2015. január 29., csütörtök

Daniell IX/10 - Cupcake


Megjegyzés: Frissítek, mert hideg van és így hátha melegünk lesz, wuhaha!


A konyhaasztalon pasztelszínű zacskó hevert. Tompakék, rózsaszín pettyekkel, középen egy különösen fáradt-lila puffancsforma figura, mosolygós szájjal, fodros-bodros kalapban. Üres volt, kicsit megviselt, itt-ott kopottra szorongatott. Szemem sem rebbent, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez mit jelent. Letettem a táskám, megmosolyogtam, majd apróra sajtolva a szemétbe dobtam a papírzacskót és elindultam Daniell-keresőbe. Lusta léptekkel haladtam felfelé a lépcsőn, a tetején megálltam, adtam az aljas macskafajzatnak félperces törleszkedési időt, hogy kiélhesse a dörgölődzési vágyát, s lejtettem tovább, egészen a hálóig.

- Szemérmetlen teremtés – közöltem vele halálos komolysággal, vállamat az ajtófélfának vetve rosszallóan végigmértem őt. Feje tetejére ziláltan felkontyolt hajából ki-kicsavargott és pöndörödött egy-egy kalandos kedvű tincs, márványszínű bőrén vörös pír futott végig, akarva-akaratlan jelezve fürdője hőfokát. Tekintetem megállapodott habtornyokból kikandikáló, formás térdein, aminek a tetején áttetsző műanyag dobozka egyensúlyozott, némi tésztamorzsával az alján és hab maradékkal a tetején. – A fürdőszoba csak úgy tárva-nyitva, te meg itt pancsolsz pucéran!
- Fürdeni így szoktak, bácsi kérem – válaszolta, míg újabbat harapott, feltételezem annak az édességnek a romjaiból, aminek az öltözetét alig pár pillanattal ezelőtt én magam takarítottam el. Figyelt rá, hogy egyenletesen haladjon, mindig úgy, hogy a falat tészta mellé bőven jusson a tetejére púpozott, irreálisan pink krémből, a ráhintett szivárványszín cukorszórásról nem is beszélve. Ha beújít magának egy efféle habos édességet, különös módon sokszor ingert érez rá, hogy egy kád forró vízben fogyassza el. Persze nem feltétlenül. Értem már nassoláson a zuhany alatt is. Mai napig rejtély a számomra, hogy képes haboktól roskadó süteményeket zubogó vízben, eláztatás nélkül fogyasztani, de ki vagyok én, hogy képes legyek felérni minden Daniell-féle extremitáshoz.
- Ebédelsz? – böktem süteményére, helyesebben szólva arra, amennyi megmaradt belőle.
- Ha azt mondom, igen, akkor utána az jön, hogy megszidsz és hivatkozol mindenféle általános táplálkozási szokásokra? – nyammogott, jobbról-balról is meggusztálva áldozatát, mérlegelve, vajon honnan harapjon következőnek.
- Dehogy – csóváltam a fejem kissé eltúlzott módon, ő pedig csak szeme sarkából látva reakciómat vállrángatásba kezdett.
- Epres. Kérsz egy harit?
Felém lendítette a már félig elfogyasztott édességet. Játékos rituálé, hogy mindig önzetlenül megkínál a már összeharapdált, természetellenesen tarka és sziruposan édes kreálmánnyal, én pedig nem kérek, azon roppant összetett okokból kifolyólag, hogy 1: úgy néz ki, mintha gyurmából lenne; 2: ha arra lenne gusztusom, elszopogatnék egy kiló kristálycukrot; 3: tudom, hogy szereti. 
De ma megszállt valami. Valahogy pimasz szürkéit látva belém bújt a kisördög és kedvem támadt egy csipetnyi gonoszkodásra. Szemöldököm megpercent, egy elegáns mozdulattal megcsippentettem nadrágom szárát, helyet foglaltam a fürdőkád csodával határos módon száraz peremén. Ingujjamat könyékig tűrtem, ő egekbe szaladt szemöldökkel figyelte, mit csinálok, én pedig ráfogtam az alkarjára és közelebb húztam. Tekintetemet mélyen az övébe fúrtam, ő pislogott, s éppen csak szólásra nyitotta volna a száját, mikor én egészen közel hajolva merészeltem leharapni sütijének éppen a felét. 
Döbbenet és csend, egy ajkai közül kiszaladó halvány hangocska, mely meglepettségét volt hivatott tolmácsolni. Kényelmesen, ízlelve szopogattam a falatot, forgattam, mint aki különleges élvezetet nyer benne, hogy szájában egy tonna vattacukor töpörödött ragacsosan kemény masszába. Lenyeltem, ujjaimat végighúztam alsó ajkam peremén, majd a pettynyi ott lelt krémet saját ujjbegyemről fogyasztottam el, elismerő biccentés társaságában.
 - Rá fogok szokni – közöltem halálos komolysággal és állítom volt egy fél perces szünet, ahol el is hitte, de utána szívből nevetett. Feje egy pillanatig el is merült a habok között. Arra azért ügyelt, hogy a kezét magasan tartsa, a víztől megfelelő távra, maradék nyalánksága nehogy megsemmisüljön saját fürdőjében. Mikor újra felbukkant, mosolya még mindig fültől-fülig ért. Derült égből eltüntette a szájában a megmaradt cupcaket, rám nézett, míg fogai őröltek, ő ég felé meredő mutatóujjával időt kért, jelezve hamarosan megszólal. Igyekezett rágni, rágni, tempósan, ahogy lehet. 
- Jól van – sóhajtotta, mikor végzett. Kezeit a vízbe merítette, megszabadult a morzsáktól és egyéb ragacsoktól. Megtörölte az arcát, eltüntetve a fürdőhabot a füléről, homlokáról is és ahol még megtelepedett, majd vizes jobb kezével hatalmas pacát lapogatott pontosan a mellkasom közepére, tette mindezt töretlen, széles mosollyal. – Akkor majd máskor kétszer ennyit veszek, hogy jusson bőven mindkettőnknek!
A Dany-keze alakú vízfolt egyre csak terebélyesedett. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy kétszer-háromszor visszatunkolta a kádba, csak hogy ismét rám szoríthassa formás, bár csöpögő mancsát, mindezt képére rögzült ádáz tekintet kíséretében.
- Te kis szemét – sziszegtem, morcolt szemöldökkel tekintve le rá, ekkor kapta elő a bal kezét, rásegítve a jobb munkájára.
- Vizespólóverseny.
 - Ez ing, szerelmem. – mormoltam lemondóan, mert ott ültem én, immáron elázva és Daniellnek ez még mindig túlságosan tetszett. – Hülye taknyos.
- Kommentálhatnám.
- Csak rajta.
Néztem, ahogy igyekszik minden darabomon átlátszóra simogatni a törtfehér ingemet.
- De nem kommentálom, nincs kedvem.
- Agyadra ment a cukor. Attól vagy ilyen hiperaktív, meg is mondom anyukádnak. 
- Nagyon rászoktál erre az árulkodásra – sandított fel, a víz pedig elkezdett becsurogni a nadrágom dereka alá.
 - Na, most volt elég. – Csuklójára fogva eltoltam. – Vége a gyereknapnak.
 - Ohho, francokat – közölte röhögve. – Még csak most kezdődik, csak figyeld! 

És lám, Daniell elhagyta a habokat. Kiemelkedett a vízből pőrén s habfürdőtől sikkanósan és én csak pislogtam rá.
- Ne sértődj meg a kérdésen, engem tényleg őszintén érdekel. – Nem voltam zavarban, ellenkezőleg. Tényleg a kíváncsiság hajtott. – Mondd, Csücsök, a sütitől áll így a zászló, vagy ez a liccs-loccs volt, aminek köszönhetően most majd kicsattansz?
Nem tudom, hogy csak mímelt hatásszünetet tartott, vagy valóban engedte kicsit garázdálkodni a gondolatait, de végül válaszolt.
- Ez elég összetett.
Persze, nem vitte túlzásba. Vállat rántott kurta felelete után és folytatta az állást, minden fronton.
 - Összetett? – hitetlenkedtem. – Tehát nem tudsz nekem egyértelmű feleletet adni arra, mitől duzzad a célszerszám ennyire látványosan. Attól, hogy kényeztetted magad a képzelt eper aromával, vagy attól, hogy fényesre dörzsölted a mellkasom a forró fürdővizeddel?
 - Igen.
- Igen, mi?
- Igen mindenre, úgy általánosan a monológodra. Igen.
- Rendben – biccentettem felé. - Akkor engedelmeddel eldöntöm, hogy megsértődök-e vagy igyekszem lenyelni a békát és jó képet vágni hozzá.
 - Ha lehet egy javaslatom…
- Nem, nem lehet – tápászkodtam fel a kád pereméről, hogy kinyújtóztassam addigra meglehetősen elgémberedett tagjaimat.
- Szóval, ha lehet egy javaslatom…
- Ez azonos azzal a javaslatoddal, amit pont pár pillanattal ezelőtt igyekeztem beléd fojtani?
- Nem. Ez valami egészen más.
A mosoly, ami az arcára ült, sokkal inkább volt egy pimasz vigyorka.
- Mégis… mennyire?


Ült a kád szélén, majdnem ott, ahol előtte magam is időztem egy kicsit. Kényelmes terpeszbe helyezkedett, egyik kezével a háta mögött támasztott, jobbjának ujjai a hajamban matattak. Előtte térdeltem. A vizes ruháktól megszabadulva, emléküktől és Daniell érintésétől borzongó bőrrel és hegyes mellbimbókkal.
- Ez jó… - A fogai között szűrte, mégis mosolyízre kunkorodott a torkából feltörő sóhaj. – Nem fázol?
Meleg volt. Engem belülről fűtött a szituáció, a fürdőben is ült még a forró pára, nem fáztam. Megcsóváltam a fejem, csak óvatosan, lágyan, a ritmust meg nem szakítva válaszoltam meg neki, ő pedig bólintott. Talpát megtámasztotta a combomon, lábujjai játékosan ugratták a bőrömet, majd óvatosan elindultak beljebb. Belemarkolt a hajamba. Az ujjai végigrajzolták az ajkaimat, mintha a szemének nem lenne elég, hogy látja, érezni is akarta, hol találkozik a húsa és az enyém. 

És akkor csörgött a telefon. Szemét, szemét, szemét – mantráltam magamban, mert a vér hiányától még káromkodni sem tudtam valami változatosan. Én hamarabb józanodtam ki és ismertem fel a Mióhoz tartozó csengőhangot, mint Daniell. Ő a csúcshoz túlságosan is közel még akkor is sóhajtva követelte a folytatást, mikor a refrén újraindult. Homlokomat a combjára hajtottam, s míg ő rosszallóan nyüszített, én barátilag pacskolgattam az oldalát, hogy ébresztő, munka van, nincs mese, a mi kis pásztoróránkat ezennel fejbe lőtték, béke poraira. Deja vu-m van. Sokszorosan.
Nem volt kellemes búcsút venni. Elátkoztam a technikát és annak minden vívmányát A-tól Z-ig. A hirtelen váltás okán még akkor is kábán keringtem, amikor Daniell kisietett az ajtón. Esküszöm, a lánynak mintha radarja lenne rá, melyik pillanatban kell ajtóstul rontani a házba. Mindentől elment a kedvem, még ahhoz sem volt hangulatom, hogy egyedül fejezzem be, aminek duettben kezdtünk neki. Daniellem jóbarátja elintézte nekem, hogy takarítással múlassam a délutánt, jobb híján pedig egyedül, magányosan bújjak ágyba. 

Már közel voltunk az éjfélhez, mikor Daniell hazatalált.
Átgördült rám. Csak mozdult egy felet – nem tudom, hogy csinálta, főleg, hogy az ágy másik végében feküdt – de egyetlen kicsit elnagyolt félkörrel már rajtam is volt. Felvette a fonalat, nem lepődtem meg. Daniellben profi vagyok. A homályban csak körvonalak jutottak nekem belőle, de csókolni vaksötétben is lehet. Menta íze volt az ajkainak, fogai úgy harsogtak, mintha egy érett, lédús gyümölcsbe harapott volna bele. Én voltam a barack, de lehettem volna éppen úgy alma vagy körte is. Édes volt és nyers. Ügyet sem vetett időt kérő szusszanásaimra, pedig nekem a két roham között szükségem lett volna egy jókora korty levegőre. Míg a szája az enyémet ostromolta kitartó hevességgel, ujjai védelmi vonalaim mögé készültek betörni. Olyan fürgeséggel pattintották ki a gombjaimat, hogy kettőt sem pislogtam és a fekete pizsama felső lehullott rólam, mint ama lepel egy csúf, nagy titokról. Védtelenné váltam. Tenyere erősen simított végig rajtam, minden centijét próbálva betakarni a bőrömnek. A testem a beleegyezésem nélkül is válaszolt neki. Mellbimbóm érintésére fájdalmas csomóba ugrott, apró hideg petty lett belőlük, szinte keserves gyorsasággal. Mozdult a gépezet. Ajkai új feladatot kaptak, lassan kezdték kínozni, kezei új küldetése a nadrágom likvidálása volt. Míg a csere megtörtént, szusszanáshoz jutottam és még arra is akadt egy szűk pillanatom, hogy nyögjek, aztán már inkább szisszenjek gonoszkás fogainak köszönhetően. Az érzés, hogy légy vagyok a pók hálójában, mint mindig, egyszerre félelmetes és izgató. Ezzel a gondolattal eljátszadozva hirtelen azon kaptam magam, hogy a támadás, amit eddig kitartóan vezényelt ellenem, egyszerre abbamaradt. Felpattant a szemem és az éjszaka szét nem málló függönyén keresztül a tekintete hálójában találtam magam. Homlokát lassan az enyémnek döntötte, szinte zihált, orrából előtóduló levegő langyosan csiklandozta a felső ajkam. Mellkasa az enyémre ereszkedett, szíve zakatolt, mint aki mérföldeket futott és most először állt csak meg. 
 - Mi történt? - Megcirógattam a halántékát, ujjaim belemerültek a mézszínű tincsek tengerébe. Apró nedvességcseppek gyöngyöztek a finom szálak között, egészen barnára érlelve egy-egy puha tincset. Nevetett. Rövid, rekedtes kacaj volt és miután lecsengett, ő vállgödrömbe támasztotta a fejét.
 - Néha… – Szünetet tartott. Belecsókolt a bőrömbe, lassan megindult felfelé a nyakamon. Meglepett a hirtelen satufék. Eddig rohant, most alig andalog. A fülcimpámat is ráérős ritmusban fogta az ajkai közé. – …csak át akarok menni rajtad. – Suttogott. Fogai éppen csak megkóstolták a húsom. – Nem vicc, Ryu. – Tényleg nem úgy hangzott, mint aki mókázik. A hangoknak súlya volt, az értelmüknek bódító íze. - Gyorsan. Keményen. És sokszor. Őszintén, a legtöbbször ehhez van kedvem. Ha éreznéd, ha hallanád magad, ha a helyemben lennél – a szavaitól párás lett a fülkagylóm – te is csak erre tudnál gondolni. Annyira, hogy néha elfelejtem – apró puszik szaladtak át az arcomra – hogy te mit szeretsz. – Már az orrom oldalát szeretgették. – Önzőség? 
 - Kicsit. De belefér – mosolyogtam. Őszinte feleletemet újabb kacajjal válaszolta meg.
 - Miért nem szólsz rám?
 - Mert én is voltam huszonöt?
 - De most komolyan.
 - Miért kellene? – értetlenkedtem.
 - Hogy ne legyek ilyen egoista.
 - Nem vagy az.
 - Pontosan tudom, hogy mit szeretsz, mégis úgy csinálom, ahogy kedvem van. Hogy neveznéd ezt?
 - A kis úthengeres megmozdulásaid fináléjában általában közös tűzijátékkal zárunk, tehát önzőnek semmiképp – nevettem ki szokatlanul nyílt önkritikáját.
 - Úthenger. Ó! Te úthengerezel engem? – Megpróbáltam elnézni, de a szempillája belegabalyodott az enyémbe. – Inkább legyek csillagom-virágom…
 - Mikor neveztelek én így?
 - Ami késik, nem múlik. A kincsemtől már szinte csak egy ugrásra vannak az ilyesmik.  Ha már így négyszemközt vagyunk és mondjuk úgy a pisztolyod nyomja az enyémet, sőt az enyém már a tokból is kint van, még tovább megyek, csőre töltve vár és tüzelésre kész, na mindegy, ebben a szituban bevallhatom: úgy ahogy be is jönnek nekem. Szeretem, mert olyan kis szeretgetős. Na de úthenger? Az nem akarok lenni. Az átmegy rajtad, kivasal, szétlapít… Te jó ég, ezért hívsz így, igaz? – A felismerés tarkón vágta.
 - Csak néha – motyogtam. - És csak magamban. – Erre már csak grimaszolt. – De hogy tudd, nem kellene ekkora feneket keríteni ennek az egésznek.  
 - De, de, most van itt az ideje, hogy feneke legyen.  
 - Az előbb még fel akartál zabálni, most meg beszélgetni van kedved?
 - Felzabálni? Fogadjunk, hogy ehhez is tartozik valami kedveskedő csatolmány. Farkas? Medve? 
- Khm. Pók. 
- Pók? Nem akarok a fejedben lakni.
 - Hasonlóképp vélekedek a tiédről, életem. De mi lenne, ha visszatérnénk ahhoz, amit az imént mondtál. Tudod, arról, hogy engem, meg hogy gyorsan és keményen?
 - Úthenger-pókember? Mi van még?
 - Csak pók. Olykor vaddisznó.
 - Malac a vadabbik fajtából. Értem. Cuki. Látszik, hogy szeretsz.
 - Jaj, ugyan már. Biztos neked is van odabent valami szellemes sziporkád, amit titokban rám szórsz. Itt az ideje, hogy felfedd. Ki vele. Mi a titkos nevem? Inkább mik?
 - Ez jó. Ez tetszik. Látod, ez most olyan valami, amin üldögélni fogok egy kicsit. Nem is tudom, meddig könyörögtem a kopoltyús nevéért, most visszavágózok.
 - Jól van, legyen.
 - Nem is próbálod kiszedni belőlem?
 - Nem. Ismerlek. Nem tudnám kiimádkozni belőled, most túl gonosz hangulatban futsz.
 - És meg is hengerellek mindjárt.
 - Én is azt hittem eleinte, de most, hogy a pisztolyom és a tiéd már percek óta nyomogatják egymást különösebb következmény nélkül, már kezdek kételkedni benne, hogy ma este lesz szex.
 - Pedig lesz – közölte a legnagyobb természetességgel. 
 - De biztos vagy magadban.
Határozottan az volt. Teste a kényelmesen ejtett pozitúráját lecserélte. Csípője újra keményen feszült az enyémnek és mikor megcsókolt, hirtelen azt hittem, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A csók engem igazolt. Mély volt, kicsit erőszakos, sőt talán harapós is, pontosan mint olyankor, amikor elsöpörni készül, mintha csak egy marék száraz levél lennék, amit ő, az őszi szél, könnyedén a hátára vesz. Sosem volt ellenemre. Néha kapaszkodnom kell, néha csak vitetnem magam az árral, néha harcolnom vele, de mit számít? 
Elengedtem a csókot, fogai az alsó ajkamra kaptak óvatosan, de megmart velük, szisszentem, elengedett. Hajába markoltam, közelebb rántva a fülébe sóhajtottam, rekedt válasza borzongatott.
- Imádod gyorsan. Keményen. Sokszor.
Nevetett.
- Soha nem mondtam, hogy nem. – Hallottam, ahogy beleszippantott a hajamba. Jobbját a tarkómra simította. Finoman húzta a kezét, hüvelykje a cimpámat csiklandozta, ujjai cirógatták az állam, a nyakam, míg el nem értek a számig. Tompa fehér holdacskát formázó körmei körberajzolták a szám óvatos fodrait. 
- De tudom mi az, amit igazán szeretsz.

Amikor már meztelenül a hasamra fordított és maga alá vont, amikor teste minden szépen formált vonala felvette az enyém íveit, hogy szinte tökéletesen tapadhasson bőre a bőrömhöz, csak akkor szólalt meg újra. Remegtem a lehelete párájától a nyakamon, a teste forróságától, a rekedt, suttogó hangjától, ami mézédesen hömpölygött elő a torkából.
- Mert így szereted. Ha van időd az ízekre. – Meleg, kicsit most száraz ajkai a vállamra tapadtak. – Ha kóstolhatod, ha kiélvezheted az utolsó cseppig. – Hátrahúzta a csípőjét, majd előre tolta. – Mint egy pohár bort. – Éreztem, hogy mosolyog. – Azt hiszed, nem értem, mert felhajtom és csak a hatását várom – nevetett tovább. - Te engem is… – Amikor szétlökte a combjaimat, engedelmes terpeszembe helyezkedtem, lejjebb csúszott a hátamon, bent rekedt a tüdőmben a levegő. – …így szeretsz. Az utolsó cseppet is sokáig ízlelgetve a nyelveden. – A mellkasom alá gyűrt párnát markoltam. – Az mindegy, melyikünk áll és melyik oldalon. - Daniell komótosan csúszott rajtam fel és le. – Csak érezhesd az ízeket. - Én pedig azért engedtem ki az első tompa hangot a torkomból, hogy szóljak, elég. A folytatás kell. 
- Gyere már… 
- Nem, azt hiszem még nem. – A hajamba súgott. Mélyeket lélegzett, belecsókolt újra és újra, míg el nem érte a fülem peremét. – Még hallgatni akarom a hangodat. Egy kicsit. – Ártatlan puszikkal pecsételte végig az állcsontomat, ameddig érte. 
Ahogy a térdére emelkedett, a csípőmet is húzta magával. A combjára markoltam.
- Daniell… - Csak játszott. Ott volt, nekem feszült, hozzám dörgölődzött. – Daniell, kérlek.
Egy imitált lökés, pimasz hullámzás, csak tompa illúzió. Úgy éreztem, tüzel a homlokom, a láz porrá marja a csontjaimat. A párnába temettem az arcom, hadarva szűköltem érte, talán két pillanat volt, talán hosszú percek. Megkaptam. 

Lassan mozgott, ráérős volt, de kőkemény. A homlokáról a verejtékcseppek a derekamra záporoztak, onnan futottak szét, megperzselve a bőröm, amerre jártak. A két tenyere szilárdan tartott, sőt nyomott lefelé. Nem tudom, mozgott-e bennem valaha így, ennyire lustán, mégis ennyi erővel. Éreztem, ahogy remeg, ahogy megpróbálja kordában tartani a testét, megzabolázni a saját vágyait, ellenállni annak, ahogy ő mondta, hogy átmenjen rajtam. Az izmai nekem feszültek, összekoccantak a fogai. Volt, hogy úgy éreztem, a levegő a tüdőmben rekedt, se ki, se be, csak szaggatott zihálás jut nekem a következő lökésig. Lüktetett és izzott, a forróság, ami végigvágott rajtam, elviselhetetlen volt, szabadulni akartam a bőrömtől. A tőlünk langymeleg olaj végigszaladt a combom belső oldalán, éreztem magamon Daniell verejtékének sós illatát. A saját hangom annyira idegen volt, olyan fojtott, olyan vágyterhes. Azt mondtam neki, hogy nincs fél percem, azt, hogy vele akarok elélvezni és hátra markolva, csak szűrtem a fogaim között, hogy ne hagyja abba. Összeakadt a nyelvem, azt hadartam, hogy tudom, mennyire közel van ő is, hogy érzem, ahogy lüktet, ahogy feszül a bőre, ahogy egyre keményebb és keményebb, de adja még meg nekem ezt a csorba percet, mert ez így most tökéletes, hogy még soha ebben az életben nem éreztem így senkit, mint most őt, kell nekem, még pár pillanatig, csak még egy kicsit…


A hasamon fekve maradtam. Egyetlen porcikám sem kívánt mozdulni, úgy akartam maradni az idők végezetéig, a takaró felett végignyújtózva.
- Szoktam rád mondani a fejemben, hogy jaj, ez a Ló Ryu – jött a rekedt vallomás és én, bár ma már nem terveztem, mégis kinyitottam a szemem.
 - Ló? – kérdeztem csak a megerősítés végett a hátán heverő, plafont fürkésző Danielltől.
 - Ló – bólintott. - Nyiha.
 - Már megbocsáss, életem, de felfednéd előttem, miért éppen efféleképpen becézgetsz odabent?
 - Mert ismertem egy lovat – kezdte el a mese-mese mátkát most álmoskás tónusában - akinek ugyanilyen szép, mélybarna szemei voltak, mint neked.
 - Elolvadok – vallottam be, és valóban, közel voltam hozzá.
 - Azonkívül a ló legalább akkora nagy állat, mint amekkora te vagy. Ezt csak tiszta szerelemből mondom és szinte érzem, ahogy felfogod és megérted, rögtön boldogság tölti el a szívedet, mert rájössz, mennyire szép dolgok juttattak odáig, hogy a fejemben néha Lónak hívjalak. Ló.

Én pedig elaludtam.




9 megjegyzés:

  1. Szia!

    Ismét csak köszönni tudom őket, Neked. Egyszerűen nem lesz olyan, hogy ne várnám az újabb szeletet, ízt belőlük. Igazán jó volt most kicsit többet és mást látni Danyből. Tényleg kicsit cupcake volt ez számomra, mert már kiéhezve vártam őket! :D
    Köszönöm!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Ne piríts, ne piríííts! Köszönöm. :)
      Örülök, hogy én szállíthattam neked a desszertet! <3 Eeegészségedre!

      Törlés
  2. Tapsikolva örülök az új résznek! Minden rész egy érzést szabadít fel bennem. Ez a rész például, egy hintázós, boldog pillanat érzését adta. Köszönöm szépen!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! <3 Örülök, hogy benéztél és elolvastad! <3

      Törlés
  3. Haha, szép kis állatkert van az ágyban! Még szerencse, hogy látogató-barát és van kisállat-simogató is!
    Köszönöm a folytatást - úgy tűnik, hogy a sütik minden szempontból veszélyesek! :D ... bele sem merek gondolni, hogy egy sajtos pogácsa hova vezetne! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne is mond. XD
      Nagyon szeretem a sajtos pogit, de tökre nem veszélyforrás. Se csoki, se cukormáz, biztonságos süti. :D

      Törlés
  4. Szia!
    Most nagyon őszintén mondom, hogy ezzel igazi ínycsiklandó desszertet adtál most nekem. Imádom őket, a párosukat, hogy ennyire érezhetően szeretika másikat. Köszönöm szépen, élmény volt falni a sorokat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hasonlóképpen nagyon őszintén mondom, hogy öröm hallani, mert pontosan ez volt a célom! Egészségedre! <3

      Törlés
  5. Nesze neked Ryu, szőke herceg fehér lovon. XD Lefogadom, ha ésszerűen átgondolja, örülni fog ennek a szerepnek, főleg, ha meglovagolják. XD Minden esetre én jòt derültem rajta. Ami pedig a történet többi részét illeti...huh...jól befűtöttél. Kifejezetten jó volt Danyt így látni. Szeretem, amikor ennyire határozott, és nem tehetek róla, de ilyenkor annyira emlékeztet Akirára. Főleg ebben a részben. (talán azért, mert ő is volt hasonló helyzetben) Imádom, amikor ennyire akarnak adni a másiknak. Úgyhogy Dany most nagyot nőtt a szememben. Kíváncsian várom, milyen meglepetéseket fog még okozni nekem a jövőben. :-) Köszöntem szépen! Ezt a desszertet kivégeztem. Viszont akaratlanul is felmerül bennem, hogy ha ez egy cupcake volt, akkor milyen lehet egy csokitorta drazséval a tetején, vagy mondjuk egy nutellás palacsinta vanília fagyival???? Még egyszer köszönöm, és nagyon várom a következőt. :-)

    VálaszTörlés