Prince of Moonlight - Holdfény herceg 1.fejezet

Prince of Moonlight - Holdfény herceg 1.fejezet

Megjegyzés, Viktől: Nem, ez nem egy új sztori. Na jó, nem teljesen új sztori. Még mindig az Egy angyal könnye, csak mint ahogy annak az elejére is felkerült, azóta sok idő eltelt, sok minden változott, a történet eredeti fonala megszakadt és képtelenség volt ugyanott folytatni, ahol abbamaradt évekkel ezelőtt. Persze lehetett volna úgy tenni, mintha semmi nem változott volna, és mehetett volna minden tovább, de Ayase nem az a konfig. Ha élő szereplők, akkor annak a lehetőségekhez képest a lehető legjobban hasonlítania kell a való élethez, különben értelmét veszti a dolog. Az érzelmi-lelki oldaláról nem is beszélve ennek az egész DBSK ügynek. Iszonyatosan hosszú mese, aki nem ismeri őket, annak úgyis hiába magyaráznám, a teljes egész ismerete nélkül nem ugyanúgy szól, próbálhatom, ahogy akarom, aki ismeri őket, az meg úgyis tudja, hogy miről beszélek. Úgyhogy ezt most hagyjuk inkább, lényeg a lényeg, hogy nem ment, nem mehetett, és a történet ugrott egyet az időben. Jó nagyot, tíz évet. Ezért született a döntés, hogy új alcím alatt fog futni, de ez még mindig az Egy angyal könnye. Mondhatjuk azt is, hogy az volt az előszó, ez pedig a folytatás.

És hogy miért pont Holdfény? Majd meglátjátok…
  

 ~ ~ ~

 - Dedede… programunk volt… – az ajtóban álló Junsu csodálkozva pislogott.

Az öltözőben magányosan agonizáló Yoochun kinyitotta az egyik szemét és a sápadt fényben barátjára hunyorított.

 - Becsapott a mami, Susubogár? – biggyesztette lefelé az ajkait, hogy csak és kizárólag szeretetből, de torz tükröt mutasson a másiknak. – Azt mondta, hogy úgy lesz, de nem úgy lett? – mondta még mindig fura kacsacsőrforma ajkakkal, majd kezeit Junsu felé nyújtva beljebb hívta őt.

Az ajtóban álló fiatal férfi engedelmesen, bár még mindig roppant tanácstalanul becsoszogott és akár egy ötéves forma kisgyerek, ráfogott a kanapén ejtőző Yoochun kezére.

 - Úgy volt, hogy elmegyünk – sóhajtotta enyhe csalódottsággal lágy hangjában.

 - Fagyizni? – kérdezte lehunyt szemekkel dorombolva Yoochun. Barátja keze puha volt és meleg, eljátszott a gondolattal, hogy a mellkasára húzza. Jólesett volna.

 - Nem.

- Hát tudod belépett a harmadik fázisba, szóval azóta már… – Yoochun felszabadította jobb kezét és villámgyorsan képzeletbeli slusszkulcsot bökött a képzeletbeli helyére, majd tövig nyomta a vizualizált gázpedált, sőt még fékeket is csikorgatott.

- Milyen harmadik fázis? – kérdezte Junsu nyaffantva és erre Yoochun végre kinyitotta a szemeit.

- Rohadt fáradt vagyok – közölte színtelen hangon. - Én mondom neked, Susuka, öregszem. Fáj a hátam, a lábam. Azért fekszem még itt ezen a rohadt kényelmetlen kanapén, mert nem tudtam magam rávenni arra, hogy elmásszak a kocsimig. Lehet, hogy itt alszom. – A kissé zavart pislogás, amit barátja produkált mellette várakozva, nevetésre késztette. Kénytelen volt átugrani saját megannyi baján. – Te jó ég, Susu, te merénylet vagy a férfinem ellen. Komolyan. Hogy lehet egy pasi ennyire aranyos, de tényleg, mondd meg nekem, bogyóka, hogy a fenébe sikerültél te ennyire zabálnivalóra? – A zabálnivaló bogyóka elpirult, így barátja fura vihogást hallva, kezeit továbbra is szilárdan fogva ülő helyzetbe bűvészkedte magát. - Magzatmáz helyett téged cukormáz boríthatott… - hahotázott, majd torkát köszörülve nekiállt, hogy megossza a tudást. – Biztos ismered ezt. – Két ujja közé csippentette Junsu hüvelykujját és finoman megpödörte. – Ez elment vadászni. Az egészhez hozzá tartozik, hogy arról lemaradtam, mikor „ez” vadászni ment, de feltételezem a koradélutáni órákban történhetett. Mire én ideértem, addigra már csúnyán meglőtte, mert a faszi ezer sebből vérzett és a bal farpofájából kiállt egy bazi nagy nyílvessző piros szívecske tetővel. A szemei fura fátyolos ködben úsztak, a száján pedig felfelé bugyborékolt a baromság, szóval higgy nekem, a fickó, mire én ideértem, már le volt terítve. Íme, el is érkeztünk a harmadik fázisig – most már a középső ujjat tartotta fogásban. – Hazavitte. Kérdés, hogy hazavitte vagy hazavitték, de azt javaslom neked, Susuka, hogy erre ne kérdezz rá. Ismered, igaz? Ő az a fajta mindent vagy semmit karakter, aki nem ismeri a középutat, a „semmit”-re pedig gyárilag képtelen, tehát ha bármi kibukna azon a fodros kis szádon, akkor megkapnád az egész mocskos mesét és tudom, hogy ez az, amire neked nincs szükséged. Kukkants bele ott jobbra a tükörbe és te is láthatod, hogy máris ég mind a két pofid, pedig biztos vagyok benne, hogy a fejedben negyed annyira nem szaftosak a történetek, ahogy azok a valóságban történtek vagy történni fognak, esetleg mindkettő.

Junsu fújtatott, a pír szétterült az arcán.

– Merénylet! Mondom én! – kacagott barátja, majd folytatta a mesét. – Megfőzte. Uh, de meg ám. Nincs itt nagyon meleg? Egy csepp bor megült a szád szélén... Ne legyen kétséged felőle, hogy az áldozat már meg van főzve, sőt ha engem kérdezel, már a mindmegette résznél tartunk. Valószínűleg ott térdel felette, ez a szerencsétlen igyekszik nem belefulladni a nyálába, miközben Kim JaeJoong spontán magömlést idézni képes mosolyával éppen készül leharapni a fejét. Tudod, nekem a nagyim még azt mondta, hogy „ez az iciri, piciri”, de itt az nem állja meg a helyét – közölte Junsu kisujját tekergetve. - Semmi nem iciri rajta, higgy nekem. Se az egója, se az étvágya, sem pedig a… semmije nem az, és maradjunk ennyiben. A fülledt allűrök koronázatlan királya valószínűleg elfelejtette, amit megbeszéltetek, de ne vedd magadra, Susuka. Már tegnap láttam, hogy nem fért a gatyájába és tudod, ha menni kell, hát menni kell. El. Na, mindegy. Vigasztal a tény, hogy valószínűleg jól szórakozik? – Felpillantva felkacagott barátja meghatározhatatlan vörösben játszó színein. – Nem bírom! Ritkán mondom ennyi idős férfiakra, hogy imádnivaló, de Susu, te az vagy, komolyan mondom neked. Ha elengedném a kezedet, már az arcodat takarnád és csak szellősre engedett ujjaid között kukucskálnál kifelé. Pont, mint az öcsém, amikor kölyök korában cicit látott a tévében. De neki megvolt a mentsége! 

Junsu beharapta a száját. Tenyere izzadt a másik kezei között. Neki is volt rá mentsége.

~ ♥ ~

- Gyönyörű vagy. – Az el-elcsukló hang a fülébe szuszogott. – Soha nem láttam még ilyen szépet, mint te. Esküszöm. Olyan gyönyörű vagy…

Jaejoong a hátán fekve, szája szegletében pimasz mosollyal hallgatta a neki szánt esetlen szavakat. Néha egy-egy lökés jó helyre talált, ilyenkor gyorsan múló reszketeg pillanatra elvesztette a kontrollt a teste felett, a vigyorka eltűnt, homlokán összeszaladtak a ráncok, ajkai közül elreppent egy szisszenés vagy egy egészen tompa nyögés csalfa árnyéka, de hamar visszatalált helyzeti fölényéhez, mert választott partnere nem domborított úgy a szerepében, ahogy várta tőle. Szerette volna elveszteni a fejét, hogy rákényszerítsék arra, hogy semmi másra ne legyen képes gondolni, hogy a feje megteljen kába zúgással, fülei a két test csiholta élveteg hangokkal, orra a másik bőrének párás illatával, hogy ne számítson semmi, csak a gyönyör, ami egy karnyújtásnyira várja. Hát most nem jött össze.

Nem is tudta, mi másra számított egy huszonos évei elején járó fiútól, mint a baknyúl effektusra. Pedig a burkolat nagyon rendben volt, a külalak egy nagy csillagos ötöst érdemelt a képzeletbeli naplóba. Szép fogak, széles vállak, izmos vádlik, egészen mesterien formált kockák és vonalak, hegyek és völgyek.

- Annyira… annyira gyönyörű vagy.

És a szókincse se volt valami… változatos, ettől függetlenül sokat javított a helyzeten. Ha már a teste nem lakott jól, legalább az egóját táplálják… Tudta, hogy szép. Tisztában volt vele, azzal is, hogy milyen hatással van a nőkre, férfiakra, de ettől még hallani ugyanannyira jólesik. Legalább az… 

~ ♥ ~

Éjjel, valamikor kettő után úgy kaparászta a mélybarna bejárati ajtót, mintha csak egy kint rekedt cirmos akarna újra hazajutni. Volt kulcsa, próbálta is, de valahogy a pöcök-lyuk kombináció nem akart összejönni, így inkább kapart. Talán két perc telt el, mikor az ajtó kitárult és Jaejoong csak pillogott barátja barna szemei közé.

 - Éreztem, hogy te vagy. – Yoochun nem aludt, de még álmos sem volt, mégis furán hullámzó szemöldökkel bámulta az ajtóban éppen hogy támasztó Jaejoong verdeső pilláit. – És műszempilla van rajtad – közölte egyfajta tényként, jobb híján.

 - Tudom – válaszolta mély fújtatással, saját homlokára csapva Jaejoong. – Nem tudom, mit nem kellett volna meginnom. Amit utoljára gurítottam le, vagy amit előtte kettővel – számolta az ujjain, kár, hogy csak öt volt egy kezén.

- Nem is akarom elképzelni, mit döntöttél le a torkodon, hogy így nézel ki. Ha elindulnék így toronyirányt, hány bárt találnék zárva miattad?

 - Már nem is számolom – legyintett JJ.

 - De azt tudod, hogy éjjel van, ugye?

 - Éjjel van? – pislogott hatalmasra meresztett szemekkel, egyenesen bele az ajtó felett világító lámpába. Ezen a megmozdulásán már csak nevetni lehetett, így barátja a hóna alá nyúlt és besegítette az ajtón. A különös kis mutatvány eredményeként majdhogynem elhasaltak a padlón. Kis híja volt, de megúszták, hogy a földön kössenek ki, helyette a falra hemperedtek. Jaejoong, aki az előbb még állítólag alig állt a lábán, most határozottan tornyosult Yoochun fölé, pedig kettőjük között alig volt egy centi.

 - Céllal jöttem – búgott, dorombolt, pillantásával megperzselve a másik orrát. Az volt a legközelebb.

 - Miért nem vagyok meglepve – köhintett Yoochun.

Jaejoong nevetett. Farzsebéből könnyedén vette elő a szokott figurát. Alulról felfelé pislogott, jobb ajka szélén féloldalas mosoly kapott helyett. Hangja rekedtes íze karcolt, mégis égetett. Barátja fülére hajolt, míg beszélt, nyelvével bele-bele kóstolt a bőrébe.

- Segíts ki – sóhajtotta.

 - Elfogyott otthon a só, vagy a terveid dőltek dugába ma este? – Yoochun merengő tekintettel fésült el egyet a Jaejoong szemébe hulló tincsek közül, a füle mögé igazította, elgondolkodva nézte barátját, hátha sikerül belelátnia a gondolataiba. Találkozott a pillantásuk. Az egyik némán suttogta: „miért csinálod ezt?”, a másik pedig nem akart választ adni rá.

 - Csak kapcsolj ki – nyögte. - Nem akarok gondolkozni. Unom. Fáradt vagyok. Legyél jó barát, én vittem levest, amikor lázad volt, cserébe keféld az agyamat üresre. Nem nagy kérés.

Olyan természetességgel adta elő, mintha valóban ez kellene, hogy legyen a megfelelő gesztus.

 - Túl sokat ittál.

Jaejoong fátyolos tekintettel vállat rántott.

- De nem eleget és hiába iszok még többet, ennél jobban nem tudom kiütni magam és ez nem elég. Érted?

Homlokát a másikénak döntötte. Nyirkos volt a bőre, hűvös és nedves. Yoochun, aki kivételesen egyetlen kortyot sem ivott, már a leheletétől is spiccesnek érezte magát, mégis ha egy Jaejoongféle karakter határozott ujjakkal matat egy halandó sliccén, azt nem könnyű hidegvérrel hárítani.

 - A kis hülye ott alszik a kanapén a nappaliban. Moziztunk, Susukát meg lenyomta az álommanó egy bazi kalapáccsal… - jegyezte meg bohókás mosollyal, de különös vidámsága hamar távozott, mikor Jaejoong ujjai bekúsztak a nadrágjába.

 - Akkor majd halk leszek.

Még ígéretnek is nevetséges volt. Nem az a fajta volt, aki némán harapja a száját.

 - Nem tudsz.

A tapasztalat beszélt belőle.

 - De, most tényleg – fogadkozott Jaejoong.

 - Mi lenne, ha elővennék még egy üveg piát? Lehúzzuk, hátha attól bekábulsz. Elszívunk pár szál cigit, szigorúan az erkélyen, hogy ne mérgezzük álmában azt a békésen szendergő csalogányt a nappaliban, és jól kidum…

 - Nem vagyok a barátnőd! – szűrte a fogai között a másik. Yoochun ritkán hallotta ilyen keményen beszélni, de olykor előfordult, hogy a finom, dallamos búgást elfújta a szél. De mindig csak egészen rövid időre. Most sem tartott tovább pár másodpercnél. Jaejoong vonásai ellágyultak, kevélysége tovatűnt és ő harapható fájdalommal ejtette fejét Yoochun széles vállaira. – Miért hagyod, hogy könyörögjek? Komolyan. Nem vagyok elég részeg ahhoz, hogy ne lássam, mennyire szánalmas ez az egész. Megint itt a völgy. Fáradt vagyok, aludnom kell, de a fejem tele szarral… Kell nekem valami, amitől ki tudok kapcsolni. Gondolom, hogy így romosan nem lehetek valami szép látvány, de a barátságunkra való tekintettel erőltesd meg magad…

Yoochun csak szelíden kaffantott. Nevetséges volt már maga a gondolat is. Jaejoong szép volt. Szép volt reggel, párna kócolta tincsekkel és elnagyolt vonásokkal, szép volt a színpadon, teljes pompájában tündökölve és őszintén szólva, szép volt kicsit kétségbeesetten, fájdalomban, táskás szemekkel, teljesen részegen is. Egész lényéből áradt az erotika, egy olyasféle zabolázhatatlan szexualitás, amit ha akart volna sem lett volna képes elnyomni, főleg nem olyankor, amikor ki tudja mivel szedálta magát kábára.

Yoochun egyetlen határozott mozdulattal nyúlt Jae éppenhogy tarkójára simuló tincsei közé és határozott mozdulattal belemarkolt a hajába. A szájára húzta, váltottak egy kemény, már-már durva csókolt. Jaejoong teste szinte fellüktetett a kezei között. Szisszent, mégis harapta, amit kapott, itta, lehunyt szemmel, hatalmas kortyokban. Nem várt lágy szexet, figyelmes, óvatos érintéseket. Azt akarta, hogy lelökjék az ágyra, hogy éppen annyira hámozzák ki a ruháiból, hogy hozzáférjenek ott, ahol kell, érezni akarta, ahogy két erős kéz fogja a derekát, az ujjak feszülését, a hangját két test heves csatájának. Ezért jött ide. Nem szerelem, vágy, vagy másféle szenvedély vezérelte barátja küszöbére ezen a kései órán. Olyasvalakit keresett, aki ismeri, akivel stimmel a hullámhossz és a rezgés, aki ha kell, fogja az ő saját hullámait is, és ilyet nem sokat ismert.

Talán kettőt az egész kerek világon.

Pontosan azt kapta, amit keresett. Nem telt bele tíz perc és az ágy előtt térdelt, ujjai a lepedő vásznába vájtak, arcát a puha paplanba temette és igyekezett betartani az ígéretét, de a hangtompító csak felszínesen nyomta el az éles nyögéseket. Túl felszínesen. Sehogy.

Junsu megfordult a kanapén. Orra a támlát érte, szép ívű szemeivel a világos szövet szemcséi közé bámult. Dúdolgatott. Éppen csak, egészen halkan. Csak annyira, hogy fülében a saját hangja csengjen, most jobban akarta csak magát hallani. Nem tudta, mit énekel. Kába volt, álmos, csak eszébe jutottak a csacska hangjegyek, talán egy altatódal szólamai és ő belecsapott, gyorsan, gondolkozás nélkül. Ujjaival játékos félköröket rótt maga elé a szövetre, lábával hely után kutatott egy párna alatt.

Szeretett volna máshol lenni. Eljátszott a gondolattal, hogy hármat pislant és eltűnik innen, csak egy Junsu alakú lenyomatot hagyva a szófán, volt, nincs. A második kísérlet után belátta, hogy még mindig nem varázsló, így maradt, ahol volt, remélve, hogy elég fáradt hozzá, hogy újra elnyomja az álom. Minél előbb, annál jobb...

Aznap este együtt vacsoráztak, Jaejoong és ő. Barátja körbetáncolta az asztalt. Újabb és újabb tányérokat pakolt elé és Junsu elvarázsolt mosollyal nézte, ahogy nagy halomba gyűlnek előtte a kedvencei. Nem csak ételek, amikre azt mondod, hogy szereted, nem. Az igazi, nagybetűs favoritok. Kérdés nélkül is tudta, hogy Jaejoong minimum a fél napját a konyhában töltötte csak azért, hogy mosolyt varázsoljon az arcára, mégis keserű íz ült a nyelve hegyén, mert kimondatlanul is érezte, sőt tudta, ez bocsánatkérés. Megint az. Vezeklés. Jaejoong hibázik, újra és újra önmaga, mert képtelen levedleni a saját bőrét, és csinál valamit, amit megbán és mert jó ember, igaz barát és esendő lélek, utána fáj a szíve. Junsu mindig úgy gondolta, talán Jaejoong az egyetlen ezen a földkerekségen, aki a húsába lát, aki röntgenszemüveg nélkül is érti mi zajlik benne, úgy is, hogy sosem beszélték meg, úgy is, hogy néma volt a paktum, amit arról kötöttek, hogy soha nem beszélnek róla. Egyszer volt, hol nem volt, mikor még Susu királyfi hitt a mesékben, hiszen alig múlt tizenöt, találkozott egy szoba ajtóval, amin hatalmas, A4-es fehér lap utasította arra, hogy „Ne zavarjanak”, csupa felkiáltójellel és aláhúzással. Percekig nézte barátja ajtaját, mire megértette, amit meg kellett, percekig tartott, hogy lassan, nagyon lassan kihátráljon a lakásból, de Jaejoongba ütközni már csak a pillanat törtrésze volt. Egész éjjel a vállán sírt, de egyetlen szót sem szólt a miértről, és Jae nem kérdezte az okát.

Visszanézve mindig úgy gondolta, nem kérdezett, mert nem volt neki mit. Tudta. Nézte a következő tálcát, mosolya egyre szélesebb lett, a lelkén végigfutó repedés hajszálerekben szaladt tovább, behálózva a hatalmas egészet. Jaejoong azt hiszi, hogy ő vak. Nem, mert kevésre tartja, szimplán csak úgy véli, ő, Junsu, nem lát bizonyos dolgokat és még így is, annak ellenére, hogy azt hiszi, van titka, még így is furdalja a lelkiismeret, ezért főz, egy egész focicsapatnyi kedvenc ételt, csak azért, hogy bocsánatot kérjen. Ki így, ki úgy. Ezt is tőle hallotta először. Susu pedig mosolygott, egyre szélesebben, sőt, az első falatnál már határozottan elhitte magáról, hogy felhőtlen, vidám és jókedvű.