Daniell IX/5 - Anyu

Daniell 9. kötet 5. fejezet - Anyu

Megjegyzés: Ez a fejezet és a sorban utána következő, valamilyen szinten összetartoznak. Van közöttük egy kapocs, mégis úgy döntöttem, hogy külön kerülnek fel. Ez az egyik, holnap jön a másik. Ez apró, a másik maratoni. Ez cukorból van... a másikat innen pedig a fantáziátokra bízom. De most foglalkozzunk az aktuálissal. Jó olvasást! :)

~ ~ ~

Vannak dolgok, amikbe nem gondoltam bele és utólag némelyiket kicsit megbántam. Ott, a padlón térdelve, szerelmi mámorban úszva, megrészegülve a boldogságtól, különös eufóriában annyira könnyedén ígértem meg Daniellnek, hogy ha ünnepelni vágyik, akkor ünnepelünk, család, barátok és minden, ami kell. Nem ezt a részét szívnám vissza, nem, soha. De a nagy tam-tam csitultával igazán csatolhattam volna kiegészítésképpen némi általam konfigurált kondíciót, például a… tálalásról.

Az ebéd végén hármasban maradtunk a konyhában. Daniell édesanyja egy hatalmas tepsi süteményen végzett éppen utómunkálatokat, bár mi hívtuk, és én kifejezetten elleneztem, hogy a vendégségemben nekiálljon dolgozni, kisfia és a bociszemei valamilyen úton-módon elérték, hogy a mami elővegye sütőtudományát és végül megszületett egy méretes tepsi desszert. A magam részéről nem igazán értettem, miért kell tovább édesíteni őket, de itt nem az én véleményem a mérvadó. A konyhapulton sorakozó sütemények egyenként kaptak színes mázat, habot, tarka cukrokat vagy apró, tallér alakú csokoládékat. A mennyiség okán más akár azt is gondolhatná, hogy cukrászdát készülünk nyitni, de én rutinos vagyok és tudom, Daniell ezt egy rövid délután alatt elintézi, talán hagy egy-két szemet a reggeli kukoricapehely mellé, mintha az nem lenne elég cukros már magában is.

Készült a mű. Szinte már a látványa is elég volt ahhoz, hogy egy teljes hónapra túltöltődjek cukorból, de ők így szeretik. Ebédre sushit ettünk, desszertnek pedig cupcake jár.

Újra és újra rácsodálkozom a kultúrák eme különleges egyesítésére, amit ebben a családban művelnek. Néha még üdítő is. Daniellem édesanyja nagy gonddal díszítette a fodros papírban várakozó süteményeket, én hátradőltem, kávémat kortyolgatva, csak szolidan a háttérben, Daniellem pedig akár egy elsőosztályos, aki nem bír magával, térdelt a székén, karjain támasztotta magát, felsőtestével végignyúlt a már leszedett asztalon.

 - Te anya – szólította meg dolgozó mamáját, aki jelezvén, hogy figyelmének a negyedét még cukrászkodás közben is neki adományozza, átnyújtott pici fiának egy kék cukormázas fakanalat. Kék. Nem halványkék, babakék, vagy kékre emlékeztető. Nem. Ez inkább királykék volt, az is az élénkebb fajtából, de Daniell boldog kóstolgatásba kezdett, természetellenes árnyalat ide vagy oda. – Emlékszel, hogy azt szeretted volna, hogy Liny színésznő legyen? – tette fel a jól megkomponált kérdést két cuppantás között.

 - Persze – bólogatott a mami. – De csak mert annyira tehetséges volt. Ha meglátta a kamerát, már szerepelt. Annyira kis cserfes kislány volt, mindig fülig ért a szája és imádta, ha mindenki rá figyel. Elképzeltem a színpadon, nagyon hozzá illett volna.

 - Az anyáknak vannak vágyaik – hagyta el a bölcselet kedvesem cukormázas ajkait.

 - De én elsősorban mindig azt szerettem volna, hogy ti mind a ketten boldogok és egészségesek legyetek.

 - Persze, tudom. Mert te ilyen önzetlen és jóságos vagy – bólogatott furán megdicsőült pillantással, mintha ő lenne a helyi mindent tudó. – De vannak egyes anyák, akik más dolgokat akarnak, hmm…

Hímezett és hámozott, mosolygását szájrágcsálással próbálta leplezni, de a hangja elárulta. Édesanyja elfordult a süteményektől és fia arcát kezdte fürkészni, akinek ettől szépen, lassan fülig ért a szája. Daniell vigyorgott, én pedig továbbra is, kezemben a csészémmel próbáltam ott se lenni. Tudtam, mire megy ki, hozzá teszem tényként, bár a felvezetést szerintem csak most improvizálta és ennek megfelelően, ne szépítsük, borzasztó volt. Az ő szavaival élve „ciki”, „gáz”, meg ami csak kell. Az arcom égett, gyanítom vörös vagyok, mint egy leszednivaló paradicsom, zavarom nőttön-nőtt, minden másodperccel egyre nagyobb lett, mert én tudom, mi következik. Ahogy Jeanette rám nézett, az árnyalat mélyült, pedig nem hittem, hogy ez fokozható, ő pedig felvonta a szemöldökét.

- Gyerekek…?

Gyerekek. Vagyis ő és én, „gyerekek”, de ezen már nem tudok nagyobb pirulást produkálni, kész, elértem a tetőt.

 - Én nem is tudom. Hogy legyen még egy vejük, vagy ilyesmi.

Azon voltam, hogy az egész arcom beletoljam abba az icipici csészébe, miközben Daniell még mindig az asztalon hasalva, töretlen vigyorral elővette a dobozkát és felpattintva a tetejét, megcsillantotta a gyűrűinket.

Amikor közölte velem, hogy úgy szeretné édesanyjának elújságolni a hírt, hogy én is jelen legyek, nagyon ideges lettem. Elképzeltem, mennyire kínos lesz majd az értetlenség vagy a zavar, ami kiül az arcára abban a percben, mikor a hirtelen jött sokk okán majd képtelen lesz cenzúrázni az érzéseit és mire magához tér, már késő lesz.

Tévedtem. Nem volt döbbenet vagy kínos nyeldeklés. Hatalmas, őszinte mosoly annál inkább, sőt még ölelést is kaptunk. Kollektívan, mindketten. Ezt még szintúgy szoknom kell, ahogy Daniellem volt kedves megfogalmazni, az övé egy elég „tapizós família”, azt is hozzá tette, igyekezzek asszimilálni a dolgot, mert éppen ide készülök benősülni. Ijesztő felismerés volt, hogy valóban és ez napról napra reálisabbnak tűnik. Egytől tízig terjedő skálán mennyire kellene aggódnom mindezek miatt?

 - Megkértem Ryut – egészítette ki édesanyja szerető szorításában és akkor rám tört a felismerés.

Nagyon.