Daniell IX/4 - Préda

Daniell 9. kötet 4. fejezet - Préda

Megjegyzés: Ember tervez, Vik meg éjjeles műszakot kap, hogy soha ne találkozzunk, ezzel az univerzum szétbarmolta az ütemtervemet! Mire én haza esem, neki már hűlt helye, mire hazajön, én már sehol, így elég nehéz egyeztetni bármiről, nem csak a frissekről! Így ez most egy rögtönzött olvasnivaló. (Ezt javította ki, én meg nem vitatkozom. XD)

~ ~ ~ 

 

- Szóval akkor foglaljuk össze.

Akár azt is hozzátehettem volna, hogy a gyengébbek kedvéért, de inkább kihagytam, minthogy az a bizonyos gyengébb jelen esetben én magam lennék. A velem szemben ülő, huszonos évei közepén járó fiatal férfi gyorsan beszélt. Nem harapta le a hangokat, vagy kurtította meg őket, szavai tiszták és kivehetőek voltak, mégis olyan sebességgel pörgette a nyelvét, mint mikor szűkös reklámidőbe kíván valaki beszuszakolni röpke másfél oldalnyi zsúfolt szöveget. Ettől az egész közlendője olyan lett, mint valami országúti karambol, túlélők nélkül.

- Sajnálom, megint hadartam, igaz? – darálta, én pedig csak elnézően mosolyogtam bólogatás helyett, hiszen a világért sem szeretném megbántani jövendőbeli páciensem, még akkor sem, ha valóban így volt. Hadart, sőt, ez már inkább darálás, őrlés, zúzás, ahogy tetszik. – Csak olyankor van, amikor nagyon ideges vagyok – magyarázkodott, ezt is villámsebességgel. Hajába túrt, bal kezének vékony ujjai beleszántottak a hidrogénszőke, divatosan borzolt hajtincsekbe, egyik oldalról a másikra kócolta őket át. Lehunyta a szemeit, csak egy pillanatra, mély levegőt vett, majd lassan kiengedte azt. Begyakorolt relaxáló képlet lehetett, mert úgy festett, tényleg kicsit kisimult tőle. Kölykös, kerek vonásai egyszerre határozottabbak lettek, pisze orra sem kunkorodott annyira, állkapcsa megfeszült, majd elernyedt.

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ismerős nekem a fiú. Fiú... A kor kérdésén már túlestünk, tudtam, hogy felnőtt, mégis annyira kamaszos vonásai voltak, hogy akarva-akaratlan hívtam magamban újra és újra fiúnak. Ő az a típus, aki még negyven éves korában is bőven letagadhat majd akár tíz kerek évet is, soha nem fogják tudni megmondani a pontos korát, ha csak ő nem akarja. Még az első ősz hajszálai megjelente után sem. Nekem jó az arcmemóriám, de ő valahogy mégsem került a helyére.

 - Kérem – vettem elő legbarátságosabb mosolyom. – Nyugodjon meg, igazán nincs oka idegeskedni. Nem mondom, hogy ez egy rutin műtét, minden heg más, sok mindentől függ, mennyire lehet halványítani vagy eltűntetni, de én azt mondom, ne aggódjon addig, amíg nem muszáj.

Szemei hirtelen felpattantak. Ívelt szempillái alól úgy meredt rám rozsdabarna tekintetével, mintha földönkívülit látna öltönyben. Vékony, egészen bőrtónusú ajkai szegletében megjelent egy óvatos mosoly.

 - Ó! – döbbent, majd rögtön utána magyarázott is. – Nem, nem, én nem ön miatt vagyok ideges. Csak délután lesz egy interjúm és ilyenkor mindig előre stresszelek.

 - Értem – nevettem szolidan, leemeltem orromról a szemüveget, lágy mozdulattal a tokjába helyeztem, mielőtt válaszoltam volna. – Munka?

 - Olyasmi – kacagott ő is roppant visszafogott hangszínben.

 - Kívánom, hogy úgy alakuljon, ahogy szeretné. – Szép gesztus kipipálva.

 - Igazán köszönöm. – Ő bólintott és én újra keresést futtattam a memóriámban, azonosítás végett, az eredmény ismételten zérus lett.

- Jó. Akkor én most megnézném a heget, azután pedig megbeszéljük a lehetőségeket, ha úgy dönt, a kezelés mibenlétét is. Állapottól függően több variáció is szóba jöhet. Ez megfelel így, vagy már szűkös az ideje a délutáni programja miatt, és inkább halasszuk egy következő időpontra?

- Dehogy! – azzal gyors mozdulattal kibújt a pulcsijából. A tarka, kapucnis darabot a térdére dobta, majd fehér pólója környakát megkísérelte a válláig nyújtani, hogy lássam, amit kell. Egészen bizarr módon komikusan festett.

Kesztyűt húztam és mire hozzá léptem, szerencsére ő is rájött, ez így nem működik és felállva inkább kibújt a felsőjéből, a jobb rálátás érdekében.

 - A hülyegyerekek görkorcsolyáznak – narrálta, feltételezem az eredményt magát. - Ezt elhagyatott építkezésen csinálják, mert a munkások gyönyörű, tükörsima felületeket hagytak maguk után és még annál is több potenciálisan csúszható elemet.

Megtapintottam a heget, szemem se rebbent.

 - Vad találgatásokba bocsátkozva megkockáztatom, hogy a munkások nem csak az említett fantasztikus elemeket hagyták hátra, de rengeteg vasbetont is.

Bár kimondtam, mégis inkább magamnak, mint neki.

 - És hasonlókat. Igen. Tanulságként ez a hülyegyerek – bökött magára két hüvelykujjal – soha többé nem tette be a lábát mindenféle kihalt területekre atlétikázni, inkább szépen elment egy hivatalos pályára és napijegyet vett. De, hogy ezt felérje ésszel, előbb túl kellett esni – fejével a harci sérülése irányába biccentett – ezen.

A vállgömbjén kezdődő kitüremkedő sebhely átfutott a lapockája irányába. Valóban nem volt valami esztétikus, de hát végtére is ezért jött ide.

Először a felkarjára logó szakaszt tapogattam végig, felmértem a helyzetet.

- A heg nem gyulladt, nagyon szépen határolt szélei vannak, - kezdtem a munka hangomon, mely sokkal halkabb, szájbarágósabb és megnyugtatóbb - legalábbis annak hivatott lenni - a normál beszédhangomnál, csak a feszültségoldás céljából. Mindig magamat vettem alapnak, én pedig szeretem tudni a helyzetet, hogy a lehetőségekhez képest mindig jó legyen a rálátásom. -  Így általában egyszerűbb dolgozni. Szabad? – A vállát kicsit előrébb toltam, figyeltem, hogy mozog a bőrén az élénk mályvaszínű csík. Tenyerem a tarkójára fektettem, úgy mozdítottam előre. Nem kellett kérnem, magától fordított hátat, hogy lássam, merre fut és hol végződik a sebhely. – Ez egy elég nagy heg, de szépen gyógyult és bár mindenképpen el kell végeznünk pár vizsgálatot, a látottakra alapozott véleményem… … …

Elemeltem a kezem a tarkójáról és az ujjaim alatt ott virított egy kékeszöld pávatoll, szárára tekert vékony gyöngysorral. Olyan volt, mint egy darab dominó, ami dönti az egész sort. Abban a pillanatban, hogy megláttam a tetoválást, egyszerre már tökéletesen tisztában voltam vele, honnan ismerős nekem annyira ez a kölyök képű fiatal férfi, és az is, miért nem tudok mit kezdeni az arcával. Hát mert egészen idáig csak vékony, fekete álarcban láttam. Ó, hogy az a…! Miért nem ismerhetem inkább a sarki zöldségestől?

Nem vagyok pornófüggő, még rajongó sem, de igen, mint annyi más átlagos férfinak, nekem is van egy szerény mennyiségű lemezem. Gyűjteménynek túlzás lenne nevezni, éppen csak elenyésző darabszámban, de mégis rendelkezem a korhatáros szórakoztatás pár, véleményem - és Daniell, az álnok fiókfeltúró - szerint igazán minőségi darabjával, amiből, talán mert kicsi a világ, pontosan háromnak ő domborított a főszerepében.

Az egész a másodperc törtrésze alatt pörgött le a fejemben és én próbáltam visszatérni a félbe hagyott gondolathoz amilyen gyorsan csak lehetett, közben bőszen reménykedtem benne, hogy a nekem hátát mutató férfi nem érzékelte a törést, vagy a rövid időre beköszönő csendet. Se őt, se magamat nem kívántam kellemetlen helyzetbe hozni, bár kizökkentett a felismerés ténye, próbáltam ezt minden erőmmel palástolni.

 - Szépen helyre tudnám hozni. – Elléptem mögüle és elindultam kezet mosni, míg én fertőtlenítettem, ő öltözött, rajtam csüngő tekintettel. – A sebkimetszés egy rövid beavatkozás. Általában egynapos kórházi tartózkodást igényel, ha minden flottul megy, lehet, hogy még annyira sem lesz szüksége. – Tiszta és száraz kezekkel tértem vissza mellé, ő pedig rendületlenül itta a szavaimat. – Természetesen a már említett vizsgálatok után beszélhetünk tényleges konkrétumokról, pár dologgal tisztában kell lennünk, mielőtt szó szerint belevágunk. Arról is szót kell ejtenünk, hogy utána mi történik. Lábadozási, gyógyulási időszak, mint minden műtétnél, az önként vállaltnál is van. Bizonyos szabályoknak eleget kell tennie a legjobb eredmény elérése érdekében.

Hallgatott, bólintott, aztán mosolyt öltött.

 - Felismerte a tetkómat.

Mennyire egyszerű lenne azt válaszolni „Nem, dehogy!”, vagy hanyagul odabökni „Milyen tetkót?”, de ez az a szituáció, ahol bármiféleképpen is igyekszem tagadni, mind ő, mind én tudni fogjuk, hogy hazudok. Nem csak azért, mert elvörösödtem, nem csak, mert kidagadni éreztem egy eret a homlokom közepén. Mi maradt nekem? Hogy úgy csináljak, mintha nem is hallottam volna, remélve, hogy ugrunk a következő számra és hipp-hopp, ezt itt gyorsan el is felejtünk.

- Az zavarja, hogy pornózom, vagy az, hogy most már tudom, hogy a nézők táborába tartozik?

Vettem egy mély levegőt és meggyűrtem megannyi ránc barázdálta homlokom. A szám hirtelen cserepes lett, a torkom szikkadt, én pedig recsegni kezdtem, mint egy öreg, viharvert rádió.

 - Határozottan a második – nyögtem. - Nincsenek előítéleteim.

 - Megnyugtatja egy kicsit, ha azt mondom, ne aggódjon? Nekem sincsenek.

 - Csöppet sem – ismertem el szigorú szemöldökkel, mert nem tudtam megbékélni a hirtelen történéssel, hogy a szexuális beállítottságomról vallottam egy vadidegennek, még ha csak a körülmények ártatlan, szökőévenként egyszer pornót néző áldozata is vagyok.

- Most titkot cseréltünk. Akár még izgalmas is lehetne – nevetett fel, de én képtelen voltam osztozni a vidámságában.

- Valóban? - méregettem szkeptikusan, mert nem láttam, hol véli felfedezni azt a bizonyos izgalmat.

- Persze. Gondoljon bele, mennyi minden indulhat el ezen az apró is bakin. Úgy értem, mennyi pozitív dolog! – Már nem csak abban kételkedtem, hogy ő tudja, hogy mit akar mondani, de abban is, hogy épelméjű. – Mondjuk megkérdezheti, szeretem-e a munkámat! – pislogott, de esélyt sem hagyott nekem, hogy visszautasítsam a kérdés feltevését, rögtön elvetette ő maga. – Neeem, látom a száján, hogy ilyet nem kérdezne.

- A számon?

- Igen, egyértelmű. Legyen így! Én elmondom, csak úgy, hogy a pornó iparnak ezt az ágát rengeteg heteroszexuális férfi űzi. A pénz beszél, mint tudjuk. Aztán csak hozzáteszem - én nem tartozom közéjük. – Olyan volt, mint egy matekórán. Szöveges feladat egyenesen a hétköznapokból.

- Értem…? – Félszeg kérdőjelem odabiggyedt magától, mert bár köszönöm, vettem, hogy agyon körítve milyen információt közölt, de még mindig fogalmam sem volt róla, milyen okból.

- És így máris letettem az asztalra olyan válaszokat, hogy amikor meghívom egy italra, ne kelljen azon gondolkodnia, vajon baráti koccintásra megy, vagy pedig konkrétan randira.

- Ó. – Úgy mindent egybevéve, a szemöldököm felszaladásán kívül ennyi telt tőlem. Csak néztem, ő pedig fél perces szünet után megkísérelte leszaggatni az arcát.

- Oké! Ez béna volt, látom én is, de nagyon szimpatikus nekem, ezért ezt a lelepleződést jelnek vettem. Nem szokásom csak úgy vaktában lövöldözni, már feladtam. Igen, tudom. „Fiatal” vagyok, de tudok magamról ezt-azt már tíz éve. Sokszor találtam félre és amikor nős apukát hív meg ebédelni, az kínos. Ha már így alakult, betudom a sors kezének, bátor leszek és meghívom egy italra. Valamikor?

- Hűha. – Továbbra is csak a nehézkesen kinyökögött egyszavasok maradtak nekem. Egyik döbbenetből szinte átmenet nélkül zuhantam a másikba. Még ki sem hevertem, hogy leendő páciensemet már láttam fekvenyomó padhoz kötözve, legbecsesebb szervén lila szatén szalaggal, rögtön utána akaratomon kívül igazán bizalmas dolgokat adtam a kezébe az életemről, most pedig randevúra invitál. Engem. - Nem is tudom, mit mondjak. – Ez legalább őszinte volt.

- Csak egy igent. Annak örülnék. Lehet? – rántotta meg a vállát, nekem pedig nincs mese, ki kellett kosaraznom.

 - Köszönöm, de nem megy. – Megkockáztatom, hogy csakis szimpátiából, de még együtt is éreztem.

Bólintva fogadta a válaszom, bár egy kis grimasz megbújt az orra tövében.

- Az a baj, amit csinálok?

Egyenes volt a kérdés.

- Nem.

- Tehát igen.

- Mondtam, nincsenek előítéleteim. Utcaseprő, pornósztár, ügyvéd, ezen a szinten egyre megy.

 - Köszönöm. Szendvicsben két ilyen szép szakma között! A sztárjelző is nagyon jólesett. Szerintem jó lenne. Már a randi.

- Sajnos nem megy – ismételtem határozottan, semleges, de nem bántó hangszínnel.

- Van valakije.

- Van.

- Komoly?

- Ennél azt hiszem, nem is lehetne komolyabb.

- Értem. Sajnálom. Mármint önnek biztos jó! De én attól még sajnálhatom. Kicsit. – A vonásai ugyanazt mondták, túl színesen, túl érthetőn. Sajnálja. – Lehet egy kérdésem?

- Az a kérdés természetétől függ. – Gyanakvó ember vagyok.

- Komolyan azt mondja, hogy nem tartaná vissza egy első randitól az, amit csinálok?

- Komolyan. Az elsőtől semmiképpen. Még a másodiktól sem. De egy bizonyos pontnál nem működne tovább. Én egy iszonyúan birtokló karakter vagyok, nem osztozom.

- Tényleg?

- Szerintem az lenne az ideális, ha mindenki így gondolkozna.

- Azt hittem…

 - Mit?

- Hát… De hát ha valami csak szex… - Vállrántás és értetlen pislogások halmaza. Tessék, itt a tökéletes iskolapéldája annak, hogy kell nálam szempillantás alatt kihúzni a gyufát.

- Igen, ma ez egy igen divatos elgondolás. Csak szex. Miért vegyünk bármit is komolyan, ha vehetjük félvállról is, nem igaz? Ne aggódj, szerelmem, igaz, hogy az előbb úgy megdugtak, hogy a fülem ketté állt, de a lelkem a tiéd, örülsz? Nevetséges elképzelés és az a csúnya benne, hogy sokszor csak az egyik oldal képes ennyire nagyon könnyen venni, a duó másik fele meg igyekszik nem belehalni a puszta tudatába annak, hogy élete szerelmét húzogatják úton-útfélen. – Kibukott az utolsó szó és éreztem, ahogy a forróság elönti az arcomat. – Te jó ég! Elnézését kérem, kicsúszott a számon. – Nem profi kiosztani a pácienst, Ryu, rohadtul nem profi! – Nagyon sajnálom, nem volt jogom így beszélni önnel, csak mert más nézeteket…

- Ne. – Két tenyerét kitárva szó szerint belém fojtotta önostorozásom kezdő szólamait. Felállt, meghajolt. Lefagytam. – Ezer éve nem beszélgettem így senkivel. Lehet, hogy kétezer.

- Őszintén kétlem – válaszoltam tétovázva.

- Pedig elhiheti.

A fiú állt alig egy méterre tőlem, zsebre tett kezekkel, én oldalamat az íróasztalnak támasztva várakoztam. Teljesen hülyén éreztem magam, ő pedig kedélyes mosolygással próbálta mutatni, hangulata tényleg felhőtlen.

- Viszont – túrt bele a zsebébe, előhalászta a telefonját. – Már tényleg nincs időm. Jöhetek máskor is? Anyám, mintha a szomszéd gyereket kérdeztem volna meg. Látja, ez a kínos – dörzsölte meg a tarkóját, közben nem feledkezett meg arról, hogy szelíden verdeső pillákkal próbáljon hatást gyakorolni rám.

- Hát a heg még mindig ott van ahol, és ha ezen továbbra is szeretne változtatni, akkor megbeszélünk egy második időpontot.

- Hátha addigra meggondolja az italt.

Olyan ábrándosan sóhajtott fel, hogy nem bírtam ki, nevettem.

- Több mint három éve fix partnerkapcsolatban élő, fülig szerelmes férfiemberként állok ön előtt, ez nem olyan, amit jövő keddre elfújhat a szél. Mondtam, én birtokló karakterként foggal-körömmel küzdök azért, ami az enyém és nem adom fel könnyen a harcot.

Elfintorodott, búcsúzott és az orra alatt elmormogta:

- Egyre jobban tetszik.

Vajon most felébredek és ott leszek az ágyamban, sötétszürke pizsamámban? Én, a préda. Mégis, mi a fene volt ez?