Elaludtam a kanapén. Éppen csak letettem magam, pusztán két pillanatra be
akartam hunyni a szemem. Mire felébredtem, késő este volt. Kellett pár
másodperc, mire rájöttem, a nappaliban fekszem. A szoba sötét volt, a tévén
világító apró kék petty, a kilátás a teraszra segített rájönnöm, hol is vagyok.
Lefejtettem magamról a puha plédet, amivel feltételezem Daniell takargatott be.
Kissé zilált gondolataimban néhány perc néma ücsörgéssel próbáltam meg rendet
tenni. Az emeleten is sötét volt. A lábamat vitte a rutin, könnyedén
felnavigáltam, azzal a szándékkal, hogy a saját ágyunkban folytassam a
megkezdett tevékenységemet, röviden-tömören tovább aludjak. De felérve,
hatalmas pislogások kíséretében mégsem a hálószoba felé vettem az irányt, egy
másik ajtó alól kiszűrődő sápadt lámpafény vonzott.
Közös életünknek voltak és vannak szabályai, amit mindketten időről-időre vállrántva hágunk át. Privát tere ezen felül áll. Így amikor megpöccintettem az ajtót és az nem nyílt ki, tudomásul véve magányra vágyásának tényét, odébbálltam. Nem jutottam messzire és ezért nem botorkáló lépteim a felelősek. Alig mozdultam és az ajtó kinyílt, egy különös, torzonborz, nyomokban Daniellre emlékeztető alak jelent meg és bizonytalan mosollyal fáradt vonásain utánam kapott. A csókja viszont puha volt és forró. Épp ahogy szeretem. A kezemre fogott és én álmatagon indultam meg a nyomában, nem kérdezve semmit, csak totyogtam utána engedelmesen, arra gondosan ügyelve, hogy ne lépjek rá a földön szétterített mindenfélére.
Eddig a földszinti kanapén ejtőztem, most Daniell kissé megnyűtt szófáján foglaltam helyet, az ő néma kérésére. Elengedte a kezem és visszaült a padlóra, feltételezem addigi helyére. Pozíciója, a török-, és a lótuszülés fura kombinációja mindennek tűnt, csak kényelmesnek nem, ennek ellenére ő úgy festett, mint aki felettébb komfortosan érzi magát ebben a kitekert állásban. Gondterhelt vonásai, bár kótyagosnak éreztem a gondolataimat, nem hagytak nyugodni. Ceruzákat görgetett arrébb, fájdalmas nyikkanással csúszott tovább a padlón a fura kis sámli. Kitépett papírok galacsinként görögtek alkalmatlan helyekre.
Nem a Daniell-féle uralt káosz. A felfordulás tetején a méretes vázlatfüzet nem találta a helyét. Daniell ujjai között váltották egymást az eszközök. Mintha egy grafit sem lenne megfelelő, holott láttam, még azt sem tudja, mihez akar vele kezdeni. Aggódva figyeltem tehetetlenségét. Nyelvem hegyén ült a kérdés, miért akar ennyire görcsösen csinálni valamit, mikor szemmel láthatóan most nincs meg hozzá a hangulata. Vonásait lesve, tekintetét kutatva, találkozott a pillantásunk. Néztem és nézett. Szürkéi, akár egy szkenner, végigpásztáztak rajtam. Rámarkolt a füzetre és megindult vele. Kúszott hátra a padlón, arrébb lökve a megannyi apróságot, egészen addig, amíg hátát meg nem fogta a szemben lévő fal. Felvont szemöldökkel vártam a következő lépését és ő mintha az enyémre ácsingózott volna. Hunyorogtam, talán zavaromban tenyeremmel a ruhám alatt a vállamat dörzsöltem. Szinte láttam, ahogy a pupillája szűkül és tágul, szavak híján mégis beszéltünk.
Csak kicsit hezitáltam, mielőtt kibújtam a pólómból, de ő azonnal friss oldalra lapozott a füzetében. Amikor hátat fordítottam, hallottam a ceruza hegyét a papírra simulni. Elhelyezkedtem s a csöndbe bekúszott a sercegés. Szinte láttam a vonalakat, árnyékokat. Néztem kifelé az ablakon, hátam mögött fekete-fehér dallam muzsikált és mégis minden sejtem tiltakozott, hogy monokrómnak hívjam. Lapozott és újra zenéltek a vonalak, én pedig lehunyt szemmel azon ábrándoztam, mi járhat a fejében.
Így mállott szét kezünkben a hajnal. A vázlatokat, amik akkor születtek, soha nem mutatta meg, de még így is, szavak híján, egy alkalomra megihlettem. Ez elég nekem.
Közös életünknek voltak és vannak szabályai, amit mindketten időről-időre vállrántva hágunk át. Privát tere ezen felül áll. Így amikor megpöccintettem az ajtót és az nem nyílt ki, tudomásul véve magányra vágyásának tényét, odébbálltam. Nem jutottam messzire és ezért nem botorkáló lépteim a felelősek. Alig mozdultam és az ajtó kinyílt, egy különös, torzonborz, nyomokban Daniellre emlékeztető alak jelent meg és bizonytalan mosollyal fáradt vonásain utánam kapott. A csókja viszont puha volt és forró. Épp ahogy szeretem. A kezemre fogott és én álmatagon indultam meg a nyomában, nem kérdezve semmit, csak totyogtam utána engedelmesen, arra gondosan ügyelve, hogy ne lépjek rá a földön szétterített mindenfélére.
Eddig a földszinti kanapén ejtőztem, most Daniell kissé megnyűtt szófáján foglaltam helyet, az ő néma kérésére. Elengedte a kezem és visszaült a padlóra, feltételezem addigi helyére. Pozíciója, a török-, és a lótuszülés fura kombinációja mindennek tűnt, csak kényelmesnek nem, ennek ellenére ő úgy festett, mint aki felettébb komfortosan érzi magát ebben a kitekert állásban. Gondterhelt vonásai, bár kótyagosnak éreztem a gondolataimat, nem hagytak nyugodni. Ceruzákat görgetett arrébb, fájdalmas nyikkanással csúszott tovább a padlón a fura kis sámli. Kitépett papírok galacsinként görögtek alkalmatlan helyekre.
Nem a Daniell-féle uralt káosz. A felfordulás tetején a méretes vázlatfüzet nem találta a helyét. Daniell ujjai között váltották egymást az eszközök. Mintha egy grafit sem lenne megfelelő, holott láttam, még azt sem tudja, mihez akar vele kezdeni. Aggódva figyeltem tehetetlenségét. Nyelvem hegyén ült a kérdés, miért akar ennyire görcsösen csinálni valamit, mikor szemmel láthatóan most nincs meg hozzá a hangulata. Vonásait lesve, tekintetét kutatva, találkozott a pillantásunk. Néztem és nézett. Szürkéi, akár egy szkenner, végigpásztáztak rajtam. Rámarkolt a füzetre és megindult vele. Kúszott hátra a padlón, arrébb lökve a megannyi apróságot, egészen addig, amíg hátát meg nem fogta a szemben lévő fal. Felvont szemöldökkel vártam a következő lépését és ő mintha az enyémre ácsingózott volna. Hunyorogtam, talán zavaromban tenyeremmel a ruhám alatt a vállamat dörzsöltem. Szinte láttam, ahogy a pupillája szűkül és tágul, szavak híján mégis beszéltünk.
Csak kicsit hezitáltam, mielőtt kibújtam a pólómból, de ő azonnal friss oldalra lapozott a füzetében. Amikor hátat fordítottam, hallottam a ceruza hegyét a papírra simulni. Elhelyezkedtem s a csöndbe bekúszott a sercegés. Szinte láttam a vonalakat, árnyékokat. Néztem kifelé az ablakon, hátam mögött fekete-fehér dallam muzsikált és mégis minden sejtem tiltakozott, hogy monokrómnak hívjam. Lapozott és újra zenéltek a vonalak, én pedig lehunyt szemmel azon ábrándoztam, mi járhat a fejében.
Így mállott szét kezünkben a hajnal. A vázlatokat, amik akkor születtek, soha nem mutatta meg, de még így is, szavak híján, egy alkalomra megihlettem. Ez elég nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése