Már a lépcsőfordulóban megbántam. Megálltam a félemeleten és azon gondolkoztam, ha most visszakullogok, meg nem történtté tehetem-e ezt az egészet. Tettem egy lépést hátra, majd egy újabb bizonytalan mozdulatot előre. Egyik felem hátrált volna, pánikban vissza Akirához. A másik még mindig fortyogott a dühtől és igazságot követelt.
A ház elől írtam egy üzenetet Niconak és megtudakoltam, mit szólna hozzá, ha ideiglenesen teremne egy nagyon rendes, és jelen pillanatban marhára a szó szoros értelmében elapátlanodott lakótársa.
Még jó, hogy Nico nagyon együttérző típus.
Ha az ember kegyelemből kecózhat egy barátnál, nem akad fenn olyan dolgokon, hogy házigazdája másik lakótársa A: egy tornádó vagy B: ha nem, akkor Te. Jó. Ég.
Nico lakása kicsit ki volt fordulva magából. Voltam már itt párszor, de amióta szakított a helyet rendben tartó nőneművel, a helyzet hétről hétre rosszabb volt. Az egész nem volt több, mint huszonöt szűkös négyzetméter, mégis minden talpalatnyi helyen volt valami. Ruhák, DVD-k, üdítős dobozok, jobb esetben üresen. A számítógépasztal, rajta a két óriási monitorral, már mintha egy másik dimenzióhoz tartozott volna. Esküszöm, láttam ahogy az ablakon beszökkenő fénysugár seggre ül a tükörsima, portalan asztallapon. Másnál a szentély, nála a technika állt ilyen megkülönböztetett helyen, na de minden más…
Először meg akartam kérdezni, hova tehetem a csöppet rumlis táskám, aztán újra körültekintve kiválasztottam egy kevésbé törékeny halmot, és a tetejébe biggyesztettem. Megpördülve farkasszemet néztünk Nicoval, aki fekete trikóban, kigombolt farmerral támasztott és csak macsósan szűkre fogva felém biccentett. Én vállat vontam.
- Beszélünk róla, Ken-ken? – tűzte oda keményen, megőrizve talpig férfiasságát.
- Pár pohár múlva – válaszoltam tömören – ha… találunk pár poharat – révedtem erre-arra.
Feltaláltuk magunkat. Alig telt bele fél óra és a kupleráj közepén, a félig megtisztított asztal felett én már görbületbe ittam magam. Nico még egyenesen ült, én a hasalást választottam.
- Te Nico. - A szemem előtt táncot lejtettek az üres hasú üvegek. – Ugye meg fogja gondolni magát?
Nico úgy bólogatott, hogy majd leesett a feje. Sörénye hullámzott vele.
- Persze. Meg fogja.
Kiürítette a poharát, majd az asztalra csapta, s mindkettőnknek újratöltött. Azon logikáztam, hogy döntsem a torkomra úgy, hogy közben ne kelljen megemelni a fejem. Egyszer-kétszer kutyamód bele lefetyeltem.
- Őszintén így gondolod? – birizgáltam a poharam peremét, ujjamról nyalogatva le a szeszt.
A válaszon egy pillanatig sem gondolkozott.
- Nem.
Nesze nekem megerősítés.
- Hát milyen barát vagy te? – morrantam fel.
- Ittas. Ja, meg őszinte.
- Hátha holnap úgy ébred, hogy igazam van…
Nico úgy nyerített fel, hogy hátraesett és derekasan beverte a fejét a padlóba vagy abba, ami a padlót fedte.
- Persze, naná – nyögte, miközben még ugyan kacagva, de fájdalmas szisszenésekkel tarkítva masszírozta a koccanási pontot. – Ő tipikusan az a pali, aki néha úgy ébred…
- Nyelj félre. Nem gondolhatta komolyan, hogy titkárnővé akar átminősíteni! Majd elmúlik nála. El kell, hogy múljon.
Most olyan lehetek, mint azok az önfejlesztő cuccok. Addig mondom, amíg még a végén el is hiszem.
- Ken. T'od, hogy nem fog. Ő nem ilyen, baszod. Elhiszem, hogy te ismersz egy olyan Nakazawa Akirát, akit mi nem, de… Tudod mit? Ne már. Nem ismersz. Nincs másik. Az van, aki van, és ő nem olyan, aki csak úgy meggondolja magát. Haha, azt nem. Várhatod, haver. Ha ő azt mondta, hogy titkárnőci leszel, akkor az leszel és pont. Örülj, hogy nem váza az új posztod, vagy jegyzettömb…
- Olyan kímélő és gyöngéd vagy, mint egy flakon sósav. Nem vagyok valami jól, legyél már rám tekintettel. Arra számítottam, hogy bemegyek, Kijima boldogan üdvözöl, max aznapra még hazaküld, de azzal a kísérővel, hogy holnap reggel vár és én tettre készen hazarohanok, hogy minden boldogságomat kiéljem ezen a smasszeron, és biztosra vettem, hogy hú de jó lesz nekem, meg neki is…
- Ken. Ken. Ken. Kérlek! Ne öld el az agyamat, oké? Jó? Lehet, hogy neked áll tőle a cerka, de nekem ő a főnököm és vannak dolgok, amiket nem akarok tudni, vágod? Nem akarom elképzelni, hogy – tenyerével erősen kezdte csapkorászni ökölbe szorított kezét. Roppant szemléletes volt. – Érted?
- Hát akkor talán ne képzeld el – javasoltam üres poharamat nyalogatva. És ha már szóba hozta, én elképzeltem… Sóhajtottam.
- Ne már! – förmedt rám. - Nem tudom nem elképzelni! És eszembe jut, ha ránézek, és olyankor bezzeg ő is pont rám néz és érzem, hogy tudja, hogy mi jár a fejemben és lefüstölök, dadogni kezdek és érzem, érted, frankón érzem, hogy olvasztja ki az agyamat és arra gondolok, mi a francért néztem egyáltalán rá, és a pólóm nyaka elkezd fojtogatni és akkor rájövök, hogy V kivágása van…
- Amikor kihozott a kórházból, olyan nyomi voltam és azóta inkább csak terelgetett, mint a naposcsibéket. Úgy kell nekivágnom ennek a harcnak, hogy még egy szerencsekettyintést sem kaptam előtte biztatásként, hogy legyőzzem. Van ennek értelme?
- Mégis miről kvartyogtam eddig, hé?!
- Annyira kőfejű.
- Zsák meg a foltja.
- Befoltozhatott volna, ha tudom, hogy…
- Te Ken. Akkor ti most kettőben vagytok?
Levert a víz, végigvágott rajtam a meleg, jeges veríték, lázas homlok.
- Nem. Azt nem. Nem.
- Mennyire vagy benne biztos?
Ismét a pohárra mutattam. Újratöltettem vele a sajátomat és míg lehajtottam, igyekeztem nem az utolsó mondatra gondolni, amit hozzám intézett.
- Ez olyan… civódás. Hatalmi harc. Azt hiszem…
- Aha.
Arcon vágott a felismerés.
- Basszus, Nico. Azt hiszem, szakított velem...
Ott aludtunk el a földön. Nico félig az asztal alá hemperedve, én az asztal tetején, sóhajtásnyira a poharamtól. Reggel, mikor kinyitottam a szemem, két bőrönd állt tőlem alig egy méterre, rajta Nico alig olvasható kaparásával.
Ma reggel hozták. Sajnálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése