Egy Angyal Könnye 1.fejezet

Egy Angyal Könnye 1.fejezet

Megjegyzés: Huh de rég volt. Mi is az amit kötelezően felírunk egy fanfiction elé? A karakterek nem az enyémek (kell ez? Bakker ha az enyémek lennének öt szexi koreai pasas, bármennyire is zsúfolt lenne a szobám tőlük... na hagyjuk), ez fikció, teljes mértékben kitalált és korhatáros és oké nem emlékszem másra, elégedjetek meg ennyivel.

Plusz egy kérés! Ha valakinek megvan, az anno Vik által készített 'trailer' ehhez az irományhoz, kérem, írjon nekem - sohajomkukacgmail.com - és nagyon hálásak leszünk érte! Sajnos olyan rég volt mikor elkezdtem ezt a történetet, és azóta Viknél is nálam is volt elszálló rendszer és formatált tároló, hiába próbáltuk, nem sikerült megtalálnunk az Egy Angyal Könnyéhez készített videót.

~ ~ ~ 

Millió és egy verejtékcsepp pihent a bőrén. Fogalma sem volt róla, miért pont az az egy zavarta, amelyik halántékától igyekezett arcéle felé. Vagy meg sem érezte, a megszokás volt csupán, ami vezette a mozdulatot? Tenyere visszájával törölte el a kövérkés cseppet. Nedvesen zilált tincsei közül azonban szinte rögtön újabb gyöngy bukkant elő és igyekezett társa küldetését beteljesíteni, végigsimítani a most épp túl hegyeskés úton.

Igen, tisztában volt vele, hogy egy ideje talán már túlságosan is sovány. Persze ezt általában senki sem mondja ki. Találnak rá más szavakat, hiszen gazdag a nyelv, és termékeny a fantázia. Sportos, karcsú, ó, hogy vigyáz a vonalaira, de neki nem volt szokása az önáltatás. Ha hétköznapi hivatalbajárós állása lenne, már ráfogták volna, hogy nincs mit ennie, vagy egy éppen aktuális divatbetegségben szenved, mint az anorexia vagy bulimia. De így, a mostani helyzetében ő az, aki majd kicsattan az egészségtől. Mire képes egy kis pirosító.

Kézfejével kitartóan takarítgatta arcának jobb oldalát. Hogy balján ömlött a sós zuhatag? Valahogy elkerülte a figyelmét. Talán mert gondolatai fókuszpontjában csak átutazó vendégek voltak a saját testéről megülő gondolatok. Felső fodráról elrugaszkodva maró pötty ugrott alsó ajka peremére, hogy szájszegletébe fusson, majd nyelve hegyét facsarja meg saját verejtéke. Szempilláin is mint finom permet ült eddigi kemény munkájának áttetsző eredménye. A felsőtestét takaró hófehér, minimálisan megmintázott póló hátához tapadt, vizes anyagával már-már kellemetlenül csökkentve testének hőjét, és valahogy... valahogy mint általában, ha beeszi magát valami koponyájába, egyszerűen képtelen volt kellemetlenségei garmadára összpontosítani. Elolvadt a világ, egyetlen tenyérnyi megmaradt szigetén kuporgott ő, körülötte morajlott a csonka tér, foszlott szerte szét az idő...

Tíz pár fehér tornacipő. Egyenletes dobbanásuktól dübörögve sóhajtott fel újra és újra a puha fapadlózat. A kifogástalan összhangban mozgó csapat egyetlen, tökéletes harmóniában pulzáló emberi masszává alakult. Hiába volt megannyi szín, apró mintás pulóver, vagy koromszínű póló. Az egységet nem törte meg. Együtt lüktettek. Nem adott ritmust a zene. Kemény hang kántált egyenletes ütemet, és mégis akárha dallamra ringott volna minden test.

Keze elfeledte rutinját játszani, már csak halántékán pihenő mozdulatlanságban várakozott. Szája finom résre nyílt, éppen akkorára, hogy nyelve, ha elmélázottsága engedte volna rebbenni, végigsimíthatott volna az ajkain.

Egy kurta copf volt, amit szembogara rendíthetetlenül tartott. Pillantása markolta a másodpercenként villámosan helyet váltó frizurát, ha lehet így nevezni a hajból kreált éppen hogy csutkát. Annyira barna volt. Tényleg igazi klasszikus barna. Enyhe fénye csak olykor-olykor villant, ha úgy simított végig rajta valamelyik lámpából szemerkélő fényeső.


Tudta, mennyire puha az a sötét tincs, amit nem fog a gumi, ami folyamatosan kikúszik a füle mögül, hogy arcába tapadjon, hogy bohókásan kövesse minden játékos mozdulatát. Amit most persze nem láthatott. A próbaterem faltól-falig tükreibe lesve, nem volt nagy dolog egyszerre figyelni az egész teret, nem volt különösebben bonyolult, hogy a hátaknak visszáját is szemügyre vehesse. De most a hatalmas csarnok nem adta meg ez lehetőséget. Előre pillantva csak irdatlan távolságot látott, a lelátók sorát, melyeket kivétel nélkül kebelezett be a sötétség.

Nem tegnap óta játszik a gondolatokkal, olyan képzelgéssekkel, melyeknek még a fejében is alig mert nevet adni, nem hogy bárkinek is elmondja. Szigorúan alaktalannak igyekezett kezelni ezeket az elmosódott kívánságokat, testtelen valójukat semmibe venni ezerszer könnyebb volt, mint szándékossággal megfeledkezni egy valós óhajról. Pedig tudta. Nagyon régen tudta. Amikor először meglátogatta a gondolat, gyerekszerelemnek hazudva magát biztos volt benne, hogy ha kitartóan akarja, egyik reggel majd úgy ébred, hogy volt-nincs és ő újra az lehet, aki előtte is volt. De makacsnak bizonyult. A morajlást nem csillapították az évek. A gyenge kis cérnából vastag kötelet fontak a múlt történései, és mára már tudta, keresztként fogja cipelni egész életében.

Újabb verejtékcsepp érkezett már szinte papírszáraz ajkai felszínére. Bár törökülésbe kucorodva pihent, s ölében már talán öt perce ott csücsült szomjoltója, nem jutott odáig, hogy hidratálja a torkát. Ostobának érezte magát, és rendre megfogadta, megtanulja megosztani a figyelmét, ha komoly erőfeszítésébe is kerül, de megszabadul ettől a kölyökvonástól, végül is felnőtt férfi. Aztán újra csak azon kapta magát, hogy böködik a vállát, húzogatják a pólója szélét, hogy nevét már szinte mikrofon segítségével mantrálják a fülébe... vagy éppen a szeme közé mosolyognak.

Szemhéja kattant s azon kapta magát, már nem hallja az eddigi ritmusos zörejt. Ismét pislogott, szemrevételezve a sok tétlen figurát, lábukat lazítani próbáló, törölközővel hajukat kócoló csoportot. Majd értetlenkedve ráncolt a hirtelen odatermett Yunhora, aki élénk harcot vívott a koreográfussal - ahogy ő látta egy színpadnyi távból - talán negyedmozdulatnyi neki nem tetsző szakaszt lelhetett a fiú, és ez ellen ott és akkor határozottan fel is lépett. Megszokni sem volt ideje a túl hamar változó színt, mert tekintete visszatalált arra a pontra.

Láncreakció. Dominók hosszú, boruló sora. Mosollyal mosolyt ébreszteni, bár hogy a kettő között zongorázni lehetett a különbséget, azt még olyan is megmondhatta, aki nem hordozott billentyűvirtuóz géneket.

A felszabadult, vidám, mégis fáradt ízű vigyor, mire a köztük lévő métereket leszaladta, zavart pillantássá vált. Mikor Junsu vonásai visszatükrözték, már nem volt más, mint tétova, vöröslő, alig szájráncolás, inkább fintorka, melynek bugyutasága arra ösztökélte gazdáját, hogy fejét elfordítva, sürgősen nézegetni kezdje az lábán hasaló félliteres vizet. Aztán... valahogy mégis elérte. A hatalmas vigyor hozzá is eljutott, hiába igyekezett figyelmét a színes betűknek adni. Felnevetett. Szeme sarkából látta, hogy a barna pillantás továbbra is rajta időzik és zavara, mint általában, kacagásra késztette. De nem nézett vissza. Szigorúan a flakon átlátszó hasának adta váratlan támadt vidámságát. Szinte hosszú másodpercekig csak a szabályos sorkizárt mondatoknak, melyek sötétzöld betűikkel azt taglalták, honnan e víz, milyen mélységekből rohant a felszínre, milyen ásványokat cipelt a hátán, hol tuszkolták dizájnos üvegbe, ki volt, aki rányalta a matricát...


Volt idő, mikor nem viselkedett zavart kislányként, ha Park Yoochun rámosolygott. Volt idő, mikor még Park Yoochun nem mosolygott tengeralattjárókat masszává olvasztó hővel. Felnőttek. Barátja újgenerációs Casanova hírében állt, ő pedig úgy érezte, saját énje egyre inkább egy ostoba csitri lelkét idézi. Junsuból lett Su, aztán egyik délután már SuSuként emlegették, észbe se kapott és Yoochun már becézgetve kínálta reggelivel, és még mielőtt szavát emelhette volna a történések ellen SuSuka lett. SuSuka, aki ad helyet az ágyában, ha a horkolással kiszorul a sajátjából, Susuka, aki meghallgatja a kalandokat, a győztes csatákat, és a sokszor kacagtató felsülést, SuSuka, aki lassan elvérzik a barát álarca mögött, és teszi mindezt szép csöndben, pusztán szeretetből.

Haláltusája lassú folyamat volt, és kezdődött már tudtán kívül akkor, mikor két zöldfülű tini egymásba gabalyodott egy adrenalintól fűtött pillanatban. Addig a percig csak egy játék volt. Egy érdekesen bizsergető érzés, ami akkor fogta el, ha Yoochun a közelében volt. Nem bántotta, nem szenvedte meg, különösen zsongatta, de nem volt benne késztetés arra, hogy bármilyen irányba is lépjen. Nem érezte szükségét, de azon az estén egy csapásra megváltozott minden. Sokszor gondolta, hogy állnának most, ha egyszerűen mindenki kivárja a sorát, és nem akarnak betülekedni öten három fürdőbe. Ha udvariasan előre engedi Mickyt és megvárja, hogy vagy ő, vagy Changmin végezzen a tisztálkodással, és szépen utána sorol be. Bár meg nem történté nem vált volna az érzés, de talán időt kaphatott volna, és jobb esetben évekkel később kezdi el rágni a saját lelkét. De ők együtt pattantak a zuhany alá. Minden hátsó gondolatot mellőzve, pusztán azt tartva szem előtt, hogy minél hamarabb lemossák magukról a reflektorok termelte verejtéket, a szárazjég tompa illatát, a port, amit saját dobbantásaik vertek fel, hogy kiáztathassák hajukból a zselét és habhegyeket, hogy tisztán dőlhessenek ki. Ott dobolt bennük a közönség bíztatása, a soktucat tenyér ütemes hajrázása, a józanságuk vesztett fiatal lányok sikongatásai, és körülöttük a szokatlanul izgató aurával két gyakorlatlan tini hirtelen tapasztalatokra vágyott. Nem tudta megmondani, kié volt az első érintés, azt sem, mi volt a második reakció. Csak azt tudta, hogy egyik pillanatban még egymást fröcskölték a langyoskás vizzel, a másikban pedig megkóstolták a fülcimpáját. Hátán a hideg csempe éppen hogy párás érintésével olyat élt meg, amit addig még soha. Egyetlen csókja volt, egyetlenegy esetlen, inkább puszinak mondható érintés, amit még évekkel előtte zsebelt be, és akkor ott úgy csókolták, hogy utólag még a gondolatába is belevörösödött és úgy viszonzott, hogy ő is okot adhasson a pirulásra. Nem tudta, ha Yoochun felidézi azt az estét, az ő arcán is élénk szín ver-e sátrat. Fogalma sem volt róla, hiszen ez nem volt beszédtéma kettőjük között. Két tacskó, tinédzser hormonok tomboló viharában, miért kellene firtatni? Mindenki a legjobb barátjával éli meg az első izgató élményeit, tán évekkel korábban, inkább a mászóka mögött, de mindketten a gyermekkor elnapolásának jegyében nőttek fel, lettek kamaszok és ez felhatalmazta őket arra, hogy csöppet késve fedezzék fel egymást. Nem történt semmi. Semmi komolynak mondható. Megkóstolták a száját, habzsolták picit az ajkait, megtapasztalhatta egy másik test közelségét, szükségét, ízelítőt kapott milyen a vágy, akkor is, ha a helyzetnek szól, nem kifejezetten neki. Egymás kezével enyhítették a rájuk rontó kellt, majd mintha mi sem történt volna, egyszerűen dolguk végeztével az eredeti elképzelés szerint pihenni mentek. De az új nap nem vitte magával az éjszaka történteket. Percegő kis csipkedések, amik addig mindig simogatták barátja közelében, elemi erejű áramcsapásokká váltak. Égették és hőjüket mindennél jobban vágyta érezni újra meg újra. Pár véletlen fakadt alkalommal ismét meg is kapta. Ártatlan játék, komolytalan percek, melyeket szintén egy ismeretlen helyzetnek, túl hirtelen zúdult sikernek könyvelhetett. Egy hajnalra új értelmet kapott az addigi játékos bizsergés. Akkor már tudta, mi az a motozás odabent. Alakot öltött a furaság, és már neve is volt - szerelem. És mikor ráébredt, mi lakik a lelkében, onnan a játék, az, hogy ő maga egy eszköz az érzéshez, már fájt. Bár addig is tisztában volt vele, hogy a bohó éhség tárgya nem ő, egyedül a pillanat szüksége, a ráébredés másodpercében úgy érezte, szilánkokra hasad.

De nem tette. Az ismeretlen varázsa eltűnt. Gyermeteg, mégis felnőtt aromájú pillanataikat elnyelték a múló hetek, és ő maradt a legjobb barát, Susuka.

Pároslábú dobbantás rázta meg.
- Én is! - Szinte ültében pattant egyet a fapadlón. Ijedtségében felpuffantott, mint egy oldalba böködött sündisznó, rápislogott a célszemélyre, aki ennyire durván megsértette azt a bizonyos határvonalat, de hirtelen támadt riadalma megint nevetésbe fulladt.
- Hyung! Megijedtem! - taszított óvatosan a mellette guggoló fiún.
- Biztos, mert gyáva vagy. Mutasd a viccet!
- Mit? - szaladtak az égbe vékonykás szemöldökei.
- A poént a palackon.
- Oh. - bólintott, majd a szépen formált sorokat Jaejoong felé tartotta.
Gyors szempillogás, pár megkóstolt mondat után kiérdemelte barátja teljes együttérzését.
- Ha ez téged feldob, akkor fáradtabb vagy, mint gondoltam. - tottyant le mellé és gyorsan született ötletből kifolyólag csereberét indítványozott. Elvette a "nagyonvicces" üveget, és cserébe a vállára hajított száraz törölközőt Junsu fejére terítette.
- Megiszod a vizemet?
- Meg. De csak a felét. - válaszolt a frottír alól hallhatóan mosolygós Xiahnak. - Te meg megtörölheted a hajad a türcsimmel, így 1:1.
- Ellenkezhetek?
- Nem igazán. - rázta a fejét Jae, ajkai között az üveggel.
- Jó, akkor nem fogok. - nevetett fel és folytatta még a kezdetekben célként kitűzött tevékenységét.
Felitatta arcán ülő verejtékcseppeket.
- Meg kéne lógni egy fél órára.
- He?
- Most nézz rá! Megint diktátorkodik, mert szerinte nem jobbra kellene trappolni, hanem mit tudom én! Mire belemelegszik, aztán lehűl, hatszor megeszek egy fagyikelyhet.
- Hmm, hogy fognak örülni, ha majd pirosat, sárgát, zöldet küldesz a padlóra megspékelve cukorszórással, meg azzal a zöldborsókörettel, amit délben ettél a húsodhoz.
- Ugyan már! Éljünk veszélyesen!
- Élj.
- Semmi kalandvágy nincs benned, lányom.
- Dehogy nincs! Csak nem szeretek hányi.
- Hm. Fura. Nem szeret hányni. Mi baj van veled?
- Ahelyett, hogy örülnél, hogy nem kell aggódnod miattam, tuti nem gyöszkölöm majd le az öklöm a torkomon, hogy annyi kiló legyek, mint tíz évesen.
- Ha ezt még viccből is meghallom... megmondalak apádnak.
- Melyiknek?
- Mindkettőnek! Ha hazaértünk, főzők is neked egy finom levest, és rituálisan megbámulom, amíg magadba tömöd. - Junsu a mellette üldögélő Jaejoong komoly tekintetébe fúrta a sajátját. Kinyitotta ugyan a száját, de úgy döntött, inkább nem szólal meg. Oké, kezdetben annyit mondogatták nekik ezt a család-mizériát, hogy már maguk is kezdték elhinni. Jó poén volt, és tényleg sokszor kifejezetten szerettek vele szórakozni, de egy ideje Jaejoong megnyilvánulásait már inkább tartotta ijesztőnek, mint kacagtatónak, főleg mert amilyen határozott arckifejezéssel volt képes magából kiadni a gondolatait, a körülötte lévőknek fogalma sem volt, most éppen briliáns humorát csillantotta meg, vagy szimplán csak kezdi elveszteni az eszét. Egy nap majd arra ébred, hogy szobafogságban van, mert otthagyta a répát a tányérján, vagy hogy megfosztják a Playstation-től, mert felemelte a hangját.
- Félek tőled. - közölte tényként, és a mellette ülő fiú helyeslően bólogatott, mintegy jóváhagyva az érzést, amikor is figyelmét elterelte valami egészen más, konkrétan pedig a rinocérosz fújtatásokkal pattogó Yunho.
- Jaj! Dühösködik! - villant már-már perverznek mondható kéjes vigyor a vonásain. - Ezt megyek és megnézem!
- Jó szórakozást! - kiáltott a sprintelő Jae után, bár nem volt benne biztos, hogy egyáltalán hallotta-e az utolsó mondatot. Már rég eldöntötte, ha majd besorolják hyungjait a gyogyóba szerepjáték-túltengés miatt, akkor jó leánygyermekhez méltón sűrűn fogja látogatni őket.

Ez szintén nem a napokban kezdődött. Sőt. Amikor odáig jutott, hogy színt vall, talán hálás is volt érte.

Nem volt ostoba, és egy idő után világos lett számára, hogy nem vonzódik a nőkhöz. Ez valóban mindenkinek a magányügye, de ő mégis úgy érezte, egy ennyire szoros kapcsolatban, ami közöttük áll, tartozik annyival a többieknek, hogy felfedje a lapjait. Sokáig emésztette magában, eljátszva azzal a gondolattal, hogy vallomása akár lavinát is útjára indíthat, hogy előfordulhat, a négy fiú közül bármelyik majd máshogy tekint rá ezután, feszengeni kezdenek a közelében, külön öltözőt követelnek... igen. Ez mind benne volt a pakliban, de ő úgy döntött, vállalja a kockázatot, mert hallgatni képtelen volt, főleg azok előtt, akik a legtöbbet jelentették neki. Így az egyik délután éppen akadt fél órájában eléjük állt, és felfedte a lapjait. Ott toporgott, amíg a többiek a ramen roncsain cuppogtak, és még meg is fordult a fejében, hogy nem most kellene, mert ha valaki félrenyel a sokktól és... de legnagyobb megdöbbenésére semmi sem történt. A mellette ülő Jaejoong kinyúlt a karjáért és visszahúzta a székére, majd mint a hülyegyerekeknek szokták egy értelemtől csöpögő kérdés után, megpacskolta a feje búbját és rászólt, hogy fejezze szépen be az evést. Pislogott, mint kagyló a levesben, és harmadszori levegővételre megtudakolta, hallották-e egyáltalán, amit mondott. Az adott neki választ, akinek legelőször kiürült a szája, és mivel az ebéd eltüntetésében mindig Changmin volt a No1, rá hárult a feladat, hogy hyungjára pillantva már-már túlcsorduló semlegességgel közölje, ha azt akarja, hogy itt hüledezzenek. mondjon valami olyat, amit még egyikük sem tud. Záróakkordként kapott egy cuppanóst, hogy apa szeret, és bár mostanában egyre ijedtebben tekint a rajtuk úrrálevő családjáték hercehurcára, akkor és ott kifejezetten hálás volt ezért a hóbortért.

Ezek fontos megállók. Jelentős pontok, és hogy családja majdnem hogy közömbösen kezelte bejelentését, kicsit összezavarta. Mai napig gondolatolvasásnak tudta be, hogy pont mikor az egyik túlzópuha párnáját markolva éppen azon kezdett volna merengeni, mit jelent ez, megjelent a szobaajtóban Jaejoong, kezében egy tál csokoládés kukoricapehellyel. Tudta, hogy hyungja nem igazán kedveli az efféle nassolnivalókat, de mivel köztudottan ő odavolt érte, félreérthetetlen volt a helyzet, ő hivatott kapni a hatalmas adag édességet. Természetesen nem tévedett. Jae letette elé a finomságot, csatolta, hogy ez itt a 'Szeretünk Junsu' tál. És már nem volt min gondolkozni, a 'Szeretünk Junsu' tál eloszlatta minden meg nem született kételyét is.

- Junsu. - dörzsölték meg a vállát, méghozzá tenyérrel. - Susuka!
- Föld hívja Junsut? - nevetett fel a mellette ácsorgó Yoochunra.
- Minden lehetséges készülékkel.
- Veszem az adást, képben vagyok, hallgatlak, Yoochun 01. Felderítettétek az idegen bolygót? Van rajta intelligens létforma?
- Van. - közölte Chunnie fújtatva, majd ledobta magát oda, ahol nem is olyan régen Jae trónolt. - De még mennyire, hogy van, és marhára félelmetes. - révedt maga elé. - Közölte, hogy pihenjek, és ma korábban kell lefeküdnöm...
- Veszem az adást.
- Tudod, Susu... néha félek tőlük. - bökött előre az orrával, nem mintha különösebb narrációra lett volna szüksége. Vak volt, akinek nem esett le, pillantása céltáblája Jaejoong és a szerető piszkáját hősiesen álló Yunho.
- Csak nem a szüleink miatt aggódsz?
- Nem gondolod, hogy... szóval nem gondolod, hogy ez egy picit...
- Fura? Bizarr? Groteszk?
- Parás.
- Nézd a jó oldalát.
- Van neki? - pillongatott a zilált frizurával ellátott Yoochun a füligszáj Junsura.
- Valahol biztos...
- De imádom a pozitív világnézeted!
- Harminc yenért vettem az aluljáróban. Majd hozok neked is.
- Szeretlek, Susuka. - kacagott a mellette pihenő Micky. - Mi lenne velem nélküled?
- Sokat unatkoznál, és nagyon magányos lennél, rászoknál, hogy az ujjaddal tekergeted a hajad, és soha többet nem néznél horrort, és különben meg tedd el azt a büdös izét, mert csúnya vagyok, ha hadonászom.
- Átlátok rajtad. Arra célzol, hogy kivered a cigit a kezemből. - nevetett ártatlan tekintet növesztve Yoochun, és némi pajkossággal a szemében mégis előjátszotta a dobozt, amiért eddig a zsebében kutatott.
- Meséltem már a mesét a fiúról, aki minden csúnyaságot a szájába vett?
- Pornós? - kérdezett vissza Chunnie, miközben a kiszemelt szállal játszott.
- Nem. De haláli. Hogy szívhatod azt a vackot?
- Szelektív hallás ON. Na megyek, keresek egy eldugott helyet.
- Csak nehogy valaki szóljon, hova somfordáltál.
- Tudom, hol tartod a dugi csokid. Ha bukok, velem buksz.
- Ha apa meglátja, megrángatja a füledet! - nyújtott nyelvet a távozni készülő Yoochunnak.
- Susu... ez övön aluli volt. - köhintett, majd halántékát masszírozva hátrahagyta a hahotázó Junsut.