A második hetes 2.fejezet

2.Fejezet 

Megcsörrent a telefonja. Hónapok alatt odáig jutottam, hogy meghallottam a főnökéhez tartozó dallamot és remegett a kezem az idegességtől. Akaratlanul néztem az órára most is. Már tizenegy múlt. Egyszeri esetnek elmenne, de hetek hosszú sora ismétli újra és újra, hogy halaszthatatlan, hogy azonnal és most, na, ki más? Persze. Hisashi. Hagyott már ott mozi előtt, vacsora mellett, állatorvosnál sőt, legutolsó alkalommal még az ágyban is. Kevés dolog tud olyan elemi erővel ágyékon sózni, mint életed szerelmének suhanó látványa, amint a gatyáját cipzárazva, ingjét futtában gombolva hadarja az előszobából, hogy „ez most fontos” és te csak fekszel még homályos gondolatokkal és próbálod eldönteni, előbb konyulj és utána keseredj el, vagy fordítva. Fontos. Persze. Fontos is volt. Annyira, hogy hajnal kettőkor talált haza és ennek alkalmából megint a frászt hoztuk a kutyára. 
A telefon még mindig csöngött, de Hisa nem mozdult. 
A fotelban kuporogtam. Lábam a párna alá fúrva gombócot alakítottam. Figyeltem a szemét. Pillája meg-megrebbent, ahogy a dal újra és újra elkezdődött. Goguru a lábainál feküdt. Háton heverve simogattatta magát. Hisa ujjai cirókáztak a puha fehér prémben, de a fél karomat rá mertem volna tenni, hogy gondolatban már a mobilját markolja. 
- Vedd fel – súgtam oda, de ő összeráncolta lágyan egyenes szemöldökét. Hisashi nyelven ez nemleges válasz. - Vedd fel Hisa, addig úgy sem hallgat el. – Rekedtségem a gyomromból jött, nem a torkomból. 
A bőröndből szólt. A nagy rámolásban aktuális zakóját is belecsomagolta, de a sok réteg ruha sem tudta elhallgattatni az erőszakos csengést-bongást. Hisa nézte még kicsit a táska lezárt tetejét, majd mikor a dallam negyedszer is elindult a legelejéről játszva a szólamot, felnyitotta és gyors mozdulatokkal kutatni kezdett utána. Hamar megtalálta. Egyetlen gombnyomással vetett véget az unalomig játszott trillának és füléhez emelve bejelentkezett. Kihallottam a hangszóróból felettese rosszalló köhintéseit és ez akaratlanul is keserű grimaszt csalt az arcomra. Látta, az övén is bántó árny született. Ha most kinyitnám a szám, kérdőre vonnám, miért nem képes megtartani nekünk legalább egy tenyérnyit abból az édenből, amit magunknak teremtettünk, ha ő tenné, nekem szegezné, miért nem szeretem annyira, hogy képes legyek önzetlenül a legjobbat akarni neki, még ha ez néha lemondással is jár. Hívták és ő nemet mondott. Most először. Egy szétesőben lévő múlt, jelen és jövő kellett hozzá, hogy megtegye. Tiszteletteljesen elnézést kért, meghallgatta az elmaszkírozott feddést, majd újfent kérte mindenki szíves bocsánatát és letette a telefont. 

A hálóban csönd volt. Csak Goguru sóhajtott nagyokat, hol Hisa lábain fekve, hol az én fotelem tövében. Vándorkutya lett, ingázott közöttünk, innen is, onnan is bezsebelve egy-két simogatást és nyugtató szót. 
- Mit szerettek volna? – kérdeztem, mert kérdeznem kellett valamit. 
- Nem volt fontos. Egy ügyfél. – Rám sem nézett, Gogu oldalát vakargatta. 
- A te ügyfeled? 
- Igen. 
- Akkor mégis fontos, nem igaz? 
- Ichi, tudod, hogy az. Tudod, mennyire. Akkor miért kérdezed? – Haragudott rám. Ott izzott a mogyoróbarna íriszén. Szemrehányás és vádak tucatjai azért, mert nem fogadom el ilyennek és tiszta szívemből reméltem, hogy hallja a gondolataimat és képtelen kilökni őket az agyából. Mert én meg magunkat tartottam az elsőnek. 
- Csak akartam, hogy kimond. „Fontosabb”. 
- Fontos. 
- Nem. Fontosabb. 
- Újra kezded és megint ugyanazt a lemezt tetted fel. 
- Nem kellett. Le sem veszed azt a korongot, Hisa. Csak még nem vetted észre. 


Második megálló - Virginity Város

Teljesen csupaszon ültem az ágyban, derekamig pléddel cenzúrázva. Vártam. Nem bírtam megállni, így néha be-bepillantottam a takaró alá, és ha őszinte akartam lenni magamhoz, be kellett hogy ismerjem, borzasztóan erotikátlan látványt nyújtottam. Egy tizenkilenc éves nyurga végtagjai egy megfáradt színű, apróvirágos huzat alatt, vádli és térd tájékon tarkítva gyerekkori sérülések kopott maradványaival, pározva a gyárilag O lábakkal nem éppen az az összkép, amire az átlag izgul. Nekem sem jönnék be. De a muszáj nagy úr és ha a hegy nem megy ugye, akkor kénytelenek vagyunk mi elmászni hozzá, vagy meginvitálni erőszakkal az ágyunkba. Mikor mit követel meg az érdek! 
Hisashi és én már közel egy éve jártunk. A kezdetek kezdetén szinte biztos voltam benne, hogy majd hét lakat alatt kell őrizgetnem a szüzességem, az övéről nem is beszélve, mert az én hebrencs és roppant vakmerő barátom majd fejjel akar rohanni és nem csak a falnak. Tévedtem. Hisashi őrködött mindkettőnk erénye felett, olyannyira komolyan véve saját magát és az elméleteit arról, mi helyes és mi nem, hogy lassan de biztosan az őrületbe kergetett a lovagiasságával és a türelmével. Főleg mert ennek én egy bizonyos idő eltelte után meglehetősen kezdtem híján lenni. Azzal, hogy egy pár lettünk, szinte megszüntette a velem való érintkezést. Régen üldögéltünk úgy a kotatsu alatt, hogy keresztül-kasul fontuk a rejtekében a lábainkat, nyugodt lélekkel vitette magát a hátamon, és ha arról volt szó, el is heveredett rajtam és fordítva. De most Hisa új vonalakat rajzolt fel és ebben a leosztásban már nem engedte meg magának, hogy ennyire közvetlen legyen velem. Az első csókunkra majd egy hónapot vártam, hogy ruhán keresztül megérintsen, arra még egyszer annyit. És most itt ülök lesben, mint a pók a légyre, bár a hálóm tökre öreg, mert a nagyapám szekrényéből való és még kékvirágos is, arról nem is beszélve, hogy satnya kis pók vagyok én ahhoz, hogy letaroljak egy Hisashi féle szitakötőt. Mégis bátorsággal telve keltem és miután elbántam éjszakai vágyálmaimból keletkezett… fesztültség többletemmel és a folttal a lepedőmön, két óra vízben ázás során arra jutottam, hogy márpedig én teszek egy próbát arra, hogy szintet lépjünk és ne csak azután akarjon bármivel is próbálkozni, miután puccparádéban, virággal és ahogy kell, bemasírozott nagyapám elé és megkérte a kezem. Amióta Hisával futottunk, voltak visszatérő álmaim. Utóbb említett a „rém” kategóriába tartozott. Voltak kellemesebbek is, sőt lepedőgyilkosabbak is, mondjuk úgy fele-fele. 

Éppen ismét a takaró alatt leskedtem magam, mikor meghallottam Hisashi lépteit. Meglehetősen gyakorlott volt már a hozzánk mászkálásban, így tudta, hogy ha nyílik az zár, akkor szabad az út és ennek fényében ő jött is, mint akit madzagon húztak a szobámig. Az én kis birodalmam akkora volt, mint egy nagyobbacska ajándékdoboz. Elfért benne az ágyam és egy íróasztal, és talán még arra is maradt hely, hogy telefonálás közben a kettő között mászkáljak pár lépésnyit, így amikor Hisa benyitott, szinte arcba csapta egy: hogy nincs rajtam ruha, kettő: hogy vörös vagyok, mint a frissen főtt homár, három: íjj. Úgy pattant vissza a nyitott szobaajtóból, mintha gumitéglának rohant volna neki, háta hangosan csapódott a folyosó falán. Volt egy pár perces kínos csend, de én nyertem vissza előbb a hangom. 
- Hisashi? – A nevét ekkora kérdőjellel még soha nem látták el, ebben biztos vagyok. – Itt vagy még? 
- Ichi… - jött valahonnan a fal másik oldaláról - rajtad nincs ruha. 
Gyors fejvakarás után igazat adtam neki. 
- Egy darab sem. 
- Sajnálom… ne haragudj. Megvárom itt kint, amíg felöltözöl. 
- Nagyapa csak este jön haza. A bolt nyolcig nyitva, szóval sokáig álldogálhatsz még ott kint, mert én úgy terveztem, hogy csak olyan tájban fogok ruhát húzni. Gyere be és megbeszéljük. 
Feje megjelent az ajtórésben. 
- Ichi? 
- Még beljebb – szuggeráltam és igyekeztem a szememmel pörgő hipnózisörvényt szimulálni, őt figyelve elég szép sikerrel. 
Hisashi beljebb oldalgott. Idegességében kunkori copfját morzsolgatta, arcán gyanítom sajátomhoz hasonlatosan vörös pír égett. Hisa nem volt ostoba, azt hiszem már akkor sejtette, mire készülök, mégis eleget tett a kérésemnek. Az ágyam szélére telepedett és minden erejével azon volt, hogy a támlát figyelje, véletlenül sem béna, helyes pecekké alakult mellbimbóimat. Ciki volt. Kimondhatatlanul ciki. Annál nem cikibb, hogy már akkor ráizzadtam a lepedőre, pedig még hozzám sem nyúlt. 
- Ichita… 
- Figyelj, ha most azt mondod, hogy ez így nem helyes, akkor meg foglak rúgni. Ha meg akarlak rúgni, akkor fel kell rántanom a takarómat és hidd el, hogy MÉG nem akarod látni, mi van alatta. 
- Mi van alatta? 
- Én. 
- Oh… 
- Na, látod – ráztam meg a fejem, majd újabb hallgatást iktattunk be. Közös-néma megbeszélés keretében. Én néztem őt, ő figyelt engem. Tekintete néha elkalandozott, bár erősen küzdött magával, mégis pihentette szemeit a nyakamon, vállamon, csípőcsontomon, ami eltűnt a pléd alatt, de mindig a szememnél állapodott meg. 
- Túlzásba vittem? – sóhajtott fel, mikor pár pillanat után enyhültek picit lángoló vonásai. 
- Nem, Hisa, dehogy… - Kezem a kezére simítottam, hüvelykjével megdörzsölte a kézfejem. – Valójában de, marhára eltúloztad és most kéne befejezni. Azt hiszem, hogy kereknek tekinthetjük a küldetésed, mert nézd! Vigyáztál rám, semmit nem tettél, ami nem lenne helyes, nem te voltál a nagy oroszlán, aki megzabálja a tapsifülest, nem igaz? Ha a nyúl megy a barlang elé, hogy hé, királyom, itt vagyok, hoztam magamhoz ezüst tálcát, meg jóféle bort, az már nem az oroszlán hibája, nem? 
- Nem akartam kapkodni. 
- Nem kapkodtál. 
- Rád erőltetni sem akartam semmit. 
- A cölibátuson kívül gondolod, ugye? 
- Ichita, én ezt fontosnak tartottam és tartom is. Ha valamiért nem úgy haladt volna előre, mint kéne, és mondjuk nem jött volna össze az ez egész, akkor ha nincs szex, még kiugorhattunk volna úgy, hogy a barátságunk is megmaradjon, de ha rögtön az elején… és utána rájövünk, hogy nem passzolunk, akkor elvesztettelek volna, mint barátot és… azt nem akartam, Ichi. 
- De… működik. 
- Működik… - Hisashi annyira akart másfelé figyelni, de amikor megszorítottam a kezét, már csak rám tudott. Keskeny szemrésein kivillant az a mogyorószín, vékony ajkai mosolyogtatóan szárazak voltak, nyelve próbálta néha-néha orvosolni az idegessége nyomán kiszikkadt száját, hol több, hol kevesebb sikerrel. Hozzá hajoltam. Orrommal megcirógattam a fülcimpáját. 
- Szeretlek, Hisa. 
Kiköveteltem magamnak azt a csókot, de a forróság, ami vele jött, olyan borzongást adott, hogy belepirult még nagyapó özönvíz előtti ágyneműje is. 
- Szóval a takaró alatt nincs rajtad semmi? – sóhajtotta. 
- Semmi. Semmi, de semmi. – válaszoltam, vagy nyelve után tátogtam, ki tudja, kit érdekel? A következő csók ereje már majdnem hanyatt döntött, komoly józanság kellett ahhoz, hogy eszemnél maradjak hevessége közepette. – Kézifék – dadogtam a szájába és talán a lovagiasság zászlaja alatt azonnal vissza is vonult. A pillanatot kihasználva az ágy mellé nyúltam. Papírokat kapott a kezébe, én meg egy rakat kérdőjelet a halántékomhoz. 
- Mi ez? – Feltett egy kérdést, de a lapra meredve már inkább visszaszívta volna. 
- Nyomtattam. Ez itt egy használati utasítás – jelentettem ki annyira szárazon és semlegesen, amennyire csak a takaró alatt ágaskodó jókedvem lehetővé tette és a farzsebemből előkapott főiskolás énem előhívta az ő felnőtt verzióját is. Hozzám komolyodott. 
- Melyik leszel te? - köhintett, majd felém fordította a második oldalon lévő több mint beszédes ábra-sorozatot. 
- Attól függ – böktem sorrendben az elsőre és így tovább. – Ott az, aki alul van, ott felül, ott négykézláb, ott meg… hát nem tudom, mit csinál, de az leszek én, akinek a talpa olyan furán eláll. 
- Én azt hittem, hogy az a farka – hunyorgott a rajzocskára. 
- Te beteg állat, te! Milyen farok az, aminek ujjak vannak a végén? 
- Félelmetes. 
- Képzeld, milyen cinkes lehet, ha öt ujj kapirgálja belülről a gatyádat. 
- Nem akarom elképzelni – nevetett összehúzott szemöldökkel, mint akinek már a puszta gondolatra fájdalmai lettek, majd újra szélnek eresztette a jókedvét és maradt az én komoly Hisashim. Vetett még egy pillantást a papírra, engedelmesen lapozott, majd azt az oldalt is átfutotta. És a következőt is, de a negyedikbe már nem kezdett bele. – Ichi. – A polcomra csúsztatta a papírokat, térdére fektette a kezeit. 
- Hm? – Szemöldököm a magasban, most rajtam a sor hogy, értetlenkedjek a mosolyán. 
- Ichi, nekem nem kell gyorstalpaló, én… tudom, hogy vigyázzak rád. 
Az a vörösség, ami akkor indult el a nyakamtól, már másfajta pír volt, mint az eddigiek. Hirtelen kínos lett és én azt sem tudtam, mit feleljek neki. De nem kérte a válaszom. Ismét megnedvesítette az ajkait, majd lágy húsával az enyémhez simult. 

Minden ujjnyi helyet megcsókolt a testemen. Nem érdekelte, hogy a vádlimon világos pettyek formájában ott a nyoma, mikor tíz évesen elestem a betonon, az sem számított, hogy furán állnak a térdeim és hogy a második ujjam hosszabb a nagylábujjamnál. Hisashi szája mindenhol otthagyta perzselő kis jelét, a fejem búbjától a sarkam csücskéig. Sokszor illesztettem tenyerem az övéhez és szinte félelmetesen pont akkora, mint a sajátom, mégis mikor végig simított rajtam, úgy éreztem hatalmas, s útja nyomán leperzseli a bőrt a húsomról. Sóhajtani is elfelejtettem. A hang bent rekedt és libabőr alakban éledt újra. Hisa mellettem feküdt. A szemei csillogtak, mintha lázas beteg lenne, tüdeje zakatolt, akár ha fogaskerekek hajtanák belülről. Az ágyam úgy nyikorgott, mint az olcsó költségvetésű felnőtt filmek klisés díszletei. A földre költöztünk, takaróból improvizált fekhelyre. Fejünk a szék lába mellett, lábaink néha belógtak a könyvespolc legalsó szintjére. De nem számított. Hisa hangja úgy bongott, ahogy soha nem hallottam még azelőtt. Az illata is más volt, mint amit ismertem eddig. Kulcscsontjára csókoltam, homlokomat hajtottam a nyaka vonalához, hogy forró lüktetése engem is átjárjon. Először saját kívánalmamba akartam belehalni. Amikor annyira vágysz rá és kell, pedig fogalmad sincs róla, miért lázong minden egyes sejted, de te akkor is űzöd, sőt követeled, hogy a tiéd legyen. Aztán a fájdalom nyomán szerettem volna elporladni. Végül a gyönyöre volt az, amiért a túlvilágra vágytam. Azt kívántam, hogy megmaradjanak a fejemben a hangok, ott rekedjenek az édeskés illatok, még a fájdalmamból is hasítottam volna egy szeletkét, mert a tökéletes egészhez hozzátartozott. Mint ahogy Hisa csókjai, verejtékének sós cseppjei, tenyere, amit a fejemre simított, hogy ne üssem oda az íróasztal oldalának. Csak pillanatok voltak, de a másodpercek egymásutánja annyi érzést hozott, hogy csak zokogva lehetett elviselni, de legalábbis boldogság könnyeket hullajtva. 

Visszakúsztam az ágyra. Úgy feküdtem rajta, mint egy kivasalt macska az autósztráda kellős közepén. Csak a keréknyom hiányzott a hátamról. 
- Ichita – kaptam helyette Hisashit, bár ő inkább csak hozzám simulva pihegett. 
- Eeeeh. – Nyikorogtam is. 
- Ichi. – Ujjai végigsimítottak a hátam vonalán. Borzongtam tőle. Felháborított, hogy minden tagjában nyilalló testem a lapockára érkező csóktól elkezdte követelni a ráadást. Ő a folytatást is akarta, én meg beleülni egy tál jégkásába. 
- Mikor jön a nagyapád? – súgta a hajamba, testével teljesen enyémre bújva. 
- Hány óra? – préseltem ki magamból két szót. 
- Fél hét. 
- Nyolckor zár. Kilencre itt van. 
- Akkor még van időnk – susmorogta. 
- Teljesen nem akarlak megbántani, de én arra gondoltam, hogy legközelebb ilyet majd a szülinapodon csinálunk. Tudom, hogy egy hónapja volt, de meglásd, pikk-pakk elrepül az idő. 

Nincs rajta mit szépíteni. Hisa kinevetett.