet 6. fejezet - Apu
Megjegyzés: Ahogy ígértem. ^^ Jó olvasást!
~ ~ ~
Úgy kezdődött, hogy Daniell hazaérkezett. A nappaliban ültem és néztem
a tévét, amikor fordult a kulcs a zárban és én elrepítettem magam mellől a
szőrzsákot, mert a tény, hogy engedtem, hogy a combom mellé fészkelje magát,
Daniell szemében félreérthetővé vált volna és kedvesem, mert olyan kis forrófejű,
még téves következtetéseket vont volna le abból, hogy jómagam és a Perec névre
hallgató, aljas szőrcsomó, együtt sziesztázunk. Tehát Daniell megjelent. A
hangja jólesett, a csók, amit kaptam tőle, még jobban, aztán gyomorba rúgott. Na
nem formás lábát használta rá, inkább az ajkait.
Közölte, hogy édesapjának is feltálalta a nászt, noha más körítéssel,
mint anyujának tette, de a családfő rábólintott, még egy mosolyt is produkált,
majd közölte, ott lesz az eseményen.
Tessék, Ryu, nem kedvenc foglalatosságod a keresztrejtvény, ezt
mégis neked szánták. Függőleges, tizenhat betű – ez így túl egyszerű. Adott
nekem három, dilemmázásokkal teli nappalt és két, hellyel-közzel átvirrasztott
éjszakát, amíg pro és kontra mindent végigvettem, de az eredmény, amire rendre
kifutottak a szálak, sehogy sem tetszett. Az a baljós sejtésem volt az üggyel
kapcsolatban, hogy Daniell édesapja boldogan rábólintott a dologra és mivel
tőlem kivételesen nem várható el, hogy az utolsó pillanatban lemondom és nem
jelenek meg a saját udvaromban – remélem legalábbis, nem számít rá – így marad
a másik variáns, hogy ő lesz az, aki majd az utolsó utáni percben értesíti róla
egyetlen fiát, hogy mégsem tud eljönni. Az pedig olyan elemi erővel fogja
nyakon vágni a mi nagy napunkat, amibe nem is merek belegondolni.
Ismerem Daniellt, ha ez bekövetkezne, nyelne kettőt és azon lenne, hogy
ez ne rontsa el azt a napot, de mindenki tudja, hogy ez nevetséges. Semmi nem
maradna belőle, csak egy keserű íz és mi soha nem lennénk képesek boldogan
felidézni. Lehet, hogy ez valakinek jó, de nem neki és még annyira sem nekem,
így hát?
- Te jó ég, mégis mit művelsz?
Szedd már össze magad, az ég szerelmére! – pirítottam magamra, mert még nekem
is nevetséges volt, ahogy a felhőkarcoló tövében álldogálok, s csak épp a kezem
nem tördelem lányos zavaromban. Miért? Felnőtt fejjel miért nem egyszerűbb a
világ?
Sóhajtottam és hozzá még kettőt, majd egy harmadik mély levegővel
becéloztam a bejáratot.
Belülről legalább annyira mutatós volt az épület, mint amennyire az
kívülről is. Naná, egy olyan cég, ami ekkora nevet szerzett a szakmában
újításaival és monumentális projektjeivel, annak adnia kell magára, az a
bizonyos első benyomás fontos. Hatalmas üvegtáblák, a plafonról logó megannyi,
csavaros indának tetsző fénycső. A recepciós pulthoz lépve rögtön elém pattant
egy fiatal férfi, fülében head-settel és extra udvariassággal megtudakolta,
kihez jöttem, várnak-e valahol. Hitetlenkedve mondtam ki, hogy időpontom van
Lewis Howardhoz. Bizony. Pedig nem hantázom. Én magam kértem, de az csak egy
dolog, a legnagyobb megdöbbenésemre kaptam is drága idejéből fél órácskát és
nem 3012-re tűzte ki találkánk időpontját. Akár elő is ránthatnám a szekrény
aljában, dobozban tárolt optimizmusom és mondhatnám, hogy szintet léptünk,
drága szerelmem édesapja és én már „jó ismerősök” vagyunk, de inkább hagyjuk el
a jót, és az ismerős rangjával is bánjunk csínján Fogadott, én pedig megyek,
egyelőre örüljünk ennek, a többit meg pár perc múlva úgyis megtudom.
Azt is hihetném, hogy randevúra megyek. A liftben felfelé tartva azon
kaptam magam, hogy a nyakkendőmet igazgatom, hajamat ellenőrzöm a tükörben.
Csak tudnám, minek. A „megfelelés vs. nem megfelelés” csatája nem azon dől el,
hogy megy-e a zoknim a cipőmhöz… egyébként természetesen igen. De ez a meccs
már le van játszva, sokszorosan. Köztudott, a legrosszabb tulajdonságom
mézszőke és ezüst szemű, és ezen sem most, sem a jövőben nem kívánok
változtatni. Nem és kész.
A felvonóból kilépve eltéveszthetetlen volt az irány, vagy az én sas
szemem szúrta ki a névtáblát ijesztő messzeségből is, mindenesetre betájoltam,
merre kell haladnom tovább. A szobája ajtaja előtt botlottam az utolsó ütközőbe,
a szigorú frizurás, harmincas nő személyében. Bár inkább volt megálló, mintsem
tényleges akadály. Rutinszerűen kérdezte meg tőlem jövetelem okát, én pedig
biztosítottam róla, egyeztetett találkára vagyok hivatalos, s miután ezt ő is
igazolta, bebocsájtást nyertem személyesen Lewis Howard irodájába. Ah, én
szerencsés halandó, kitárult előttem az oroszlán barlangja, kezemben egy csokor
petrezselyemmel, ezüst tálcával, lám, beléphetek.
Ő maga minden kétséget kizáróan kiélvezte a hazai pálya előnyeit.
Amennyire adott nekem némi biztonságérzetet, amikor ő jött hozzám, ugyanúgy
rajta is láttam, hogy a saját környezetében sokkalta otthonosabban, már-már
felszabadultan mozog. Az ablaknál álldogált, de beléptemkor megfordult,
köszöntött, majd kurta mozdulattal rögtön hellyel is kínált, melyet én az
udvariasságon túl inkább értelmeztem egy afféle „térjünk is a lényegre”
mozzanatnak. Szívesebben álltam volna. Nem tudom, miért. Úgy éreztem, jobban esne, ha nem kellene ülnöm, de mégsem utasítottam vissza a kimért
kedvességet, talán mert rajta is láttam, hogy éppen készül visszasüppedni a
székébe.
Nem beszéltem vele azóta, mióta eljött hozzám. Akkor azt hiszem a
kelleténél még jobban is elmélyedtünk a közös ügyeinkben, kitárgyaltunk mindent
és ehhez irreális mennyiségű őszinteséget is használtunk, más egy élet alatt
nem halmoz fel annyi nyílt gondolatot, mint mi tettük az alatt a szűk órácska
alatt, azt remélve, hogy ez lesz életünk első és utolsó ilyen típusú
beszélgetése. Ő talán az iránt fohászkodott, hogy aznap, munkám végeztével, kilépve
az irodából találjam magam A: egy másik dimenzióban, B: egy új hímnemű karjaiban,
C: ha jobb nincs, a busz alatt. Én meg csak reméltem, hogy történik valami, minek
folytán nem kell újra igazmondási gondolat-maratont ülnöm vele és lám, mégis
itt vagyunk.
Különösen hatott rám, hogy nem láttam rajta kíváncsiságot. Fürkésztem
a vonásait, de vagy nagyon jó a maszk, vagy tényleg nem csigázta fel, miért
szeretnék vele beszélni. Éppen nyitottam volna a számat, hogy belekezdjek a
mondókámba, azzal a felkiáltással, hogy nem szeretném rabolni az idejét, így
csapjunk is a lovak közé, de mielőtt megszólalhattam volna, a fiókba nyúlt és
sietős mozdulattal dobozt csúsztatott elém.
- A feleségem küldi – hadarta,
majd igyekezett valami mással foglalkozni, sűrűn tekingetni az asztalán
várakozó aktahalmok címkéjére, mintha az előbbi meg sem történt volna.
- Köszönöm – tagoltam, bizonytalan mozdulattal nyúlva a doboz után. Egyszerű,
barna papírdobozka volt, talán kétszer akkora, mint egy doboz cigaretta.
Tetejét áttetsző ragasztószalag fogta össze, súlya alig nyomott valamicskét. Sejtelmem
sem volt, mi lehet benne, de nem akartam ott kinyitni, így csak az ölembe
tettem és feszülten vártam a következő lépést. Szemlátomást ő is így volt
ezzel. Én filóztam, mióta bratyizunk annyira, hogy postást játsszon nekem, ő
meg minden bizonnyal megpróbált megröntgenezni a szemeivel. Adtam már hálát
érte, hogy Daniell nem tőle örökölte őket?
- Most biztos arra gondol, miért hoztam el.
A franc. Már a fejembe is lát!
- Ha már volt annyira nyílt, hogy felhozta, igen. Valóban arra
gondolok. Megkérdezhetem, miért?
A grimasz, ami megjelent az arcán, túl Danielles volt ahhoz, hogy ne
szülessen egy verejtékcsepp a homlokomon.
- Nem vagyok kicsinyes és
gyerek sem vagyok. Ha a feleségem kér tőlem valamit, megteszem.
- Értem. Akkor hát köszönöm,
bármi is van benne.
- Nem tudja, mi az?
- Fogalmam sincs.
- Hm. Az sem lepne meg, ha üres
volna.
Önkéntelennek éreztem a megjegyzését és a fintort is, ami követte.
- Biztos nem az. Nem látom
okát, miért kapnék egy üres dobozt.
- Lehetséges, hogy az én kedves
feleségem engem leckéztet ilyen módon. Megkér, hogy hozzak el egy papír
dobozkát és adjam oda, aminek én persze nem örülök, ennek apropóján hátha
eldühöngöm, hogy engem használ futárnak, ön majd mélységes együttérzést
tanúsít, ki tudja miért?
Reflexből válaszoltam meg a talán költőinek szánt kérdést.
- Férfiúi szolidaritásból.
- Jó! Mondjuk abból, így máris
elérte, hogy a szokásos témától elkanyarodva beszélgetésbe elegyedjünk mi
ketten.
- Ha ez valóban így van, úgy el kell ismernem, nagyon rafinált –
bólintottam elismerően ő pedig nevetett, de csak roppant visszafogott módon.
- Nem. Csak nőből van és a nők
gyárilag képtelenek arra, hogy ne kombinálják túl a dolgokat. Harminc éve
vagyok nős és a feleségem a mai napig képtelen arra, hogy azt mondja – Howie,
vedd meg nekem azt ott a kirakatban, mert imádom, és azt akarom kapni a házassági
évfordulónkra. Nem, inkább hetente eljárunk arra, megnézzük, ő megcsodálja,
sóhajtozik, persze én nem értem, nem jegyzem meg, nem is sejtem, hogy figyelnem
kellene, utána pedig jön a lavina, mert „tudnom kellett volna”. Nem képesek
egyenes beszédre.
Fogalmam sem volt róla, mit válaszoljak. Ha egyetértek, jöhet a „maga
nem tudhatja”, ha meg közlöm, hogy a témában nem vagyok kompetens, lévén a
másik oldalon játszom, még azt hiheti, hogy a szexualitásomat tolom az arcába,
így merő óvatosságból, de vele nevettem, persze továbbra is roppant finom módon
és miközben hirtelen eszkábált művidámságomat igyekeztem megfelelő szinten
tartani, egyre csak az járt a fejemben, mi történhetett? Itt ülünk, nevetünk és
még nem láttam, hogy az asztal alá rejtve jobb kezében szigonypuskát
szorongatna. Lehet, hogy nem kellene túlmisztifikálnom a dolgot? Szimplán csak
jó kedve van? Úgy tűnt, egy igazán emberi pillanatában sikerült találnom és ki
tudja, talán ez még jól is elsülhet.
- Meglep, hogy nem kérdezte meg
a jövetelem célját. - Már meg is szokhatnám, hogy ő és én őszintézünk, akkor
meg miért ne mondjam ki kerek perec? Komolyra váltottam és vártam a hatást.
- Azt hiszem, tisztában vagyok
azzal, miért van itt. – Ő is eltüntette a mosolyát, majd asztaláról felvéve egy
igazán elegáns, arany betétes tollat, forgatni kezdte az ujjai között.
- Én is azt hiszem.
- Ennek ellenére, hallgatom.
Figyeltem a golyóstollal játszó ujjait, majd inkább kerestem egy
távolabbi pontot, egy szilárdabbat, amire tekintetemet függesztve könnyebben
beszélek majd. Vettem egy mély levegőt, kihúztam magam, megnedvesítettem az
ajkaimat.
- Tartozom önnek egy bocsánatkéréssel.
- Valóban?
- Igen. Szavamat adtam rá, hogy
igyekszem a lehető legkevesebbet, nyersen szólva, a szeme elé kerülni és nekem
nem szokásom megszegni az ígéreteimet. – Amikor rápillantottam, láttam, hogy őt
még mindig a toll köti le, de megkeményedő vonásaiból tudtam, hallja, amit
mondok. - Örültem, hogy Daniell érdekeit szem előtt tartva sikerült dűlőre
jutnunk egymással, nem szeretnék letérni erről az ösvényről. – Fura, hogy
bármit mondtam, bármennyire is igyekeztem hangsúlyt váltani, újra kisiskolásnak
éreztem magam. – Tudom, hogy ez szöges ellentétben áll mindennel, amiben ön és
én megegyeztünk, de én mégis szeretném megkérni rá, hogy jöjjön el az…
alkalomra. Daniellnek fontos. Nagyon fontos, hogy a családja vele legyen ezen a
napon, hiánytalanul, egészen. Nem érezné teljesnek ön nélkül és én azt akarom,
hogy ő boldog legyen. Ezért kérem uram, tiszteljen meg minket a jelenlétével. –
A szemébe néztem, és bármennyire is nehéznek éreztem a kemény tekintetét, addig
vártam, amíg nem emelte rám, s mikor végre megtette, álltam a pillantását. -
Tudom, hogy sokat kérek, de igyekezni fogok, hogy semmilyen szinten ne hozzam
önt kellemetlen helyzetbe – és éppen belekezdtem volna az újbóli fogadkozásba,
amikor leintett.
- Nincs rá szükség, hogy bármit
ígérjen nekem – rázta meg a fejét, a toll visszakerült az asztalra, egy fehér
dosszié tetejére. - Elmegyek.
Egyszerűen lemerevedtem. Számoltam én sok mindennel, de ez a verzió nem
volt közöttük. A beleegyezéssel záródó alternatívák egyike sem volt ennyire
játékosan könnyű, ilyen pofon egyszerű.
- Tessék?
Kiült az arcomra, átformálta a vonásaimat a hirtelen ért sokk. Ő
egyenes ajkakkal, hangszínében a változás halvány jele nélkül válaszolt nekem,
míg én levegőhiánnyal küzdöttem, remélem jól kozmetikázva azt.
- Megígértem a
fiamnak, a
feleségemnek, aztán hétköznap délelőtt, bár nem szokása, beesett a lányom és ő is
megesketett, hogy ott leszek, így ez a kérés a negyedik a sorban. Nekik is megmondtam, amit önnek is – ha ez
hiányzik a fiam boldogságához, én ott leszek.
Megjött a hangom.
- Meglepett – vallottam be,
talán a szám is tátva maradt egy röpke másodpercre.
- Őket is – bólintott.
- Akkor csatlakozom a
csodálkozók táborához – közöltem, szinte pislogás nélkül meredve rá.
- Legyen üdvözölve – biccentett
nekem.
- Köszönöm – és ez volt a pont,
ahol biztosra vettem, hogy mindjárt dalol az ébresztő és én felkelek az ágyból,
és miközben álmatag szemekkel vetkőzöm, hogy a zuhany alá álljak, azon fogok
gondolkozni, hogy lehet ilyen hülyeségeket összeálmodni. De nem történt meg.
Sem abban a percben, sem a szorosan utána következőben nem jött a várt tralla. –
Nem is tudom, mit mondjak.
- Kisegítsem pár lehetőséggel?
- Köszönöm a kedvességét, azt hiszem, nincs rá szükségem. Mihelyst
megbirkóztam a ténnyel, hogy feleslegesen készültem érvek halmazával, rögvest
rátalálok majd a megfelelőre és szívből megköszönöm a válaszát. Ezek után nincs
miért tovább rabolnom az idejét – mosolyogtam és őszintén. - Örömmel látjuk.
Ő pedig bólintott.
Mindig azt hiszem, az éveim száma adott már nekem némi bölcsességet.
Nem vagyok még kilencvenöt, hogy majdhogynem egy évszázad tapasztalata
ücsörögjön a vállamon, de megéltem egyet s mást, így azt gondoltam, azért
bizonyos dolgokat már tudok. Ennyi év alatt azt mégsem sikerült
elsajátítanom, hogy hallgassak. Hogy néha csak fogadjam el, ami van,
magyarázatot nem kérve, a miértet nem keresve, csak fogadjam el és örüljek a
pillanatnak. Ezért fordultam vissza az ajtóból, ezért kértem még egy percnyit
Lewis Howard több mint értékes idejéből.
- Ne haragudjon uram, de tudom,
ha most nem teszem fel ezt a kérdést, napokig töröm majd rajta a fejem. - Becsukta
a dossziét, amit éppen csak abban a pillanatban kezdett volna el olvasni.
Homlokán fél tucat ránc kért helyet, vékony ajkait egyenes vonalra húzta. –
Miért?
Eltolta magát az asztaltól, a széke több teret kapott, kicsit megdöntötte,
elhelyezkedett, talán gondolkozott, fogalmazta a választ, én pedig az ajtóban
állva, féloldalas mosollyal vártam a feleletét.
- Beláttam az igazát sok dologban, megértettem, amit mondott,
Ishigorou-san. Nem szégyellem beismerni, a kettőnk között folytatott
beszélgetés után át kellett értékelnem a dolgokat. Bőven volt min gondolkoznom.
Szeretem a fiamat és nem akarok én lenni, aki a boldogsága útjába áll,
pontosabban nem akarom, hogy engem tartson annak. Ezért ha Daniellnek
esküvősdit van kedve játszani, ám legyen, én nem fogok beletenyerelni. Amikor
gyerek volt, elég elfoglalt voltam, ritkán jutott időm rá, nem dől össze a
világ, ha most kicsit játszom vele. Végső soron kinek árt ezzel? Ha már most
éli élete lázadó szakaszát, talán még ez is belefér. Nem történik semmi
helyrehozhatatlan, ez úgysem egy igazi házasság.
Álltam az ajtóban és csak néztem a kezem. Markoltam a kilincset,
annyira, hogy ujjaim elfehéredtek a gombon. Nem volt erőm válaszolni, nem volt
erőm rákontrázni. Úgy éreztem magam,
mint akit most löktek a mélybe a szikla pereméről, de a becsapódás nem ölte
meg, csak porrá zúzta minden csontját és most millió sebből vérezve várja, hogy
végre elragadja a sötétség. Az ajkaimra erőltettem egy mosolyt, biccentettem és
becsuktam magam mögött az ajtót. Üveges tekintettel léptem el az íróasztal
mellett, a felvonó éppen a szinten volt, így a távozók után be is léptem.
Lassan pörögtek az emeletek, tekintetem a számlapon függött, szinte könyörögtem
azért, hogy gyorsítson. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, hogy hiába próbálom mély
kortyokban nyelni az oxigént, képtelen vagyok vele megtölteni a tüdőmet. Ki
akartam jutni. A zsebembe nyúltam, szerettem volna leitatni a homlokomról a
nyirkos verejtékcseppeket, de zsebkendő helyett a telefonom akadt az ujjaim
közé, elővéve kékes fényénél görcsbe rándult a gyomrom. A vonal élt, a másik
végén pedig valószínűleg Daniell hallgatta végig az iménti bájos közjátékot.
Megremegett a kezem, csak lenyomtam a gombot, hogy bontsam a kapcsolatot.
* * *
- Engem nem zavarsz, Ryu, tényleg és ne érts félre, amikor azt
kérdezem, basszus, nem akarsz hazamenni?
Numata Seiki állt a kanapé mellett, amin ültem. Ugyanazt csináltam,
amit már órák óta, bámultam a semmibe.
- Kidobsz? – kérdeztem tőle
kurtán, ő pedig kaffantott.
- Francokat doblak!
- Zavarok? – folytattam a
találgatást, mire újfent felhördült.
- Dehogy!
- Akkor? – függesztettem a
tekintetem az üres üvegre, aminek a tartalmát ugyan elfogyasztottam, valami oknál
fogva, a fene essen bele, mégsem voltam részeg, de még spicces sem.
- Egyszerűen csak úgy érzem,
hogy kurvára haza kellene menned. Tudod, hogy van szobám, amit fel tudnék neked
ajánlani, így éjfélhez közel, valahogy én mégis nagyon úgy érzem, hogy neked
most haza kellene húznod a beledet.
- Nem tudom, miből gondolod ezt
– válaszoltam színtelen hanghordozással, üres poharamat szorongatva tovább.
- Nem is sejted? – grimaszolt egyet. – Talán hogy idestova négy órája
itt ülsz, megittál egy üveg töményet, de egyetlen szót sem szólsz, nem pofázol,
még csak nem is picsogsz, csak ülsz és nézel ki a fejedből és én a nyakamat
tenném rá, hogy a szőkével van valami, de hogy nem sírod el ennyi pia után sem,
abból arra tudok csak gondolni, hogy kurva nagy gebasz van és mivel azt csak
ketten tudjátok megoldani, húzd haza a beled!
Igaza van. Idejöttem hallgatni. Fáj, és ha fáj, mindig itt találom
magam. De most nem volt kedvem hozzá szólni. Itt ülök, mint egy hülye, mert
fogalmam sincs, hova mehetnék a kínommal, de úgy haragszom rá, talán annyira,
mint Daniellre, mert a titok ugyanúgy az ő bűne is és ezért meg tudnám fojtani,
nem is kellene a kurva kanálba a víz, elég lenne maga a kanál, sőt egy sima
rajzlap is elég lenne hozzá. Dühös vagyok Seikire, mert elárult és szeretném
kiönteni a szívem, de előtte a fejére olvasni, hogy becsaptál, te szemétláda,
hagytad, hogy akit szeretek, egyedül menjen neki egy olyan dolognak, ami… Mindegy,
mert még erre is képtelennek érzem magam, így csak ülök és ahogy mondta,
kussolok.
Asuka megjelent. Pizsamában volt, puha, fehér flanelben. Hozzám
hajolt, vállamra simította vékonyka tenyerét.
- Megágyazok, jó? – suttogott
és én rábólintottam.
- Faszt! – dörgött Numata
Seiki. – Nem ágyazol! Haza kell mennie, látom rajta, hogy kurvára dolga van,
szóval ne készítgess itt neki fekhelyet, meg mit tudom én, menjen haza!
Asuka rosszalló pillantása is lepergett paprikás exemről. A fiú
megpróbált csúnyán nézni, de Numata Seiki túl elszánt volt hozzá, hogy hasson
rá a szigor, így tünékeny szerelme csak elillant mellette és ígéretéhez híven
eltűnt az ajtó mögött, feltételezem az ágyneművel szöszmötölni.
- Pihennem kell – mondtam bágyadtan, de nem indította meg.
- Pihenj otthon – válaszolta.
- Szóval mégis kidobsz. Szép kis barát vagy – mormoltam az orrom
alatt. Lehet, hogy mégis volt rám némi hatással az elfogyasztott ital, tompa
voltam, a gondolataim pedig kellemesen homályosak. Persze nem annyira, hogy ne
halljam újra és újra a fülemben Daniell apját, de valahogy a zúgáson keresztül
elviselhetőbb volt.
- Baszódj meg, barátom. Soha
nem dobtalak ki. Nem is foglak. Csak most. Mégpedig azért, mert rohadt jók a
megérzéseim, mindig jók, mindig igazak, Asuka is megmondhatná, ha most éppen
nem lenne a bánatos kutya szemeid befolyása alatt. Ha én azt mondom, hogy haza
kell menned, akkor neked haza kell menned. Hidd el, ha nem állsz fel, tudom, a
zsigereimben érzem, hogy csöngetnek majd és ha a hegy nem megy, akkor majd jön
a szöszi és nekem végig kell hallgatnom és nem fogom kibírni, hogy ne szóljak
bele, mert ismerem magam, mindig van hozzáfűzni valóm, szóval kérlek, menj haza
életed szerelméhez és intézzétek el, akármit is kavartatok össze. Rendben?
Végszavazott, aztán pedig hívott nekem egy hipergyors taxit is. Van,
amikor nem lehet vele ellenkezni és olykor egyáltalán még megpróbálni sem
érdemes.
* * *
Szófogadó voltam és hazamentem. Botorkáltam az úton, csak lassan,
ráérősen, a végletekig odázva a percet, pedig nem várt rám más, csak egy alvó
ház, egy sötét nappali. Folytattam az ülést, csak ezúttal a saját szófámon
tettem, ott meredtem a semmibe tovább. Nem néztem fel, a földet bámultam,
mereven, üveges tekintettel, a fogaskerekeket a fejemben megakasztotta egy
kitudja honnan kihullott pecek. Megálltak, helyettük viszont forgott a szoba,
de nem eléggé, fáradt voltam, merültek az elemeim, de még mindig nem tudtam
aludni, pedig mennyivel könnyebb lett volna.
A macska megtalált magának. Az oldalamhoz törleszkedett, hangosan
dorombolt nekem, próbálta böködni a kezem, elérni, hogy bundájába merítsem az
ujjaimat, hasztalan. Másra figyeltem. Hallottam, hogy Daniell felkel, hogy
kilép a szobából, hogy lefelé indul a lépcsőkön, hogy közeledik.
- Ryu? – A hangja bágyadt volt,
álmos, kicsit kába. - Ryu…
Annyi mindent mondott egyetlen kurta szóval, csak a nevemmel. Előhömpölygött,
végigcirógatta a fülkagylómat, megült a gondolataim között, elpihent a
lelkemben, mégis dühös voltam. Nem tudom kire, lehet, hogy az igazi okát sem
sejtem. Nem láttam tisztán, a szó legszorosabb értelmében, csak merev
tekintettel bámultam előre.
- Nem bírom így tovább.
Kinyögtem. Egyetlen mondattal kezdődött. A hangsúlyomra válaszul az
övé is átalakult. Lágyból pattogó lett, békésből villámokkal sújtott.
- Szegény Ryu – sziszegte. –
Átvertél, becsaptál, kötöttél egy olyan alkut a hátam mögött, amibe soha nem
mentem volna bele. Megaláztál vele, hülyének néztél, az orromnál fogva
vezettél, hagytad, hogy azt higgyem, hogy minden rendben van…
- A te érdekedben csináltam.
- Én soha nem csinálnék veled ilyet!
- Persze, az is én voltam, aki titokban tartotta, hogy terápia kell
neki, hogy megszabaduljon a poszttraumás stressztől, vagy hogy ahhoz kell, hogy
bedolgozza, hogy…
- Ne. Ezt a mondatot ne is
fejezd be, ezt te találod ki, semmihez semmi köze, nem létezik, ne keverd ide!
- PTSD. Azt nem én találtam ki.
- Az más és nem is próbáltam meg beadni neked, hogy a te érdekedben
történik. Gyáva voltam, nem tudtam, hogy tálaljam, ennyi. Hiba volt, de nem
csaptalak be, nem ringattalak illúziókba, nem vertem át a fejed! Hallgattam, de
ez nem ugyanaz! Nem csaptalak be!
- Ennyi. Ennyi? Olyan könnyen mondod ki, de bele nem gondolsz az
egészbe. Fogalmad sincs róla, milyen érzés ez, hogy nem bíztál bennem annyira,
hogy kinyisd a szádat és azt mond „Ryu, bajban vagyok!” Ez engem minősít, ez az
egész rohadt kapcsolatunkról egy gyönyörű bizonyítvány, annak a bizonyítéka,
hogy nem bízol meg bennem, mindannak ellenére… amit eddig letettem eléd. Hogy
érezzem magam? Azt hittem, rászolgáltam a bizalmadra! Nem tettem meg érte
mindent? Előrángathatod ezt a szart és megpróbálhatod úgy kavarni, hogy a kettő
egy fajsúlyú legyen, de nem fog összejönni! Ha szeretnél, fröcsöghetsz miatta,
igen. Apád eljött hozzám és hidd el, én igyekeztem, amennyire tőlem tellett.
Próbáltam elérni, hogy másnak lásson, mint egy buzi pasinak, aki ráakaszkodott
a kicsi fiára és átcibálta magával a szivárványos oldalra, és amikor láttam,
hogy halott vállalkozás, akkor kénytelen voltam olyasmit lépni, amire nem
vagyok büszke, de csak miattad! Érted adtam ki és aláztam meg magamat, azért,
hogy soha ne élj át olyasmit, amit én. De te? – A hangok, amik a tüdőmből
szakadtak felfelé, csak hörgő zörejek voltak. – Te csak magadra gondoltál. Rám
egy pillanatig se.
- Nem csaptalak be.
Akkor ugrottam fel.
- Ezt most nekem mondod, vagy magadnak próbálod beadni? De, életem,
átvertél. Ebből az egészből nem volt jogod kihagyni engem! – üvöltöttem. – Nem
volt jogod hozzá! Megértetted? Nem tehetted volna meg! Menj, kérdezd meg az
anyukádat, mit szólna hozzá, ha apád csinálna ilyesmit! Kérdezd meg a nővéred,
vagy tudod mit? Kérdezz meg akárkit, akit ismersz és férj, feleség vagy
élettárs, kérdezz akárkit, akiben bízol! Amit csináltál, az simán a szakadék
szélére lökhet egy stabil, jól működő kapcsolatot! Ott a kurva telefon, emeld
fel a kagylót és kérdezd meg, mi történik akkor, ha az egyik fél a porig alázza
a másikat, mert annyira nem tartja, hogy elmondjon neki egy olyan dolgot, ami
az egész rohadt kurva közös életüket érinti! Ha nem hiszel nekem, márpedig
tanúbizonyságát adtad, hogy megbízhatatlannak tartasz, akkor emeld fel a
kagylót és tárcsázd valaki olyannak a számát, akinek hiszel!
Az utolsó szó elfoszlott a levegőbe, maradt az én zihálásom és az ő
reszketeg légvétele.
- Éj-éjjel van… - dadogta maga elé. A düh, amit éreztem, égetni kezdte
a mellkasom.
- Azt mondod… nem csaptál be? – krákogtam. – Pedig tudod… lassan ott
tartok, életem, hogy kérni foglak rá. - Felbugyborékolt, előtört, a többi pedig
megállíthatatlanul követte. - Tépkeded a sebeimet. Te és mindenki, akit
berángatsz az életembe, felszakít egy már gyógyultnak hitt darabot, ha már nem
talál olyat, amit felnyithatna, akkor mar rajtam egy újat és ez fáj.
Elviselhetetlenül fáj. És én tűröm. Veszek egy mély levegőt és tűröm, nap, mint
nap, mert szeretlek és nem jelentett még nekem senki ebben az életben annyit,
mint amennyit te jelentesz, de amibe kényszerülök általad, az iszonyatosan fáj.
Több sebből vérzek, miért nem látod? Azt hiszed, hogy hegednek és múlnak, de
nem igaz, minden marad, ott a mélyben, eltemetve a felszín alatt és ha
beleszaladsz a tóba, ha térdig gázolsz benne, minden morajlik, minden ott
gomolyog a talpad alatt. Soha semmit nem temethetek el örökre és békém sem lesz
soha, mert mindig lesz majd legalább egy ember, akivel ilyen vagy olyan okból,
de összekapcsolódott a sorsunk és aki majd új sebeket fakaszt és nekem el kell
tűrnöm! – Szorított a zakóm, feszített az ingem, a nyakkendőm készült
megfojtani. - Kiírtam az életemből az apámat és még egy maroknyi olyan embert,
aki fontos volt, azért mert bántottak! Fizikailag, pszichikailag, nincs különbség! Mert nem tudtam
úgy létezni tovább, hogy nap, mint nap szembesülnöm kelljen velük! Erre jössz
te és hozol valakit, aki ugyanúgy néz rám, mint azok az emberek, akiket nem
akarok magam mellett tudni, akiket nem akarok látni, akiknek a hangjától
görcsbe rándul a gyomrom, jössz és hozol valakit, akinek a nevét, ha rajtam
múlna, többé nem ejteném ki! De neked fontos, így én hátat fordítok annak,
amiben hiszek, meglépek valamit, amit egy porcikám sem kíván, csak azért, hogy
te boldog legyél és reménykedem, hogy majd annyira hiszünk, hiszel, hisz ő az
illúzióban, hogy egy nap valahogy valósággá válik és tényleg képes lesz majd
megmaradni a társaságomban és akkor te határtalanul boldog leszel! És igen!
Ezért az egyetlen dologért hajlandó voltam hazudni, csalni, ellent mondani
saját magamnak! Kövezz meg érte! Ítélj el, vess meg, leszarom! Tudod mit? Nem
bántam meg! Bár mondhatnám, hogy azért hallgattál, hogy megvédj engem, de
mindketten tudjuk, hogy nem így van. Én érted léptem, te pedig magadért és
tudod… Szeress csak feleannyira engem, mint én téged, és csinálj nekem te is
egy gubót, amiben létezhetek, mert lehet, hogy nem látod, de lassan szükségem
lenne rá, mert vérzek és nem tudom, meddig lesz még bennem annyi erő…
Elhallgattam. Elillant a mondat, már azt sem tudtam igazán, hogy
akartam befejezni. Hallgattam és hallgatott, hosszú, néma percekig. Nem is
tudom, mikor sírtam utoljára, de most fojtotta a torkomat.
- Azt hiszem… - ott ült a nyelvem hegyén, keserű voltam, sértett és… -
túl sok vagy nekem, Daniell. – Hallottam, ahogy lélegzik. Annyira ijedten,
kétségbeesetten, szinte remegve. – Túl sok.
Odalépett. Nem igaz. Rohant. A lépcső aljáról hirtelen mellettem
termett, átölelte a derekamat, a vállamba fúrta a fejét és ha már ott volt a
karjaim között, nem engedhettem el. Ráfogtam, szorítottam, a hajába lélegeztem,
beszívtam az illatát.
- Az egyik szavaddal azt kéred, hogy legyek őszinte, a másikkal, hogy
hazudjak, hogy megvédjelek. Nem tudom, mi a jó, nem értem, hogy kellene
csinálnom. Nem akartam rosszat, nem gondoltam bele, nem néztem mögé, én csak
azt akartam, hogy újra ott legyünk, ahol ezelőtt az egész előtt voltunk. Ahol
minden annyira könnyű volt és egyszerű. Vissza akartam csinálni az egész szart,
hogy megint az elején lehessünk, mint egy hülye kereszteződés, ahol rossz
irányba fordultál, de csak órák múlva jössz rá és próbálsz visszarohanni, hogy
ezúttal jól válassz, de most úgy érzem magam, mintha téged ott hagytalak volna
a rossz út kellős közepén. De én nem ezt akartam, Ryu. Bízom benned. Szeretlek.
El akartam mondani. Amint rájöttem, hogy ez nem egy olyan apró kis semmiség,
mint aminek hittem, én nagyon el akartam mondani. De nem tudtam, hogy kezdjek
bele. Értsd meg. Kérlek, Ryu, értsd meg. Soha nem volt jó az idő, soha nem volt
jó a hely. Nem tudtam, hogy mondhatnám meg. Vártam az alkalomra és azon kaptam
magam, hogy minden nappal csak nehezebb lett és…
Lélegzett a bőrömbe, én pedig hátravetettem a fejem, hogy a sötét
plafont kezdjem bámulni. A számon vettem a levegőt, ki tudja miért, hátha
megnyugszom, hátha több oxigén jut az agyamba, hátha… akármi. Csend volt.
Nyomasztó és ijesztő csend, éreztem, hogy vár, hogy mondanom kellene valamit,
de minden összefolyt, ragadós massza és a gondolataim belefulladtak az iszapos
lápba. Daniell szavait elnyelte a ruhám.
- Nem… adsz fel, ugye nem?
Őrült vagyok, önkínzó, függő, vagy csak ennyire ostoba és elvakult
módon szeretem?
- Soha.
És álltunk. A karjaimat szorosabbra vontam, ő a lábaim közé lépett.
Mintha egy fa törzse volnék, ő pedig az indáival próbálna körülfonni, hátha az
idő múlásával egyek leszünk. Szerettem volna. Ahogy átfogta a nyakam, ujjai cirógatták
a tarkómon a pihéket, meg-megérintve hajam végét.
- Egyszer – kezdtem egy mély és erőltetetten nyugodt levegővel –
kiveszek pár hónap szabadságot, bezárkózom a vendégszoba magányába és megírom
ezt az egészet, utána pedig milliomos leszek, amikor eladom a jogokat és
szappanoperát csinálnak belőle, hogy a közönség 35892 részen keresztül nézhesse
a viszontagságos mindennapjainkat.
Volt egy hallgatag perc, aztán belenevetett a ruhámba.
- Nekem még soha nem volt olyan igazán komoly kapcsolatom, mint ez.
Mondd, Ryu, mindig ennyi a…
Daniell a tökéletes szót kereste.
- Dráma? – pótoltam ki a
hézagot úgy, ahogy megfelelőnek éreztem.
- Feszkót akartam mondani, de a
dráma még jobban illik ide, igen.
- Á, nem – köhintettem. – Csak
ha igazán jól csinálja az ember.
- Értem – ízlelgette a választ
és hozzátette a saját észrevételét. - Akkor királyok lehetünk. – A padlót
fixíroztam, de megmosolyogtatott, ahogy elképzeltem, hogy mereszti a szemeit. -
Mit rontottam el? – kérdezte tőlem, pedig most nekem sincsenek válaszaim. –
Hallgattam, hiba volt, de azon kívül.
- Azon kívül? Semmit – súgtam mégis.
– Én tudom, hogy az apád és te… - sóhajtottam – és, hogy ez nem könnyű neked,
és… most ehhez nincs elég gondolkodásra bírható agysejtem. Alszanak, részegek,
sztrájkba léptek, bojkottálnak… Nekem van túl sok vihar a múltamban. Nem neked,
Csücsök.
- Soha nem akartalak…
- Tudom.
- Pontosan te vagy az, akit nem
akartam bántani.
- Tudom.
- Sajnálom.
- Azt is tudom.
- Megváltozom.
- Nem kértem. Csak… értsd meg a
lényeget.
- Mi a lényeg?
- Pontosan. Te és én. Én és te.
A „mi” a lényeg.
ó hát a vége nagyon szép volt.... és ez után a rettentő sok feszkó/dráma után remélem hamar jön majd egy nyugisabb rész, ami kicsit elsimítja a dolgokat (tudom h addig az agyam hátsó részéből fog bizgélni h mi lesz velük...) Köszi a fejezeteket!!!
VálaszTörlésPersze, jön nyugisabb rész! ... ... ... Egyszer jön majd nyugisabb rész, legalábbis teljesen úgy emlékszem, hogy egyszer igen! XD
TörlésIsmételten érzelmek viharába küldtél minket. Az előző rész elolvasása után egy kérdés foglalkoztatott. És apu? Íme megkaptam/kaptuk. Ha nem a Happy end-el kezdted volna a IX. kötetet én biztosra vettem volna, itt nem lesz "gyűrűzés". Daniell apuja igazán tud vihart kelteni.
VálaszTörlésKöszönet a lelki hullámvasútért! :)
És én pontosan ezért kezdtem így ezt a kötetet. Tudom, csúnya nagy spoiler volt de túl sok kavar van ebben a szakaszban, kellett, hogy tudjuk, minden rendbe jön, ha spoiler, ha nem. :) Köszönöm, hogy olvastad. :)
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésAnnyira nagyon vártam már a folytatást és két fejezetet is adtál. :D Oda-meg vissza vagyok teljesen. Anyus rész minden részében édes volt valóban. Apus rész, basszus ezt a választ, nagyon kemény a fickó, azért Danynek nem lesz ehhez még egy-két szava? Vagy a végszó erre is választ ad, a Mi a lényeg. Sei már mennyire ismeri Ryut, huzzál haza, szeretem azt a pasit is nagyon :D Hihetetlen jók, imádom őket. Köszönöm!!!!!
Az előző fejezet tök aranyos volt. Ez meg: "hú, hát Ryu ilyen könnyen megúszta?" ... "Jaj ne, mégsem" ... "Most persze teljesen kivan, pedig örülhetne, Dany apja legalább nem akar botrányt csinálni az esküvőn." ... "Ryu, miért nem vigyázol a telefonoddal, hogy lehetsz ilyen hülye?" ;)
VálaszTörlésEz egy hullámvasút volt. :) Ryu végre őszintén megmondta mit érez, eddig az nem volt egy tartható állapot, hogy magában őrlődik és próbál Daniell felé úgy tűnni, hogy kibír mindent. Dany megint megmutatta, hogy bármi történik, a kapcsolatukat nem akarja veszélyeztetni. :)
A lényeg megvan - mármint hogy ők ketten örökké együtt, az esküvő is meglesz, Howard is ott lesz. De Daniell lehetetlent akar azzal, hogy az apja őszintén örüljön nekik. Az a baj, hogy Dany nem éri be azzal, hogy az apja nem szól egy rossz szót sem.
Azon gondolkodom, hogy ha Ryu befogta volna a száját, és azt az utolsó "miért" kérdést nem mondja ki... egy időre megoldotta volna a dolgot.
Hát igen, de Ryunek valahogy érzéke van hozzá, hogy belenyúljon a dolgokba, ebbe is szépen sikerült. Azért szerintem még mindig jobb tisztán látni a helyzetet és tudni, hogy mivel áll szemben az ember, mint édes hazugságban lebegni. Na jó persze utóbbi egy időre kellemesebb na de azok csak ideiglenes dolgok, nem? :)
TörlésKöszönöm, hogy olvastad. :)
Az utolsó csepptől túlcsordult Ryu szívében a keserűség. Már érett a pillanat, hogy ez bekövetkezzen, de nem gondoltam volna, hogy Dany apjával való találkozás végül ide vezet - de legalább ez is megtörtént.
VálaszTörlésA rémült kérdésre, hogy "nem adsz fel, ugye?", ott a "Sohában" a jövő képe, hogy holnap összekanalazza magát Ryu, plasztikázza egy kicsit a szívét és folytatja a küzdelmet a nagybetűs élettel - amelynek nem fog sikerülni minden boldogságtól megfosztani őt.
Most nagyon kisfiúnak éreztem Daniellt a párjához képest, de mégis jókor jót kérdezett, vagy mondott és látszik rajta, hogy igazi társ akar lenni.
Köszönöm a folytatást, egy pillanatra olyan érzésem volt, mint a katasztrófa-filmekben, amikor a lift huzala elszakad és menthetetlenül zuhanunk a mélybe. :]
Érdemes lenne néha megörökíteni amit egy-egy hozzászólás olvasása alkalmával művelek. "kisfiú!" *sikkant* "IGEN! Pontosan!" Mondom magamnak teljes átéléssel. XD De hát ha egyszer úgy megörülök neki ha valaki kimondja amit mutattam. Sikerélmény.
TörlésPontosan, kisfiú. Itt iszonyatosan az. Gyerek egy felnőtt kapcsolatban de mentségére legyen mondva, rohadtúl fel akar nőni hozzá. Igyekszik. Nem megy neki könnyen de próbálkozik, nem adja fel és ez a lényeg. Jaj ez a szerelem. <3
Nagyon köszönöm, hogy olvastad! :)
Na, nekifutok. Megleptél. Többszörösen is. Egyrészről nem pont erre a tartalomra számítottam. És rögtön el is érkeztünk a 'másrészre'. Dany apu válasza...csak nézek ki a fejemből. Nem gyengén nézi hülyének az egész családját. Míg rajta kívül mindenki más komolyan veszi Dany érzelmeit, és szándékát, ő lazán elkönyveli 'lázadó korszaknak'. És ahogy az egészet előadta...lekezelő volt, és sértő. Nem is csodálom, hogy Ryu sem bírta már magában tartani ezt a sok sz**t. Én eddig bele sem gondoltam abba, hogy neki ez mekkora lelki fájdalmat okoz. Úgy értem, hogy olyan természetes tőle, hogy Danyért mindent, de MINDENT elvisel. És nekem eszembe sem jutott, hogy ez bármikor megváltozhat. És szerintem Danynek sem. És amikor szembesült vele, érthető volt hogy elbizonytalanodott, és megrémült ő is. De én azt mondom, hogy néha kell, hogy ekkora hibát vétsen az ember, hogy tanuljon belőle, és felnyíljon végre a szeme. Danynek pedig sokat kell még tanulnia párkapcsolat terén, szóval biztos vagyok benne, hogy fog ő még ennél is nagyobb baromságokat csinálni. Ami pedig Dany aput-azaz Howardot- illeti, most írta le magát teljesen a szemembe. Én eddig úgy voltam vele, hogy valóban csak idő kérdése lesz nála az egész. Hogy ha majd látja, hogy Dany tényleg boldog Ryuval, akkor apránként elfogadja majd. Hónapok, talán évek alatt, de elfogadja. Most viszont....erre semmi esélyt sem látok. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy történhet valami olyasmi, ami alapvetően megváltoztatná a hozzáállását kettejükhöz, vagy éppen Ryuhoz. Igaz, hogy Dany egy véletlen folytán tudott meg mindent, de talán így volt a legjobb. Nyilván ez nem maradhat szó nélkül, és lesznek következményei (gyanítom az lesz majd, amire én már hetek óta várok) Howardra nézve. Nem irigylem Danyt. Nehéz helyzetbe került. Nem lehet könnyű szembesülnie azzal, hogy akinek a támogatása a legtöbbet jelentene, semmibe veszi az érzéseit, ráadásul a saját fülével hallja, ahogy ezt előadja Ryunek. Úgyhogy én izgatottan, és kíváncsian várom a folytatást. A fejezetet pedig ismételten köszönöm. <3
VálaszTörlésFog. Jaj naná, hogy fog, nem lenne ő, ha nem csinálna még pár ennél is nagyobb hülyeséget. O_o" De most tényleg nagyon megijedt. Amikor volt a nagy balhéjuk még ott, nem is olyan régen, fürdőszoba polc és repülő pipere, cserepek a padlón és még ami kell, utoljára akkor volt így megijedve de most felmérte a bajt és azonnal reagált. Daniell nem akarja elveszíteni Ryut. Ha a lelkébe látnánk, azt olvashatnánk arrafelé, hogy meg van róla győződve, hogy nem is fogja. És néha történik valami amitől mégis halálra rémül, főleg akkor ha csak minimális esélyét is mutatja annak, hogy téved és Ryu még sem olyan biztos pont, amilyennek tartja. Persze Ryu az, de a biztos pontoknak is lehetnek ilyen napjaik. Aztán holnap majd újra lehet fát hasogatni azon a szép, méretes háton.
TörlésKöszönöm, hogy itt voltál és olvastad. :)
Szia, az anyus rész nagyon kedves volt, de nagyon picire szabtad, maradt is utána kérdés. Anyu Ryuriéknál volt, és most először? Ha igen, szívesen láttam, hallottam volna mit szól az otthonukhoz, az ölelkező fákhoz, Dani "fényterméhez", Apu legutóbbi váratlan feltünéséhez? Sokadik Táról sem tudni mi lett, I. Tá halálának körülményeinek kiderülése után. Pedig Ő is a család része.
VálaszTörlésAz apus résznél véletlen volt, vagy Dani cselezte ki Ryut a telefonjával? S ha csel volt, honnan tudta, hogy Ryu odatart, illetve Anyu honnan tudta, hogy lesz a tali, és mi volt a csomagban? S Dani mit szólt Apu mondataihoz, mert csak Ryuról mondott 1-1 mondatot.
Lehetne egy újabb Perec fejezet is :), hiszen mintha már nem utálná Ryut :)
Köszönöm :)
(Nagyon hiányzik nekem a történet menetéből, ez a Ryu átér az úttesten rész :( Vajon a "szakállas" is ott volt? )
1, Nem most volt először.
Törlés2, Sokadig Tá köszöni, jól van, Ryu macskabiztosította az akváriumot (szerinte O_o")
3, Nem cselezte ki, csinált már ilyet a kütyü. A harmadik fejezetben Dany mondja is Ryunek, hogy Ryu telefonja felhívta napközben. Ryunek le kellene cserélnie a mobilját...
4, A csomagban fényképek voltak.
5, Valamit kell hagyni a következő fejezetre is. ;)
6, Lehet egy nap 36 óra is. XDD (Az a macska megszerette Ryut, ezen már nincs mit titkolni! :D)
Egyszer Ryu majd átér az úttesten, ahogy lesz időm rá, hogy kinyissam azt a docot, komolyan át fog érni, de sokat dolgozom és nagyon fáradt vagyok. Nagyon.
Köszönöm, hogy olvastad! :)
4. Milyen fényképek? :)
TörlésTudod azért megállt bennem az ütő mikor Ryu azt mondta "túl sok vagy nekem Daniell" azt hittem itt a vég és tényleg kiszáll .Kicsit megnyugodtam de nincs minden rendben érzem.Köszi
VálaszTörlésMert nagyon nagyon közel volt ahhoz, hogy bedobja a törölközőt. Jó, persze, aztán mégse, de iszonyat közel járt.
Törlés