Daniell IX/1 - Minden jó, ha...

Daniell 9. kötet 1. fejezet - Minden jó, ha...

Megjegyzés: Valentin napi meglepi. <3 Ide, az első fejezethez nem árt némi komment. - Csavartam egyet a dolgokon. Senki ne kapjon frászt, nem azért kezdünk úgy ahogy, mert egy szép ugrással átrepültem a nász felett. Ez a kilencedik hivatalosan is az esküvői kötet becenevet kapta, de mégis szükségét éreztem egy kis variálásnak (mintha még nem csináltam volna ilyet… lásd 1. kötet). Arra jutottam, ha nem az utolsó fejezettel kezdem, ami megmutatja, hogy minden jó, ha a vége jó, akkor sokan tudják, hol lakom és… :D Igen, ebben a kötetben hááát finoman fogalmazva Ryunek kijutott a jóból, és én, mint író, úgy éreztem, meg kell mutatnom, hogy azért a végén mindig kisüt a nap. ^^

~ ~ ~

Minden jó, ha…

Nem sokszor ragadtattam magam olyasmire, hogy a tökéletesség fogalmával dobálózzam. Nagyritkán megesik, de nem sűrűn teszem meg. Most éreztem, mert most, éppen ebben a gyönyörű és gyorsan szaladó másodpercben, minden az. Leírhatatlanul, mégis megélhetően tökéletes.

A gyertyák szálanként, szépen lassan elaludtak, egyik a másik után. Nem tudom, melyikünk gyújtotta meg az utolsót, de annak az egynek a sápadt fénye egészen sokáig pislákolt még. Emlékszem, megremegett, mikor kibontottam a haját. Balra rebbent, ijesztgetve azzal, hogy elalszik, ellopja halvány fényét és vele a látványt, de nem tette, sokáig adta világát a szerelmünkhöz. Most kialudt, már csak viaszos, orgonaaromás illatsóhaj szállt utána a levegőben, lángjának emlékénél én mégis láttam őt. Tisztábban, mint eddig bármikor.

Daniell haja a vállára omlott, erős fürtökben kavargott, jutott belőle az én karomra, mellkasomra, hasamra is. Belesimítottam, ujjaim köré tekertem egy kóbor tincset, szálai csiklandoztak, puhán szaladtak tova. Az orromhoz emeltem, majd megcirógattam vele az ajkaimat is. Ő csak nézte. Vállamra hajtott fejjel végigkísérte a játékos mozdulatot, szája szélére bújtatva megjelent egy igazán lágy mosoly. Úgy éreztem, valami ott kuporog a nyelve hegyén. Egy szó, amit nem mond ki, talán egy kóbor gondolat, talán el is felejtette abban a pillanatban, hogy csókot leheltem arra a hullámos tincsre.

Nem tudom, mióta növesztette, de jó ideje lehetett, nekem pedig valahogy nem tűnt fel. Egészen alattomban művelte, sokáig hordta csak fura gombolyagként a haját copf helyett, érdekes csomót viselt, de valahogy elsiklottam felette. Most utólag úgy gondolom, ezzel próbálta leplezni az akcióját és érdekes módon sikerült is neki. Talán túl elfoglalt voltam mostanság és szégyellem beismerni, de lehet, hogy figyelmetlen is. Úgy vélem, egy nekem szánt ajándék, hogy a haja most hosszabb, mint valaha. Ismeretségünk óta még soha nem volt ennyire hosszú a sörénye és bár tudom, hogy nem fogja ebben a formájában megtartani, imádom, ahogy most mutat. Pont ezért igyekszem kiélvezni minden másodpercét.

 - Azon gondolkozom, mi lett volna, ha máshogy találkozunk?

Feltett egy kérdést és én ujjaim között a mézszín zuhatag egy kunkori hullámával, elmerengtem rajta.

 - Semmi. Ugyanúgy beléd szerettem volna. – Nem volt min gondolkozni.

 - Nem vagyok benne biztos – vágta rá szinte azonnal, majd nekiállt, hogy lefessen egy képet, ezúttal ecset híján pusztán a szavaival. – Képzeld el, ha olyankor futunk össze, mondjuk egy langyos tavaszi napon, mikor éppen egy tábla csokit tömök az arcomba, és az egyik utcasarkon bekanyarodva, lendületi okok miatt nem tudom behúzni a kéziféket és teljes sávszélességben rákenődöm az öltönyödre, én is, meg a csokim is. Egyből nem lettem volna az, aki szerelem első látásra és egyéb furi bajok. Sőt! Tíz szeletbe vágtál volna csak és kizárólag a tekinteteddel és fix, hogy a tisztítószámládat is állnom kellett volna.

 - Szerelmem – kezdtem, kissé ünnepélyes hangsúlyt igyekezve adni kezdődő monológomnak. – A világért sem szeretnélek kiábrándítani, megbántani, vagy beletaposni abba az érzékeny művész lelkedbe, de a miénk soha nem volt szerelem első látásra. Amikor először megláttalak, sőt mi több volt szerencsém pár szót váltani az orrom előtt szívószállal hadonászó, követhetetlenül csapongó szerzettel, arra gondoltam, hogy biztos holdkóros és te jó ég, ebből hogy a fenébe fogok kimászni. Azon voltam, hogy lehetőleg azonnal sikerüljön felfedeznem az időutazást, hogy sebtében kivehessem a nyakam a hurokból, amibe mellesleg én dugtam bele. Úgy gondoltam, minimum tönkreteszed a lakásomat és örülhetek, ha ennyivel megúszom.

 - De nem így lett – közölte, mintha gyerekeknek mesélne a királylányról és a tündérkastélyáról. Még meg is hajolt volna hozzá.

 - Nem – túrtam újra a puhán omló szőke tengerbe. – Nem így lett. – Mély levegőt vettem, kiszippantottam lágyan citrusos, édesen élénk illatát a megannyi selymes szál közül, s csókot leheltem a homlokára. Orromban ott bongott az a leírhatatlan aroma, ami már szinte íz, kóstolni és élveznivaló. – Úgy lett, hogy boldog vagyok és hidd el, ezt akkoriban nem igazán tudtam elképzelni.

 - Sosem értettem, miért annyira hihetetlen ez.

Hosszú ujjai végigsimították a bőröm. Ádámcsutkámtól indult, mellkasomon sétált végig, valahol a köldököm tájékán állt csak meg.  Annyira nyugodt volt. Kicsit sziruposan, árnyalatnyit giccsesen, de elmondhatatlan békével. Akaratlanul is eszembe jutott kapcsolatunk első pár hónapja, éve, s ilyen-olyan fordulói. Ha akartam, sem tudtam volna rávenni arra, hogy a vállamra hajtsa a fejét és csak engedjen ólomnehéz szempilláinak, aludjon, ha jólesik. Görcsösen menekült minden sztereotípiát sejtető vonástól. Ha szex után szerettem volna magamhoz vonni, mindig hárított, ha csak a közelségére vágytam, cél nélkül, csak úgy, általában nehézkesen jutottam hozzá. Egyszer, még hajdanán, vacsorát főztem neki. Eltöltöttünk egy kellemes estét és ő a végén bejelentette, hogy nyamm, szép volt, jó volt, köszöni, de most távozik. Nem én lettem volna, ha nem firtatom az okát, lévén késő esete volt, plusz azt akartam, hogy maradjon és kész. Kisebb csata bontakozott ki közöttünk, ugyanis kiderült, távozásának az indítéka ama faékszerűen egyszerű dolog, miszerint fáradt. Szolidan, finoman, vérig sértődve közöltem vele, hogy egészséges libidóval rendelkező, nevetségesen rózsaködben úszó férfiemberként akármikor kapható vagyok a szexre, na de a ’nem’ az én szótáramban is tiltószóként van jegyezve. Ellenben van ágyam, kényelmes, sőt kényelmesebb, mint amit ő annak hív az otthonának nevezett raktárban, várom szeretettel a hálómban így is, úgy is. Őt valahogy mégis verte a víz a gondolattól, ahogy megfogalmazta, hogy ’cél nélkül éjszakázzon nálam’, közölte, most szexképtelen, tehát maximum alvásra használná a matracom, ami pedig ahogy fentebb írva vagyon ’cél’ nélkülinek minősül. Már akkor is ékes bizonyítékot szolgáltatott arra, amit már úgy is tudtam - félt feladni bizonyos nélkülözhetetlennek hitt részeit az életének, hátha akkor ég szakad és föld indul. Nem is sejtette, hogy általuk esetleg újakat is kaphat.

Most itt fekszünk, romantikára éhes lelkemnek olyannyira tökéletesen. A feje a karomon nyugszik, félig a vállgömbömön, félig már a mellkasom szélén. Kezei a testemen játszanak, érintenek, meg-megcirógatnak vagy éppen csak hozzám érnek, ok híján csak az érintés érzéséért. Én a haját simogatom, ölelem a derekát, sóhajtom a nevét, csak mert ennél jobban még soha nem esett suttogni ezt a dallamos szót – Daniell.

 - Daniell – leheltem a mézszínű hajzuhatag sűrűjébe – Én Daniellem.

 - Mondd, én Ryum? – kunkorította felfelé a hangsúlyt, inkább játékosan, mint gunyoros csengéssel, de én hallgattam. Nem volt gondolat, amit megosszak. Csak ki akartam mondani a nevét, máshogy, mint eddig bármikor tettem. Elsuttogtam még egyszer, „Daniellem”, csak mert annyira jólesett és mikor láttam, hogy cél híján játszom a betűivel, mosolygott.

Daniell hirtelen ült fel. Fél mozdulattal átvetette rajtam a lábait, lehajolt, hogy megcsókolhasson, majd az ajkaimba haraphassa:

 - Még egyszer – lehelte a nyelvemre és én viszont csókoltam. Haja az arcomra omlott, teste forró volt és követelő. Égett, izzott a karjaimban. Hirtelen úgy éreztem, kevés vagyok hozzá, ha most zabolázni próbálnám, elevenen felperzselne.

 - Nem megy – nevettem vagy nyögtem, még előttem sem volt igazán tiszta. A fáradt zsibbadás, bár boldogságom ködében csak a felszín alatt lapult, tudtam, hogy ennyi volt és nincs tovább.

 - Nekem igen – suttogta a fülembe, orrával túrt a hajamba, fogával morzsolta a cimpámat. – Csak bólints rá – mormolta.

 - Bólintok – súgtam rekedten és csak homályos tekintettel figyeltem a mozdulatait.

 - Mindig eszembe jut – karjait a térdhajlatomba támasztva megemelt. Daniell úgy tornyosult fölém, mintha kétszer akkora lenne, mint én magam – hogy nekem – mellkasa megemelkedett, ő hozzám hajolt és a fülembe suttogott, nem mintha más is hallhatta volna, de így a szavai csak az enyémek voltak – hogy nekem te egy első voltál. Ez téged is bizserget?

Mosolygós kérdés volt. Egyszerre pimasz, izgalmas, játékos és nosztalgikus.

 - Bizserget – feleltem fátyolos tekintettel csodaszép szürkéinek. Jött az emlék, millió képkocka követte egymást, az egész mégsem volt több egyetlen szempillantásnál. Minden állomás, a második első csók, az a pár kurta szó, a bőrének íze, a haja illata, az ágy, ami szinte elnyelt minket, a fájdalom, hogy széthasadok a saját érzéseim bírhatatlan súlya alatt. A film gyorsan lepergett, visszhangja borzongást és forróságot hagyott. - Ezt kérdezned sem kellene…

 - Én is szeretnék – sóhajtotta, nyelve körberajzolta a fülkagylómat. – Irigylem. – Először ugyan nevetett, de komolyra váltott, mint mikor elsötétül a babakék ég és ott, ahol előtte olyannyira fényesen tündökölt a nap, most a feltámadt szél fellegeket hajt a hátán. – Szeretnék így bizseregni.

 - Te vagy az egyetlen, akivel házasságra adtam a fejem – próbáltam elviccelni, játékos grimaszt mellékelni mondandóm mellé.

 - Tudom. De ez más. – A szemembe nézett. Ezüst örvény és mégis, én csak lebegtem a hullámain, pedig még süllyednék is, ha azt akarná, csak azért, hogy nézhessem. - Komolyan. – Figyelt. - Mit tegyek veled, hogy adhassak egy elsőt? – Szembogara cikázott, vadászva egyetlen vibrálásra, villanásra, amiből választ kaphat. – Amit tőlem kapnál, életedben először?

A hajába túrtam. Tarkójára simítva húztam a számra.

 - Szeretnék egy első tíz éves évfordulót, aztán egy húszéveset, majd harmincasat, negyveneset, ötveneset, sőt bár lehet, hogy sokat kérek, de hatvanasat is. Szeretném látni az első ősz hajtincsedet. Szeretném minden reggel tőled kapni az első csókomat és szeretnék én lenni, aki neked ad minden egyes új nap reggelén.

 - Ezt akár elmondhattad volna mindenki előtt is – mosolygott. - Olyan volt, mint egy eskü.

 - Ez inkább kívánság. A nyilvánosságról meg annyit, hogy az apukád szívének az újraindítása véleményem szerint nem emelte volna az ünnep fényét, éppen ellenkezőleg, afféle mélypontként kerülhetett volna be a történelembe, hogy miközben én vallottam neked, ő hörögve a szívéhez kapott és elnyúlt a füvön…

Megengedett magának egy fél hahotát.

 - Bivalyerős ketyegője van, ne álmodozz, Ryury.

 - Soha nem kívánnék rosszat neki. Szeretném, ha sokáig és boldogan élne. Nem mondom, hogy nem öntené el mérhetetlen boldogság lelkem minden zegét-zugát, ha egyszer a cégénél gondolnának egyet és áthelyeznék valahova jó messzire, vagy a fejére pottyanna egy kisebb fajta cserép, amitől részleges amnéziát kapna, melynek következtében mondhatnám neki, hogy kedvel, ilyen módon újraértelmezve nem túl felhőtlen ismeretségünket, új esélyekkel startolva ennek az egész kapcsolatnak. Na de rosszat, amolyan halál kimenetelűt soha nem kívánnék neki.

 - Mert szereted - zárta le eme extrém fantazmagóriával az eszmefuttatásomat.

 - Nem mennék ilyen messzire – köhintettem. - Inkább azt mondanám, hogy azért, mert téged szeretlek.

Daniell felnevetett.

 - Nekem elég – mondta vállat vonva. Hangja szétmállott a szobában, újra szétterült rajtunk a csend. Csak néztem a szemét. Ezüst fényben gomolygó szürke csillagköd, s úgy kavargott pupillája körül, hogy saját univerzuma szikráiba kis híján beleszédültem. Ragyogott.

 - Szeretlek – kívánkozott ki ajkaimon a vallomás. Könnyűnek éreztem magam. A fejem tele volt vele, Daniell foglalta el minden apró gondolatomat. Odanyúltam, a tarkójára simítottam a tenyerem, a számra húztam. Selymes, forró ajka éppen csak érte az enyémet. Hozzáérintettem a sajátom, apró, lágy csókot váltottunk, beleremegtem. A hajába túrtam, orrommal végigcirógattam az övét, kértem a tekintetét, kutattam a tökéletes szavak után. - Tényleg szeretném – súgtam, mintha titok volna.

 - Mit? – mosolygott, de hamar komollyá lett.

 - Veled lenni, mikor az első deres szálak megjelennek abban a gyönyörű, mézszőke hajadban. Még a hatása alatt vagyok a tegnapnak. Még bennem zsong, bizsereg minden. Szédülök. Életem legszebb napja volt, soha nem fogom elfelejteni. Meg akarom köszönni.

 - Mit? – tért vissza röpke pillanatra az a Daniell-féle játékos vidámság, de csak azért, hogy megvillantsa magát és tova is tűnjön. Megfogta az arcomat, két tenyere bölcsőjébe, mintha gyerek lennék. – Mit akarsz megköszönni?

 - Hogy vagy nekem, Csücsök. – A kezére fogtam. Kecses jobbja, annyi mindent megélt művészujjai tűrték az érintésem. Megsimogattam, ajkaimmal megkerestem rásimuló karikagyűrűjét, csak hogy lehelhessek rá egyetlen szelíd csókot. Egy pecsét. A szerelmünk bizonyítéka, a jele, hogy együtt tervezzük a jövőnket, hogy az életünk örökre összeforrt. Megcsókoltam a finom arany karikát és ő egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ígérd meg nekem, még egyszer. – Simogattam, először csak a gyűrűjét, a kézfejét, a haját, a feje tetejét. – Úgy szeretném még egyszer hallani. Visszhangzik idebent, de a te hangodon sokkal szebb, higgy nekem.

 - Jóban, rosszban, és odaát is.

Ha valaki kérdezett volna róla, őszinteségi rohamomban elmondtam volna – kételkedtem benne, hogy eljutunk idáig. Az elmúlt napok, hetek, hónapok tükrében elképzelhetetlennek hatott. Túl sok volt a buktató, az utunkba hányt akadály, a gáncsolni kívánó láb, mintha minden és mindenki összeesküdött volna ellenünk, és ha történt is jó, az élet rögtön három rosszal kompenzálta azt. És mégis, most itt vagyunk. Mint a mesében? Kiálltuk a próbákat, hogy bebizonyosodjon, érdemesek vagyunk egymásra, a szerelemre? Hogy jár nekünk a sírig és azon túl tartó boldogság? Most már megkönnyebbült sóhajjal vagyok képes csak előre tekinteni. De ha visszanézek…