2013. december 7., szombat

Hárem 9. fejezet

- Biztos vagy benne, hogy nem tudsz mást tenni, uram? – Theani töltött az italból, ami az asztalka közepén állt, hogy aztán Yorinnak nyújtsa. Az uralkodó elvette az ágyas kezéből a felkínált kelyhet és ugyanazzal a mozdulattal az ölébe is húzta a fiút az ágyra. Az mosolyogva helyezkedett el, hogy kényelmesen üljön és várta a választ. A császár megsimogatta a fiú arcát és lehajolt, hogy csókot adjon az érzéki ajkakra, miket oly sokszor érzett a sajátján az elmúlt három hétben, mégsem érezte elégnek, pedig az ágyas éjjel-nappal vele volt, hiszen a hárembe nem mehetett vissza azok után, ami ott történt. Nem mintha bánta volna a férfi. Theani olyan vágyakat mozgatott meg benne, amiket eddig még soha életében nem érzett.

- Nincs más választásom, Theani, nem látok más kiutat ebből a helyzetből. A bírák tanácsa ma összeül, és nekem olyan ítéletet kell hoznom, ami megfelel a törvényeinknek. Az alól senki számára nincs kibúvó, legyen az nemes, barát, vagy éppen szolga, azt kell tennem, ami helyes. Sokat gondolkodtam rajta ebben a három hétben, hogy mi lesz a megfelelő válasz, amikor majd döntést kell hoznom, és úgy gondolom, hogy most már tudom, mit kell tennem.

Theani sóhajtott és lehajtotta a fejét. Végig bízott benne, hogy Yorin végül majd igazságosan dönt, de nem tudta még ő sem, hogy milyen elhatározásra jutott magában az uralkodó. Éjszakákon keresztül figyelte a férfit az ágyból, amint az a plafont nézte, képtelenül az alvásra. Nézte, amint felkel, hogy aztán inkább mégis az ágy szélén ülve gondolkozzon hajnalig. Tegnap éjjel aztán szemmel láthatóan döntésre jutott, de nem mondta meg senkinek, mi jár a fejében. Theani biztosra vette, hogy hiányzik az uralkodónak barátja jelenléte és tanácsai, de most nem tehetett mást, ezt nem beszélhette meg parancsnokával. Vale ugyan nem volt őrizetben, de a városban tartózkodott ebben a három hétben, a saját birtokán, ott várta, hogy megszülessen az ügyükben a döntés.

Yorin nehezen szokta meg, hogy nincs ott a férfi, de Valenak igaza volt. A fiatal kapitány, akit maga helyett javasolt a posztra, tökéletesen tette a dolgát, mind katonailag és mint az uralkodó testőre sem lehetett rá kifogás. Gyorsan megtalálta a közös hangot a császárral – legalábbis az után, hogy sikerült túltennie magát a kezdeti pánikon, hogy az uralkodó biztonságáért felel – ami nem volt nehéz, mivel már ismerték egymást a katonaságból, még ha nem is voltak eddig barátok igazán.

Miközben a császár azon dolgozott, hogy visszaállítsa a rendet a palotában, Theani Jadét látogatta meg minden nap az uralkodó engedélyével a szobában, ahol elszállásolták. Az ágyas is az egyik lakosztályban kapott helyet arra az időre, amíg az ítélet megszületik. Az ajtó előtt két őr állt folyamatosan, inkább csak azért, hogy befelé ne mehessen senki, azzal nem volt gondjuk, hogy a háremfiú esetleg megszökhet. Theani ahányszor belépett a szobába, a fiút mindig ugyanott találta. A hatalmas, boltíves ablak alatt húzódó padon ült felhúzott térdekkel, és a tengert és a partján elterülő főváros nyüzsgését nézte némán. A hárem ablakai mind belső udvarokra néztek, a palotából nem léphettek ki, így aztán a látvány friss változatosság volt a fiú számára, azóta nem látta, amióta a rabszolgakereskedőtől az uralkodó háremébe került.

Theani az első pár alkalommal megpróbálta szóra bírni, de nem sikerült, Jade egyetlen szót sem szólt azóta, hogy bevezették ebbe a szobába az után, hogy a császár közölte vele, három hét múlva ítéletet hirdet az ügyükben. Jade először megdöbbent, amikor Yorin közölte vele, hogy tud a parancsnok és közte lévő vonzalomról, de makacsul összeszorította a száját már akkor is, és nem tiltakozott.

Theani azóta beletörődött, hogy a fiú, akit mostanra lassanként a barátjának tekintett, nem válaszol a kérdéseire, de ennek ellenére minden nap hűségesen meglátogatta. Mesélt neki a palotában történtekről, mindenről, ami csak eszébe jutott, próbálta meggyőzni róla, hogy bízzon a császár döntésében, az uralkodó igazságos. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor sikerült Jadét a némaságából kizökkentenie.

- Nem tudod, hogy mit beszélsz – nevetett fel keserűen. – Örülhetek, ha nem végeznek ki. A minimum az lesz, hogy eladnak valahová, és ki tudja, hogy… - A mondat végét már lenyelte és Theani látta, hogy a könnyeivel küzd, de sikerült visszatartania őket. Ez három napja volt, és azóta Theaninak arra sem sikerült rávennie, hogy ránézzen. A gránitkemény maszk, amely oly tökéletesen takarta a fiú érzéseit, amikor először találkoztak, és megrepedni látszott, újra a helyén volt, pont olyan szilárdan, mint azelőtt. De most már nem csapta be Theanit, minden gond nélkül mögé látott.

Gondolataiból a császár kezének érintése riasztotta fel.

- Mennem kell. Már bizonyára mindenki ott van, akinek ott kell lennie. – Majd a ki nem mondott kérdésre, amit Theani pillantásából olvasott ki, egyetlen fejrázással válaszolt. – Nem, nem lehetsz ott. Maradj itt és várj meg, és főképpen, bízz bennem. Kérlek.

Theani némán bólintott és figyelte, ahogy a császár kiissza az italát, belebújik a szolgák által kikészített nehéz, díszes köntösbe, és mire a fiú szólhatott volna, már csak a becsukódó ajtót látta.


***


A trónteremben néma csend uralkodott, miközben mindenki az uralkodó ítéletére várt. Vale a terem közepén állt felemelt fejjel, megszokott kardja és fegyverei nélkül, de nem zavarta. Volt más, ami miatt aggódjon. Jade a terem másik végében térdelt egy őrrel az oldalán azóta, amióta bevezették lassan már két órája. A háremfiú nem emelte fel a tekintetét a földről az alatt az idő alatt, miközben a bírák meg hányták-vetették, hogy mi legyen a két ember sorsa, bár a végső döntés úgyis a császár kezében volt. Vale szerette volna a karjába venni a fiút, biztosítani róla, hogy nem eshet bántódása, hogy megvédi, de tudta, ez nem igaz. Nem tudott mást tenni, mint reménykedni benne, hogy az ágyas ránéz, és legalább pillantásával megnyugtatni egy kicsit, de Jade egész idő alatt csak mereven nézett maga elé tudomást sem véve a körülötte lévőkről.

A császár végül felállt, erre még a legkisebb neszezés is elhalt a teremben és Jade is felemelte a fejét. Yorin megköszörülte a torkát és a háremfiúra nézett, hozzá intézte először a szavait.

- Jade, komoly bűnt követtél el, és ezt te is tudod. A császár ágyasa voltál, nincs jogod másra nézni és másokat kitüntetni a figyelmeddel. A legsúlyosabb büntetést érdemli a viselkedésed, halált. – a trónterem csendjében világosan hallani lehetett, ahogy a fiú lélegzete elakad, Vale torkából pedig elfojtott hang tör fel, mint aki szólni akar, de az uralkodó folytatta. – Azonban régóta vagy mellettem és én kedveltelek, ennek köszönheted, hogy a büntetésed nem halál. Sokszor elmondtad az első napokban, hogy nem akarsz itt lenni a palotában, és a mostani viselkedéseddel is azt bizonyítottad be, hogy nem vagy rá méltó, hogy a palotában élj. Nem leszel hát itt. Eladlak, méghozzá azzal a kikötéssel, hogy nem vásárolhat meg olyan, aki a palotához tartozik. Nem térhetsz ide vissza, nem részesülhetsz abban a luxusban, amit itt megszoktál, és nem tudtál megbecsülni. Ez a végleges döntésem. Vigyétek – intett az őröknek, akik a karjánál fogva felemelték a fiút a földről és elvezették.

Vale tehetetlenül figyelte, ahogy Jadét kivezetik. Legszívesebben utána rohant volna, ott hagyott volna mindent, csak hogy megállítsa az őröket, akik lassan kiértek foglyukkal az ajtón, de nem tehetett semmit. Mielőtt a hatalmas, faragott ajtó becsukódott volna mögöttük, órák óta először Jade felemelte a fejét és visszanézett a válla felett a terembe. Pillantása összefonódott a férfiéval, ugyanúgy, mint azon az évekkel ezelőtti napon a rabszolgapiacon, de az akkori büszkeségnek nyoma sem volt. Vale most nem látott benne mást, csak fájdalmat és félelmet. A könnycsepp, ami legördült Jade arcán, mást is mondott a férfinak, búcsút és ígéretet, hogy soha nem felejti el. Majd a nehéz ajtószárnyak becsukódtak, hogy eltakarják a háremfiút Vale tekintete elől, mintha csak hangsúlyozni akarnák az ítéletet.

A felbolydulás tisztán mutatta, hogy a bírák tanácsa elégedett a döntéssel, bár amikor a kapitány lassan visszafordult feléjük, jó pár tekintetben vágyat is látott, és sajnálkozást, hogy nem kaparinthatják meg maguknak a fiút. A császár döntése, hogy nem vásárolhatja meg palotabeli, eredményesen elzárta előlük a lehetőséget, hogy a lepedőjükön tudhassák a gyönyörű ágyast.

Yorin most Vale felé fordult és barátja keserű pillantását látva halványan elmosolyodott. Parancsnoka soha nem tudta elrejteni az érzéseit és úgy tűnik, ez most sem volt másképp.

- Meghallgattuk az eltelt két órában mindenki véleményét az üggyel kapcsolatban, parancsnok. Nem volt könnyű döntést hoznom, hiszen nem egy egyszerű rabszolgáról van szó, hanem személyes testőrömről, barátomról – Vale elfordította a tekintetét a szó hallatán, de Yorin nem vette tudomásul a dolgot, tudta, hogy hamarosan változni fog a férfi véleménye, nyugodtan folytatta hát a megkezdett mondatot - és seregeim parancsnokáról. Az elmúlt hetek eseményeinek a fényében azonban sikerült döntésre jutnom. Többször megtagadtad a közvetlen utasításomat és ezt sem mint katona, sem mint alattvaló nem engedheted meg magadnak. Szemet vetettél háremem egy tagjára, amiért neked is halálbüntetés járna. Nem tudok így bízni benned, ha nem tudod követni a parancsokat, hogyan várhatnád el ugyanezt a katonáidtól? Vagy éppen tőlem, hogy az életemet a kezedbe helyezzem? Azonban hűségesen szolgáltál éveken keresztül és az életemet is nem egyszer neked köszönhetem, ezért viszont köszönet jár és hálával tartozom neked, és figyelembe vettem, amikor ítéletet hoztam veled kapcsolatban. - Yorin itt megvárta, amíg újra elhal a zaj a teremben, és a beállt némaságban kihirdette döntését. – Megfosztalak katonai rangodtól és testőri címedtől, elhagyod a palotát és visszaköltözöl a saját birtokodra. – Beszéd közben Yorin a szeme sarkából látta, hogy a bírák szakállukat simogatva bólogatnak a szavaihoz, tudta hát, hogy jó úton jár. Visszafordult Valéhoz, aki most már lehajtott fejjel állt előtte. – De nem mondok le a barátságodról, Vale. Bármikor szívesen látlak – tette hozzá halkan, szinte követelve a hangjával, hogy a férfi emelje fel a fejét és nézzen a szemébe. Vale eleinte nem akart engedni az érzésnek, de a furcsa hangsúly végül elérte, hogy ránézzen urára, aki előtte állt. Yorin komolyan nézett vissza rá, de a pillantásában furcsa jókedv bujkált, amit Vale nem tudott mire vélni. – Ez a végleges döntésem. És most menj, úgy hiszem, fontos dolgokat kell elintézned, hogy megkezdhesd az új életed.

Vale döbbenten nézett a mosolygó szempárba. A császár magában nevetve figyelte, ahogy barátja fejében lassan megindulnak a gondolatok, és elkezdi feldolgozni, ami elhangzott. Mint ahogyan az előbb sem, most sem tudta elrejteni az érzéseit, Yorin úgy olvasott az arcáról, mintha az egy nyitott könyv lett volna. Döbbenet, kétkedés, hitetlenség és igen, a végén a felismerés. Majd a szétáradó öröm, amivel már sikeresen megküzdött a férfi, nehogy mindenki észrevegye. Vale mélyen meghajolt az uralkodó előtt, jelezve mindenki számára, hogy az ítéletet tudomásul vette, majd megfordult és hatalmas léptekkel kisietett a teremből.

Amikor már őt is eltakarta a faragott ajtó. Yorin elégedetten felsóhajtott és visszaült a helyére. Szinte észre sem vette a tanács embereit, akik sorra meghajoltak előtte, dicsérő szavakkal méltatva bölcsességét és igazságosságát, és Yorin örült, amikor a sornak vége lett, mindenki eltávozott a teremből, és nem maradt ott más, csak ő és új testőre, Kalar, aki széke mögött állt. Yorin nehezen szokott hozzá, hogy állandó testőre nem mellette ül, mint ahogy Vale tette éveken keresztül, de a három hét alatt lassanként elfogadta és teljesen megbarátkozott a fiatal férfival, aki tökéletesen tette a dolgát. Bár azzal sokkal nehezebben, hogy a mellé kirendelt katonát nem sikerült rávennie arra, lazítson egy kicsit a jelenlétében.

Hiányzott neki Vale társasága, a férfi megjegyzései, visszavágásai, ellentmondásai, amikor Vale úgy érezte, urának nincs igaza. De remélte, hogy most, hogy ennek a baljós időszaknak vége, újra láthatja majd barátját, immár kötelességek nélkül. A rengeteg éjszaka, amit álmatlanul töltött, hogy sikerüljön megoldania ezt a lehetetlennek tűnő feladatot, meghozta az eredményét. Vale szabad, pont, ahogy szerette volna, és neki sem kell lemondania egy jóbarátról, csak mert az a harcmezőn tölti minden szabad pillanatát, miközben ő az ország ügyes-bajos dolgaival van elfoglalva. Yorin elvigyorodott. Ha nem lett volna mellette senki, megadta volna magát annak a nevetséges vágynak, hogy vállon veregesse saját magát a sikeres befejezés miatt, így azonban csak felállt, rámosolygott a mellette álló férfira. És ásított.

Kalar egyik szemöldöke a homlokára szaladt és szája sarka is megemelkedett egy óvatos mosolyra, de amikor Yorin vigyorogva ránézett, újra elkomolyodott.

- Te kinevetsz engem? - Yorin arca szigorúra váltott, de a szemeinek vidám csillogása elárulta, hogy nem gondolja komolyan.

- Nem, uram. Még véletlenül sem. – De a férfi nem igazán tudta elrejteni tovább a mosolyt.

Yorin színpadiasan felsóhajtott, majd testőrével a nyomában nevetve kivonult a trónteremből, hogy visszatérjen a saját lakosztályába, Theanihoz. Az elmúlt hetek nehézségei után könnyűnek érezte magát, és még komor testőrét is sikerült nevetésre bírnia. Talán mégsem olyan elveszett eset… talán egyszer még barátok is lehetnek majd.

Amikor belépett a hálóterembe, a fiút ugyanott találta, ahol hagyta, az ágy közepén. Theani felhúzott lábakkal kuporgott, állát a térdén nyugtatva, ujjai idegesen csipkedték a takaró szövetét. Amikor a császár becsukta maga után az ajtót, a háremfiú felkapta a fejét a zajra, és villámgyorsan térdre küzdötte magát a puha fekvőhelyen. Olyan nyilvánvaló volt a kérdés az arcán, hogy Yorin anélkül is világosan kiolvasta belőle, hogy a fiú megszólalt volna.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz, hidd el.
- Most már elmeséled, uram? Persze… csak ha gondolod…
- Igen, elmondom, bár látom, nem nagyon bízol benne, hogy sikerrel jártam. Ezt akár sértésnek is vehetném! – A fiú arcán megjelenő mosoly láttán egészen más hangszínre váltott, inkább emlékeztette őt egy prédájára vadászó ragadozóra.
Theani a fejét rázta, de nem igazán látszott rajta, hogy megrémisztették volna a szavak. Yorin nevetve levetkőzött, és felhajtva a selyem takarót, kényelmesen elhelyezkedett az oldalán, kinyújtott karjával jelezve Theaninak, hogy feküdjön mellé, amit az hezitálás nélkül meg is tett. A császár magához húzta a háremfiút, aki nagyot szusszanva bújt oda a férfihoz, ujjai lassan elindultak Yorin mellkasának és karjának bőrén, alig érintve simított végig a kirajzolódó izmok vonalán.

- Most már elmondod? – kérdezte óvatosan, nem tudva, milyen hangulatban van az uralkodó. Nem mindig sikerült olvasnia a császár gondolataiban, bár ahogy teltek az együtt töltött napok, egyre inkább javult ez a képessége.

Yorin belecsókolt a fekete hajzuhatagba, ami szétterült a vállán, ahogy a fiú hozzábújt, és újra ásított egyet. Nem akarta, de be kellett ismernie, bármennyire is szeretne mást csinálni, utolérte a három hétnyi éjszaka fáradtsága, amit szinte alvás nélkül töltött. Rövidre fogta hát a történetet, és pár szóban elmesélte a feszülten várakozó ágyasnak, hogy mi történt a trónteremben.

Amikor a végére ért, megdöbbenve nézte, ahogy Theani felül mellette, és mire észbekapott, a fiú már a száját csókolta. Yorin felemelte a karját és magához húzta a boldog háremfiút, ujjaival a hajába túrt, végigfuttatta közöttük a fényes szálakat, amik szinte sátorként borultak rá így, hogy Theani fölé hajolt. A kényeztetésre Yorin teste felébredt, és a férfi halk nyögéssel tolta el magától az ágyast, hogy visszahúzza maga mellé az ágyra.
- Akármennyire is tetszik bizonyos részeimnek, amit csinálsz, az eszem azt mondja, hogy aludnom kellene. De ígérem, holnap reggel a tiéd leszek újra. Ha tudtam volna, hogy téged ilyen könnyű lázba hozni, már rég megtettem volna ezt a lépést – nevetett bele a fiú vállgödrébe, miközben a nyaka ívét csókolta végig, egészen az álláig, hogy aztán újra a magához húzza a kuncogó háremfiút. – Majdnem elfelejtettem – nyújtotta ki a kezét az ágy mellett álló asztalka felé hirtelen, mire Theani kérdőn nézett rá. Az uralkodó pár pillanatnyi keresgélés után megtalálta, ami után kutatott, és visszahúzta a kezét, a fiú karcsú ujjait fogva a másikba. – Ez a tiéd, ha jól emlékszem. Az öreg holmija között találták, a szolgák, amikor rendet tettek a hárem helyiségeiben, miután a katonák… Mindegy… Szóval szeretném hallani én is a te történetedet, de nem most – nevetett a háremfiúra, és Theani elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy egy gyűrű csusszan az ujjára. Meseszép ibolyaszín kővel díszített gyűrű, ugyanaz, amit a császár adott neki azon az első éjszakán. A fiúnak könny szökött a szemébe, ahogy ránézett a szemeihez olyannyira hasonlatos ékszerre, a császár szerelmének jelére. A férfi a hátához simult, karjával átfonta a derekát és egy utolsó csókot adott a vállára. – Aludj.

Theani sokáig feküdt ébren még az után is, hogy a hogy a hálóterem elcsendesedett, nem hallatszott más, csak az egyenletes légvételek zaja. Sokadszorra gondolta végig, hogy mi történt az elmúlt hónapokban az életében, és hogy mi várhat még rá ezek után, de most sem jutott másra, mint amire már hetekkel ezelőtt rájött, de még soha nem mondott ki hangosan.

- Szeretlek… - suttogta bele az éjszaka csendjébe, szívére szorítva gyűrűvel ékszerezett kezét, majd ő is lehunyta a szemét. Holnap. És még sok-sok nap utána is. És mind az övék.

***

A fiú felszegte a fejét, amikor felvezették az emelvényre. Nem nézett se jobbra, se balra, megpróbálta nem tudomásul venni a tömeget, akik odalentről őt méregették, majd elindult érte a harc szépségét látva. Kirekesztette a füléből a rabszolgakereskedő kiabálását is, ahogy az áruját dicsérte, előnyeit méltatta, minél inkább feltüzelve a piac közönségét. Akkor sem nézett senkire, amikor a kiáltozás megszűnt, jelezve, hogy valakinek megfelelően nagy összeget sikerült ajánlania, amit más már nem engedhetett magának.

Jadét nem érdekelte semmi. Tudta, hogy nem fog sokáig annál a háznál maradni, ahová most éppen egy szolga kíséri két őr kíséretében. Még egyszer nem fogja végigcsinálni, amit egyszer már túlélt, akkor sem tette volna meg, amikor azon az évekkel ezelőtti napon a császár háremébe vitték, ha nem lett volna ott az, aki… Nem. Erre nem gondolhat. Nem engedheti, hogy a könnyeit lássák. Jade átkozta magában az életvidám halászfiút, aki áttörte a falat, amit saját maga köré emelt, amit most kétségbeesetten próbált újra megerősíteni, hogy megtarthassa méltóságát. Már nem kell sokáig tűrnie. Megöli új tulajdonosát, és utána önmagával is végezni fog, de ha mégsem lenne elég ereje hozzá, hogy megtegye ezt a végső lépést, akkor majd megteszi helyette más, mert biztosan kivégzik.

A szolga átvezette Jadét az egész városon, és amikor a fallal körülvett birtok kapuja előtt megálltak, hogy azok kitáruljanak és ők bebocsájtást nyerjenek, a volt háremfiú még egyszer utoljára felnézett az öböl túlsó partján elterülő palotára. Gondolatai újra elindultak olyan irányba, amit nem szeretett volna, megrázta hát a fejét, hogy elhajtsa magától a nem kívánt képeket és belépett a házba.

A méltóságteljes fogadóterem alig volt kisebb, mint a császár trónterme, és díszítésében sem maradt el sokban az mögött. Jade egy pillanatra elámult a gazdagságot látva. Nem tudta, hogy mennyit fizettek érte a piacon, de a berendezésből ítélve bizonyára jómódú férfi vagy nő volt a vásárló, így minden bizonnyal nem keveset. De akárki is vette meg, nem lesz módja rá, hogy sokáig élvezze a társaságát.
Szolgák jöttek eléjük, akik szemmel láthatóan tudtak már az érkezéséről, mert rögtön a fürdőbe vezették a fiút, ahol már készen várta a friss meleg víz és illatszerek sora. Jade szó nélkül tűrte, hogy lemosdassák, illatos olajokkal kenjék be bőrét, haját megmossák, és addig fésüljék, amíg csillogó zuhatagként nem omlott a hátára. Hiába próbálták beszélgetésbe vonni a szolgák, nem nyitotta szóra az ajkait.

Amikor végeztek, puha selyemből készült köntöst segítettek a vállaira, és a szomszédos hálóterembe kísérték, ahol magára hagyták. Jade minden érdeklődés nélkül vette szemügyre a hatalmas fekvőhelyet. Más örömöket remél tőle, de neki a halálos ágya lesz pár óra múlva, ha minden úgy alakul, ahogyan azt előre eltervezte.

Nem fordult meg, amikor nyílt az ajtó. Nem akarta látni a belépőt, nem volt kedve az alázatossághoz, a képmutatáshoz sem. Ahogy az ismeretlen közeledett, majd megállt a háta mögött, tudta, hogy férfi volt, és nem nő, aki megvásárolta. A lépései túlságosan határozottak, nehezek voltak, hogy egy nőhöz tartozhattak volna. Jade ettől megkönnyebbült egy kissé, nem tudta igazán az okát, de úgy érezte, hogy egy férfival könnyebben boldogul majd, nehezebben emelt volna kezet a másik nem képviselőjére, bár ha megkérdezték volna tőle, hogy miért, bizonyára nem tudott volna választ adni. Nagy levegőt vett, hogy közölje a mögötte állóval, ne számítson tőle együttműködésre, és megfordult. A látványtól azonban bennszorult a levegő a tüdejében és egyetlen hangot sem volt képes kiadni magából.

Aki előtte állt, nem volt más, mint a férfi, akit azóta szeretett, amióta először megpillantotta a rabszolgapiacon sok évvel ezelőtt. Vale szinte semmit sem változott az évek alatt, most is ugyanolyannak látta, ugyanaz az igéző, nyugodt tekintet, férfias arcvonások, mint akkor. A palotában alig láthatta a férfit, de ahogy ott is felizzott közöttük a levegő, most, hogy nem volt körülöttük senki, aki láthatta volna, egyetlen pillanat alatt fellángolt ugyanúgy.
- Ho… gyan…? – Jade alig tudta kipréselni magából a szót, torka összeszorult az érzelmektől. A képek, amik hirtelen megrohanták az elméjét, reményt keltettek benne, hogy talán a férfi volt az, aki megvásárolta, de erővel elfojtotta magában az érzést. Nem lenne képes újra elviselni, ha valaki másé lenne a végén. A férfi azonban mosolyával táplálta, amit ő olyan elkeseredetten próbált legyűrni.
Vale kinyújtotta a kezét, és Jade önkéntelenül is lehunyt szemmel a tenyerébe simult, mielőtt fejét rázva hátrébb lépett volna egy lépést. Nem akarta beleélni magát valamibe csak azért, hogy aztán ismét csalódnia kelljen.
Vale nem sejthette, hogy mi jár a volt ágyas fejében, de ösztönösen érezte, hogy mit kell tennie. Még mindig kinyújtott kezével utánanyúlt és visszahúzta magához és a karjaiba zárta a fiút.
- De igen. Most már nem engedlek el többé, az enyém vagy. Soha nem lehetsz másé.
Jade nem tudta, hogy higgyen-e a fülének, vagy csak vágyai játszanak vele, és hallatják vele azt, amit hallani akart. Homlokát a férfi mellkasához szorítva mélyeket lélegzett, hogy értelmes gondolatokat tudjon formálni a fejében, de nem jutott előbbre. Vale azonban eldöntötte helyette a kérdést. A fiú álla alá nyúlva felemelte a fejét, és csókolni kezdte.
Jade agya leblokkolt az érzéstől. Olyan régóta vágyott már erre az érintésre, hogy meg sem tudott mozdulni, nem tudott mást tenni, csak halkan belenyöszörögni a férfi szájába, kezei közben úgy szorították Vale ingét, mintha soha többé nem akarta volna elengedni és amikor a férfi nyelve bebocsájtást kérve végigsimított az ajkain, engedelmesen nyitotta a száját, hogy Vale beljebb hatolhasson. Nem tudott semmi másra gondolni, mint hogy ez egy álom, amiből rögtön fel fog ébredni, újra ott lesz a mocsoktól bűzlő sátorban a piacon, a többi rabszolga között, arra várva, hogy felkerüljön a pódiumra.
Amikor a csóknak vége szakadt, Vale újra rámosolygott.
- Gyere – azzal kézen fogta, és az ágyhoz vezette a mozdulatlanul álló fiút. Jade engedelmesen követte a férfit, aki leült az ágy szélére, és maga mellé húzta az ágyast. Az nem bírta tovább a bizonytalanságot, meg kellett kérdeznie, amit már sejtett, de még mindig nem mert elhinni. Nem emelte fel a fejét, miközben kiejtette a szavakat, amitől az élete függött, ebben biztos volt.
- Te… vásároltál meg, uram? A tiéd vagyok?
Vale újra a kezébe fogta a fiú mindkét tenyerét.
- Igen, én vásároltalak meg. És nem mondtam az előbb teljesen igazat, nem vagy az enyém.
Jade úgy érezte, hogy abban a pillanatban megállt a szíve és nem is fog elindulni újra soha többé. Elhúzta volna a kezeit, de Vale csak erősebben szorította.
- Nem, ne húzd el, figyelj rám, Jade! – a férfi halk hangon kérlelte, hogy befejezhesse mondandóját. – Igen, én vásároltalak meg. De nem vagy többé senkié sem, még az enyém sem! Csak ha… szeretnéd…
Annyira határozatlan volt az addig magabiztos katonának ismert Vale hangja, hogy Jade önkéntelenül is felkapta a fejét. A férfi a zsebébe nyúlva egy díszes iratot vett elő és megfordítva Jade tenyerét, belehelyezte a lapot. Az csak nézte az írást, de nem igazán fogta fel, hogy mit lát. Felnézve, Vale tekintetében még mindig ott bujkált az a furcsa bizonytalanság. Ki nem mondott kérdésére a férfi halkan válaszolt.
- Szabad vagy. Visszakaptad az életedet, ha akarsz, visszamehetsz a hazádba… ez a papír bizonyítja, hogy nem vagy már senkié sem, Zhen Yu… - Jade csodálkozó tekintetére a férfi szomorúan elmosolyodott ugyan, de tekintete komoly maradt. – Nem felejtettem el. Mikor megkérdeztem, hogy hívnak, te ezt válaszoltad. Zhen Yu. Zöld drágakő. Azóta őrzöm a neved az emlékezetemben.
Jade csak nézte a férfit némán, mozdulatlanul ülve, amíg meg nem érezte Vale ujjait, ahogy azok óvatosan megsimítják az övéit a másik kezén, amit a férfi még mindig a markában szorított. És amikor az első könnycsepp legördült az arcán, tudta, hogy lelkén végleg megtört a jégpáncél, amit Theani hetek kitartó munkájával elgyengített. Az elsőt egy második követte, majd még újabbak, végül már zokogott a férfi karjaiban. Idejét sem tudta, hogy mikor sírt utoljára, talán azon a napon, amikor megérkezett a hárembe. Mintha minden el nem hullatott könnycseppje belefagyott volna a jégbe, amit lelke köré zárt.
Vale szorosan ölelte magához a síró fiút, hagyta, hogy áztassa az ingét, érezte, hogy a másiknak szüksége van rá, hogy kiadja magából az évek alatt összegyűlt bánatot, veszteséget, feszültséget, elfojtott vágyakozást. Félt tőle, hogy mi lesz Jade válasza, félt, hogy az otthon és a szabadság vonzása erősebb lesz, mint az ő szerelme. Szorította magához a fiút, mert talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy megteheti. Amikor azonban a sírás elhalkult, az felnézett rá és karcsú tenyerébe fogta a markáns arcot.
- Nem megyek el. Itt szeretnék maradni veled, ha megengeded. Eddig is csak azért éltem, az tartotta bennem a lelket, hogy ott voltál, hogy láthattalak, még ha csak távolról is, de érezhettelek. Nem akarom feladni most, hogy végre itt lehetek… - könnyein át is a férfira mosolygott, majd elhúzódott tőle és összevont szemöldökkel koncentrálva erősen belecsípett a saját karjába. Felszisszent a fájdalomtól, majd Vale zavart tekintetét látva felkacagott. Kicsit rekedtes volt még a nevetés, kicsit könnyáztatta, de végre boldog és felszabadult.
- Ez most mire volt jó? – Vale értetlenül csóválta a fejét, de még így is megkönnyebbülten mosolygott. Nem hallotta még nevetni a fiút, nem így, ahogyan most. Csak az udvarias, visszafogott, vagy éppen kacér hangokat, ami soha nem volt igazi, csak színjáték, erre most döbbent rá.
- Kellett. Legalább tudom… - Jade elhallgatott.
Vale elfeküdt az ágyon, és maga mellé húzva a fiút, a karjába zárta szerelmét. Soha többé nem fogja elengedni, ha rajta múlik. Soha.
- Mit? Mit tudsz?
- Hogy nem álom, hanem a valóság.
Vale halkan felnevetett.
- Nem, nem álom, Jade. Ez a valóság, és ha rajtam múlik, akkor nem is fog változni soha.
Jade félretette az összes kérdést, ami a fejében dübörgött, ráér később is foglalkozni velük. Most azonban élvezni akarta a férfi ölelését, azt, hogy oly sok év után végre a közelében lehet, félelem nélkül, a büntetés árnyéka nélkül…
- Caelan… - suttogta bele a férfi mellkasába, a régen használt szó szinte még az ő fülének is idegenül csengett, mégis békességet hozott a lelkének, hogy oly hosszú idő után hangosan kiejtve hallotta.
Vale felemelte a fejét, és kérdőn nézett rá.
- Caelan… A nevem Caelan… Nem akartam elárulni, ezért mondtam, hogy Zhen Yu. Nem akartam, hogy bárki is tudja.
- Caelan… - ismételte el a férfi annyi lágysággal a hangjában, hogy a fiú nem tudott mást tenni, mint felmosolyogni rá. – Azt jelenti, győzelem, igaz? Tetszik – bólintott újra, mintegy magának Vale, majd lehajolva mélyen megcsókolta a karjaiban tartott fiút.
Győzelem… Igen. Valóban az. És mint minden győzelem, ez is valami új kezdete...

~~ vége ~~

5 megjegyzés:

  1. Szia! Talán most sikerül írnom, mert már többször próbáltam, de valamiért nem tetszik a nevem a rendszernek :) Szóval! Hihetetlenül izgalmas, tartalmas és szép történet volt ez. Bevallom őszintén, hogy nekem általában soha nem a főszereplők a kedvenceim, ahogy itt sem, hiszen az igazi "hősök" itt Jade volt és Vale. Köszönöm, hogy olvashattam.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szép és érzelemgazdag történet volt. Én is Jadét és Vale-t éreztem az igazi szereplőknek, de Yorint és Theanit is nagyon szeretem! Milyen agyafúrt volt a császár, jól megoldotta ezt az ügyet! Végre boldogok lehetnek, annyi szenvedés után!
    De emlékszem, volt egy folytatás, ami Jádéról és Vale-ről szólt, feltennéd azt is? Lécci!!!! Arigatou!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Olyan az agyam néha, mint egy szita, de utána túrok és pótolom a hiányt.

      Ha írok egy petíciót, hogy további Jade-Vale sidesztorikat akarok, aláírod, hogy Vik orra alá dughassam? Mindig szívfájdalmam volt, hogy úgy éreztem, nem kaptam belőlük eleget...

      Törlés
  3. Hol az a petíció, most írom én is azonnal alá! xD
    Nagyon tetszett, az előző fejezetben nem kicsit folyt a könnyem Jade és Vale miatt xD

    VálaszTörlés
  4. Jó volt újraolvasni. Köszönet érte!

    VálaszTörlés