2014. július 12., szombat

Daniell IX/6 - Apu

Daniell 9. kötet 6. fejezet - Apu

Megjegyzés: Ahogy ígértem. ^^ Jó olvasást!
 
~ ~ ~

Úgy kezdődött, hogy Daniell hazaérkezett. A nappaliban ültem és néztem a tévét, amikor fordult a kulcs a zárban és én elrepítettem magam mellől a szőrzsákot, mert a tény, hogy engedtem, hogy a combom mellé fészkelje magát, Daniell szemében félreérthetővé vált volna és kedvesem, mert olyan kis forrófejű, még téves következtetéseket vont volna le abból, hogy jómagam és a Perec névre hallgató, aljas szőrcsomó, együtt sziesztázunk. Tehát Daniell megjelent. A hangja jólesett, a csók, amit kaptam tőle, még jobban, aztán gyomorba rúgott. Na nem formás lábát használta rá, inkább az ajkait.
Közölte, hogy édesapjának is feltálalta a nászt, noha más körítéssel, mint anyujának tette, de a családfő rábólintott, még egy mosolyt is produkált, majd közölte, ott lesz az eseményen.
Tessék, Ryu, nem kedvenc foglalatosságod a keresztrejtvény, ezt mégis neked szánták. Függőleges, tizenhat betű – ez így túl egyszerű. Adott nekem három, dilemmázásokkal teli nappalt és két, hellyel-közzel átvirrasztott éjszakát, amíg pro és kontra mindent végigvettem, de az eredmény, amire rendre kifutottak a szálak, sehogy sem tetszett. Az a baljós sejtésem volt az üggyel kapcsolatban, hogy Daniell édesapja boldogan rábólintott a dologra és mivel tőlem kivételesen nem várható el, hogy az utolsó pillanatban lemondom és nem jelenek meg a saját udvaromban – remélem legalábbis, nem számít rá – így marad a másik variáns, hogy ő lesz az, aki majd az utolsó utáni percben értesíti róla egyetlen fiát, hogy mégsem tud eljönni. Az pedig olyan elemi erővel fogja nyakon vágni a mi nagy napunkat, amibe nem is merek belegondolni.
Ismerem Daniellt, ha ez bekövetkezne, nyelne kettőt és azon lenne, hogy ez ne rontsa el azt a napot, de mindenki tudja, hogy ez nevetséges. Semmi nem maradna belőle, csak egy keserű íz és mi soha nem lennénk képesek boldogan felidézni. Lehet, hogy ez valakinek jó, de nem neki és még annyira sem nekem, így hát?

 - Te jó ég, mégis mit művelsz? Szedd már össze magad, az ég szerelmére! – pirítottam magamra, mert még nekem is nevetséges volt, ahogy a felhőkarcoló tövében álldogálok, s csak épp a kezem nem tördelem lányos zavaromban. Miért? Felnőtt fejjel miért nem egyszerűbb a világ?
Sóhajtottam és hozzá még kettőt, majd egy harmadik mély levegővel becéloztam a bejáratot.

Belülről legalább annyira mutatós volt az épület, mint amennyire az kívülről is. Naná, egy olyan cég, ami ekkora nevet szerzett a szakmában újításaival és monumentális projektjeivel, annak adnia kell magára, az a bizonyos első benyomás fontos. Hatalmas üvegtáblák, a plafonról logó megannyi, csavaros indának tetsző fénycső. A recepciós pulthoz lépve rögtön elém pattant egy fiatal férfi, fülében head-settel és extra udvariassággal megtudakolta, kihez jöttem, várnak-e valahol. Hitetlenkedve mondtam ki, hogy időpontom van Lewis Howardhoz. Bizony. Pedig nem hantázom. Én magam kértem, de az csak egy dolog, a legnagyobb megdöbbenésemre kaptam is drága idejéből fél órácskát és nem 3012-re tűzte ki találkánk időpontját. Akár elő is ránthatnám a szekrény aljában, dobozban tárolt optimizmusom és mondhatnám, hogy szintet léptünk, drága szerelmem édesapja és én már „jó ismerősök” vagyunk, de inkább hagyjuk el a jót, és az ismerős rangjával is bánjunk csínján Fogadott, én pedig megyek, egyelőre örüljünk ennek, a többit meg pár perc múlva úgyis megtudom.

Azt is hihetném, hogy randevúra megyek. A liftben felfelé tartva azon kaptam magam, hogy a nyakkendőmet igazgatom, hajamat ellenőrzöm a tükörben. Csak tudnám, minek. A „megfelelés vs. nem megfelelés” csatája nem azon dől el, hogy megy-e a zoknim a cipőmhöz… egyébként természetesen igen. De ez a meccs már le van játszva, sokszorosan. Köztudott, a legrosszabb tulajdonságom mézszőke és ezüst szemű, és ezen sem most, sem a jövőben nem kívánok változtatni. Nem és kész.

A felvonóból kilépve eltéveszthetetlen volt az irány, vagy az én sas szemem szúrta ki a névtáblát ijesztő messzeségből is, mindenesetre betájoltam, merre kell haladnom tovább. A szobája ajtaja előtt botlottam az utolsó ütközőbe, a szigorú frizurás, harmincas nő személyében. Bár inkább volt megálló, mintsem tényleges akadály. Rutinszerűen kérdezte meg tőlem jövetelem okát, én pedig biztosítottam róla, egyeztetett találkára vagyok hivatalos, s miután ezt ő is igazolta, bebocsájtást nyertem személyesen Lewis Howard irodájába. Ah, én szerencsés halandó, kitárult előttem az oroszlán barlangja, kezemben egy csokor petrezselyemmel, ezüst tálcával, lám, beléphetek.

Ő maga minden kétséget kizáróan kiélvezte a hazai pálya előnyeit. Amennyire adott nekem némi biztonságérzetet, amikor ő jött hozzám, ugyanúgy rajta is láttam, hogy a saját környezetében sokkalta otthonosabban, már-már felszabadultan mozog. Az ablaknál álldogált, de beléptemkor megfordult, köszöntött, majd kurta mozdulattal rögtön hellyel is kínált, melyet én az udvariasságon túl inkább értelmeztem egy afféle „térjünk is a lényegre” mozzanatnak. Szívesebben álltam volna. Nem tudom, miért. Úgy éreztem, jobban esne, ha nem kellene ülnöm, de mégsem utasítottam vissza a kimért kedvességet, talán mert rajta is láttam, hogy éppen készül visszasüppedni a székébe.
Nem beszéltem vele azóta, mióta eljött hozzám. Akkor azt hiszem a kelleténél még jobban is elmélyedtünk a közös ügyeinkben, kitárgyaltunk mindent és ehhez irreális mennyiségű őszinteséget is használtunk, más egy élet alatt nem halmoz fel annyi nyílt gondolatot, mint mi tettük az alatt a szűk órácska alatt, azt remélve, hogy ez lesz életünk első és utolsó ilyen típusú beszélgetése. Ő talán az iránt fohászkodott, hogy aznap, munkám végeztével, kilépve az irodából találjam magam A: egy másik dimenzióban, B: egy új hímnemű karjaiban, C: ha jobb nincs, a busz alatt. Én meg csak reméltem, hogy történik valami, minek folytán nem kell újra igazmondási gondolat-maratont ülnöm vele és lám, mégis itt vagyunk.

Különösen hatott rám, hogy nem láttam rajta kíváncsiságot. Fürkésztem a vonásait, de vagy nagyon jó a maszk, vagy tényleg nem csigázta fel, miért szeretnék vele beszélni. Éppen nyitottam volna a számat, hogy belekezdjek a mondókámba, azzal a felkiáltással, hogy nem szeretném rabolni az idejét, így csapjunk is a lovak közé, de mielőtt megszólalhattam volna, a fiókba nyúlt és sietős mozdulattal dobozt csúsztatott elém.
 - A feleségem küldi – hadarta, majd igyekezett valami mással foglalkozni, sűrűn tekingetni az asztalán várakozó aktahalmok címkéjére, mintha az előbbi meg sem történt volna.
- Köszönöm – tagoltam, bizonytalan mozdulattal nyúlva a doboz után. Egyszerű, barna papírdobozka volt, talán kétszer akkora, mint egy doboz cigaretta. Tetejét áttetsző ragasztószalag fogta össze, súlya alig nyomott valamicskét. Sejtelmem sem volt, mi lehet benne, de nem akartam ott kinyitni, így csak az ölembe tettem és feszülten vártam a következő lépést. Szemlátomást ő is így volt ezzel. Én filóztam, mióta bratyizunk annyira, hogy postást játsszon nekem, ő meg minden bizonnyal megpróbált megröntgenezni a szemeivel. Adtam már hálát érte, hogy Daniell nem tőle örökölte őket?
- Most biztos arra gondol, miért hoztam el.
A franc. Már a fejembe is lát!
- Ha már volt annyira nyílt, hogy felhozta, igen. Valóban arra gondolok. Megkérdezhetem, miért?
A grimasz, ami megjelent az arcán, túl Danielles volt ahhoz, hogy ne szülessen egy verejtékcsepp a homlokomon.
 - Nem vagyok kicsinyes és gyerek sem vagyok. Ha a feleségem kér tőlem valamit, megteszem.
 - Értem. Akkor hát köszönöm, bármi is van benne.
 - Nem tudja, mi az?
 - Fogalmam sincs.
 - Hm. Az sem lepne meg, ha üres volna.
Önkéntelennek éreztem a megjegyzését és a fintort is, ami követte.
 - Biztos nem az. Nem látom okát, miért kapnék egy üres dobozt.
 - Lehetséges, hogy az én kedves feleségem engem leckéztet ilyen módon. Megkér, hogy hozzak el egy papír dobozkát és adjam oda, aminek én persze nem örülök, ennek apropóján hátha eldühöngöm, hogy engem használ futárnak, ön majd mélységes együttérzést tanúsít, ki tudja miért?
Reflexből válaszoltam meg a talán költőinek szánt kérdést.
 - Férfiúi szolidaritásból.
 - Jó! Mondjuk abból, így máris elérte, hogy a szokásos témától elkanyarodva beszélgetésbe elegyedjünk mi ketten.
- Ha ez valóban így van, úgy el kell ismernem, nagyon rafinált – bólintottam elismerően ő pedig nevetett, de csak roppant visszafogott módon.
 - Nem. Csak nőből van és a nők gyárilag képtelenek arra, hogy ne kombinálják túl a dolgokat. Harminc éve vagyok nős és a feleségem a mai napig képtelen arra, hogy azt mondja – Howie, vedd meg nekem azt ott a kirakatban, mert imádom, és azt akarom kapni a házassági évfordulónkra. Nem, inkább hetente eljárunk arra, megnézzük, ő megcsodálja, sóhajtozik, persze én nem értem, nem jegyzem meg, nem is sejtem, hogy figyelnem kellene, utána pedig jön a lavina, mert „tudnom kellett volna”. Nem képesek egyenes beszédre.
Fogalmam sem volt róla, mit válaszoljak. Ha egyetértek, jöhet a „maga nem tudhatja”, ha meg közlöm, hogy a témában nem vagyok kompetens, lévén a másik oldalon játszom, még azt hiheti, hogy a szexualitásomat tolom az arcába, így merő óvatosságból, de vele nevettem, persze továbbra is roppant finom módon és miközben hirtelen eszkábált művidámságomat igyekeztem megfelelő szinten tartani, egyre csak az járt a fejemben, mi történhetett? Itt ülünk, nevetünk és még nem láttam, hogy az asztal alá rejtve jobb kezében szigonypuskát szorongatna. Lehet, hogy nem kellene túlmisztifikálnom a dolgot? Szimplán csak jó kedve van? Úgy tűnt, egy igazán emberi pillanatában sikerült találnom és ki tudja, talán ez még jól is elsülhet.
 - Meglep, hogy nem kérdezte meg a jövetelem célját. - Már meg is szokhatnám, hogy ő és én őszintézünk, akkor meg miért ne mondjam ki kerek perec? Komolyra váltottam és vártam a hatást.
 - Azt hiszem, tisztában vagyok azzal, miért van itt. – Ő is eltüntette a mosolyát, majd asztaláról felvéve egy igazán elegáns, arany betétes tollat, forgatni kezdte az ujjai között.
 - Én is azt hiszem.
 - Ennek ellenére, hallgatom.
Figyeltem a golyóstollal játszó ujjait, majd inkább kerestem egy távolabbi pontot, egy szilárdabbat, amire tekintetemet függesztve könnyebben beszélek majd. Vettem egy mély levegőt, kihúztam magam, megnedvesítettem az ajkaimat.
- Tartozom önnek egy bocsánatkéréssel.
- Valóban?
 - Igen. Szavamat adtam rá, hogy igyekszem a lehető legkevesebbet, nyersen szólva, a szeme elé kerülni és nekem nem szokásom megszegni az ígéreteimet. – Amikor rápillantottam, láttam, hogy őt még mindig a toll köti le, de megkeményedő vonásaiból tudtam, hallja, amit mondok. - Örültem, hogy Daniell érdekeit szem előtt tartva sikerült dűlőre jutnunk egymással, nem szeretnék letérni erről az ösvényről. – Fura, hogy bármit mondtam, bármennyire is igyekeztem hangsúlyt váltani, újra kisiskolásnak éreztem magam. – Tudom, hogy ez szöges ellentétben áll mindennel, amiben ön és én megegyeztünk, de én mégis szeretném megkérni rá, hogy jöjjön el az… alkalomra. Daniellnek fontos. Nagyon fontos, hogy a családja vele legyen ezen a napon, hiánytalanul, egészen. Nem érezné teljesnek ön nélkül és én azt akarom, hogy ő boldog legyen. Ezért kérem uram, tiszteljen meg minket a jelenlétével. – A szemébe néztem, és bármennyire is nehéznek éreztem a kemény tekintetét, addig vártam, amíg nem emelte rám, s mikor végre megtette, álltam a pillantását. - Tudom, hogy sokat kérek, de igyekezni fogok, hogy semmilyen szinten ne hozzam önt kellemetlen helyzetbe – és éppen belekezdtem volna az újbóli fogadkozásba, amikor leintett.
 - Nincs rá szükség, hogy bármit ígérjen nekem – rázta meg a fejét, a toll visszakerült az asztalra, egy fehér dosszié tetejére. - Elmegyek.
Egyszerűen lemerevedtem. Számoltam én sok mindennel, de ez a verzió nem volt közöttük. A beleegyezéssel záródó alternatívák egyike sem volt ennyire játékosan könnyű, ilyen pofon egyszerű.  
 - Tessék?
Kiült az arcomra, átformálta a vonásaimat a hirtelen ért sokk. Ő egyenes ajkakkal, hangszínében a változás halvány jele nélkül válaszolt nekem, míg én levegőhiánnyal küzdöttem, remélem jól kozmetikázva azt.
 - Megígértem a fiamnak, a feleségemnek, aztán hétköznap délelőtt, bár nem szokása, beesett a lányom és ő is megesketett, hogy ott leszek, így ez a kérés a negyedik a sorban.  Nekik is megmondtam, amit önnek is – ha ez hiányzik a fiam boldogságához, én ott leszek.

Megjött a hangom.
 - Meglepett – vallottam be, talán a szám is tátva maradt egy röpke másodpercre.
 - Őket is – bólintott.
 - Akkor csatlakozom a csodálkozók táborához – közöltem, szinte pislogás nélkül meredve rá.
 - Legyen üdvözölve – biccentett nekem.
 - Köszönöm – és ez volt a pont, ahol biztosra vettem, hogy mindjárt dalol az ébresztő és én felkelek az ágyból, és miközben álmatag szemekkel vetkőzöm, hogy a zuhany alá álljak, azon fogok gondolkozni, hogy lehet ilyen hülyeségeket összeálmodni. De nem történt meg. Sem abban a percben, sem a szorosan utána következőben nem jött a várt tralla. – Nem is tudom, mit mondjak.
- Kisegítsem pár lehetőséggel?
- Köszönöm a kedvességét, azt hiszem, nincs rá szükségem. Mihelyst megbirkóztam a ténnyel, hogy feleslegesen készültem érvek halmazával, rögvest rátalálok majd a megfelelőre és szívből megköszönöm a válaszát. Ezek után nincs miért tovább rabolnom az idejét – mosolyogtam és őszintén. - Örömmel látjuk.
Ő pedig bólintott.

Mindig azt hiszem, az éveim száma adott már nekem némi bölcsességet. Nem vagyok még kilencvenöt, hogy majdhogynem egy évszázad tapasztalata ücsörögjön a vállamon, de megéltem egyet s mást, így azt gondoltam, azért bizonyos dolgokat már tudok. Ennyi év alatt azt mégsem sikerült elsajátítanom, hogy hallgassak. Hogy néha csak fogadjam el, ami van, magyarázatot nem kérve, a miértet nem keresve, csak fogadjam el és örüljek a pillanatnak. Ezért fordultam vissza az ajtóból, ezért kértem még egy percnyit Lewis Howard több mint értékes idejéből.
 - Ne haragudjon uram, de tudom, ha most nem teszem fel ezt a kérdést, napokig töröm majd rajta a fejem. - Becsukta a dossziét, amit éppen csak abban a pillanatban kezdett volna el olvasni. Homlokán fél tucat ránc kért helyet, vékony ajkait egyenes vonalra húzta. – Miért?
Eltolta magát az asztaltól, a széke több teret kapott, kicsit megdöntötte, elhelyezkedett, talán gondolkozott, fogalmazta a választ, én pedig az ajtóban állva, féloldalas mosollyal vártam a feleletét.
- Beláttam az igazát sok dologban, megértettem, amit mondott, Ishigorou-san. Nem szégyellem beismerni, a kettőnk között folytatott beszélgetés után át kellett értékelnem a dolgokat. Bőven volt min gondolkoznom. Szeretem a fiamat és nem akarok én lenni, aki a boldogsága útjába áll, pontosabban nem akarom, hogy engem tartson annak. Ezért ha Daniellnek esküvősdit van kedve játszani, ám legyen, én nem fogok beletenyerelni. Amikor gyerek volt, elég elfoglalt voltam, ritkán jutott időm rá, nem dől össze a világ, ha most kicsit játszom vele. Végső soron kinek árt ezzel? Ha már most éli élete lázadó szakaszát, talán még ez is belefér. Nem történik semmi helyrehozhatatlan, ez úgysem egy igazi házasság.

Álltam az ajtóban és csak néztem a kezem. Markoltam a kilincset, annyira, hogy ujjaim elfehéredtek a gombon. Nem volt erőm válaszolni, nem volt erőm rákontrázni.  Úgy éreztem magam, mint akit most löktek a mélybe a szikla pereméről, de a becsapódás nem ölte meg, csak porrá zúzta minden csontját és most millió sebből vérezve várja, hogy végre elragadja a sötétség. Az ajkaimra erőltettem egy mosolyt, biccentettem és becsuktam magam mögött az ajtót. Üveges tekintettel léptem el az íróasztal mellett, a felvonó éppen a szinten volt, így a távozók után be is léptem. Lassan pörögtek az emeletek, tekintetem a számlapon függött, szinte könyörögtem azért, hogy gyorsítson. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, hogy hiába próbálom mély kortyokban nyelni az oxigént, képtelen vagyok vele megtölteni a tüdőmet. Ki akartam jutni. A zsebembe nyúltam, szerettem volna leitatni a homlokomról a nyirkos verejtékcseppeket, de zsebkendő helyett a telefonom akadt az ujjaim közé, elővéve kékes fényénél görcsbe rándult a gyomrom. A vonal élt, a másik végén pedig valószínűleg Daniell hallgatta végig az iménti bájos közjátékot. Megremegett a kezem, csak lenyomtam a gombot, hogy bontsam a kapcsolatot.

* * *

- Engem nem zavarsz, Ryu, tényleg és ne érts félre, amikor azt kérdezem, basszus, nem akarsz hazamenni?
Numata Seiki állt a kanapé mellett, amin ültem. Ugyanazt csináltam, amit már órák óta, bámultam a semmibe.
 - Kidobsz? – kérdeztem tőle kurtán, ő pedig kaffantott.
 - Francokat doblak!
 - Zavarok? – folytattam a találgatást, mire újfent felhördült.
 - Dehogy!
 - Akkor? – függesztettem a tekintetem az üres üvegre, aminek a tartalmát ugyan elfogyasztottam, valami oknál fogva, a fene essen bele, mégsem voltam részeg, de még spicces sem.
 - Egyszerűen csak úgy érzem, hogy kurvára haza kellene menned. Tudod, hogy van szobám, amit fel tudnék neked ajánlani, így éjfélhez közel, valahogy én mégis nagyon úgy érzem, hogy neked most haza kellene húznod a beledet.
 - Nem tudom, miből gondolod ezt – válaszoltam színtelen hanghordozással, üres poharamat szorongatva tovább.
- Nem is sejted? – grimaszolt egyet. – Talán hogy idestova négy órája itt ülsz, megittál egy üveg töményet, de egyetlen szót sem szólsz, nem pofázol, még csak nem is picsogsz, csak ülsz és nézel ki a fejedből és én a nyakamat tenném rá, hogy a szőkével van valami, de hogy nem sírod el ennyi pia után sem, abból arra tudok csak gondolni, hogy kurva nagy gebasz van és mivel azt csak ketten tudjátok megoldani, húzd haza a beled!
Igaza van. Idejöttem hallgatni. Fáj, és ha fáj, mindig itt találom magam. De most nem volt kedvem hozzá szólni. Itt ülök, mint egy hülye, mert fogalmam sincs, hova mehetnék a kínommal, de úgy haragszom rá, talán annyira, mint Daniellre, mert a titok ugyanúgy az ő bűne is és ezért meg tudnám fojtani, nem is kellene a kurva kanálba a víz, elég lenne maga a kanál, sőt egy sima rajzlap is elég lenne hozzá. Dühös vagyok Seikire, mert elárult és szeretném kiönteni a szívem, de előtte a fejére olvasni, hogy becsaptál, te szemétláda, hagytad, hogy akit szeretek, egyedül menjen neki egy olyan dolognak, ami… Mindegy, mert még erre is képtelennek érzem magam, így csak ülök és ahogy mondta, kussolok.
Asuka megjelent. Pizsamában volt, puha, fehér flanelben. Hozzám hajolt, vállamra simította vékonyka tenyerét.
 - Megágyazok, jó? – suttogott és én rábólintottam.
 - Faszt! – dörgött Numata Seiki. – Nem ágyazol! Haza kell mennie, látom rajta, hogy kurvára dolga van, szóval ne készítgess itt neki fekhelyet, meg mit tudom én, menjen haza!
Asuka rosszalló pillantása is lepergett paprikás exemről. A fiú megpróbált csúnyán nézni, de Numata Seiki túl elszánt volt hozzá, hogy hasson rá a szigor, így tünékeny szerelme csak elillant mellette és ígéretéhez híven eltűnt az ajtó mögött, feltételezem az ágyneművel szöszmötölni.
- Pihennem kell – mondtam bágyadtan, de nem indította meg.
- Pihenj otthon – válaszolta.
- Szóval mégis kidobsz. Szép kis barát vagy – mormoltam az orrom alatt. Lehet, hogy mégis volt rám némi hatással az elfogyasztott ital, tompa voltam, a gondolataim pedig kellemesen homályosak. Persze nem annyira, hogy ne halljam újra és újra a fülemben Daniell apját, de valahogy a zúgáson keresztül elviselhetőbb volt.
 - Baszódj meg, barátom. Soha nem dobtalak ki. Nem is foglak. Csak most. Mégpedig azért, mert rohadt jók a megérzéseim, mindig jók, mindig igazak, Asuka is megmondhatná, ha most éppen nem lenne a bánatos kutya szemeid befolyása alatt. Ha én azt mondom, hogy haza kell menned, akkor neked haza kell menned. Hidd el, ha nem állsz fel, tudom, a zsigereimben érzem, hogy csöngetnek majd és ha a hegy nem megy, akkor majd jön a szöszi és nekem végig kell hallgatnom és nem fogom kibírni, hogy ne szóljak bele, mert ismerem magam, mindig van hozzáfűzni valóm, szóval kérlek, menj haza életed szerelméhez és intézzétek el, akármit is kavartatok össze. Rendben?
Végszavazott, aztán pedig hívott nekem egy hipergyors taxit is. Van, amikor nem lehet vele ellenkezni és olykor egyáltalán még megpróbálni sem érdemes.

* * *

Szófogadó voltam és hazamentem. Botorkáltam az úton, csak lassan, ráérősen, a végletekig odázva a percet, pedig nem várt rám más, csak egy alvó ház, egy sötét nappali. Folytattam az ülést, csak ezúttal a saját szófámon tettem, ott meredtem a semmibe tovább. Nem néztem fel, a földet bámultam, mereven, üveges tekintettel, a fogaskerekeket a fejemben megakasztotta egy kitudja honnan kihullott pecek. Megálltak, helyettük viszont forgott a szoba, de nem eléggé, fáradt voltam, merültek az elemeim, de még mindig nem tudtam aludni, pedig mennyivel könnyebb lett volna.
A macska megtalált magának. Az oldalamhoz törleszkedett, hangosan dorombolt nekem, próbálta böködni a kezem, elérni, hogy bundájába merítsem az ujjaimat, hasztalan. Másra figyeltem. Hallottam, hogy Daniell felkel, hogy kilép a szobából, hogy lefelé indul a lépcsőkön, hogy közeledik.
 - Ryu? – A hangja bágyadt volt, álmos, kicsit kába. - Ryu…
Annyi mindent mondott egyetlen kurta szóval, csak a nevemmel. Előhömpölygött, végigcirógatta a fülkagylómat, megült a gondolataim között, elpihent a lelkemben, mégis dühös voltam. Nem tudom kire, lehet, hogy az igazi okát sem sejtem. Nem láttam tisztán, a szó legszorosabb értelmében, csak merev tekintettel bámultam előre.
 - Nem bírom így tovább.
Kinyögtem. Egyetlen mondattal kezdődött. A hangsúlyomra válaszul az övé is átalakult. Lágyból pattogó lett, békésből villámokkal sújtott.
 - Szegény Ryu – sziszegte. – Átvertél, becsaptál, kötöttél egy olyan alkut a hátam mögött, amibe soha nem mentem volna bele. Megaláztál vele, hülyének néztél, az orromnál fogva vezettél, hagytad, hogy azt higgyem, hogy minden rendben van…
- A te érdekedben csináltam.
- Én soha nem csinálnék veled ilyet!
- Persze, az is én voltam, aki titokban tartotta, hogy terápia kell neki, hogy megszabaduljon a poszttraumás stressztől, vagy hogy ahhoz kell, hogy bedolgozza, hogy…
 - Ne. Ezt a mondatot ne is fejezd be, ezt te találod ki, semmihez semmi köze, nem létezik, ne keverd ide!
- PTSD. Azt nem én találtam ki.
- Az más és nem is próbáltam meg beadni neked, hogy a te érdekedben történik. Gyáva voltam, nem tudtam, hogy tálaljam, ennyi. Hiba volt, de nem csaptalak be, nem ringattalak illúziókba, nem vertem át a fejed! Hallgattam, de ez nem ugyanaz! Nem csaptalak be!
- Ennyi. Ennyi? Olyan könnyen mondod ki, de bele nem gondolsz az egészbe. Fogalmad sincs róla, milyen érzés ez, hogy nem bíztál bennem annyira, hogy kinyisd a szádat és azt mond „Ryu, bajban vagyok!” Ez engem minősít, ez az egész rohadt kapcsolatunkról egy gyönyörű bizonyítvány, annak a bizonyítéka, hogy nem bízol meg bennem, mindannak ellenére… amit eddig letettem eléd. Hogy érezzem magam? Azt hittem, rászolgáltam a bizalmadra! Nem tettem meg érte mindent? Előrángathatod ezt a szart és megpróbálhatod úgy kavarni, hogy a kettő egy fajsúlyú legyen, de nem fog összejönni! Ha szeretnél, fröcsöghetsz miatta, igen. Apád eljött hozzám és hidd el, én igyekeztem, amennyire tőlem tellett. Próbáltam elérni, hogy másnak lásson, mint egy buzi pasinak, aki ráakaszkodott a kicsi fiára és átcibálta magával a szivárványos oldalra, és amikor láttam, hogy halott vállalkozás, akkor kénytelen voltam olyasmit lépni, amire nem vagyok büszke, de csak miattad! Érted adtam ki és aláztam meg magamat, azért, hogy soha ne élj át olyasmit, amit én. De te? – A hangok, amik a tüdőmből szakadtak felfelé, csak hörgő zörejek voltak. – Te csak magadra gondoltál. Rám egy pillanatig se.
- Nem csaptalak be.
Akkor ugrottam fel.
- Ezt most nekem mondod, vagy magadnak próbálod beadni? De, életem, átvertél. Ebből az egészből nem volt jogod kihagyni engem! – üvöltöttem. – Nem volt jogod hozzá! Megértetted? Nem tehetted volna meg! Menj, kérdezd meg az anyukádat, mit szólna hozzá, ha apád csinálna ilyesmit! Kérdezd meg a nővéred, vagy tudod mit? Kérdezz meg akárkit, akit ismersz és férj, feleség vagy élettárs, kérdezz akárkit, akiben bízol! Amit csináltál, az simán a szakadék szélére lökhet egy stabil, jól működő kapcsolatot! Ott a kurva telefon, emeld fel a kagylót és kérdezd meg, mi történik akkor, ha az egyik fél a porig alázza a másikat, mert annyira nem tartja, hogy elmondjon neki egy olyan dolgot, ami az egész rohadt kurva közös életüket érinti! Ha nem hiszel nekem, márpedig tanúbizonyságát adtad, hogy megbízhatatlannak tartasz, akkor emeld fel a kagylót és tárcsázd valaki olyannak a számát, akinek hiszel!
Az utolsó szó elfoszlott a levegőbe, maradt az én zihálásom és az ő reszketeg légvétele.
- Éj-éjjel van… - dadogta maga elé. A düh, amit éreztem, égetni kezdte a mellkasom.
- Azt mondod… nem csaptál be? – krákogtam. – Pedig tudod… lassan ott tartok, életem, hogy kérni foglak rá. - Felbugyborékolt, előtört, a többi pedig megállíthatatlanul követte. - Tépkeded a sebeimet. Te és mindenki, akit berángatsz az életembe, felszakít egy már gyógyultnak hitt darabot, ha már nem talál olyat, amit felnyithatna, akkor mar rajtam egy újat és ez fáj. Elviselhetetlenül fáj. És én tűröm. Veszek egy mély levegőt és tűröm, nap, mint nap, mert szeretlek és nem jelentett még nekem senki ebben az életben annyit, mint amennyit te jelentesz, de amibe kényszerülök általad, az iszonyatosan fáj. Több sebből vérzek, miért nem látod? Azt hiszed, hogy hegednek és múlnak, de nem igaz, minden marad, ott a mélyben, eltemetve a felszín alatt és ha beleszaladsz a tóba, ha térdig gázolsz benne, minden morajlik, minden ott gomolyog a talpad alatt. Soha semmit nem temethetek el örökre és békém sem lesz soha, mert mindig lesz majd legalább egy ember, akivel ilyen vagy olyan okból, de összekapcsolódott a sorsunk és aki majd új sebeket fakaszt és nekem el kell tűrnöm! – Szorított a zakóm, feszített az ingem, a nyakkendőm készült megfojtani. - Kiírtam az életemből az apámat és még egy maroknyi olyan embert, aki fontos volt, azért mert bántottak! Fizikailag, pszichikailag, nincs különbség! Mert nem tudtam úgy létezni tovább, hogy nap, mint nap szembesülnöm kelljen velük! Erre jössz te és hozol valakit, aki ugyanúgy néz rám, mint azok az emberek, akiket nem akarok magam mellett tudni, akiket nem akarok látni, akiknek a hangjától görcsbe rándul a gyomrom, jössz és hozol valakit, akinek a nevét, ha rajtam múlna, többé nem ejteném ki! De neked fontos, így én hátat fordítok annak, amiben hiszek, meglépek valamit, amit egy porcikám sem kíván, csak azért, hogy te boldog legyél és reménykedem, hogy majd annyira hiszünk, hiszel, hisz ő az illúzióban, hogy egy nap valahogy valósággá válik és tényleg képes lesz majd megmaradni a társaságomban és akkor te határtalanul boldog leszel! És igen! Ezért az egyetlen dologért hajlandó voltam hazudni, csalni, ellent mondani saját magamnak! Kövezz meg érte! Ítélj el, vess meg, leszarom! Tudod mit? Nem bántam meg! Bár mondhatnám, hogy azért hallgattál, hogy megvédj engem, de mindketten tudjuk, hogy nem így van. Én érted léptem, te pedig magadért és tudod… Szeress csak feleannyira engem, mint én téged, és csinálj nekem te is egy gubót, amiben létezhetek, mert lehet, hogy nem látod, de lassan szükségem lenne rá, mert vérzek és nem tudom, meddig lesz még bennem annyi erő…

Elhallgattam. Elillant a mondat, már azt sem tudtam igazán, hogy akartam befejezni. Hallgattam és hallgatott, hosszú, néma percekig. Nem is tudom, mikor sírtam utoljára, de most fojtotta a torkomat.
- Azt hiszem… - ott ült a nyelvem hegyén, keserű voltam, sértett és… - túl sok vagy nekem, Daniell. – Hallottam, ahogy lélegzik. Annyira ijedten, kétségbeesetten, szinte remegve. – Túl sok.
Odalépett. Nem igaz. Rohant. A lépcső aljáról hirtelen mellettem termett, átölelte a derekamat, a vállamba fúrta a fejét és ha már ott volt a karjaim között, nem engedhettem el. Ráfogtam, szorítottam, a hajába lélegeztem, beszívtam az illatát.
- Az egyik szavaddal azt kéred, hogy legyek őszinte, a másikkal, hogy hazudjak, hogy megvédjelek. Nem tudom, mi a jó, nem értem, hogy kellene csinálnom. Nem akartam rosszat, nem gondoltam bele, nem néztem mögé, én csak azt akartam, hogy újra ott legyünk, ahol ezelőtt az egész előtt voltunk. Ahol minden annyira könnyű volt és egyszerű. Vissza akartam csinálni az egész szart, hogy megint az elején lehessünk, mint egy hülye kereszteződés, ahol rossz irányba fordultál, de csak órák múlva jössz rá és próbálsz visszarohanni, hogy ezúttal jól válassz, de most úgy érzem magam, mintha téged ott hagytalak volna a rossz út kellős közepén. De én nem ezt akartam, Ryu. Bízom benned. Szeretlek. El akartam mondani. Amint rájöttem, hogy ez nem egy olyan apró kis semmiség, mint aminek hittem, én nagyon el akartam mondani. De nem tudtam, hogy kezdjek bele. Értsd meg. Kérlek, Ryu, értsd meg. Soha nem volt jó az idő, soha nem volt jó a hely. Nem tudtam, hogy mondhatnám meg. Vártam az alkalomra és azon kaptam magam, hogy minden nappal csak nehezebb lett és…
Lélegzett a bőrömbe, én pedig hátravetettem a fejem, hogy a sötét plafont kezdjem bámulni. A számon vettem a levegőt, ki tudja miért, hátha megnyugszom, hátha több oxigén jut az agyamba, hátha… akármi. Csend volt. Nyomasztó és ijesztő csend, éreztem, hogy vár, hogy mondanom kellene valamit, de minden összefolyt, ragadós massza és a gondolataim belefulladtak az iszapos lápba. Daniell szavait elnyelte a ruhám.
- Nem… adsz fel, ugye nem?
Őrült vagyok, önkínzó, függő, vagy csak ennyire ostoba és elvakult módon szeretem?
- Soha.
És álltunk. A karjaimat szorosabbra vontam, ő a lábaim közé lépett. Mintha egy fa törzse volnék, ő pedig az indáival próbálna körülfonni, hátha az idő múlásával egyek leszünk. Szerettem volna. Ahogy átfogta a nyakam, ujjai cirógatták a tarkómon a pihéket, meg-megérintve hajam végét.
- Egyszer – kezdtem egy mély és erőltetetten nyugodt levegővel – kiveszek pár hónap szabadságot, bezárkózom a vendégszoba magányába és megírom ezt az egészet, utána pedig milliomos leszek, amikor eladom a jogokat és szappanoperát csinálnak belőle, hogy a közönség 35892 részen keresztül nézhesse a viszontagságos mindennapjainkat.
Volt egy hallgatag perc, aztán belenevetett a ruhámba.
- Nekem még soha nem volt olyan igazán komoly kapcsolatom, mint ez. Mondd, Ryu, mindig ennyi a…
Daniell a tökéletes szót kereste.
 - Dráma? – pótoltam ki a hézagot úgy, ahogy megfelelőnek éreztem.
 - Feszkót akartam mondani, de a dráma még jobban illik ide, igen.
 - Á, nem – köhintettem. – Csak ha igazán jól csinálja az ember.
 - Értem – ízlelgette a választ és hozzátette a saját észrevételét. - Akkor királyok lehetünk. – A padlót fixíroztam, de megmosolyogtatott, ahogy elképzeltem, hogy mereszti a szemeit. - Mit rontottam el? – kérdezte tőlem, pedig most nekem sincsenek válaszaim. – Hallgattam, hiba volt, de azon kívül.
 - Azon kívül? Semmit – súgtam mégis. – Én tudom, hogy az apád és te… - sóhajtottam – és, hogy ez nem könnyű neked, és… most ehhez nincs elég gondolkodásra bírható agysejtem. Alszanak, részegek, sztrájkba léptek, bojkottálnak… Nekem van túl sok vihar a múltamban. Nem neked, Csücsök.
 - Soha nem akartalak…
 - Tudom.
 - Pontosan te vagy az, akit nem akartam bántani.
 - Tudom.
 - Sajnálom.
 - Azt is tudom.
 - Megváltozom.
 - Nem kértem. Csak… értsd meg a lényeget.
 - Mi a lényeg?
 - Pontosan. Te és én. Én és te. A „mi” a lényeg. 

17 megjegyzés:

  1. ó hát a vége nagyon szép volt.... és ez után a rettentő sok feszkó/dráma után remélem hamar jön majd egy nyugisabb rész, ami kicsit elsimítja a dolgokat (tudom h addig az agyam hátsó részéből fog bizgélni h mi lesz velük...) Köszi a fejezeteket!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, jön nyugisabb rész! ... ... ... Egyszer jön majd nyugisabb rész, legalábbis teljesen úgy emlékszem, hogy egyszer igen! XD

      Törlés
  2. Ismételten érzelmek viharába küldtél minket. Az előző rész elolvasása után egy kérdés foglalkoztatott. És apu? Íme megkaptam/kaptuk. Ha nem a Happy end-el kezdted volna a IX. kötetet én biztosra vettem volna, itt nem lesz "gyűrűzés". Daniell apuja igazán tud vihart kelteni.
    Köszönet a lelki hullámvasútért! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És én pontosan ezért kezdtem így ezt a kötetet. Tudom, csúnya nagy spoiler volt de túl sok kavar van ebben a szakaszban, kellett, hogy tudjuk, minden rendbe jön, ha spoiler, ha nem. :) Köszönöm, hogy olvastad. :)

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Annyira nagyon vártam már a folytatást és két fejezetet is adtál. :D Oda-meg vissza vagyok teljesen. Anyus rész minden részében édes volt valóban. Apus rész, basszus ezt a választ, nagyon kemény a fickó, azért Danynek nem lesz ehhez még egy-két szava? Vagy a végszó erre is választ ad, a Mi a lényeg. Sei már mennyire ismeri Ryut, huzzál haza, szeretem azt a pasit is nagyon :D Hihetetlen jók, imádom őket. Köszönöm!!!!!

    VálaszTörlés
  5. Az előző fejezet tök aranyos volt. Ez meg: "hú, hát Ryu ilyen könnyen megúszta?" ... "Jaj ne, mégsem" ... "Most persze teljesen kivan, pedig örülhetne, Dany apja legalább nem akar botrányt csinálni az esküvőn." ... "Ryu, miért nem vigyázol a telefonoddal, hogy lehetsz ilyen hülye?" ;)
    Ez egy hullámvasút volt. :) Ryu végre őszintén megmondta mit érez, eddig az nem volt egy tartható állapot, hogy magában őrlődik és próbál Daniell felé úgy tűnni, hogy kibír mindent. Dany megint megmutatta, hogy bármi történik, a kapcsolatukat nem akarja veszélyeztetni. :)
    A lényeg megvan - mármint hogy ők ketten örökké együtt, az esküvő is meglesz, Howard is ott lesz. De Daniell lehetetlent akar azzal, hogy az apja őszintén örüljön nekik. Az a baj, hogy Dany nem éri be azzal, hogy az apja nem szól egy rossz szót sem.
    Azon gondolkodom, hogy ha Ryu befogta volna a száját, és azt az utolsó "miért" kérdést nem mondja ki... egy időre megoldotta volna a dolgot.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, de Ryunek valahogy érzéke van hozzá, hogy belenyúljon a dolgokba, ebbe is szépen sikerült. Azért szerintem még mindig jobb tisztán látni a helyzetet és tudni, hogy mivel áll szemben az ember, mint édes hazugságban lebegni. Na jó persze utóbbi egy időre kellemesebb na de azok csak ideiglenes dolgok, nem? :)
      Köszönöm, hogy olvastad. :)

      Törlés
  6. Az utolsó csepptől túlcsordult Ryu szívében a keserűség. Már érett a pillanat, hogy ez bekövetkezzen, de nem gondoltam volna, hogy Dany apjával való találkozás végül ide vezet - de legalább ez is megtörtént.
    A rémült kérdésre, hogy "nem adsz fel, ugye?", ott a "Sohában" a jövő képe, hogy holnap összekanalazza magát Ryu, plasztikázza egy kicsit a szívét és folytatja a küzdelmet a nagybetűs élettel - amelynek nem fog sikerülni minden boldogságtól megfosztani őt.
    Most nagyon kisfiúnak éreztem Daniellt a párjához képest, de mégis jókor jót kérdezett, vagy mondott és látszik rajta, hogy igazi társ akar lenni.
    Köszönöm a folytatást, egy pillanatra olyan érzésem volt, mint a katasztrófa-filmekben, amikor a lift huzala elszakad és menthetetlenül zuhanunk a mélybe. :]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Érdemes lenne néha megörökíteni amit egy-egy hozzászólás olvasása alkalmával művelek. "kisfiú!" *sikkant* "IGEN! Pontosan!" Mondom magamnak teljes átéléssel. XD De hát ha egyszer úgy megörülök neki ha valaki kimondja amit mutattam. Sikerélmény.
      Pontosan, kisfiú. Itt iszonyatosan az. Gyerek egy felnőtt kapcsolatban de mentségére legyen mondva, rohadtúl fel akar nőni hozzá. Igyekszik. Nem megy neki könnyen de próbálkozik, nem adja fel és ez a lényeg. Jaj ez a szerelem. <3
      Nagyon köszönöm, hogy olvastad! :)

      Törlés
  7. Na, nekifutok. Megleptél. Többszörösen is. Egyrészről nem pont erre a tartalomra számítottam. És rögtön el is érkeztünk a 'másrészre'. Dany apu válasza...csak nézek ki a fejemből. Nem gyengén nézi hülyének az egész családját. Míg rajta kívül mindenki más komolyan veszi Dany érzelmeit, és szándékát, ő lazán elkönyveli 'lázadó korszaknak'. És ahogy az egészet előadta...lekezelő volt, és sértő. Nem is csodálom, hogy Ryu sem bírta már magában tartani ezt a sok sz**t. Én eddig bele sem gondoltam abba, hogy neki ez mekkora lelki fájdalmat okoz. Úgy értem, hogy olyan természetes tőle, hogy Danyért mindent, de MINDENT elvisel. És nekem eszembe sem jutott, hogy ez bármikor megváltozhat. És szerintem Danynek sem. És amikor szembesült vele, érthető volt hogy elbizonytalanodott, és megrémült ő is. De én azt mondom, hogy néha kell, hogy ekkora hibát vétsen az ember, hogy tanuljon belőle, és felnyíljon végre a szeme. Danynek pedig sokat kell még tanulnia párkapcsolat terén, szóval biztos vagyok benne, hogy fog ő még ennél is nagyobb baromságokat csinálni. Ami pedig Dany aput-azaz Howardot- illeti, most írta le magát teljesen a szemembe. Én eddig úgy voltam vele, hogy valóban csak idő kérdése lesz nála az egész. Hogy ha majd látja, hogy Dany tényleg boldog Ryuval, akkor apránként elfogadja majd. Hónapok, talán évek alatt, de elfogadja. Most viszont....erre semmi esélyt sem látok. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy történhet valami olyasmi, ami alapvetően megváltoztatná a hozzáállását kettejükhöz, vagy éppen Ryuhoz. Igaz, hogy Dany egy véletlen folytán tudott meg mindent, de talán így volt a legjobb. Nyilván ez nem maradhat szó nélkül, és lesznek következményei (gyanítom az lesz majd, amire én már hetek óta várok) Howardra nézve. Nem irigylem Danyt. Nehéz helyzetbe került. Nem lehet könnyű szembesülnie azzal, hogy akinek a támogatása a legtöbbet jelentene, semmibe veszi az érzéseit, ráadásul a saját fülével hallja, ahogy ezt előadja Ryunek. Úgyhogy én izgatottan, és kíváncsian várom a folytatást. A fejezetet pedig ismételten köszönöm. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fog. Jaj naná, hogy fog, nem lenne ő, ha nem csinálna még pár ennél is nagyobb hülyeséget. O_o" De most tényleg nagyon megijedt. Amikor volt a nagy balhéjuk még ott, nem is olyan régen, fürdőszoba polc és repülő pipere, cserepek a padlón és még ami kell, utoljára akkor volt így megijedve de most felmérte a bajt és azonnal reagált. Daniell nem akarja elveszíteni Ryut. Ha a lelkébe látnánk, azt olvashatnánk arrafelé, hogy meg van róla győződve, hogy nem is fogja. És néha történik valami amitől mégis halálra rémül, főleg akkor ha csak minimális esélyét is mutatja annak, hogy téved és Ryu még sem olyan biztos pont, amilyennek tartja. Persze Ryu az, de a biztos pontoknak is lehetnek ilyen napjaik. Aztán holnap majd újra lehet fát hasogatni azon a szép, méretes háton.
      Köszönöm, hogy itt voltál és olvastad. :)

      Törlés
  8. Szia, az anyus rész nagyon kedves volt, de nagyon picire szabtad, maradt is utána kérdés. Anyu Ryuriéknál volt, és most először? Ha igen, szívesen láttam, hallottam volna mit szól az otthonukhoz, az ölelkező fákhoz, Dani "fényterméhez", Apu legutóbbi váratlan feltünéséhez? Sokadik Táról sem tudni mi lett, I. Tá halálának körülményeinek kiderülése után. Pedig Ő is a család része.
    Az apus résznél véletlen volt, vagy Dani cselezte ki Ryut a telefonjával? S ha csel volt, honnan tudta, hogy Ryu odatart, illetve Anyu honnan tudta, hogy lesz a tali, és mi volt a csomagban? S Dani mit szólt Apu mondataihoz, mert csak Ryuról mondott 1-1 mondatot.
    Lehetne egy újabb Perec fejezet is :), hiszen mintha már nem utálná Ryut :)
    Köszönöm :)
    (Nagyon hiányzik nekem a történet menetéből, ez a Ryu átér az úttesten rész :( Vajon a "szakállas" is ott volt? )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. 1, Nem most volt először.
      2, Sokadig Tá köszöni, jól van, Ryu macskabiztosította az akváriumot (szerinte O_o")
      3, Nem cselezte ki, csinált már ilyet a kütyü. A harmadik fejezetben Dany mondja is Ryunek, hogy Ryu telefonja felhívta napközben. Ryunek le kellene cserélnie a mobilját...
      4, A csomagban fényképek voltak.
      5, Valamit kell hagyni a következő fejezetre is. ;)
      6, Lehet egy nap 36 óra is. XDD (Az a macska megszerette Ryut, ezen már nincs mit titkolni! :D)
      Egyszer Ryu majd átér az úttesten, ahogy lesz időm rá, hogy kinyissam azt a docot, komolyan át fog érni, de sokat dolgozom és nagyon fáradt vagyok. Nagyon.
      Köszönöm, hogy olvastad! :)

      Törlés
  9. Tudod azért megállt bennem az ütő mikor Ryu azt mondta "túl sok vagy nekem Daniell" azt hittem itt a vég és tényleg kiszáll .Kicsit megnyugodtam de nincs minden rendben érzem.Köszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mert nagyon nagyon közel volt ahhoz, hogy bedobja a törölközőt. Jó, persze, aztán mégse, de iszonyat közel járt.

      Törlés