Daniell IX/3 - A leplek alatt

Daniell 9. kötet 3. fejezet - A leplek alatt


Megjegyzés: Túl fáradt vagyok már mindenféle magasröptű gondolatokhoz, éppen ezért nem is próbálkozom velük. Csak röviden - azt hiszem ezen a fejezeten van mit olvasni.

~ ~ ~

- Na de uram! – Döbbenten ejtettem az ölembe a könyvet, markoltam a takaróm szegélyét, miközben kimeredt tekintettel bámultam a jövevényre. – Hogy kerül ide? Ez magánterület! Hogy jutott egyáltalán be? – hörrentem fel, majd olvasószemüvegemet levéve előre hunyorítottam. A meglepettség eluralkodott a vonásaimon, szinte hitetlenkedve mondtam ki ama régen ízlelt szót – Daniell… Te vagy az?

Kedvesem az ajtóban állt. Tekintetének kezdeti értetlensége fáradt hullámzásba torkollott. Szemöldöke követte a fintorát, színtelen tónusban csak kaffantott.

 - Ha ha – majd hozzátette – kedves hölgyeim és uraim, az Ishigorou Ryu színitanoda előadását látták.

Nem mulasztott el bár kissé kókadtan, de megtapsolni, amit én ágyban ülve is tiszteletteljes meghajlásokkal köszöntem meg.

 - Ne csodálkozz – prüszköltem orromat látványosan magasra emelve. - Olyan régen láttalak, hogy már azt hittem, eddig csak képzeltelek. Vagy ha valóban voltál és vagy, akkor beforgatott valahol egy csapóajtó és most odabent bolyongsz a falban. Gondolkodtam rajta, ne induljak-e a keresésedre.

 - Vannak csapóajtóink? – nézett körbe reménykedve, de még frissiben letörtem éppen éledő lelkesedését.

 - Nem tartom valószínűnek, de kalandos volt róla fantáziálni fájdalmasan hosszú, magánnyal burkolt éjszakáim alatt, midőn más dolgom nem lévén vagy a holdat vonyítottam, vagy intenzíven sajnáltam szegény hányattatott sorsú önmagamat, kit mert művész társsal áldott vagy vert meg az ég, bár státuszom kapcsolatban, mégis egyedül vagyok kénytelen álomra hajtani a fejem.

 - Jaj, szegény Ryu – jegyezte meg egy vidám hahota keretében, miközben megszabadult elnyűtt, fakó narancs szín pólójától és feltételezem monológom iránti nemtetszésből éles ívvel hozzám vágta azt. A kétes tisztaságú darab egyenesen az arcomban landolt, amin ő ismét jóízűt nevetett, míg én lehámoztam magamról a Daniell- és festékillatú darabot. – Három nap, az nem a világ. Még egy fél hét sincs!

Hm. Igaza van, tudom én. Régen egy hétre is bezárkózott, ha annyira szomjazta a saját gondolatait, én pedig beértem azzal, hogy néha pár pillanatra megtörtem a csendjét egy-egy tál meleg étellel, ha úgy tippeltem, hogy fogytán volt az üzemanyag. Most alig két és fél napra csukta magára az ajtaját és én mégis egy örökkévalóságnak éltem meg.

 - Való igaz, de azt hiszem, elszoktam ettől a dologtól – vallottam be töredelmesen, ő pedig elkomolyodott.

 - Furi lenne, ha most azt mondanám, hogy örülnék, ha újra rá kellene majd állnod?

Babonázza a vászon, az ujjai ecset után sírnak. Mit lehet erre mondani?

 - Örömmel megtenném, életem – biccentettem, ő pedig puhán mosolyogva az ágyra huppant, tán hogy testközelbe kerüljünk. – Ez egy meglehetősen szép pillanat, de most kénytelen vagyok megtörni. Széljegyzet: erről villámgyorsan szokjál le, még mielőtt rászoknál, mert szeretlek, tudod, olyan őrült módon, hogy a csillagokat is az égről stb, de ha minden alkalommal, mikor végeztél az önmegvalósítással aznapra, fogod magad és összefestékezed itt nekem a tiszta ágyneműt, vagy a padlót, a falat, a bútorokat, akkor nem állok jót magamért. Ha én tiszteletben tartom a szabályaidat, akkor ezennel hoznék én is egyet, aminek a betartására ünnepélyesen megkérlek, sőt felszólítalak…

 - Hagyjam a koszt ott, ahová való?

 - Máshogy fogalmaztam volna meg, de igen, a lényege valóban ez lett volna. Megtennéd?

 - Jól van, úgy lesz. És most elvonulok zuhanyozni, mert még én is rosszul vagyok a saját szagomtól. -Tenyere takarásában súgta felém, szinte alig hallhatóan. – Három napja nem fürödtem, amit nem minősítek, de néha van ilyen, szóval most megyek és lemosok magamról mindent, ami nem rám való.

Csak pislogtam rá, amint a fürdő felé araszolt. A drasztikusan megváltozott higiéniai szokásai egy újabb kérdést vetettek fel bennem.

 - Mondd, enni ettél, kedvesem? Jogosnak érzem a kérdést, mert nem mondom, hogy papír vékony vagy, de látom, amit látok.

- Hát, ha most azt mondanád, hogy csapunk egy olyan klasszikus éjszakai zabálást, amikor kirámoljuk a frigót, hogy még egy fél karika szottyadt uborka se maradjon benne, akkor azt nem utasítanám vissza.

- Én minden nap, mielőtt munkába mentem, hagytam neked felnőtt férfi energiaszükségletének biztosítására megfelelő táplálékot, ennek ellenére úgy érzem, te az elmúlt napokat az ablakod elé érő faágon logó madáretetőből lopott napraforgómagon és a zsebedben ki tudja mikor szétszóródott gumicukron vészelted át. Esetleg fotoszintetizáltál, így ha szeretnéd, én nagyon szívesen „megterítek” neked, vagy csak simán tányérra csapom a hűtőt, némi körettel. Kikiálthatjuk éjjeli pikniknek, vagy ahogy jólesik.

Ott rekedt a mozdulatban. Az egyik lába küszöbön innen, a másik már túl, a fürdő járólapján leledzett, mégis csinált egy gyors hátraarcot, hogy az ágyig szökkenjen. Szélére telepedve mély sóhajtással fúrta különösen párás tekintetét az enyémbe, majd váratlanul a kezeimre markolt.

 - Szeretlek. Komolyan. Szeretlek.

- Igaz volt, amit Numata Seiki anyukája olyannyiszor hangoztatott, még ha nem is vagyok benne biztos, hogy nekem szánta.

 - Még csak merész tippem sincs, így szabad a gazda, már ha nem fog fájni.

 - A férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út.

 - Biztos vagyok benne, hogy sokan a szakmádból vitába szállnának veled. Egy kardiológus fix, hogy nem így gondolná…

 - Akarsz kései vacsorát vagy sem?

 - Akarok!

 - Akkor ne köss bele az élet nagy bölcsességeibe, inkább zuhanyozz le és mire végzel, én tálalok.

 - Szeretlek.

 - Ezt azt hiszem, már mondtad az előbb, nem mintha bánnám, nehezen tudok betelni vele, de most úgy érzem, ez inkább az ételnek szól, mint nekem, így lemondok a további vallomásokról. Legalábbis addig, amíg tele lesz a hasad és már nem vezérelnek mindenféle hátsó szándékok…

- Mennyire nyugtat meg, hogy a vacsi után is „hátsó” szándékok mozgatnak majd? Méghozzá a te hátsóddal lesz szándékom.

 - Afelett már hellyel-közzel szemet tudok hunyni.

Fürdött, én tálaltam, ő pillanatok alatt átment sáskába és pusztított, majd mindennek végén összemaszatoltunk egy odáig meglehetősen makulátlan lepedőt is. Igen, szexeltünk. Három nap, az három nap.

- Tudod, mint gondolkoztam?

- Honnan tudnám?

A vállgömbjére csókoltam, s akárcsak ő, figyeltem a kezét. Feküdt mellettem, háta félig a mellkasomon, jobb karja a plafon felé mutatott. A saját ujjait nézte. Mozgatta a kézfejét, forgatta a csuklóját, mint mikor a megtanult tornamozdulatokat végzi.

- Jártál már úgy – mintha egy zongora billentyűit vette volna sorra – hogy összeszereltél valamit. Akármit. Volt nálad sokféle csavarhúzó, kalapács, ilyen-olyan kulcsok, sőt még szerelési útmutató is, minden, ami kell. Mégis mikor végeztél, ott maradt egy marék kütyü. Kis fogaskerekek, meg apró, lapos fejű csavarok és érdekes, ékforma peckek. Ránézel a kupacra és azt gondolod, biztos tettek tartalékot a csomagba, ez a pár cucc nem fog soha hiányozni. És naná, a kütyüd működik, vagy funkcionál majd úgy, ahogy kell és soha nem tudod majd meg, mit rontottál el benne. Pedig valaminek kell lennie. Valamiért ott maradt egy maréknyi kellék, amiknek ott kellene lennie, az egész részeiként, ott benne.

 - Miért mondod ezt?

 - Úgy érzem, hogy valami hiányzik. Talán amikor a műtőasztalon feküdtem, valami elveszett. Szétszedtek, de nem került vissza pár lényegtelennek hitt tartozék. Talán eltört, megrepedt, de ahelyett, hogy kicserélték volna, csak kivették, mert nélküle is működött. Valahonnan, valami hiányzik. Eltűnt és korántsem vagyok benne biztos, hogy a hiányával tovább tudom csinálni ezt, amit pedig a hivatásomnak érzek.

- Mit csináltál három napig?

- Próbáltam festeni, de nem áll össze, nem úgy, ahogy elképzelem. Gondolhatod, hogy baromság, mert minden megvan hozzá, ami kell, de mégsem. Én is egy olyan süti lettem, amilyeneket Liny csinál? Amihez minden hozzávaló pontosan kiporciózva ott áll az asztalon, de a végeredmény csak egy árnyékédesség, ami a közelébe sem szagolhat az igazinak? Régen volt egy összhang. A szemem tisztán látta a belső képet, a kezem pedig összerakta, pontosan úgy, ahogy lennie kellett. Sőt, sokszor jobban! Ha csak homályos paca volt benn, mire testet öltött, kitisztult és egész lett. Most pedig… mintha nem lenne meg ugyanaz a csatorna. Látom belül, de mire kikeveredik, valami egészen mássá alakul. Nem tudom megvalósítani, amit elképzelek. Látom, de nincs ott. Mint amikor a kütyü nem veszi az adást, csak hangyás képek mögé rejtve mutat pár mozdulatot. – Hallgattam a színtelen tónust, hangja merengő csengését, csak enyhén kesernyés utóízzel. – Ha pedig elveszett, akkor ki kell találnom, mihez kezdek az életemmel. Nem tudtam magamról, hogy az a fajta ember vagyok, aki gyűlöli a középszerűséget. Nem a külső értelemben, nem a kinézet, nem a világ felé mutatott kép számít. Én nem akarok huszadrangú lenni abban, amit csinálok, én jó akarok lenni, sőt én a legjobbak között akarom tudni magamat, de ha elveszett az, ami ad nekem lehetőséget arra, hogy erre törekedhessek, ha elfoszlott az esélye annak, hogy egy nap ez az álmom valóra válhasson, akkor nem akarom tovább folytatni. Nem ezen az úton. Én nem akarok a saját árnyékom lenni, Ryu.

Túl kemény szavak voltak. Megsimítottam a kezét, a még mindig magasban tartott, üres mozdulatokkal táncoló ujjakra csúsztattam a sajátjaimat. Megfordítottam és ő engedte. Tenyerét figyeltem, csuklója vonulatát, majd ismét az ujjait, egyenként mindet. Hüvelyket, mutatót, középsőt, a gyűrűset, és végül a kicsit.

Tényleg változott. Már nem annyira karcsú, nem olyan egységes. Nincs rajta heg, nincsenek torz dudorok és ívek, mégis darabos, kissé durva, szögletes, olykor a mozdulatai is azok. A számhoz húztam és a tenyerébe csókoltam.

 - Mi van, ha a vezérlőben van a hiba? – tettem fel a kérdést, végigszántva a mézszínű hajzuhatag hullámos szálai között.

 - Oda nem piszkáltak szikével.

 - Ettől még… - simogattam a fejét. Az előbb még markoltam a haját, hogy úgy kényszerítsem gyorsabb tempóra, most meg úgy simogatom, mintha egy gyerek kobakja lenne – történhetett ott is valami, amitől másképpen látod a világot, máshogy saját magadat.  

 - Túl egyszerű lenne.

 - Ezek koránt sem egyszerű dolgok.

 - Ne már. Lenyomtam a PTSD-t és a megtört lelkemen meg fennakadok?

Egy pillanatra el is mosolyodtam, utána pedig csak bámultam rá.

 - Mi?

Az arcán átsuhanó érzelmeket nem tudtam hová tenni. Hirtelen felült, hogy a hátát mutassa nekem. Eddig nézegetett kezével most az arcát gyűrte, majd a tarkóját masszírozta. Én bár kerestem a szavakat, egyet sem találtam közülük.

Néztem a hátát, hallgattam a mély, szapora levegővételeit, sóhajtása gondterhelt függönyébe burkolt tétovázását.

 - PTSD?

Olyan nehezen jöttek ki a hangok a számon, mintha csak fél perce tanultam volna meg beszélni.

 - Ryu – nyögte a nevemet, zsibbadtan, kicsit elcsigázva.

- PTSD?

Nem voltam képes felfogni.

- Az esetek nagy százalékában… – Kereste a szavakat, gyűrte a tarkóját, a hátát figyelve is tudom, a száját rágja, én pedig várok, mert csak azt tehetem. - Meg vagyok róla győződve, hogy tudom, mi a jó nekem. Persze vannak tévedések is a listán, de többnyire rájövök, mit akarok. Én… láttam, hogy rossz felé haladunk, oké? Éreztem, érzékeltem, de… nem érdekelt. Az sem, hogy bántalak, az sem, hogy szenvedsz, nem érdekelt, tudod, miért? Mert az érdekelt, hogy én hogy érzem magam. Az érdekelt, hogy nem tudok aludni, hogy ha mégis sikerül a kanapé szélére kuporodva elbóbiskolnom, akkor csurom vizesen ébredek fel és remegek, mert azt hiszem, hogy megint ott fekszem a földön. Ülve aludtam, hogy hátha akkor, amikor kinyitom a szemem, hamarabb felfogom, hogy a lakásban vagyok. Az, hogy mindenem fájt, elviselhetetlenül fájt, pontosan azon a helyen, ahol ütötték, vagy rúgták. Hogy az egyetlen gondolat a fejemben a semmi. Nem akartam hallani a hangodat, úgy éreztem, jobb lett volna, ha nem beszélsz, nem lélegzel, nem szuszogsz álmodban, ha nem próbálsz halkan kilopakodni reggelente, hogy ne ébredjek fel. De ne hidd, hogy az anyám vagy az apám, sőt a nővérem, a barátaim nem ugyanezeket az érzéseket keltették akkor bennem, de legalább rájuk tudtam csapni a telefont. Fáradt voltam, kimerült és álmos, rettentően álmos, de rettegtem az alvástól mert tudtam, hogy ha lehunyom a szemem, megint ott leszek és az egész kezdődik elölről, mint egy véget nem érő ismétlés. – Sóhajtott, tompa nyögés kísérte. - Bántottalak, sokszor és értelmetlenül és annyira nem érdekelt, Ryu. A fejemben… nem számított. Azt hittem, hogy nincs jelentősége. Hogy bárhogy bántalak is, te itt maradsz. Aztán egyszer csak felébredtem, körülnéztem és halálra rémültem attól, amit műveltem. – Elmélázó hangja, tűnődő tónusa elmondta, hogy emlékezik, képeket lapoz fel az emlékei között. - A szemed olyan más volt. Mintha rám nézve mindig kerestél volna valaki mást, vagyis inkább engem. A szem lenne a lélek tükre? Vagy inkább a tolmácsa. A tiéd túlságosan is őszinte olykor, Ryu, és ha te kezdtél elveszteni, ha már te sem látsz… akkor baj van. Egy hozzáértő azt mondta, hogy pusztítok. Hogy szépen és gyors ütemben kivégzek mindent, amiért küzdöttem, mindent, amit építettem és ha ezt nem ismerem fel időben, akkor hamarosan már csak a romokon merenghetek majd. Hogy a segítséget néha el kell fogadni, hogy az első lépés, hogy be merjük ismerni, hogy szükségünk van a mentőövre. És én beláttam. Nem azonnal. Volt pár nap, amikor azt hittem, ha látom a problémát, egyedül is megoldhatom. Próbáltam, de nem ment. Szóval kaptam egy címet és elmentem és onnan hetente háromszor. Kezdetben. Aztán kétszer, és végül csak egyszer és… ennyi.

Valamikor a vallomása második harmadába lépve csúsztam mellé, hogy ne csak a hátát figyelhessem, hanem az arcát is lássam. Szükségem volt rá. Úgy éreztem magam, mint akit tarkón vágtak egy jeges kalapáccsal. Mozgott a szám, értettem minden szavát, de valahogy fel mégsem fogtam őket. Ugyanott tartottam, mint mielőtt kinyitotta a lélekcsapot. Még mindig ugyanaz az egy kérdés, sokadszor.

- Poszttraumás stressz szindróma?

- Igen.

- Nem gondoltam rá. – Érdekes lassított felvétel lettünk, ő és én. – Vagyis de, csak azt hittem, nem… Hogy elegek vagyunk hozzá mi.

- Nem ment egyedül.

Nem tudtam, dühös legyek-e, mérges, szomorú, csalódott, vagy csak egyszerűen meglepett.

- Nem gondolod, hogy egy ilyen fontos dolgot meg kellett volna osztanod velem?

- De, én… igen, tudom. Én tudom. De először azt gondoltam, hogy egyedül akarom csinálni. Aztán ahogy telt az idő, szerettem volna elmondani, de minél többet vártam, annál kevésbé tudtam ennyi idő elteltével, hogy kezdjek bele, így… nem kezdtem.

 - Ez rám is tartozik, együtt vagyunk, te meg én egy pár vagyunk. Nem zárhatjuk ki a másikat egy ennyire komoly dologból.

 - Tudom.

- Téged hogy érintene, ha egy hasonló kaliberű dolgot titkolnék el előled? Ha mondjuk lenne egy műtétem, de te csak akkor tudnád meg, mikor már túl vagyok rajta?

 - Sajnálom.

Különös volt. Nem hittem neki. Amikor jön egy sokk és hirtelen annyi minden szakad a nyakadba, hogy reagálni is képtelen vagy rá, csak ülsz, bambán, bólogatsz és hápogsz, de értelmes gondolat híján voltaképpen nem mondasz semmit. Így éreztem magam. Csak hallgattam minden egyes szót, amit kimondott, de a válaszaim - bár sokkalta igazabb, ha azt mondom, a kérdéseim - nem álltak össze. Nem tudtam, mit mondjak. Néha kinyitottam a szám, aztán rájöttem, csak foszlányok vannak, így hallgattam. Esetlenül várakoztunk pár percig, majd jóéjszakát kívántunk egymásnak, holott tudtuk, ez csak mese, hab nélkül.

Talán egy óra is eltelt, mire letisztultak a gondolataim és kikristályosodtak belőle logikai alapon reálisnak látszó, talán feltevésük pillanatában meg is válaszolt kérdéseim vagy inkább félelmeim. Csak feküdtem, hanyatt és kiűzhetetlen víziókat hajkurásztam a koponyámban, a szám pedig nem bírta ki, hogy ne szálljon be ő is a fogócskába.

- Ezért van? – kérdeztem hangosan a szoba koromsötétjébe. A hangomra megmozdult, felém fordult.

- Micsoda?

Az, hogy  a válasz egyetlen pillanatot sem késett, elárulta, nem csak engem súlyt álmatlanság a nagy vallomás után. Virrasztunk.

- A változás. Ezért van?

- Tessék?

- Most úgy érzem, hogy kihagytál egy nagyon fontos dologból és akaratlanul tovább játszom a ’miért’ gondolatával. Az is megfordul a fejemben, hogy azért hallgattál, mert nem akartad megmondani, hogy ez a terápia nem csak a veled történteket segített feldolgozni, de minket is. Hogy nem csak azon dolgoztatok, hogy legyőzz egy ilyen kemény dolgot, mint a poszttraumás stressz, hanem azon is, hogy más irányú döntéseidet is megemészd végre.

 - Mi?

 - Szerintem logikus. Nagyon sokat változtál. Nyitottál olyan irányokba, amiket nem is reméltem. Egy évig vártam arra, hogy kimond „szeretlek” és utána sem voltál az a fajta, aki sűrűn ajándékozza meg az embert ezekkel a dolgokkal és egy ideje annyira természetesen jön a szádból, de az összes többi olyan kapcsolati téma is, amikről előtte inkább hallgattál. Mindig úgy éreztem, hogy valami új kezdődött el azzal a pillanattal, mikor végre beszéltél arról, mit jelentek neked én, hogy mit érzel kettőnkkel kapcsolatban, hogy érzel a többi férfival szemben, én azt hittem, ott valami történt. A vacsora, ott a Levendula bokszban nekem egy új Daniellt mutatott meg. Egy férfit, aki minden imádnivaló hülyeségével együtt készen áll egy felnőtt kapcsolatra, ahol beszélni kell ahhoz, hogy működjenek a dolgok. Azt hittem, hogy ezt mi csináltuk, mi értük el, te és én. De most úgy tűnik, hogy ez egy terápia hozadéka. Hogy a lépéseket te ott tetted meg, nélkülem. És nem kellene, hogy érdekeljen, mert foglalkozhatnék csak az eredménnyel, de ez most… nem esik jól.

- Szerintem meg hülye vagy – grimaszolt, de valahogy mégsem tudtam nevetni és az övé is erőltetett vidámság volt. - Beszéltem rólad. Persze, hogy beszéltem, mert része vagy az életemnek. Egy nagyon fontos része. Az én történetemhez… hozzá tartozol és az is, hogy min mentünk keresztül együtt. A jó, a rossz, a hatalmas felismerések és az egészen apró pillanatok, sőt még azokon túl is. Segített… sok mindent megérteni és átlátni, sok hibámat meglátni és felismerni, hogy ne kövessem el őket újra. Ezt nem tagadom le. De mi ketten nem tartoztunk a megoldandó problémák közé. Nem kellett rájönnöm, hogy szeretlek, mert tudtam. Ugye elhiszed nekem? – Bólintottam, mert meglepett a komolysága. – De van, amiben kételkedsz?

Bólintottam. Megint. Bár igazából üvöltöttem volna, mégsem tettem meg. Kiabálni akartam, a fejére olvasni, hogy képzelte ezt az egészet? Hogy merészelt eltitkolni előlem mindent, hogy hozhatott ilyen helyzetbe? Hogy tehetted ezt velem? Olyan ostobán hangzana, de nem tetszik, hogy úgy lépett át rajtam, mintha én itt sem lennénk. Újfent néma pillanatok kényelmetlen hallgatásába burkolózva úgy tettünk, mintha mindketten aludnánk. A falat akartam ütni dühömben, s mikor felállt és elhagyta a hálónkat, én színleltem tovább, még vagy fél óráig.

 - Mi az? Már ha nem vagyok indiszkrét.

A tálból kóstolgatott, sötét, bordóbarna, már-már ében árnyalatú paszta mibenlétét nem tudtam behatárolni.

 - Nem akarod tudni – hárított, mintha csak valamiféle Jedi elmetrükkel akarna letéríteni az ösvényről.

 - Miért üldögélsz itt az éjszaka közepén?

Olyan ostoba kérdés volt, mint amilyennek hangzott is. Mind a ketten tudjuk, miért nem tud aludni, mint ahogy azt is, nekem miért nem megy, de én azért lefutom a köröket, mert úgy illendő.

 - Édességbe fojtom a bánatom – közölte kurtán, ezzel akarva-akaratlan nekem ajándékozva némi információt.

 - Szóval az ott valamiféle édesség – fintorodtam el, vontatottan bökve a tálkája felé. Ő féltőn húzta maga elé a kincsét, nem mintha bele akartam volna nyúlni. Azt hiszem, félnék kitenni a sokknak az ujjamat, így csak távolról próbálom kitalálni, mi a fene az. Egy tál olvasztott csokoládét még megismerek, de az a zselés trutymó fix, hogy nem az.

Szorosabbra húztam a köntösömet, majd kis dilemmázás után elővettem egy csészét. Ha ő nassol, én iszom egy teát, miért is ne? Addig sem üres a kezem.

 - Ma felhívott a zsebed – közölte, míg én a vizet melegítettem. – Utaztam vele a liftben, azt hiszem, és sétáltunk egy parkolóban, legalábbis így tippelem.

- Miért nem tetted le? – érdeklődtem, miközben választás elé állítottam magam: cukor vagy nem cukor?

 - Nem tudom. Egy darabig halóztam, de nem hallottál meg, én viszont szerettem volna kicsit veled sétálni, szóval a zsebeddel tartottam. Csak fél percig, talán egy, de nem tovább. Baj?

- Dehogy. De azt hiszem, meg kell nézetnem, mert egyre többször csinálja ezt a saját szakállára telefonálgatást.

 - Vagy csak neki is hiányoztam.

Csészémmel együtt asztaltársává szegődtem.

- Az is lehet – mosolyogtam az illatosan gőzölgő tea felett. – Azt megérteném.

Csend. Kellemetlen és zavaró, esetlen és tompa. Ránéztem, majd el, ő is ezt játszotta. Bután tébláboltunk, pedig mind a ketten tudtuk, hogy mit akarunk. Legalábbis úgy sejtem, tisztában voltunk vele, mégis a másikra várakoztunk. Mondj már valamit, kérlek.

 - Mit szeretnél kérdezni? – A lenyalt kanalat a tál szélén igyekezett egyensúlyba hozni. – Megmondom, amire kíváncsi vagy. Bármit, amit tudni akarsz.

 - Ki tudta? – bukott ki a számon, hezitálás nélkül és megleptem vele még magamat is.

 - Senki – vágta rá, de szinte azonnal elbizonytalanodott. – Várj. De. Egy valaki. Akitől a címet kaptam.

 - Ő pedig? – tettem fel a kérdést, de ahogy ránéztem, szinte azon nyomban rájöttem a válaszra. Annyira szemét módon kézenfekvő. Nem tudtam, hogy érezzem magam a különös megvilágosodás árnyékában, leginkább szarul. – Seiki?

Rábiccentett.

 - Voltak fenntartásaim. Meg is mondtam neki, hogy tudom, hogy most hozzád rohan majd vele, de a fickó az élet bizonyos területein eléggé megbízható. De ha ezt megmondod neki, letagadom…

Ő sóhajtott, én merengtem, konkrétan azon, hogy küzdjem le a rám törő ingert, hogy menjek és számon kérjem barátomon, amit egyébként orvosként helyesen tett, mikor a hangja elszakított a dilemmámtól.

 - Az eszedbe sem jutott, hogy azért mondok ki dolgokat, mert a mocsokban fekve, a lüktető fájdalomtól az ájulás szélén megfogadtam magamnak, hogy ha ezt megúszom élve, akkor többet nem halogatok semmit? Hogy rájöttem arra, nem tudhatjuk, mit hoz a következő nap, óra vagy akár perc és minden pillanat túl drága ahhoz, hogy ne merjük megélni, csupa nagy betűvel? ÉLNI, amíg lehet. Az a pár óra annyira ijesztően hosszúnak tűnt. Az egész életemet sorra tudtam venni, megbánni minden rossz döntésemet, minden elmulasztott lehetőségemet. Köztük voltak most, sok évre rá, olyan aprónak tűnő dolgok, hogy miért nem vittem haza a kutyát, aki mindig az iskola körül kódorgott, olyan sokkalta hatalmasabbakkal együtt, mint a szeretlek. Ha akkor és ott újra írhattam volna a történetünket, akkor mikor becsengettem hozzád annyi idő után, mikor annyira jólesett rád nézni, újra látni téged, nem mondtam volna mást, csak annyit, „szeretlek”. Ennyit kellett volna. – Hangja megkopott, krákogott, újra a kanalát merítette a tálba. – Nem az agyturkász hozta a megvilágosodást. Én csináltam magamnak. Ő abban segített, hogy a hátam mögött tudjam hagyni azt, ami kárt tesz a számomra fontos dolgokban. Tudom, hogy meg kellett volna mondanom. De nem tudtam, hogy csináljam. Yazuki-san! – vágott hirtelen a saját maga szavába. – Ő volt a másik, aki tudta. De mert kellett, hogy… hogy…

 - Valaki, aki falaz neked. Értem.

 - Csúnyán hangzik – rekedtkedett. – De igen. Igaz. És igen, mindezt azért mondom el most, így az éjszaka közepén, mert ha már lelöktem a vázát, feltakarítom a cserepeket. Nem akarom, hogy félbe maradjon, holnap reggel elmész dolgozni és velem meg történik valami és akkor úgy maradunk, hogy te más embernek hiszel, mint amilyen vagyok. Okokat találgatsz, következtetsz… Nem. Legyen tiszta. Elmentem oda, hogy túl tudjak lépni a velem történteken, de nem rajtunk. Érted? És nem gondolhatod ezt, mert bántasz vele engem és magadat is. Te nem egy betegség vagy, amiből ki kell kúrálni, vagy egy nehéz étel, ami megüli az ember gyomrát. Csak máshogy látom a világot és benne magamat.

A keze után nyúltam, hogy a tenyerébe csókolhassak, karcsú ujjai megsimították az arcomat.

 - Dühös vagyok és… sértett. Azt hiszem. – És végtelen nehéz volt hangosan kimondani, mégis nehéz volt megtartani halknak és puhának.

 - Megértem és jogosan.

 - Szeretnék… üvölteni veled.

 - Megteheted.

 - Nem vennék rá mérget, hogy egyszer, a közeljövőben, nem kerül sor rá.

 - Korrekt.

 - Bátor vagy, Csücsök – sóhajtottam a bőrébe.

 - Erről megoszlanak a vélemények. Én inkább a hülyére szavazok, de biztos vannak, akik egyéb válogatott címeket is a nyakamba akasztanának. – Mosolygott, de amikor látta, hogy én nem kerültem még a bolondosan vidám lépcsőfokra, elmállott az ő jókedve is. – Ettől még gyűrűzünk, vagy hazugokkal nem kötöd össze a sorsod?

Ahogy ott voltam, egészen közel, megcsapta az orromat egy illat és már tudtam a választ.

 - Kakaót kevertél málna zselébe, igaz?

- Talált, süllyedt. Igen, tudom, borzasztóan hangzik – ismerte el hahotázva – de az íze egészen finom. Meg… ?

 - A világ minden kincséért sem – jelentettem ki, több mint határozottan.

 - Az előző kérdésemhez visszakanyarodva… – Elhalkult, suttogóvá vált a hangja. – Nem kapok választ?

 - Nem – ráztam meg a fejem.  – Meg sem hallottam.