F.A. - Nélkülünk 4.fejezet

Megjegyzés: Még a végén történik is valami. XD Ja nem, nem ebben a részben. 

- Foglaljuk össze, csak hogy tényleg jól értem-e. – Akira az útra meresztette a szemeit, akárha sejtette volna, hogy mi jön, révetegen bámult maga elé, mintha legalábbis ő vezetne. Persze nem ő vezet. Na meg egy nagy büdös sípszót. De tud valamit a pasas, vagy csak ismer, mint a rossz pénzt, vagy esetleg mint azt a szép, nagy, formás, lapát tenyerét. Megnedvesítve az ajkaimat felkészültem arra, hogy rácsatlakozzam a nyaki ütőerére és megkezdjem a vére szívását. - Csak egy gyors áttekintés. Tehát. Fogalmad sincs, hova menjünk, nem tudod, mit csináljunk. Kurva nagy kérdőjel. Miután visszaaludtál és kilenc magasságában újra magadhoz tértél, elhatároztad, komolyan veszed majd, hogy valami kábszer csiholta lázálomban azt mondta neked a gombán ülő zöld manó, hogy látogasd meg egy száz éve nem látott dzsungelharcos spanodat, akivel együtt suhogtattátok a macsetét, hogy átvágjatok a bozóton. Szóval hogy keresd meg a faszit, mert ő majd biztos kihúz a szarból, nem mellesleg ad muníciót.

Belekrákogott.

- Khm…

- Várj, várj, a kérdőjelek folytatódnak. Eddig csak mondjuk tényösszefoglaltam. Szóval. Mi a tökömnek nekünk még cucc? Nem elég, ami a táskádban van? Mi van amúgy a táskádban? Miért nem néztem meg, mikor mata voltál? Kit akarunk halomra támadni? Előszedjük az összes ellenségünket és megkérdezzünk őket, melyikük az a sátáni géniusz, aki ki akar minket iktatni? A biztonság kedvéért mindet elföldeljünk? Milyen tartalékok kellenek neked, mégis? Páncélököl? Aknavető? Álcaháló? Szerinted nem lennénk enyhén szólva is feltűnőek egy kiszuperált tankkal az autópályán? Egy csomó mindent akarok még mondani, de hadd zárjam azzal, hogy a harcos spanodat Skótként nevezted meg. Tudod, én nem vagyok egy előítéletes figura, és a sztereotípiákat is gyűlölöm, na de mégis valahogy kialakultak, szóval komolyan egy Skót nevű póktól akarsz ajándék extrákat kapni?

Nem bírta tovább, beledörgött a monológomba.

- Amikor a pöcsödet markolászva rólam fantáziálsz, Rambót is látod mellettem a mocsárban, vagy hogy van ez a kamaszoknál? – morrantott az előttünk kígyózó útnak.

- Te mondtad! – védekeztem magasba emelt kezekkel, aztán inkább gyorsan visszatettem őket a kormányra.

- Nem. Én azt mondtam, eszembe jutott, hogy felkereshetnénk egy régi barátomat, mert igaz, nem a szomszédban, de viszonylag közel lakik, és ő ki tudna segíteni sok szempontból, például kimentene minket ebből a dodzsemből és szállást is adhatna pár éjszakára. Legalább annyira, hogy a fejfájásom teljesen elmúljon, mert hiába enyhült, ez még messze van jótól. Így nem tudok gondolkodni.

- Szarul vagy. – Ez egy újabb tény volt, tőlem, neki.

- Nem annyira, mint tegnap. Akkor közel voltam hozzá, hogy könyörögjek, vess véget a szenvedéseimnek.

- Annyira?

- Egy épkézláb gondolat nem termett meg a koponyámban, azon kívül, hogy „ölj meg”. Eszméletlen koncentrációmba tellett, hogy az izmaim tartsanak és igen, itt a záróizmokról is beszélünk, és persze volt egy pont, ahol úgy éreztem, a beleimet is kihányom majd, de nem képletesen, szó szerint. Beleket, szerveket, szövetet, mindent, ami ott benn van, és…

- Uh. Oké, örülök, hogy ezt így megosztottad velem, igazán belsőséges volt, meg minden, de most már elég lesz, mert a reggelim lassan harangozik a nyelvcsapommal, és inkább nem dobnám a szélvédőre a rókát. Ezt állapotodra való tekintettel meghagyom neked.

- Csak hogy tudd, most sem vagyok fényesen. Minden egyes kavics, amire ráhajtasz, a tarkómba nyilall. Nem vagyok egy Borsószem királykisasszony, de minden perc, amit ebben a kurva kocsiban száguldva töltünk, egy szög a koporsómba és az agyamon keresztül verik bele.

- Értem – hunyorogtam rá, mert újfent meg kell állapítanom, ha Nakazawa Akira beismeri, hogy szarul van, akkor sokkal rosszabbul van, mint ahogy az feltételezhető. A fájdalomküszöb az ő esetében inkább fájdalom torlasz, gát vagy hullámtörő. - Mennyi van a pasasig?

- Másfél nap? – vetette oda félvállról. - Talán.

- Talán? – hörögtem. – Fogalmad sincs, merre van!

Ő csak leintett, több mint lazán.

- Majd útközben előjön.

- Mi van? – kaffantottam. – Csak hajtsak bele a világba?

- Ott az út – bökött előre. – Javaslom a követését. Pár óráig még bírom, de utána ha látsz alvási lehetőséget, álljunk meg - szólott Nakazawa Akira és nem volt elhanyagolható a mondatból kicsengő főnöki parancsolat, így hát én csak biccentve követtem az előttünk kígyózó betont és befogtam a számat, mert jó vagyok. Már amikor.

Kora délutánra Akira megint elindult lefelé a lejtőn, így megálltunk az első útszéli motel mellett és ő bemászott az ágyba. Komolyan. Mászott. Szinte négykézláb. Miközben cirókáztam a homlokát, prüntyögtem neki, olyasmiket, hogy – mi van papamaci, jön a téli álom, már így az ősz elején? De nem vette a lapot, sokkal inkább azzal volt elfoglalva, hogy bealudjon. Ültem még ott mellette talán negyed órát, aztán megírtam egy kísértetiesen déja vu papírost arról, hogy kajáért mentem, majd zsebre vágtam a slusszkulcsot és némi kesst - az ő tárcájából, mert abban több volt - és visszacsapódtam a volán mögé. Fél kézzel szendvicset ettem, a másikkal pedig azon voltam, hogy betartsam a sebességhatárt, a francnak se kell, hogy lemeszeljenek, lehet, hogy már körözött személy vagyok, ne rizikózzuk meg. Az agyam azon kattogott, mennyire okos dolog, amire készülök. Az óra ketyegett. Lehet, hogy az egész céltalan és értelmetlen, de lehet, hogy összejöhet.

Elhajtottam az első kereszteződésig és ott vettem egy kilencven fokos kanyart, hogy elinduljak rohadtul merőlegesen attól az iránytól, amerre eredetileg tartunk Akira és én. Nincs fél órája, hogy ő kidőlt, ha az előzőeket veszem alapul, most alszik hajnalig, így én fogtam magam és majdnem száz percig süvítettem előre, a százkettedik percnél felém vágtató benzinkútnál pedig megálltam.

Évek teltek el és valahogy megszoktam, hogy Akira a főnököm, lehet, hogy annyira sikerült, hogy ezért tökölődöm már egy napja. Hát most lépek. Aztán lehet, hogy megbánom. Nálam sanszos.

Ó, a francba, két kezem nem lenne elég ahhoz, hogy összeszámoljam, hány kütyüt kaptam Nicotól az évek során. Hol tartom őket? Otthon. Naná. Eszembe nem jutott, hogy be legyen tárazva a csomagtartóban, arra az esetre, ha elkezdünk menekülni. Arról nem is szólva, hogy kinek van szüksége Nico-pótló ketyerékre, mikor ott van Nico 3D-ben, nem igaz?

Besétáltam a shopba és vettem egy mobilt. Ja és egy csomag kekszet. Meg chipset. És jégkrémet is. Vagy húsz percet töltöttem stresszkajálással és a telefon bizarr szuggerálásával, a percek számolásáról nem is beszélve. Amikor jött rá egy üzenet, kis híján átszakítottam a tetőt, akkorát ugrottam. Persze csak valami idióta reklám volt, hát ki a fene írna nekem egy pár pillanattal ezelőtt megvásárolt kártyára! Okos, Ken, okos. Plecsnit neked.

Kezembe vettem a hatalmas jóindulattal is fapados készüléket. Elmormoltam egy imát, kicsit rendhagyót, nem a standard fajtából – Kérlek, legyél olyan kis sekélyes farok, akit annyira izgat a terebélyesedésnek induló potroha, hogy még akkor is képes lemászni az edzőterembe, ha a legjobb barátját – ajánlom, hogy a legjobb barátját – valószínűsíthetőleg körözik. Kérlek. Kérlek. Tárcsáztam.

Némaság, majd két csengés után bejelentkezett egy dallamosan csicsergő fiatal női hang, én pedig a sajátomnak tompított másával belefogtam a mondókámba.

Néztem az órát és a percek esküszöm baszakodtak velem, mert amíg arra vártam, hogy a recepciós megtalálja nekem Nicót, az idő elindult visszafelé, s akkor hirtelen meghallottam a hangját és én annyira örültem neki, mint kevés dolognak a világon.

A visszafelé utam sokkal kedélyesebb hangulatban telt. Beszereztem némi kaját, biztosítva magamnak az alibit a cetli-fedősztorimhoz, aztán csokit ettem, dudorásztam… Nem, ez nem igaz, üvöltöttem a zene ritmusára és meg voltam róla győződve, hogy kurva jó hangom van. Igazából még most is meg vagyok, ezért egy egész lemeznyi kemény rockot nyomtam végig, a ráadást már zenei aláfestés nélkül, unplugged. A percek csak úgy suhantak és én Nicóra gondoltam, többször is, mindenféle hátsó szándék nélkül, csakis barátilag.

Úgy gondoltam szépen, lassan, hangtalan visszalopakodom a szobácskánkba, így Akira majd még csak nem is sejti meg a röpke utamat. Nem mintha nem akarnám felfedni előtte az új információkat, amik a birtokomba kerültek a kis kiruccanásom alatt, de fejben még nem sikerült úgy becsomagolnom a történéseket, hogy ne hangozzanak iszonyatosan felelőtlenül. Remélhetőleg amíg felébred, nekem lesz időm arra, hogy kisüssem, hogy tálaljam úgy, hogy én legyek a mi kis limitált létszámos csapatunk hőse.

Kenji, neked mindig az arcodra basszák az ajtót, szokd már meg. A nagybetűs szeret szivatni.

Én beosontam, a lámpa meg kattant és az ágyon ott ült, teljesen és minden kétséget kizáróan „nem most ébredtem ám fel, csak a hatás kedvéért ülök a sötétben” pózban Nakazawa Akira… tökre rohadtul éberen, a fene vigye.

Elég pihentnek tűnt, még olyasmit is mondtam volna, hogy jól fest, ha nem nézett volna rám úgy, mintha molylepke lennék a ruhásszekrényében. Megköszörülte a torkát, feltételezem, hogy megfelelő tónusban döröghessen rám, aztán belekezdett.

- Eljátsszuk a „hol voltál”, „sehol, csak kaját vettem”, „hazudsz, mert felébredtem, miután beindítottad a motort” című kétszemélyes mini kvízt, vagy csak simán kezdhetjük onnan, hogy elmondod, hol a fészkes fenében voltál majdnem több mint négy órán keresztül.

- Kezdjük onnan, az tök jó – dörgöltem meg a tarkómat, majd lekaptam a túlságosan barackszínű terítőt a kerek asztalkáról, az ágyhoz slattyogtam vele és kezdő akkordként piknikezni invitáltam, vagyis megterítettem az előttünk heverő, kockaforma abroszon. Számára is egyértelmű volt, hogy éppen próbálom élét venni valaminek, tegyük fel a vakmerőségemnek. Mennyire szánalmas, hogy ehhez tekintélyes mennyiségű gyorskaját kívánok felhasználni eszközként?

- Nico egészen biztos benne, hogy a tűzfalon semmi nem jött át, nem is próbált. A védelem tökéletes volt, bármi fennakadt volna rajta - nyammogtam a maradékon, csippentettem innen is, onnan is egy picit. - Azt mondta, az a valami bentről jött és bár nagyon okos kis rohadék volt, mert szinte nyom nélkül megsemmisítette magát, a „szinte” mégis hagyott annyit, amennyin el lehet indulni. A sticken volt a szar, gyakorlatilag azzal aktiváltuk, hogy rögzíteni akartuk az eseményeket, és ő mérget venne rá, hogy a gyártónak könyékig benne van a keze.

Akira csak a fejét csóválta, persze roppant óvatosan, miközben a kezében tartott langyos teából hörpölt.

- Én pedig tudom, hogy a céget átvilágították. Mielőtt megkapnak egy ilyen megbízást, végig kell járni egy utat, biztonsági lépcsőkön kell végigmenni, amik…

- Ezt értem, de mindig lehet egy, akit meg lehet fogni. Lehet, hogy találtak egy gyenge láncszemet, akit meg lehetett venni és…

- Nem, Kenji, nem lehet. Nincs, aki belemenne egy ilyenbe, mert elég egy apró nyom ahhoz, hogy náluk keressék a bűnöst, egyértelmű bukás. Hozzányúlhattak az üres adathordozókhoz, többen is lehettek, akik hozzáfértek, de a dolog itt indul. Nem a gyártónál. – A gépen lapozva én csak a számat rágtam, ő folytatta. - A szállítást intéző cég alkalmazottjai között két embernek is van priusza. - Felém fordította a monitort és az arcomba tolta az aktákat.

- Az még semmit nem jelent.

- És ha emberekként gondolkozunk és megengedünk magunknak némi előítéletet, akkor mégis. Az egyiküké egy tini ballépés. Forrófejű kölykök, meg pár betört kirakat üveg - lapozta át újra a fájlt - na de a másik jómadár már komolyabb múlttal rendelkezik.

- Hacker? – tippeltem.

- Banki alkalmazott. Sikkasztott.

- Pff! - horkantottam csalódottan. - Az, hogy egyik számláról a másikra képes volt utalni, még nem jelenti, hogy a vírusírásban is csillog.

- Nem. Ellenben van rajta fogás.

- Fogás? Miről beszélsz? Kisfőnök volt az egyik pénzóriásnál, most meg gyakorlatilag futár. Mi van, kiesik a pikszisből és visszaminősítik futárnak? Ja, várj, nem, annak már nem, mert az.

- Jó. Akkor leegyszerűsítem. - Az éjjeliszekrényre dobta, amit eddig kattogtatott. - Az van, amit én mondok, kész.

- Mi van? - pislogtam rá. - Egy csapat vagyunk! Megbeszéljük, nyomozunk és kiderítjük együtt, hogy...

- Azt hiszed, mi vagyunk Starsky és Hutch?

- Azt hiszed, ez itt a hetvenes évek?

- Vajon ha nem a tiéd lenne az utolsó szó, akkor besülnél, mint a rossz hajszárító?

- Olvastam, hogy egy keményebb agyrázkódás okozhat személyiségbeli változásokat, miért nem tudtak rajtad olyan pontot bezúzni, amitől kedves lennél? - vicsorogtam rá.

- Brühü – mondta, aztán jelképesen becipzárazta a számat és nem zavarta villámokat okádó tekintetem, odahajolt és adott egy puszit is rá. Tényleg az volt. Ajka az enyémhez ért, egy langyos és száraz érintés, aminek a végén csak nekem biccent a feje, én pedig a hajszálai közé túrtam.

- Hogy van a fejed? - Jelentése: mennyire vagy rohadt szarul?

- Elmegy. - Jelentése: közepesen vagyok döglött.

Adtam egy puszit a halántékára.

- Mit szólnál, ha elhelyezkednél az ágyon, én meg térdre dobnám magam és a többit azt hiszem, el tudod képzelni magadtól is.

Mosolyogva hümmögött.

- Az egyik fele nagyon rendben van.

- Miért gondolom, hogy az első felére támadt gusztusod? – nevettem, de csak halkan.

- Mert okos vagy.

Megsimogatta a hajamat, tenyere a tarkómra csúszott, úgy húzott a szájára és adott egy újabb apró csókot.

- Hoppá-hoppá, valaki mégis bezúzta az a kedvesség-központot.

- Fogd be – morrantott, de két újabb puszi között azért odasúgta - Köszönöm a vacsorát. - Ismét egy puszi. Puszika, ilyesmi.

- Na, döntsd el szépen, mit szeretnél, mert ha tényleg nem akarod, hogy rádmozduljak, akkor húzd be a kéziféket.

Szolid mosollyal hámozta ki magát a karjaim közül és elnyúlt az ágyon. - Aludjunk – mondta, míg helyezkedett, magára húzta a takarót, igazította a párnáját. - Feküdj le te is. Holnap meglátogatjuk a hunyót.

- Vagyis azt, aki szerinted az – mondtam, míg lerúgtam a farmeromat, ő még csettegett kettőt.

- Mondtam vagy nem mondtam, hogy az van, amit...

- Mondtad, mondtad, meg hogy kussoljak – bólogattam, majd egy szál gatyában bemásztam a háta mögé az ágyba. Felvettem az alakját, belé bújtam, arcomat nyakszirtjének döntöttem. - Zavar? – tátogtam, de csak megrázta a fejét, inkább csak mozgatta, nagyon körültekintően. – Jó éjszakát - simogattam végig a karján, de akkor már aludt.

Eszembe jutott Nico. Rögtön az első kérdése az volt, hogy van Akira. Nem tudtam rá mit felelni. A vak is látja, hogy ráférne egy kórházi szoba és két hét ágynyugalom, ehelyett olcsó motelszobákban alszunk fél éjszakákat, rohadt kényelmetlen matracokon. Ha a kezem közé kapom azt a barmot, aki ebbe a szarba kavart minket, nem csak az országút falta kilométerek utáni benzinpénzt verem le rajta, de a főhadnagyom agyát is.