Daniell IX/2 - Ex

Daniell 9. kötet 2. fejezet - Ex

Megjegyzés: Sétáltam lefelé a Union Street-en (vásárolni voltam és sikeresen tulaja lettem egy cuki pink éjjeli lámpának, de ez nem fontos, mármint számotokra nem, nekem igen, mert én örülök neki), mentem, mendegéltem, nagyon tavasz volt, ami triplán jólesett, mert a folyamatos esőtől és széltől (főleg a másodiktól) napok óta fájt a fejem, így nagyon örültem ennek a kellemes délutánnak. És akkor egyszer csak előrenéztem és velem szemben, pár üzlettel arrébb, gyalogol felfelé egy férfi. Középmagas, átlagos testalkatú, kreolbőrű. A haja sötétbarna, hihetetlenül tapiznivaló, pofátlanul hullámos, két oldalt halántéktájon enyhén őszülő tincsekkel. Szája szegletében puha mosoly ült, ahogy hallgatta a mellette gyaloglót (akiről mellesleg, így utólag fogalmam sincs, férfi volt-e, nő, felnőtt vagy gyerek, mert az valahogy nem maradt meg, nem is értem miért… XD). Csak nézett előre és sétált, én pedig nem kaptam szikrát, és csak és kizárólag odabent, de mélyet sóhajtottam, mert annyira <3 Carlos <3 volt, hogy azt elmondani nem lehet. Oh, perfect-imperfect Carlos, a semmiből, szembe az utcán - a fangirl meg kishíján leájul a járdáról. *sóhaj, az a mélytüdős fajta* Utána pedig hazafelé végig azon járattam az agyam, hogy miért nem tud egyszer egy Ryu szembesétálni velem. Tudom, telhetetlen vagyok, de akkor is! A pasi lassan tizenakárhány éve velem van, miért nem talizunk, legalább szökőévente? Nem érvényes!

Megjegyzés 2: Az a bizonyos találkozós fejezet meg lesz, de extraként mert ez már így is egy túl nagy kötet. :D

~ ~ ~

- A sors akarta így - közölte halálos komolysággal és fenyegetését, miszerint pezsgőt fog rendelni, be is váltotta. Gyönyörű élénkszínű italt bontatott,tele hívogató buborékokkal. Már attól spicces lettem, hogy az aromája megcsiklandozta az orromat.

- A sors? - ismételtem némi iróniával, tán enyhe éllel és kiegészítettem az általam gondolt hozzávalókkal is. - Vagy Asukád még mindig nem lábalt ki a megfázásból és nem akarta az egész estét tüsszögések miatti bocsánatkérésekkel tölteni, ezért inkább otthon maradt.

Megelégedettséggel tettem pontot teóriám végére, igazam van.

- Így van - nevetett. Persze ha én így, akkor neki is volt mondanivalója. - Danielled pedig szimplán csak nem bírja a képemet.

- Neeem mondanám így. Bár tény, hogy nem szerepelsz a top ötös szeretetlistáján, de az ellenségei sorát sem te vezeted, ez jó dolog.

 - Rühell engem.

Nem úgy tűnt, mint aki bánja, inkább csak megállapította a szerinte nyilvánvalót.

 - Nem. Ez olyan durván hangzik – ráztam a fejem az italt ízlelve.

 - Na, jó, felelj őszintén. Ha lenne egy gomb, amivel kiiktathatna engem az életedből...

Szükségtelen volt befejeznie.

 - Két kézzel esne neki, sőt még ülne is rajta egy fél órácskát, biztos, ami biztos alapon.

Jóízű kacagása megsimogatta a fülem.

 - Na erről van szó.

 - De ez nem neked szól, inkább annak, amit képviselsz.

 - Világosíts fel, Ryu, mit képviselek én?

Egyszerű kérdés. A válasz is az.

 - A múltamat. És ezt a jelenem nehezen tolerálja, bármennyire is tudja, hogy amit átéltem, megéltem, attól lettem az, aki ma vagyok. Ettől nem lesz neki könnyebb. Ami nehezíti a dolgokat, hogy kettőnk között amúgy is vannak kényes, amolyan lécrezgető dolgok és erre jön az ex, vagyis te. Nem könnyű.

 - Jaj, de szépen mondtad. Bár fura. – Elmélázást színlelve gonosz szikrát csillantott. - Itt hagy téged a karmaim között védtelenül, ahelyett, hogy őrizne egész este.

 - Bízik bennem. Ki tudja, talán benned is. Gondolja, hogy nem kezdenélek el húzogatni a vacsoraasztal tetejében.

 - Pf. Zöldfülű. Mintha ez lenne az első eset.

 - Ha valakit hét lakat alatt kell tartani, hogy ne keféljen félre, azt már rég megette a fene, ezt mind a ketten tudjuk.

 - Ah, és mondd, te őszinteség szobra, te, tudja szíved szöszkéje, hogy mi az alkalom?

Ránk telepedett a némaság. A kellemesen tompa fényű helyiségben hirtelen a tekintetét kerestem, ő engem nézett. Sötét parázzsal izzott a pillantása, szeme sarkában éppen csak alig látható pókháló, amit a sok év vidámság rajzolt fel. Szája szegletében lágy mosoly bujkált, meggyszínű ajkai finom hullámot vetettek. Elgyengültem tőle, csak suttogni voltam képes.

 - Szép vagy. - Ártatlan vallomás volt részemről, de kikívánkozott. Csak el akartam mondani, hogy szépnek láttam azt a karcsú kamasz fiút és felnőtt férfiként sem érzek másképpen. Ilyenkor mindig kicsit hatalmába kerít a nosztalgia, beszippant és én elcsábulok pár sóhaj idejére.

A múlt csak a múlt, de néha, akár télen egy kóbor napsugár, melengeti a lelkemet.

Bizarr kis ünnep, amit megülünk – majdnem - minden évben, koccintunk és együtt töltünk egy-egy megkopott emlékkel díszített estét.

- Nem - tértem vissza a főcsapásra, hogy megválaszoljam a kérdését. - Nem tudja. – És furdalok is miatta, nem tagadom.

 - Ez belefér a nagy szerelembe?

Kicsit csípett, de neki elnéztem.

 - Ez még bele. Azt hiszem.

 - Tudod – köhintett, de csak igen finoman. Hangja mintha mélyült volna, mintha kissé rekedtes íz járta volna át. – Kivettem a szobát.

Félre nyeltem a kortyot, de igyekeztem csak némán krákogni. Nem gondoltam, hogy megteszi.

Sok éven keresztül ezen a napon együtt vacsoráztunk, kivettünk egy szobát és miután meguntuk az üldögélést, mondjuk úgy áttettük székhelyünket az ágyba, pont úgy, ahogy azon a napon tettük, mikor jelképesen csupán, de szétváltak útjaink. Érdekes, nem? Ki így, ki úgy. Amikor Seiki és én úgy döntöttünk, szétmegyünk, szakításunkat megkoronázandó átszeretkeztük az éjszakát. Kicsit keserű, kicsit édes, éppen mint az együtt töltött évek.

Emlékszem. Késő éjjel volt, de én nem tudtam aludni. Miután megébredtem rá, hogy hangtalan öltözködik, az kiverte az álmot a szememből. Úgy csináltam, mint akit nem zavart fel a megrezzenő kulcscsomó és a kattanó zár.

Az ágy szélén ültem és vártam, mikor jön haza. Majdnem másfél óráig bámultam magam elé a sűrű sötétségbe, szinte megkövülten révedve az üres falra. Amikor belépett a szobába, próbált némán ki kúszni a cipőjéből, pont olyan csendben, ahogy távozott. Lábujjhegyen a fürdő felé araszolt, nem vette észre, hogy nézem. Csak akkor tudatosult benne, hogy ébren várom, mikor a sötétben a falnak préseltem. Úgy csináltam, mint egy nyomot kutató vadászkutya. Beleszippantottam a nyakába, a pólója gallérjába. Édes illata volt, vanília és valami virág keveréke. A bőre még forró volt és nyirkos, mintha éppen most gördült volna le egy karcsú női testről, pont egy olyanról, amelyből fagylalt és mező illata árad. Azt hiszem, pontosan tudtam, hogy ez történt, felesleges volt kimondani, kérdezni.

Talán hogy kínozzam magam, talán hogy bántsam őt, mégis meg akartam csókolni. Elhúzta a száját. A halántékának döntöttem a homlokom, dühös voltam, sértett és keserű. A fülébe súgtam – gyűlöllek. Csak bólintott. „Tudom.” Bennem pedig izzott a harag. Komolyan gondoltam. Minden kimondott szavamat. „Annyira gyűlöllek.” Nem szólt. Csak tűrte, hogy a homlokom a vállgödrébe hajtsam és magamba igyam azt az idegen szagot. A sajátját nem éreztem, nem volt ott az az illat, ami akkor a biztonságot, a szerelmet, az otthont, a családot jelentette nekem. Fájt. Azt hittem, szétszakadok, belehalok, meghasad a szívem. „Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek”, tízszer, százszor, ezerszer és ő csak lesütött szemmel tűrte.

Akkor is ugyanott álltam a falnál, mikor ellépett mellettem, akkor sem mozdultam, amikor a fürdőszoba ajtaja kattant mögötte. Régóta sejtettem, hogy nem én vagyok az egyetlen, de a hirtelen jött bizonyosság mégis a földre küldött. Nem mertem megkérdezni magamtól, hogy mi lesz ezután, gyáva voltam még csak rágondolni is arra, mi lesz, ha elveszítem az egyetlen embert, aki szeret.

Tomboló haragom teljes kétségbeesésbe csapott át és én berontottam a zuhanyzóba, hogy a zubogó vízsugár alatt remegve öleljem Numata Seikit és könyörögjek neki, hogy ne hagyjon el.

Annyi minden történt egyetlen éjszaka alatt, feldolgozni majdhogynem évekbe tellett.

Túléltem, már nincs bennem harag. A szerelem már rég elmúlt, az emléke él csupán, a vágy meglétét nem tagadtam soha, felesleges lenne, nem is volnék rá képes. Emlékszem arra a fiatal fiúra, a pimasz mosolyára, a puhán omló hajára, még a bőre íze is visszarémlik az ajkaimon, emlékszem az érzésre, ami életemben akkor bizsergetett meg először, a pillantásokra, amiket óra közben váltottunk, a remegő izgalomra, ami az előtt tört rám, hogy tudtam, nemsokára megérinthetem a kezét. Amikor végre ketten voltunk, arra a fél, olykor szűkösen egy egész órára, a karjai között, minden, de minden rosszat elfelejthettem. Túl sokat kaptam tőle, eleget ahhoz, hogy megbocsássam bármilyen bűnét.

Ismerem azt a felnőtt férfit is, akivé lett. Nem csak a lelkét, éppen úgy a testét is, minden érzékeny pontját, minden apró gyengéjét. A fülemben cseng a szólama annak, amikor csúcsok csúcsát éli meg.

Ha akarnám, sem tudnám magamból kiirtani Numata Seikit, de eszembe sem jutna. A kötelék kettőnk között örök. Annyi minden változott, alakult, született és múlt el, de a barátságunk megmaradt nekünk. Miért? Egyike a kérdéseknek, amikre azzal felelek - fogalmam sincs, ha őszinte akarok lenni, nem értem.

Van önkritikám, látom a helyzetem. Túl problémás darab vagyok. Nem kell hozzá más, hogy megmondja, tudom, hogy velem nem egyszerű. Az eltelt évek alatt inkább én voltam rászorulva, ez tagadhatatlan. Ha szétzuhantam – márpedig megtettem, ha kicsúszott a lábam alól a talaj, bőven volt rá példa, ha az élet megint zsákutcába vitt, már nem is számolom -, Numata Seiki ott volt, hogy a maga különleges módján, de megmentsen újra és újra és újra. Egyik felem fél, hogy soha nem törlesztheti majd az adósságát, a másik pedig boldog lenne, ha ő elkerülné azokat a kátyúkat, amikbe én térdig merültem.

Volt, amikor azt hittem, a kettőnk barátsága megsínyli majd, hogy én vagyok, akit sorozatosan elsodor egy áramlat, és mindig ő, aki kénytelen utánam vad vizekre úszni. De itt vagyunk, együtt, viharos évektől tépázva, nyugodt időktől pihenten, még mindig itt vagyunk egymásnak. Egyszer majd elmondom neki, hogy bár úgy tűnik, ő maga képes arra, amire én nem, hogy uralja, biztonsággal kormányozza az életét, én készen állok. Tudnia kell, hogy ha ugrani kell utána, én ugrom, ha fogni kell a kezét, én ott leszek. Soha nem lesz egyedül, ha ő keres, soha nem lesz az időpont „nem megfelelő”. Megmentett, már a számát sem tudom hányszor. Volt pár mélypontom, és mert a barátom, mert a legjobb barátom, fohászkodom érte, hogy soha ne kerüljön egy, az általam megjárt verembe se, de ha egyszer, a sors szeszélyéből mégis odajut, én ott leszek, hogy kiszedjem onnan, ha akarja, ha nem.

Beszálltunk a liftbe, egymásra nem nézve tartottunk felfelé. Ez semmi más, csak nosztalgia. Egy kicsit játsszunk a tűzzel, holott mind a ketten tudjuk, a dolog sehova sem vezet majd. Olyan valaki várja otthon, akibe, ahogy ő fogalmazta meg, feje búbjától a farka hegyéig, én pedig, bár Seiki még nem is sejti, gyűrűt adtam életem nagy Őjének és soha nem kockáztatnám a szerelmét. Akkor mégis miért számláljuk az emeleteket? Azt hiszem, játékból. Mintha egymást akarnánk kísérteni, eljátszani, hogy bele mernénk kóstolni abba a tiltott gyümölcsbe, holott mind a ketten tudjuk, hogy nem szomjazunk az ízére, mégis adunk egymásnak egy-egy falat pikáns ízű illúziót.

A hely gyönyörű volt. Numata Seiki mindig stílusosan intézte a csábításait, ezúttal sem csalódtam benne. Nem szobát bérelt, egy egész lakosztályt vett ki. Az apró, mondjuk úgy előszobából egy hatalmas háló és egy legalább akkora nappali nyílt. Minden fehérben pompázott, királykék drapériákkal és mahagóni berakásokkal bolondítva, meg kell hagyni, volt varázsa.

Megálltam mögötte, ő kihúzta magát grafitszürke öltönyében és a válla felett hátra pillantott rám. Elővette legpimaszabb mosolyát, kacsintott, még meg is nyalta élénk színű ajkait, mielőtt az ágy irányába bólintott volna, majd jóízűt nevetve a pofátlan rebbenése után, határozott kanyarral a nappali felé vette az irányt.

Milyen meglepő, a szobában újabb üveg behűtött pezsgő várt ránk.

Végigmértem exemet, ahogy megszabadult zakójától, szándékossággal járatta meg az izmokat a ruha fedte formás testén, hamuszínű nyakkendőjének is búcsút mondott, majd nekiállt palackot bontani.

- Ha nem ismernélek, most azt hinném, el akarsz csábítani – csóváltam a fejem rosszallóan, míg nyúltam a nekem szánt karcsú pohárért.

 - Átlátnál rajtam, éppen ezért veled már nem is töröm magam ilyesféle trükkös húzásokkal, egyszerűen csak magamat adom, mert tudom, hogy ez neked elég. Imádsz engem – kacagott és töltött.

- El ne repülj, nagymenő – fújtattam, próbálva leplezni az előkívánkozó mosolyt, de nem ment sokáig.

- Boldog évfordulót! – közölte színpadiasan, majd ürítette a poharát.

Kényelmesen elhelyezkedtem a háromszemélyes kanapén, ő az egyik öblös fotelban nyúlt el komfortosan.

 - Tósztot mondok – közölte, majd krákogott és hümmögött.

 - Azt nem előbb kellett volna? – pislogtam zavartan.

 - Pff. Tószt! Igyunk a szakításra! – majd a poharába kortyolt, és mint aki jól végezte dolgát, visszasüppedt a fotelba.

 - Elég soványka kis köszöntő volt, mit mondjak – fintorogtam.

 - Te mindig elégedetlenkedsz, csesszelek meg. Szerintem benne volt a lényeg.

 - Ilyenkor mindig arra gondolok, milyen szerencsés ifjú férfi ez az Asuka.

- Az. Kurvára szerencsés, baszod.

Lelki szemeim előtt megjelent Asuka. Szerény, hallgatag, óvatos mosolya ott ül a szája sarkában. A karcsú fiú illékony alakja, csillogó szemei, szög egyenes tincsei mosolygásra késztettek, mint mindig.

 - Szégyen, hogy ezzel a mocskos szájjal csókolod azt a tüneményt – csóváltam meg a fejem.

 - Mondok jobbat. – Enyhén előrehajolt, szemöldökét felém percegtette, majd mintha titkot bízna rám, közelebb is invitált a kezével, mutatóujját végigfuttatta fodros ajkain. – Ezzel is szopom.

- Éljen! – nevettem, mert nem jutott ennél jobb az eszembe. – Már régen megfejtettem ám, hogy ez a mértéktelen káromkodás nálad egyfajta lázadás. Gúzsba kötnek a társadalmi normák és te ebben éled ki magad, így tombolsz, mert egyéb utad, más lehetőséged nincs rá.

Úgy ráncolta a szemöldökét, hogy egy pillanatra megijedtem, hogy nem fogja tudni kikavarni.

- Vagy csak szeretek csúnyán beszélni? – tett fel egy óvatos kérdést még mindig a különös kifejezéssel az arcán.

 - Nem – cáfoltam két korty között.

 - Pff, akkor legyen neked, Ryu, ki vagyok én, hogy összetörjem a fejedben élő mesevilágot.

 - Jártasd csak a szádat, engem nem versz át - közöltem vele megingathatatlanul, ő pedig hátravetett fejjel nevetett rajtam, vagy inkább velem.

Az üveg gyorsan ürült, mi pedig beszélgettünk. Nevetségesen átlagos, sőt mindennapi események követték egymást sorra és éppen csak befejezett egy munkahelyi szösszenetet, amikor átvezetés nélkül új témába ugrott.

 - Nem hívod fel Bigyibogyókát, hogy nyugodjon meg, még nem döngetünk? Hátha tudni szeretné, hogy még rajtad van a bugyid.

Hirtelen ért a váltás, kellett pár pillanat, amíg bedolgoztam, hogy jutottunk az új íróasztaltól Daniellig.

 - Nem is tudom, erre most mit mondjak – köhintettem gondolkozást színlelve.

- Ez egy eldöntendő kérdés volt, annyira nem nagy az adható válaszok skálája, basszus. Ennyire nem lehetsz részeg! – forgatta a szemeit.

 - Gúnyolódásaid egyik visszatérő eleme, hogy olyan dolgokat adsz a számba, ami még tőlem is sok. Tudod, hogy nem mondok neki ilyeneket! – reklamáltam, én már nem is tudom, miért. Kicsit felpaprikázott. Nem haragudtam, csak valahogy jobban facsart ez a csípés, lehet, hogy érzékeny hangulatomban vagyok, vagy csak éppen szeszélyesen ébredtem, C variánsként pedig megjelölném az italt.

Elmosolyodott. Szája szegletében puha kunkorral itta ki a pohara legalján ülő, utolsó aranyszínű kortyot, majd egy lassú mozdulattal kiszállt a fotelból. Csak figyeltem, ahogy két közepes lépés közben odahelyezi az üres poharát a tálca közepére, s a kör alakú üvegasztalt jobbról kerülve meg leül mellém, a kanapé másik végébe. Könnyed lágysággal pattintotta ki a mandzsettáját, egyiket a másik után, majd gallérja következett, sőt, még két gombot bontott, így szinte már a kulcscsontját is láttam. Hajába nyúlt, gyors mozdulattal kapta ki belőle a fekete, vékony gumit, így sörénye elszabadult és ő jóleső sóhaj kíséretében hátradőlt a támlán. Tekintete megtalált, engem figyelt, parazsa mocorgott, fel-felcsaptak mélybarna lángnyelvei és én éreztem, hogy végigfut rajtam a forróság.

 - Tudom. Pontosan tudom – mondta halkan. – Mert egyszer én is voltam.

Felvontam a szemöldököm, pislogtam is párat. Számmal éppen csak formálni készültem a szót, mikor belém fojtotta a megszületni készülő hangot. Kérdezni akartam, de ő válaszolt.

 - „Életem”.

Újabb emlék talált meg. Az ablakban dohányzott, én pedig néztem őt. A haja zilált volt, párna kócolta, a szemeiben álom, így jobban érezték magukat lehunyva, ő pedig ült a párkányon, hátát az ablakkeretnek döntve, hosszú ujjai között félig égett cigarettaszállal. Beleszívott, a tenyere az arcát takarta. A füstöt elégedetten sóhajtotta ki a nyitott üvegtáblán, az távozott kívánatos ajkai közül és szétmállott a levegőben, szerintem nélküle nem akart létezni többé. A nap sugarait elnyelte a fényes fekete hajzuhatag, magába itta mindet, s az ágyban fekve arra gondoltam, érte élek és nagyon sokáig így is volt.

 - Miért vagyunk itt? – tettem fel egy rekedt kérdést, mert az érzés jött, majd ment, és én megláttam valamit a szemében. Egy villanást. Felnevetett.

 - Túlságosan ismersz – szegezte rám a mutatóujját játékos fenyegetést színlelve, majd szükségét érezte, hogy még egy pohárral töltsön és bár nem kértem, az utolsó korttyal az enyém tartalmát pótolta. – Bár ez visszafelé is működik. Én is ismerlek. Legalább annyira, ha nem jobban.

 -  Baj van. – Nem kérdeztem, inkább afféle megállapítás volt részemről, bátor tipp, blöff, ha úgy tetszik, de aggódást éreztem kiülni saját vonásaimra, mikor nem fogott rögtön kijelentésem vad cáfolatába. Talán belekezdett volna a mondandójába, ha nem csörren meg a telefonja. Felém pillantott, ujjával csendre intett majd fogadta a hívást és miközben köszönést búgott a mobiljába, felállt és átsétált az ablak elé.

 - Hogy vagy, Fióka? – Hangja folyékony bársonnyá lett, hömpölygött. Figyeltem, ahogy félrehajtja a függönyt, tekintetét az alattunk fénylő éjszakai városra szegezi, ujjai a lágy szövésű kelmén szaladnak fel és le. – Nem zavarsz – mosolygott, de csak a szája, a szeme nem nevetett vele. – Persze, ne várj. Feküdj le és aludj. Attól, hogy jobban vagy, még az alvás kell – bólogatott, még távolból is kifejezetten doktor bácsisnak hatott. – Ha szeretnéd, elindulok haza. – Súlyát egyik lábáról a másikra helyezve, pózt váltott. – Biztos? Nem lenne gond – ismételte újra, úgy sejtem másodszorra is nemleges választ kapva. – Akkor feküdj le. Én is téged. Jó éjszakát.

Letette, de nem mozdult. A várost figyelte, látszólag lekötötték a neon reklámok, hirdetőtáblák, rohanó autók, a magasba nyújtózó épületek sokasága. A telefonjára nézett. Egyetlen mozdulatára újra felfénylett, majd elaludt és ő az ablak mellett álló karcsú asztal tetejére tette a könnyű készüléket.

 - Volt egy nő.

A levegő megfagyott. Szinte láttam, ahogy jégvirág szalad fel az áttetsző üvegen, mintha lehelete tejfehér köddé sejlett volna át.

 - Hogy érted? – suttogtam. Háttal állt, csak a tükörképét láttam, azt is a kinti világ maszatos fényein átmosva, de még így is megijesztett a szeme.

 - Mint egy hajtóvadászat, csak most kivételesen én voltam a vad, pedig ez a szerep nem jellemző rám. Egy barátnőjét kezeltem, ő pedig egyszer csak túl sokat járt látogatni. Csak a vak nem látta. Nem csinálta finoman, Ryu. Először úgy éreztem magam, mint a horgász, aki még a csalit sem dobta be, a hal máris a csónakjába vetődött, vagy inkább lóg a horgon, akármi. Aztán meg még úgyabbul, mint egy szerencsétlen, leterítésre váró állat, akit űznek végig az erdőn és nincs hová menekülnie. A legrosszabb az egészben, hogy láttam benne valamit. Magamat, főként és a vége felé már olyan rendszerességgel, hogy menekültem a saját osztályomról. Szép nő volt. A hibátlan mosolya és a kerek idomai mellé pedig elég tökös ahhoz, hogy pimasz módon rám startoljon. Ha pár évvel ezelőtt talál be egy ilyen, nem kellett volna ilyen keményen dolgoznia, kevesebb erőfeszítés után is beadtam volna a derekam, de most… Odáig jutottunk, hogy utánam jött egy fáradt nap után és meghívta magát egy italra az asztalomhoz. Flörtölt, hízelgett, kóstolgatott. Mintha rám érzett volna. A célozgatásai hirtelen szókimondó követelések lettek, már nem kért, hanem akart és ezzel csak pakolt a tűzre. Azt mondtam neki, hogy nős vagyok. Tudod, mi volt a válasza? Kit érdekel? – Mély levegőt vett, ismét a telefonjához nyúlt. A képernyő újra felfénylett és elaludt, mintha csak megint ellenőrizni kívánta volna, valóban bontotta-e a vonalat. – Markolta a farkam az asztal alatt, én pedig nem ismertem meg a saját hangomat, mikor azt mondtam neki, értse meg, szerelmes vagyok. Azt mondogatta, ne aggódjak, neki semmi szüksége az én szerelmemre. Mintha egy démon ült volna a vállamon, aki azt suttogja, „olyan könnyű, csak vedd el…”, de megfogtam a csuklóját és lefejtettem magamról az ujjait. Szerintem kétszer annyit fizettem a piámért, mint kellett volna, és vörös fejjel elhúztam a bárból. Miután kibotorkáltam a kocsimhoz, még percekig ültem a volán mögött a parkoló autóban, mert képtelen voltam elindulni. A farkamnak kellett, Ryu, annyira rohadtul meg akartam dugni, hogy csillagokat láttam, de szó szerint. Elképzeltem, ahogy alattam nyög, ahogy a combjaival szorítja a derekamat és erre válaszul az agyam vágott egy rövid videót, mi lett volna alig öt perccel a robbanás után. És kurvára nem tetszett, amit láttam. A mérleg nyelvét meg sem mozdította, amit kaptam volna, de túl sok veszteség volt a másik serpenyőben. Nem érte meg, Ryu. De ez nem változtat azon, hogy annyira meg akartam kefélni, hogy negyed óráig ücsörögtem a parkolóban és vártam, hogy lelohadjon a farkam, legalább annyira, hogy legyen vér az ujjaimban, ha tekerni kell a kormányt.

 - Sei - kezdtem lassan, a megkönnyebbült érzés, ami hatalmába kerített, a hangomon is érezhető volt, még nekem is. – Azt ugye tudod, hogy ez egy happyendes történet? – néztem rá, vagyis a lapockái közé.

- Az. Én vagyok a kibaszott hős, mert nemet tudtam mondani egy gatyámat markolászó gyönyörű nőnek, bár a hátamon patakokban ömlött a víz, a farkam pedig megtanult beszélni, csak hogy könyöröghessen azért a menetért, de a dicsőség az enyém.

- Kiselőadás? A szerelem, a monogámia, tovább megyek, a házasság, nem arról szól, hogy soha többé nem kerül majd az utadba olyan, akit megkívánhatsz. Mennyire könnyű lenne, ha az egész megszűnne azzal, ha valakinek kimondod, szeretlek, de ez nincs így. Attól még jönnek majd olyanok, akiket észreveszel, akikre felfigyelsz, akiket megkívánsz, akik képesek valóban kísértésbe ejteni. Ez nem arról szól, hogy többet soha senkit ne vegyél észre, hanem arról, hogy ha szeretsz valakit és elkötelezted magad a társad mellett, akkor ez a kötelék erősebb legyen egy gyorsan lobbanó gyertyalángnál.

Megpördült. Mintha monológom nem érintette volna meg, arcán szenvtelen vonásokkal átsétált a szobán, pillantása átfutott az üres üvegen, majd kongó poharán is. Ha lett volna akár egy csepp is az alján, úgy éreztem utána nyúlt volna, de így csak a tekintete szaladt keresztül rajta. Visszaült a helyére, ezúttal közelebb, szorosan mellém. Combja az enyémhez simult, karunk is összeért.

 - Tudnom kell valamit. – Rekedt, karcos szavai megijesztettek. – Amit érzek, elég erős volt ahhoz, hogy nemet mondjak egy vadidegennek, tudnom kell, mi van akkor, ha valaki olyan van…

Abban a pillanatban értettem meg, mi ez az egész, hogy mégis kimondtam, csak a hihetetlen mivolta érte el nálam.

 - Arra vagy kíváncsi, nekem is tudnál-e nemet mondani?

Éppen csak elhagyta a számat a mondat, ujjai már felfelé kúsztak a mellkasomon. Csak egy döbbent nyögésre volt időm, mielőtt a számba mászott. Előfordult, megesett, hogy belegabalyodtunk egy-egy csókba, de mindig egy hirtelen pillanat hozta, egy áramszünet mindkettőnk agyában, ami elég volt egy heves összecsapásra. De soha nem tartott tovább egy szempillantásnál és mindketten egyetlen percre perzselődtünk csak meg. De most ő csókolt, én meg próbáltam kihátrálni és mindezt nagyon esetlenül. Inkább csak tátogtam, mint egy partra vetett hal, őt pedig egyáltalán nem érdekelte az egész.

A nyelve kitartó volt, észre sem vettem és már táncoltatta az enyémet. Férfi vagyok, ez van. Az sem tűnt fel, hogy rámarkoltam a derekára, fogalmam sem volt, hogy jutottam odáig, hogy éreztem a kőkemény farkát a combomon, de a csípője megmozdult és ez volt a pont, ahol elhúztam a számat és ő túl kábult volt ahhoz, hogy kövesse.

- Figyelj ide – ziháltam, próbálva minél több levegőt gyűjteni a tüdőmbe. – Figyelj egy kicsit, rendben? – Két kezembe vettem az arcát, simogattam, mintha egy gyereknek készülnék magyarázni az élet hatalmas dolgairól. Talán azt is csinálom. Már elmúlt harminc, mégis van egy része, ami még csak most készül arra, hogy felnőtté érjen és ebben rám van szüksége. – Ez egy… ostoba kísérlet és elmondom neked, miért. – Fogtam az arcát, de nem nézett rám, a szemei a vállam felett, a távolba révedtek el. Az álla vonalát cirógattam, a halántékát érintgettem, közelebb húztam, hogy adhassak egy puszit a homlokára. Az illata az orromba kúszott, éreztem, ahogy mélyen lélegzi be az enyémet. – Titok, ne mondd el senkinek – súgtam. - Elbuknánk. És én nem akarok elbukni. Nem akarok. Ne mi legyünk a mértékegysége a hűségednek, mert cseszd meg, Numata Seiki, bármennyire is elbasztad ezt az egészet ezer éve, az első szerelem az semmivel össze nem hasonlítható. Gyönyörű, izgató, varázslatos és új dolgokat éltünk meg mi ketten és ettől örökre lesz köztünk valami. Kicsit mindig perzselni fog és kicsit mindig… - a feje a vállgödrömbe csuklott, a karjai szorították a hátam - … a kísértést jelentjük majd egymásnak, de…  Megkértem Daniellt, igent mondott, és ma este akartam elmesélni neked, hogy még meg is tartjuk majd annak rendje s módja szerint, erre te úgy gondolod, ez lesz a tökéletes időpont arra, hogy kipróbáljuk, mennyire lettünk érzéketlenek egymásra az évek alatt? Hát közlöm veled, hogy nem lettünk, és nem is leszünk. – Fújtattam, hangosan, mint egy gőzgép, már azt sem tudtam, hozzá vagy magamhoz beszélek. - De nem baj, mert én hiszem, hogy mi mindig… meg tudunk majd állni és nem mert a másik állít majd meg, hanem… mert tudjuk, hogy a másik elvesztene valami fontosat. És mi túl sokat jelentünk egymásnak és… csak hidd el, hogy szereted, mert szerintem embert te még így nem szerettél, mint őt, és engem hagyj ki a játékból, pont azért, amiért én is kihagylak téged, mert… basszus, Sei.

Eltelt egy perc, majd egy újabb. Ültünk egy érdekesen kitekert ölelésben és hallgattuk egymás légvételét. Mire az enyém elcsitult, az övé is egyenletes lett, arra készültem, hogy előások egy mondatot az agyam hátsó szegletéből, amivel talán újra indíthatom a beszélgetést, amikor kopogtak. Exem kipördült a kezeim közül és eltűnt az ajtó mögött. Alig pár másodperc múlva újabb üveg bontatlan pezsgővel és az arcán igazi numataseikis mosollyal tért vissza.

 - A tökéletes időzítés – közölte vidáman, saját magát és a jól felépített tervét méltatva. Megtapsoltam és újabb elismerést kapott, mikor szolid pukkanás keretében nyitotta ki az italunkat, majd a gyöngyöző nedűt a poharunkba porciózta. Találkozott a pillantásunk, némán kötöttünk egy alkut arról, hogy kiradírozzunk az elmúlt perceket és csak pár mozzanatot tartunk meg belőle, csak olyat, ami valóban lényeges.

- Gratulálok! – emelte rám a poharát. Először a pír öntött el, aztán mosolyognom kellett, végül bal tenyerem mögé rejtettem az arcom, de még így is látta, hogy vörösen ég a fülem.

 - Köszönöm. – Ő pedig kinevetett, de megbocsátottam, mert mindig megbocsátom. – A történethez hozzátartozik, hogy igazából ő kért meg engem, de azt hiszem, ez nem számít.

Barátom sokatmondóan percentette meg a szemöldökét.

 - Tudta, mi?

- Ezt a kisujjadból szoptad, vagy a pohárból szürcsölted ki? – néztem rá révetegen.

 - Fogalmam sincs. Csak úgy jött. Illene hozzátok. A szöszi belevaló, te meg szereted túlragozni a dolgokat, kifejezetten ide passzolna, ha ő már tudta volna, amin te kotlottál ki tudja, mióta.

- Adott nekem időt, és egy kicsit magának is – merengtem a buborékokba.

- Hát akkor, barátom, igyunk rátok – emelte felém a poharát, én pedig biccentettem. – Sok boldogságot nektek – mondta széles mosollyal, én pedig megköszöntem a szívből jövő szavait.