Egy Angyal Könnye 4.fejezet

Egy Angyal Könnye 4.fejezet

Megjegyzés: Igen! Ez már tök új! <3 ÚJ! FEJEZET! <3
És újra. :) Ha valakinek megvan, az anno Vik által készített 'trailer' ehhez az irományhoz, kérem, írjon nekem - sohajomkukacgmail.com - és nagyon hálásak leszünk érte! Sajnos olyan rég volt mikor elkezdtem ezt a történetet, és azóta Viknél is nálam is volt elszálló rendszer és formatált tároló, hiába próbáltuk, nem sikerült megtalálnunk az Egy Angyal Könnyéhez készített videót.
 

 ~ ~ ~

Látta már ezelőtt is inni, de ilyennek még soha nem.

Junsu ült a bokszban. A tenyere izzadt, újra és újra ismétlődő mozdulatokkal törölte a farmerjába. Ő nem volt egy nagy lélekbúvár. Általában csak elhitt dolgokat. Nem jutott eszébe, hogy a szavak mögé nézzen, ha valaki azt mondta neki: nincs baj, minden rendben; fel sem merült benne, hogy újra vissza kellene kérdeznie, ha egy kisírt szempár gazdája elhessegette, hogy csak csípi valami a szemét, ne foglalkozzon vele. Arra sem magától jött rá, hogy barátja így vezeti le a feszültséget. Jaejoong mondta neki.

„Tudod, Susu, ki így, ki úgy. Neki a pia és a cigi kell ahhoz, hogy egy kicsit elfelejtse ezt az egészet.”

Junsu nem egészen értette, mit kell elfelejteni. Sokszor voltak fáradtak, sokszor érezte, hogy el tudna aludni akár evés közben is, de szerette, amit csinál. Ha a színpadon állhatott és kiengedhette a hangját, az bármennyi pénzt megért, mert a mikrofonnal a kezében ő boldog volt. Egyszer elmondta ezt Yoochunnak, aki csak annyit felelt rá: „Hát fizetünk is érte rendesen. Úgyhogy élvezd ki.” És megsimogatta a fejét. Persze ebben igazat adott neki, de nem lehet egyszerre mindent, nem igaz? Ha a pénz és az éneklés között kellett volna választania, Junsu az éneklés mellett tette volna le a voksát. Ha a képzeletbeli kérdésben a pénz helyet cserélt volna az alvással, ő akkor is a dal mellett szavazott volna. Ő, ha ideges volt, inkább táncolt, vagy dalra fakadt és neki ez elég volt. Yoochunnak nem. Ahogy Jaejoong is megmondta, neki a cigi és a pia. Na meg a nők, ugye.

Junsu kényelmetlenül mocorgott. Az itala érintetlenül állt előtte az asztalon, éppen csak belenyalintott. Whisky-kóla, keserű volt és szúrós, nem tetszett neki. Se a füst, se a félhomály, se az a lány, akinek az egész feneke kint volt abból a nadrágból, ami inkább bugyi, se az, hogy a nyelve bent matatott Yoochun szájában. Az egész nagy büdös helyzet rohadtul nem tetszett Junsunak.

Tudta, hogy semmi keresnivalójuk nem lenne ott. A bejáratnál mindig drukkolt, hogy legyen egy éber, nagyon tisztességes és olvasni tudó biztonsági őr, aki meglátja az igazolványukat, rájön, hogy kiskorúak és elpaterolja őket. Persze ez nem történt meg. Talán a több tucat alkalomból egyszer és az sem vetett véget az estének. Sajnos. Yoochun pontosan tudta, hol vannak azok a helyek, ahol a szabályok szépen szólva lazák, vagy azok, ahol a pénz beszél mindenféle születési évszámok helyett. Ez és ilyen okokból kifolyólag ma este is ott üldögélhettek egy asztalnál. Jobban mondva ő, Junsu, üldögélt, Yoochun pedig… nagyon úgy festett, nyalogatja az ismeretlen nőszemély manduláit.

De Junsu nem mehetett haza. Elfintorodott ezen a furcsa csavaron. Jobban szeretett otthon ülni és várni de változnak a dolgok és most szárnysegéd lett vagy mi a szösz bár kettőjük közül ezt csak Yoochun nevezte így, ő inkább valami furcsa, billegő utánfutónak érezte magát... aki nem mehet haza. Egyszer megpróbálta. El is jutott a kijáratig, amikor furán botorkáló barátja beérte és a vállára zuhant. Nagyon részeg volt, így csak nyomokban volt érthető a mondanivalója, de Junsu ki tudta hámozni a nyakába motyogott lényeget. Volt benne, „jaj, de megijedtem”, „Susu, én úgy eláztam”, meg „Bogárka” és „olyan rossz volt”, na meg persze „ne hagyj többet egyedül”.

És Junsu mindig erre gondolt, ha a lábai elindultak volna vele hazafelé. Legszívesebben most is valahol nagyon máshol lett volna, ha lehet, egészen máshol, nem csak másik szobában, másik városban, inkább egy másik világegyetemben, ha ez lehetséges. Nem volt benne biztos, hogy van másik világegyetem.

Hatalmas, pöndörödő szempillái alól csak lopva nézte, ahogy Yoochun tenyere markolja a lány feszes combját, még a dübörgő zene mögött is hallotta, ahogy azok ketten egymás szájába fújtatnak. Megfájdult tőle a gyomra. Görcsölt. Ott fent a mellkasa alatt. Kő termett benne és szorított, annyira, hogy még a levegőt sem tudta rendesen venni. Mélyen szívta a tüdejébe, de csak az izzadtságtól terhes füstöt nyelte, áporodott, nehéz szagot kortyolt. Koncentrált maga elé, a tenyere egyre jobban gyöngyözött és akkor egy forró lehelet cirógatta meg a bal fülét.

- Gyere, Susu, lelépünk.

Junsu nézte a lányt. A liftben álltak, de mégis minek? Azok ketten megint egymást nyalták, ő az egyik oldalnak támaszkodva figyelte, ahogy szaladnak az emeletek. Néha nem bírta megállni, hogy ne emelje el a tekintetét a számokról, hogy kicsit jobban szemügyre vehesse a hosszú hajú, hosszú combú, így, normális fényben, már nem is annyira fiatal lányt. Junsu hunyorgott. Nem volt ebben valami járatos, de a sok smink ellenére is úgy látta, a lány jó tíz évvel biztos idősebb náluk. És nem volt szép. Egyáltalán nem volt az. A mini farmer túlságosan is feszült rajta, a fekete toppon az ezüst flitterek már nem voltak meg hiánytalanul, egész csíkok hiányoztak a mintából innen-onnan, a körmei pedig zöldek voltak, holott rajta egyáltalán még hasonló szín sem volt található. Yoochunnak valahogy ez mégsem számított.

Azt hitte, végre hazamennek, ehelyett ott voltak egy vadidegen nő lakásában. Egy hülye, vaníliaszagú lakásban, hülye plüssfotelek és szemet bántó, neonszínű bútorok között. Junsu úgy gondolta, egyébként is minden hülye, vele az élen, hogy még mindig itt tartja a gyertyát.

A lány azt mondta, hozza a következő kört, majd mélyhűtőből színtelen italt vett elő, és se alátét, se pohár, a párás üveget simán csak odanyomta Junsu orra alá. A vodka erős szaga marta, bántón és agresszívan. Junsu fintorgott és elrántotta a fejét. A lány jót kacagott rajta és helyette is meghúzta az üveget, mielőtt felkínálta Yoochunnak, aki persze, hogy nem utasította vissza. A tekintete már egészen homályos volt, a mozdulatai elnagyoltak és szabálytalanok. Nem is sikerült elsőre rámarkolnia az üveg nyakára, ez mégsem szegte kedvét, megpróbálkozott másodszor is és kis segítséggel összejött a mutatvány, ivott. Levette az ingét, mert a pólót elégnek érezte és a lánnyal együtt nevettek, mikor nem tudott kibújni az ujjából, majd újra kortyolták az italt, most egymás szájából szippantva ki azt.

 - Haza kellene mennünk – suttogta és hülyén érezte magát, megint, aznap este sokadszor. Mint egy óvodás, mint egy kisfiú a nagyok között. Mint egy gyerek a felnőttek világában, aki kívül áll az eseményeken, nincs hatással a történetre, csak ott van. Létezik.

- Miért hoztad az öcsédet? – A lány kacagott és a hangja még jobban reszelt, mint eddig.

 - Nem az öcsém. – Yoochun a szájába beszélt. – Ő az én kis őrangyalkám. Vigyáz rám, hogy ne csináljak butaságokat.

A lány csücsörített, a hangja bárgyún gügyögőre váltott.

 - Jaj, ne, azt hittem csinálunk most pár igazán fincsi butaságot. – A nyelve, akár egy kígyóé, jelent meg a fogai között, ezüstszínű piercing csillant meg a közepében.

És újra egymás szájába másztak, Junsu arcát pedig vörös pír futotta el. Egy rész zavar, két rész tehetetlen harag. Percekig hallgatta a cuppogást, mikor a lány azt mondta, hogy mindjárt jön, azzal elcsetlett-botlott a feltételezhető fürdőszobáig.

Junsu felnézett. Yoochun addigra már megkaparintotta az üveget és újabb korttyal öblítette le a torkát. Így, hogy ketten maradtak, megpróbált két kézzel marni a lehetőségre.

- Menjünk haza. – Előrenyúlt, kezét Yoochun kézfejére fektette. – Bajba kerülhetünk, jobb lenne, ha most beülnénk egy taxiba és minél gyorsabban bekerülnél az ágyadba, mert holnap…

Yoochun áthajolt az asztalon, mutatóujjával közelebb hívta Junsut, majd egészen halkan elsuttogta.

 - Leszarom, Susuka. Mi lesz? Kirúgnak? Hát rajta, teszek rá. Kurvára unom már, hogy mások mondják meg, mit csináljak. Én most itt akarok lenni és leszarom, hogy mit akarnak a nagykutyák. – Nevetett, gúnyosan és hangosan. – Te-li-be-sza-rom!

Junsu fintorgott, ráfogott Yoochun ujjaira.

- Kérlek. Szépen kérlek, menjünk haza.

Yoochun vonásai ellágyultak. Féloldalas mosoly ült meg az ajka jobb szegletében, hangja karamellpuha volt, édeskés. Előrenyúlt és megcirógatta Junsu állát.

- Jaj, Susu, adj nekem még egy kis szabadságot. Kell nekem, Susuka, szükségem van rá. Oké?

A szavai mintha nem is a sajátjai lettek volna. Vontatott volt, nevetségesen érzelgős, bárgyún bongó és Junsu valahogy mégis belekábult. Figyelte a krémesbarna íriszét, a tompa fényt, ami megült a pillantásán. A száját valaki más fogai harapták duzzadtra, a nyakán valaki más csókjának a nyoma és Junsu testén mégis libabőr szaladt végig, ahogy ránézett. Le kellett hunynia a szemét egy pillanatra, csak remélte, hogy barátja nem vette észre, ahogy egy gyorsan rohanó másodpercre belesimul az érintésbe. A meleg, száraz, illatos simításba.

Peregtek a percek és a lány nem jött vissza. Yoochun kóstolgatta a vodkát, egészen addig, míg üressé nem kóstolgatta az üveget. Junsu tétovázott még egy árnyalatnyit, majd talpra pattant és a fürdő felé lépett. Nem kellett kopognia, az ajtó résnyire nyitva volt, könnyedén belátott a hófehér és baby pink birodalomba. Hajkencék és krémek tömkelege a polcokon, na meg a lány, a vécécsészére hajtott fejjel. Szundikált, mellette a padlón szép tócsa-paca. A vodka, a koktélok és… alighanem gumicukor. Fúj, gondolta Junsu fintorogva, majd szépen halkan behúzta az ajtót.

Mikor visszaült, ezúttal barátja mellé tette le magát. Nem mondott semmit, helyette rövid kézjátékkal a tudtára adta, hogy róka volt, róka ment, Csipkerózsika szendereg, Yoochunnak pedig úgy tetszett a jel-mese, hogy bár azonnal felfogta, hogy az este további részének lőttek, jót kacagott a rosszhír hozójának köszönhetően. Vidámsága gyorsan tovatűnt Junsu kérdő pillantását látva. Megszűnt az oka az ittlétüknek, pontosabban szólva kómásra itta magát. Yoochun kérdés nélkül is tudta, újra a hazamenetel kerül a terítékre és ezúttal jogosan. Sóhajtott.

- Adj öt percet, hogy rákészüljek – nyögte, feje előre biccent, a mellette ülő Junsu vállgödrébe támasztotta a homlokát. – Kurvára… szédülök.

Junsu nem hitte, hogy öt perc alatt bármi is történik majd, sőt biztos volt benne, hogy gyakorlatilag semmit nem ad vagy vesz majd el. Nem múlik majd a ringlispil, amit most Yoochun hord a nyakán, és talán nem ezen az öt percen múlik, hogy lebuknak-e vagy sem. Remélhetőleg legalábbis. Mindenestre nem látta akadályát annak az öt, akkor már inkább csak négy és fél percnek, így úgy döntött, vár.

A pillanatok elsuhantak mellettük. A keze önkéntelenül indult meg, tenyere langyos köröket rótt a másik hátára. Yoochun forró homloka a kulcscsontjának préselődött, lehelete simogatta.

- Részeg vagyok, Susu, tudod? Ugye tudod… nagyon… részeg… vagyok…

Junsu dúdolni kezdett, hogy kicsit másra figyeljen, ne arra, ahogy barátja egyre mélyebben veszi a levegőt, ne arra, hogy a saját bőrén érzi, ahogy megnedvesíti az ajkait, ne arra, hogy a nyakába csókol.

Felsóhajtott. Nem akart, a száját harapta, hogy bent fogja addig, amíg rájön, mit tegyen, de nem bírt vele. Forró ajkak matattak az ádámcsutkáján, elvándoroltak egészen a füle tövéig, a cimpáját is megkóstolták és ő egy pillanatra mindent kiengedett a kezéből, mert biztosan tudta, hogy álmodik. Aztán hirtelen csak nyelte a csókot, élete első, igazi felnőtt csókját. Dohány és szesz kesernyés íze kavargott benne, ragadós volt, nedves és annyira bódító. Olyan, amit nyitott szájjal habzsolsz, és Susu falta, néha annyira, hogy elfelejtette viszonozni, volt, hogy csak elnyílt ajkakkal hagyta, hogy körbe kóstolják, harapják, ízleljék és mikor újra magához tért, igyekezett behozni a lemaradást.

Bizsergett. Minden apró darabja zsibbadt, ismeretlen zsongásba kezdett, de valaki odabent, a fejében, őrült módon kongatta a vészharangot és Junsu mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja a viharjelzést és csak a zizegő érzésre fókuszáljon. Az az áruló transzparenseken tolta az orra alá, hogy ébredjen fel. Nem akart. Volt egy pillanat, amikor kívülről látta magát. Ott ült, pontosan ott, ahol a hosszú combú lány alig pár perccel ezelőtt és ez a valaki Junsu fejében azt kántálta, ülhetne ott akárki! És Junsu ugye nem akar akárki lenni? Igazság szerint Junsu abban a percben bárki lett volna, csak ne változzon semmi, ha lehetséges, soha többé. Félt, hogy nem sokáig tudja majd féken tartani a fejében tébolyultan üvöltő hangot, aki azt mantrálta, Yoochunnak ebben a percben fogalma sincs arról, kit próbál meg vízszintre hozni a kanapén, amikor barátja a szája szegletébe suttogott.

 - Édes vagy, Susuka, mint a méz, olyan édes. – Junsu érezte, hogy remeg a lába, még jó, hogy ült, a térdei most nem tartották volna meg. – Kellesz.

És Junsu, ahogy sosem szokta, mert képtelen rá, egyszerűen nem nézett a szavak mögé. Kell. Ő kell. Búgott tőle a feje. Annyira vágyott rá, annyira akarta, hogy kelljen, hogy beleírta egy füzetbe, aminek azt az egyetlen lapját persze kitépte és vízbe áztatta, míg rá nem jött, hogy a golyóstoll tintája nem oldódik majd fel, így inkább lehúzta a vécén a titkát.

Engedte magát eldönteni a szófán. Engedelmesen nyitotta szét a combjait, hogy a másik kényelmesen elférjen közöttük, rákulcsolta a lábát Yoochun derekára, a hajába merítette az ujjait, amikor a gyors csókok elengedték a száját és a nyakára kezdtek záporozni. Ügyetlen, tompa kezek matattak az övén, esetlenül nyitották a sliccét, többszöri próbálkozás után sem tudták a nadrágját lejjebb tolni. Junsu segített, végigszántotta a körmeivel a saját bőrét, ahogy letolta magáról a szoros nadrágot és csak miután már a térdénél volt a boxer is, jött rá, hogy elfelejtett zavarba jönni.

Bepótolta. Vérvörös pírban úszott az arca, mikor a másik eltűnt a horizontról és egyszer csak az ajkai közé vette. Junsu szemei felpattantak, a torkából érthetetlen gurgulázó hangok törtek elő, megfejthetetlen, kódolhatatlan betűhalmaz és nem tudott mást tenni, csak a tenyerébe temetni az arcát és sírni, mert minden annyira elképzelhetetlenül tökéletes volt. Az érzés végigzongorázott a gerince vonalán. Nem volt baj, hogy ott fekszik egy szál pólóban, nem számított, hogy a másik csak a sliccét húzta le, nem érdekelte semmi más a nekifeszülő tűzforró és erős testen kívül. Semmi más, egy pontig. Mert Yoochun túl részeg volt, ő pedig évek óta fülig szerelmes, de iszonyatosan józan.

 - …Fáj – Homlokát barátja nyakába fúrta, ujjai belemarkoltak a pólója hátába. - …nagyon fáj…

 - Susu, te… - Yoochun csókra hajolt, Junsu pedig motyogott, bele, az ajkai közé, de a másik meg sem hallotta. A csípője ösztönösen lökött. - … Te… Ó, basszus…

Homlokuk összeért, hunyorogva nézte Yoochun arcát, ahogy lehunyja a szemét, résnyire nyílik az ajka, ahogy felnyög és a saját száját harapja. Egy kövér verejtékcsepp a halántékáról Susu ajkaira szökött. A nyelve reszketve nyúlt érte. Sós volt és selymes, rajta pedig végigfutott valami borzongató. A fájdalom tompult, mérséklődött, el nem múlt, még mindig túl éles volt ahhoz, hogy bírjon a könnyeivel, de… az illat, ami közre fogta, az erős karok, amik tartották, az íz a szájpadlásán… Yoochun rádőlt, szorosan ölelte, az a forró, eleven sóhaj a nyaka oldalán annyira igazi volt. Megélhető, tapintható, fájdalmasan valódi.

 - Csak… - Közelebb húzta a barátját, arcát a vállába bújtatta, a fülébe suttogott. – … Siess… jó? – Szinte szűkölt, de csak ő maga hallotta csikorgó fogait és kétségbeesett hangját. - Siess… kérlek… siess….

Rövid volt, szinte csak pár gyors lökés kellett és érezte a nekifeszülő testet felpulzálni, majd elernyedni. És vége volt. Ő nem mozdult. Feküdt Yoochun alatt, a karjai között, testében nyilallt a fájdalom és ő mégis úgy szorította a rajta pihegő testet, mintha soha nem akarná elengedni. Nem is akarta.

Yoochun elaludt és mikor legördült róla, hogy kényelmesebb pózt találva tovább horkoljon, ő talpra kecmergett. Remegett a térde, fájtak az izmai. Amikor lehajolt a nadrágja után, megcsuklott a bokája, az utolsó pillanatban mégis megtalálta az egyensúlyát, így el nem esett. Megpróbálta rendbe szedni magát, megkereste a földre esett mobiltelefont és tárcsázott. Sofőr kellett és gyorsan. Nem. Azonnal.

Jaejoong hangja álmos volt és rekedt egészen addig, amíg Junsu nem közölte vele, hogy egy idegen nő lakása közepén áll a merevrészeg Yoochunnal, mert akkor kitisztult és vészjóslóan éber lett, és ezen a megingathatatlan hangján tett egy ígéretet arra, hogy negyed órán belül ott lesz. Igazából más, sokkal cifrább dolgokat is megígért, de Junsunak azt már nem kellett volna hallania, csak barátja kissé későn nyomta ki a hívást. Nem aggódott túlzottan azért, hogy Jaejoong mit fog művelni a puszta két kezével, egy marék tiplivel és Yoochun nyelvével, ha idejön, úgyis másé lesz a prioritás, mondjuk azé, hogy letakarítsák barátjukat a kanapéról.

Ekkor szólalt meg újra a fejében a riadó. Takarítás. Lenézett. A feszítő fájdalom nem volt olyan erős, hogy ne tudjon rajta összeszorított foggal túllépni. Csak ő tudja, tűrni pedig már megtanult. Ellenben a lábán lefelé szivárgó rózsaszín massza olyasmi volt, amivel nem ártott volna kezdeni valamit, ha lehet, minél gyorsabban. Tanácstalansága majdnem pánikba csapott át. Ott állt egy ismeretlen lakás kellős közepén és nem tudta, mit csináljon. A fürdőszoba meg sem fordult a fejében, semmit nem akart kevésbé, mint felébreszteni vendéglátójukat, így a konyhába sietett. Kinyitott párat az alacsony szekrények közül, míg nagy nehezen, a zacskós levesek és készételek tömkelegében ráakadt egy tekercs megkezdett papírtörlőre.

Igyekezett magát rendbe szedni, amennyire lehetett. A kukát persze nem találta meg, a saját lakásuk is rejtély volt a számára, mit kezdjen egy olyanban, amit most látott életében először? Így a ragacsos masszává ázott papírokat a táskájába tuszkolta, majd visszakínlódta magára az alsóját és a farmert. A komfortérzetét egy kerek hasú nullához lehetett a legjobban hasonlítani. A szoros nadrág rossz helyen dörzsölte, az alsóját a pokolba kívánta, furán csoszogva mégis nekiállt, hogy letörölje a kapanapét és hellyel-közzel a rajta horkoló Yoochunt is.

Éppen mire úgy-ahogy kikozmetikázta a dolgokat, felbippegett a mobilja és ő rövid instrukciókkal elkormányozta Jaejoongot az apró apartman bejáratáig.

Barátja berobbant, a haja elöl egészen hagyományosnak volt mondható, hátul párna által dizájnolt pávafarokszerű bóbitában hordta, Junsu feltételezte, nem önkéntes alapon. Pont úgy festett, mint aki felvette, amit a földön kifelé jövet talált, ezért volt rajta Changmin melegítője, Yunho pólója és valószínűleg az ő világos kabátja a cirmos prémmel a nyakán, a lábán a papucs úgymond cseresznye volt a tortán, egy rózsaszín, cicafüles cseresznye.

- Hol az a barom? – vicsorgott Jaejoong.

Junsu ádámcsutkája liftezett, majd bal kezével a kanapé irányába intett és behajtotta az ajtót a bevágtató fiú mögött.

- Próbáltam megakadályozni, hogy kiüsse magát – sóhajtotta.

- Jó fiú – simogatta meg a fejét képletesen, másfél méter távolságból Jaejoong. – Ha sikerült volna, akkor következő körben téged küldtek volna, hogy beszélj a lelkére azt éppen aktuális természeti katasztrófának, hogy „ne már”. – Saját viccén mérsékelt vidámsággal felnevetett, majd meggyűrte a homlokát. – Ó, anyám. Na jó, húzzunk bele, mert leveszik az arcunkat, ha bebukunk, ami pedig mégis megmarad, azt majd Yunho tépi le és nem tudom, te hogy vagy vele, de én egészen csípem a sajátomat – vigyorgott Junsura, aki erőltetett mosolyra emlékeztető grimaszt hívott az arcára két bólintás között.

- Oké – pislogott és várta az utasításokat.

Jaejoong felgyűrte a kabát pufók ujját, majd a félig hason, félig a háttámlán fekvő Yoochun hónalja alá nyúlt, és kísérletet tett arra, hogy talpra rángassa.

- Ébresztő haver, vége a bulinak.

Ahogy kibillentette a pozíciójából, Junsu rájött, hogy nem végzett jó munkát, egyáltalán nem, sőt, te jó ég, nagyon nem.

Yoochun háton fekve, félig még a kanapén, félig már Jaejoong kezeiben, egyszeriben többet mutatott magából, mint amennyit Jaejoong látni szeretett volna. A slicce lent, a nadrágja csak hátulról látszott úgy, hogy a helyén van és…

- Kurva élet… – Jaejoong nyekkent, szemöldöke meghullámzott, ahogy átcsapott kígyóbűvölőbe, nem olyan módon, ahogy azt szerette csinálni. – Nem azt mondtad – cseppet sem volt zavarban, ahogy meredt előre Yoochun szabad szerszámát bámulva – hogy a csaj kidőlt a fürdőben?

Junsu arca égett. Hófehér bőrén akár a lángnyelvek terült szét a pír és ő dadogott, pedig nem akarta.

- D… de… ő… a fürdőben…

- Mondd, hogy ez a barom nem akasztott be mata részegen egy szűz lánynak itt a nappali közepén!

Junsu torka kiszáradt, nyelt, de homok pergett le a nyelvéről, végigszántotta a garatját…

 - Nem… nem… ő… nem…

Jaejoong úgy érezte magát, mint akit az egyik pöcegödörből szép, finom, ívelt mozdulattal átbillentettek a másik, sokkal pöcébb gödörbe. Amikor az első „nem” elhagyta Junsu száját, hirtelen hatalmas súly gördült le a válláról, egészen addig, míg a fejében össze nem állt a második és így egyetlen lehetséges variáció, és amint megtörtént, az a bizonyos súly sokkal keményebben nyomta lefelé.

Felnézett. Lassan, olyan lassan, mint mikor a hollywoodi mozikban megállítanak egy pillanatot, mikor minden szinte tapinthatóan vontatott lesz, hogy még jobban megértsd, felfogd, átéld a másodpercet. Jaejoong csak nézte Junsut. Az arcán a zavart, a vörös foltokat, nézte, ahogy áll, egyik lábáról a másikra és akkor Jaejoong elengedte Yoochunt. A fiút felsőteste lehúzta, a kanapéról nyekkenve a földre puffant, de az alkoholszintjének köszönhetően végeredményben csak horkolt tovább. Jaejoong állt felette. Mélyen vette a levegőt, fújtatott, mint a bika az arénában. Junsu ijedten nézte, de ahogy a másodpercek tovarohantak, Jaejoong szépen megnyugodott. Belégzés-kilégzés. A tüdeje újra egyenletesen emelkedett és süllyedt.

Junsu éppen megnedvesítette az ajkait, szólni készült, hogy ideje menni és akkor Jaejoong meglendítette a lábát, Yoochun combja puffant.

 - Te! Hülye! Pöcs! – Minden szó végén, csak nyomatékosításképpen barátjába rúgott. – Kibaszott! Önző! Fasz!

Amikor a lába hetedszer is lendült, Junsu odaugrott és a karjára fogott.

- Csak… – Szorította a felkarját, ujjai alatt még a kabáton keresztül is érezte, ahogy Jaejoong izmai vibrálnak a dühtől. – Menjünk már, oké? Mennünk kell.

Végül sikeresen elhagyták az épületet. Yoochun középen, egyik oldalról Junsu, másik oldalról Jaejoong támogatta, utóbbi néha egészen véletlenül nekivezette a liftajtónak, ajtókeretnek, egyéb kiálló pontoknak, Junsu kemény munkája ellenére. De végül hazaértek.

Alig telt el tíz perc és Junsu már a zuhany alatt állt. Úgy érezte, mintha lázas lenne, tüzelt a homloka, a hideg csempének döntve igyekezett hűteni, valahogy a testének mégis végtelenül jólesett a zuhanyrózsából csobogó tűzforró víz.

Junsu sok mindent nem értett. Volt, hogy mások értettek meg dolgokat helyette. Ha kételye volt, elmondta és a barátai valamelyike segített a foltot leoldani a lencséről. Mindenkinek vannak erényei és hiányosságai, így működünk, nem igaz? Segítő kéz mindig akadt. De most egyedül volt a kérdőjellel a vállán. Olyan volt a lelke, mint egy csatatér. Földig rombolt, porrá zúzott, megtépázott, zöldellő fák helyett puszta, tarka virágok helyett ördögszekér. Felvillant, ahogy ott állt az alvó Yoochun felett, nézte a kanapén félhold alakba gömbölyödött barátját és a forróság jött, mint minden alkalommal, már hosszú-hosszú évek óta, ha rajta felejtette a szemét. Tudta, ahogy végigsimított a gerincoszlopán, pírt rajzolt fel az arcára, az orrából remegve távozott a levegő, a szíve kalapált. A szerelem vak, az a lüktető valami a mellkasában meg hülye és kész.

Szeretett volna dühös lenni, de amikor az orrához emelte a csuklóját, a saját nedves bőréből valahogy még mindig Yoochun illata simogatta meg és az a forróság, az a borzongató fajta, megint ott volt. Minden megváltozott és mégsem változott meg semmi és Susu nem értette, miért?

Az ajtó kinyílt. A zuhanykabin indákkal mintázott párás üvegén keresztül is látta, ahogy Jaejoong belép, majd már bentről laza mozdulattal kopog a fán.

- Gyere be – mondta Junsu tökéletesen feleslegesen a csobogó víz alól, de azért mégis.

Jaejoong megállt a fal mellett, leakasztotta a másik törölközőjét, majd egy mozdulattal kinyitotta a kabin ajtaját.

- Te meg gyere ki – mondta végtelenül puha tónusban, majd benyújtotta a fürdőlepedőt.

Mindketten tudták, hogy csak az időt húzza. Lassan tekerte maga köré a törölközőt, szárítgatta a haját, a szőke tincsekről mégis makacs módon csöpögött a víz a nyakára, amit ezért újra és újra próbált szárazra törölni egészen addig, míg Jaejoong rá nem morrantott.

- Gyere már ki.

A szőnyeg nedves volt a csupasz talpa alatt, nézte a lábfejét, a nagyujját és a mellette sorakozó kisebbeket, Jaejoong zoknija bekúszott a látóterébe és megpöccintette. Akkor végre felnézett.

- Tessék. – A kezében landolt a piros doboz. – Gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító. Pár napig kétszer egy, ha nagyon szar, háromszor egy, evés után, mert szétbassza a gyomrod. Értve vagyok?

- Igen. – Junsu bólintott és jött a következő „ajándék”, tubus formájában.

- Vérzik még?

Majdnem visszakérdezett, kis híja volt, hogy értetlenkedjen, de aztán leesett a tantusz és ez újabb ok volt arra, hogy a szőke haja mögé bármennyire is próbálta elrejteni, vörösre pirulja magát.

- Nem – mondta halkan, egészen alig hallhatóan.

- Használd a krémet, ha fáj. Nem, használd, amíg fáj. Többször is, ahányszor kell. Oké?

Bólintott újra és újra és annyira szerette volna, ha megnyílik alatta a föld. Most boldogan elsüllyedne szégyenében. Szorongatta a kezébe pakolt gyógyszereket és elmormogott egy köszönömöt és úgy remélte, hogy Jaejoong végre hátat fordít és kimegy. Szinte szuggerálta, hogy hallhassa a fürdő ajtaját kattanni, de csak a csend bongott a párás helyiségben, aztán Jaejoong sóhajtott.

- Tudod, hogy hülye vagy, ugye? – Junsu bólintott. – Megvárom, amíg magához tér, utána pedig a szart is kiverem belőle, remélem ezzel is tisztában vagy. – Junsunak eleredtek a könnyei, ezen mégis elmosolyodott. – Jaj, Su. – Jaejoong közelebb lépett, átfogta a hátát. Még mindig vízcseppek ültek a bőrén, barátja mégis száraz ruhájához szorította és ő belebújt Jaejoong otthon illatú testébe. – Nem tudom, mi a szart mondjak neked, én nem vagyok az a bölcs nagytesó meg minden. Elmesélhetném neked, hogy jaj, az első alkalomnak milyen különlegesnek kellene lennie, de az enyém egy fáskamrában volt egy majdnemszomszéd sráccal és nem csak rohadt szar volt, de rohadt rövid is, szóval kinek akarok én prédikálni? – Junsu még mindig sírt és nevetett, valahogy képtelen volt eldönteni, melyiket is akarja csinálni. – Csak… ne vonj le ebből olyan kurva nagy tanulságokat, jó? A szex nem szar, csak ha fáskamrában csináljuk egy idiótával, nem számít, bármennyire is dögös a mosolya, vagy ha szétrakjuk a lábunkat a nagy elsőnek, aki annyira be van baszva, hogy csoda, hogy áll a farka. Te jó ég, hogy meg fogom ruházni, ha felkel… – Jaejoong megsimította a szőke, csapzott fürtöket, próbált mondani valamit, ami segít, valamit, amitől jobb lesz. – A szex jó, csak a jó ember kell hozzá. Oké? Ha megvan a jó ember, akkor jön tüzijáték. Vágod? De most pár hétig ne keresd, hagyd a fenekedet békén.

Junsu újra rákvörös lett, egyáltalán minek is nem marad a feje piros? Megkönnyítené a dolgát.

Álldogáltak még pár percig a fürdőben. Jaejoong kicsit dülöngélt vele, mintha kisbaba lenne, és bár Junsu nem volt az, jólesett a ringatás. Mikor szétváltak, kicsit könnyebb volt a lelke, nem sokkal, nem számottevően, de a parányi könnyedséget is megérezte.

- Kérni akarok valamit. – A szavai az ajtóban érték Jaejoongot, a kérdő pillantásra Junsu kihúzta magát. – Ígérd meg, ha felébred, és nem emlékszik rá, nem mondod el neki.