2017. július 22., szombat

Daniell X/11 - Akt

A 10.kötet utolsó fejezete.





Akt


 - Na? – vonta fel a szemöldökét. – Leveszed?
Sosem gondoltam, hogy valaha rám tör majd a kétely, hogy gondolkoznom kell majd egy nap azon, hogy meztelenre vetkőzzem-e kedvesem előtt. Persze ha makulátlan ágyunk párnái közé készülne pőrén betaszítani, gondolkodás nélkül reptetném a távolba a testemet takaró puha köntöst, de a helyzet picit máshogy fest és ennek a fényében… én még övem csavargatom.
 - Egy kicsit…
 - Igen?
 - Zavarban vagyok… azt hiszem.
 - Miért? Mert nem láttalak még pucéran és ez most valami mérföldkavics itt nálunk? – Életem mézszőke szerelme félrebiccentett fejjel pislogott. - Ryu. Tegnap zuhanyzás után megbimbammoltattam a…
 - Igen, tudom. Nagyon frappáns kis… nem is tudom, mi volt, de tény, hogy felettébb viccesnek hatott akkor, de ez most olyan… más. – Úgy húzogattam magamon össze a finom, bolyhos fürdőköpenyt, mintha szoknyámmal igyekeznék nagy szemérmességemben takarni a térdkalácsom.
 - Más?
 - Igen, mert…
 - Mert most meglátlak meztelenül?
 - Igen.
 - De én minden nap látlak meztelenül, szerencsés esetben sokat-sokat látlak meztelenül, fáradtabb napokon csak a ruhából ki-pizsibe be, de a lényeg nagyon ugyanolyan. Én téged elég sokszor látlak csupasz fenékkel, asszem ez az együttélés egyik velejárója. Tehát nem vágom, miért pillogsz ilyen kis furin.
 - Nem tudom…
 - Na. Vedd le azt a cucct.
Daniell kacagva rám hadonászott ceruzájával. Haját fogó megcsavart kendője szabadjára engedett pár arany tincset, feltételezem csak is azért, hogy nevetésével finoman evezzenek a selyem szálak és így még csodásabb legyen az összkép.
Alkotáshoz öltözött. Pólója szemétbe kívánkozó, agyonmosott, festékpettyes valami, farmerját már csak a gondolat tartja össze, mellette várakozik a hatalmas vázlat füzet, én meg itt tötyörgök, mint egy frissen szabadult apácanövendék, pedig örülnöm kéne annak, hogy végre ceruza kívánkozik az ujjai közé.

Nem tudom, mióta forgathatta odabent a kobakjában ezt a különös ötletet. Engem tegnap este értesített róla és mikor igent mondtam, korántsem villant fel bennem, hogy fél napra rá máris meg akar fosztani a ruháimtól.
Ültem a nappaliban és a lágy olajjal simogattam a pengét. Óvatosan kenegettem, szinte cirógató mozdulatokkal, mint mindig teszem és a szertartásból az engem fürkésző szürkék biccentettek ki.
Érzem, ha néz. Égni vélem a bőröm, percegni kezd pórusaimban egy furcsa érzés, mintha tudná a testem, hogy az ő írisze engem érintget.
Felnéztem és valóban, Daniellem rajtam pihentette a tekintetét, mozdulataimból lakmározott és teketóriázás nélkül dobta rám a kérdést. Ha megkérne, hogy modellt üljek neki, megtenném-e? Szerelmes férfiember mit mond erre? Természetesen és meggondolatlanul, igen. És mit tesz akkor, ha kedvese azt mondja, az említett képhez való pózolás meglehetősen csupaszon történne? Meglepett az akt gondolata. Megdöbbentett és hazudnék, ha azt mondanám, nem májam volt, aki igent rebegett, hiszen nézzük csak a tényeket. Daniell közölte, hogy szeretné megörökíteni a testem és akaratlanul tovább szőve a fonalat… ez több mint hízelgő.
Igent mondtam neki. Persze később, lámpaoltás után, félálomból zakatoltam vissza, hogy rákérdezzek, ugye az a kép soha nem fog majd kikerülni lakásunk falai közül? Miután fél óráig piszkált, és ígért plakátot a legforgalmasabb kereszteződésben, óriás posztert a klinikával szemben és milliónyi röpcetlit, megmosolyogta rémületem és csókkal pecsételte meg az ígéretét, négy szem közt marad a folyamat és a végeredmény egyaránt. Magának akarja, arról nem is beszélve, hogy jelenlegi állapotában ő „pont-pont-vesszőcske, esetemben rudacska, szóval ne féljek, lehet, hogy fel sem lehet majd ismerni”. Fura érzés piszkálta meg a gondolataim. Figyelmen kívül hagytam sajátmaga leértékelését, más érdekelt. Megtudakoltam tőle, megéri-e neki ez a hatalmas belefektetett energia és idő, hogy azután megtartva magának a munkája gyümölcsét soha ne mutassa meg a világnak.

Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt visszagondolkozom magamra a ruhámat. Egyetlen határozott mozdulattal földre engedtem az engem takaró anyagot és frissen zuhanyozott valómmal… álltam, mint egy rakás túl gátlásos plasztikai sebész.
Szemöldököm homlokom közepén trónolt és fura kérdőjelet formált a szám. Reméltem, üvölt rólam, hogy instrukció szomjasan pucérkodom a műterme kellős közepén, egyedül arra várva, hogy adjon nekem némi távpontot, mit is vár egy ennyire tapasztalatlan modelltől, mint én.
Kedvesem méterekre állt csupán, mégis mintha mérföldek lettek volna közöttünk és a táv nem engedné el hozzá a néma kérdésem. Szám széle percegni kívánkozott, mert a hangtalan repdelő percek arra engedtek következtetni, hogy itt bizony most improvizációt várnak tőlem. Nem vagyok egy spontán alkat. Sőt. Sokszor az az érzésem, hogy szinte képtelen vagyok „ahogy esik, úgy puffan” jelmondattal cselekedni bármit is. Szeretem, ha van A, sőt vészesetre B tervem is azt illetőleg, hogy hogy fogok véghez vinni egy bonyolultabb vagy netalán számomra teljesen idegen folyamatot.
Ott álltam, és hirtelen még az is megfordult a fejemben, hogy a múlt hétre ütemezett kínzásomat a jövő hétre kellett volna halasztanom, mert akkor most kellemes szőrpihék fednének itt és ott, s korántsem érezném magam ennyire, a szó szoros értelmében csupasznak.
Újra kedvesemre pillantottam, aki még mindig nem mutatott túlzott hajlandóságot koordinálásomra. Hátra lestem. Daniell fényszobai pihenőalkalmatossága most a fura kockás és eléggé nyúzott huzatjához képest valami nagyon fehéret viselt. Hunyorogva vizsgáltam meg a ráterített finom szövésű textilt, mert ha felfedeztem volna, hogy a hálóból kommunizált el egy darabot, erőst puffogni kezdek és nem azért, mert irigyelnék tőle bármit is. Nem zsugoriságom, mint inkább higiénia imádatom ellenkezne a dolog ellen. Biztos, hogy többet az ágyunk közelébe sem mehetne ez a darab. De nem. A fura, talán nem is annyira hó, mint törtfehér textil puha, lágyan szőttes szálai, inkább voltak frissek mint bejáratottak. Visszanéztem életemre, újabb kérdéssel a szemeimben. Talán sejtette, ha nem fedi fel előttem a takaró honnan létét, nem fogom rátenni a… semmit nem teszek majd rá.
 - Igen. Új. Vadonatúj, a te csupasz fenekednek vásárolva. Nem. Nem piszkos. Kimostam. Kímélő progin ment, mint a piros garbód szokott.
 - Bordó. Sötét bordó. Majdhogynem…
 - Fekete, tudom. Tökmindegy. Új és steril.
 - Üljek rá?
 - Ha a fejedbe vetted, hogy olyan Dávid-féle beállásban pózolsz nekem, akkor nehogy.
 - Nem tudok pózolni – közöltem vele és a hatás kedvéért megdörzsöltem nagyon pőre mellkasom.
 - Nem is szeretném – kacagott a szemeim közé és én rájöttem, elkaptam a tökéletes pillanatot, hogy még pár fokkal tornázva a hangulatot, puhára főzzem kedvesem.
 - Csücsök…
 - Jaj, de nyaf! – kacagott fel és kövek garmada hullott le rólam, mikor megindult. – Ne legyél már ilyen! – Kövek garmada visszamászott, mert csak a fiókhoz ment, hogy megfelelő rajzeszközt akasszon magának. Most hátával kommunikáltam. – Ne várd tőlem, hogy majd összekavarom a kezeidet, meg irányba helyezem az arcod. Ryu, én téged akarlak, nem magamat más arccal. – A fiókban koppanó hangok, a ceruzák és szénpálcák gördültek szanaszéjjel, ahogy életem kutatásba kezdett. – Csak ülj le. Ülj le, ahogy leülnél a nappaliban egy merengős vasárnap délután. Nézz oda, ahova szeretnél, rakd a lábad úgy, ahogy jólesik. Fészkeld el magad vagy nyúlj el, Ryu, pont úgy, ahogy…

Mire visszafordult, megleptem. Elhelyezkedtem a beült díványon. Egyik lábam fordított V betűt formázott, másikat pihentetőn teljesen egyenesre nyújtottam. Karom a kanapé karfáján fektettem végig és lehet, hogy szégyenlősségem és zavarom húzta a másikat az ölemre. Nem teljesen eltakarva magam, nem öncenzúra, egyszerűen csak megszűrtem a látványt és reméltem, nem bánja, hogy egyetlen fokkal szemérmesebbé kívánom tenni a művét. Nem szólt, s míg én megkerestem a távolban pihenő pontot, amit mostantól órákig kémlelek majd, meghallgattam kedvesem neszezését. Ahogy visszalépdel a helyére, ölébe veszi a rajzfüzetet, meghallgattam, ahogy helyezkedik, eszközt próbál, ruha ujját tűri és… alig két perc múlva meghallottam az első vonal tompán ropogós hangját. Daniellem alkotni kezdett.

 - Mostantól akkor… ne mozogjak? – kérdeztem a furcsán bodros bárányfelhő fodrot fixírozva a hatalmas üvegtáblákon keresztül.
 - Ne – mosolyogta el magát.
 - Beszélni? – tudakoltam a határvonalakat.
 - Szellősen.
 - Mert mozog az arcom és az nem jó?
 - Nem – nevetett.
 - Értem. Mint a matek. Jól lefektetett, stabil alapok, különben hiába kapálódzol.
 - Igen és nem. Nekem néha kell a csend figyelni.
 - Értem, amit mondasz.
 - Kényelmesen ülsz?
 - Igen.
 - Okés. Akkor…
 - Értem. Jó. Most jön a csönd.
 - Igen. Egy picit.
 - Fura ez pont tőled.
 - Tudom – kacagott ki megint és ahogy gyönyörű, gyöngyöző nevetése szétterült, majd szépen lassan semmivé foszlott fényszobája végtelenvilágos falai között, teljesen ránk telepedett a szótlanság. Csak a ceruza sercegő hangja, kezében veszettül táncoló rajzeszköz mutatta, nem üres a tér.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el teljes szótlanságban. Madárrajt találtam. Nem is annyira messze rótták köreiket, ugyanazon a levegőben lengedező, képzeletbeli pályán haladva újra és újra és újra. A közelben lehet a fészek, mely valószínűleg egy galambszerető férfi vagy nő által alkotott kalitka monstrum. Hazai pályán szálldosnak és tán a nap leköszöntével majd hazarepülnek, hogy holnap virradóra ismét körpályára állhassanak. Eljátszottam a gondolattal, melyik ház udvarára térnek majd pihenni, hogy abba a vörös cseréppel telített, lapos tetős darabra szállnak-e majd le, vagy esetleg a sötétszürke alappal borított, csúcsos háromszög az otthonuk.
Játszottam pár kócos lombkoronával, megszámoltam a szélkakasokat és feladtam magamnak három találós kérdést. Az utolsó rébuszt kedvesemről dobtam a magasba, megpróbáltam kitalálni, hol tart most rohanó ceruzája. Mert eszeveszett tempóban karistolta a papírt. Mintha ihlet szítva verset festene pergamenpapírra. Szinte láttam ámokfutni a grafithegyet, előttem vibrált a vonásain lassan úrrá levő lenyűgöző megszállottság. Nem bírtam ki a böjtöt. Úgy véltem, belefér.
 - Azon gondolkoztam, hol tarthatsz most – súgtam, hogy ajkaim alig váltsanak helyzetet, nyugalmi fodrukhoz képest. – Kíváncsi vagyok.
Csak mosolygós hümmögést kaptam, egy igenelő és mégis teljesen máshol császkáló, érthetetlen gondolatot.

Hatalmába kerített a tény, hogy néz. Engem figyel, testem felszínét pásztázza, megörökíteni készül és ehhez minden ujjnyi területet felkutat a szemeivel és fel sem ötlött bennem, hogy szabadulnom kéne a találgatásoktól egészen addig, mígnem lassan felfogtam - saját ujjaim alatt gyorsan és határozottan kőkemény lettem. A tény, hogy néz, elég volt ahhoz, hogy megkívánjam és férfi lévén ez gyönyörűen megmondható volt.
Nem csak én voltam tudatában. A jeleit, bármennyire is szerettem volna, tenyeremmel már nem tudtam takarni. Igyekeztem a kinti világra fókuszálni. Újra látni a madarak ismételte szabályos alakot, a lombkoronák táncát, még a cserepek számlálásával is megpróbálkoztam, de gondolataim középpontjába beékelődött a vágyam, és annak akár kézzel is fogható bizonyítéka. Éreztem, hogy a kín pírja felszalad a nyakamon, vörös színt rajzolt az arcomra, fülem tetejére, igyekeztem nyújtani az ujjaimat, sokszorozni őket, hátha valami csoda folytán rejthető lesz, amit rejteni vágyom. Felvillant bennem egy hirdetés beteges gondolata: „Masszív erekciómat zsebpiszokra cserélném, jelige: Csak most vidd innen”. Az is megfordult odabent, hogy egyszerűen felpattanok és kivágtatok a műterméből, aztán… elhallgatott a ceruza.
Én meredt szemekkel figyeltem egy kék pettyet az égen és némán könyörögtem, hogy újra halljam a sercegést. Állítom, nem sokan imádkoznak lankadó hímtagért, de én annyira ráfeküdtem a témára, hogy tényleg kezdett mantra alakot ölteni a mondóka. Kezem alatt egyre kényelmetlenebbül feszültem, a csend is egyre csak nőtt, lassan beterítve mindent, magába szippantott a hangtalanság.
Daniell törte meg. Felém indult és jobb szerettem volna nem hallani. Nem ezt hallani. Nem a közeledő lépteket, nem a gyönyörűen egyenletes levegővételei sorát. Zavarban voltam. Annyira zavarban, mint eddig kevésszer fordult elő az életemben. Együtt élünk. Láttuk egymást különböző szituációkban, nem csak olyanokban, melyeket az intim pillanatok adtak meg nekünk. Egy-egy átlagos, mindennapi szertartás vagy mozzanat is alakulhat túlzottan bizalmas történéssé, ha úgy jön ki a lépés, de… most azt hiszem, szégyellem magam.

Találtam egy pontot. Egy lapos tető fura kéményét. Azt kezdtem figyelni, és tettem még akkor is, mikor a fejem mellé ért. Arcomba tódult a vér, már nem is pír, inkább egyöntetű vörösség, mibe a bőröm öltözött. Ujjai a hajamba túrtak, szálai közé kócoltak. Felgyorsult légvétjeim ütemtelen egymásutánját bár próbáltam kozmetikázni, itt sem jártam sikerrel. Készültem bocsánatot kérni. Elnézést azért, mert ennyire használhatatlan vagyok, mint modell, ennyire rossz képalap, de akkor a kecses ujjak erősen rámarkoltak zuhanyzástól még éppen hogy nedves hajszálaimra és határozott mozdulattal rákényszerítettek, hogy hátam mögött hagyjam a kilátást.

A fellépés, az aura, ami körbelengte, a mozdulataiban doboló, morajló leigázni vágyás, bekebelezni akarás árnyalatnyit túl magabiztos és mégis jogosan az, hiszen mindketten tudtuk, hogy győztes csata az övé, anélkül, hogy megvívta volna. Egyetlen szót sem szóltam és mégis tökéletesen tisztában volt vele… hogy akarom az erejét, akarom a hatalmát, akarom, hogy  akarjon. Hirtelen porszemapró lett a szégyenem és mérhetetlen hatalmasra hízta magát a vágy. És amikor az ölére húzta a fejem, nem tudtam visszafogni a sóhajt, ami kikívánkozott.
Kőkemény volt. A farmer szűk vászna regulázta kedvesemet, már-már fájdalmasnak ható szigorsággal. Engedelmesen bontottam ki a börtönéből. Elégedetten szisszent fel, mikor a számba vettem, a hajamra markolt, a tarkómnak feszítette az ujjait. Lazítottam és a torkomra engedtem, ő pedig két mozdulat után mégis fájdalmas sóhajjal, de kihátrált. Ajkaim közül obszcén hanggal távozott kőkemény farka, csókra hajolt hozzám és a nyelvemre suttogott.
- Fordulj meg.

Markoltam a karfát, hasam rajta pihent, ujjaim kegyetlenül vájtak bele. Daniell játszott, csak dörgölődzött hozzám, csak nekem feszült, mindig csupán pillanatokra. Engedte, hogy érezzem, hogy forró, hogy nedves, a sikosító a combomon folyt lefelé, ő pedig olyan kemény volt, hogy a gondolatára is görcsberándult a gyomrom. Azt akarta, hogy könyörögjek érte, megtettem. Kértem minden egyes szabályosan ívelt, feszülő centijét.
- ... lassan...
Fejem előre bukott, ő rám dőlt. Homloka a lapockáim között, szája a bőrömön.
- Tökéletes. - Az ujjbegyei égették a derekamon a bőrt, nyelve végigzongorázott a gerincoszlopomon, már amennyit elért belőle. - Ryu... tökéletes...



Numata Seiki a kép előtt állt. A festmény, ami most a hálószobánk falát díszítette, elegáns fekete keretet kapott és két apró spot lámpa világította meg. Az ágy végében álltam, arcom égett, ő pedig csak némán nézte a festményt, most már percek óta.
- Nem akartam kitenni, én nem akartam - mormoltam a kezembe, ő tovább pislogott. - De azt mondta, ez a hálóba való, hogy ez való a hálóba és... - A gerincemen végigvágott a forróság, ahogy eszembe jutott nyakamba vájó szabályos fogsora. Örökre érezni fogom a leheletét a fülkagylómon? Ahányszor csak a képre nézek, eszembe jut majd a hangja, az a rekedt suttogás, amivel azt hajtogatta, tökéletes? - Elaludtam - súgtam halkan a saját képmásomat nézve, amint a kanapén fekszem, hason, karom a fejem alatt, békésen, zsibbadtan, egyedül.
Seiki elmosolyodott. Egyetlen hang nélkül fordult hozzám, láttam, ahogy belülről harapja meg a szája oldalát, láttam a szeméből, ahogy végigfut rajtam a tekintete.

Tudja - hasított belém és mégis miből gondoltam, hogy pont ő nem veszi majd észre. Újfent pírban úszott az arcom, égővörös színét megpróbáltam a tenyerembe rejteni. Tovább vigyorgott, szemöldöke megpercent, alattam pedig megnyílt a föld.

13 megjegyzés:

  1. Szia! Gyönyörűséges kedvenc történetem. Ryu mint modell, képzeletem egyik csúcsa. Imádtam minden betűjét. Köszönöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök, hogy így érzed! <3

      Törlés
  2. Szia! Nagyon szép és aranyos volt egyszerre! Mint egy kis bolond vigyorgom egy ideje :D Seiki a végén csak hab a tortán!! Alig várom azokat a történeteket amiket még megosztasz velünk! (Remélem egy apro kaméliát még csempészel nekünk) köszönöm!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Egészségedre! <3

      Egészen biztos lesz köztük legalább egy Kamélia. ;)

      Törlés
  3. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor a Ryu-t zavarba lehet hozni! :D Teljesen megértem, ez egy ismeretlen szituáció volt, bár a képen (és Ryun) az utolsó simítások tökéletesek lehettek, s talán a Mester is nem csak a szignójával van jelen a sarokban. :D
    Köszönöm, szép lezárása volt a kötetnek! :]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sokkal kisebb dolgoktól is zavarba tudok jönni, szóval én is teljesen megértem Ryut, néha kicsit sajnáltam is de aztán elmúlt. >) Wuháhá.
      Én köszönöm, hogy olvastad!

      Törlés
  4. Érdekes volt látni a nagy Ishigorou Ryu-sant, mint piruló, zavarban lévő kis bakfist; olyan kis édes volt! Imádtam minden egyes sorát!!!
    Köszönöm, hogy olvashattam!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Néha vele is történhet olyasmi, amitől irul és pirul. :) Ilyen ez a Ryury. Nagyon örülök, hogy tetszett!

      Törlés
  5. Keretes történet lett végül :) Úgy indítottad annak idején, hogy Daniell lefesti Ryut .De nem sikerült mivel minden kép amit elkezdett másnapra már nem azt adta mit Dan látott Ryuban. És végre tökéletes lett a kép és az élet is .Ketten együtt TÖKÉLETESEK :) Köszönöm neked, hogy ismerhetem őket .

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy így látod. <3 Annyira hihetetlen. Ennyi kötet, ennyi év... *sóhaj*
      <3 Elég sok meg van a következő kötetből is, nem teljes de ennek ellenére úgy döntöttem, ami megvan, felkerül. :)

      Törlés
  6. Szia. Egy valódi Sóhaj nekem ez az oldal minden egyes írással együtt. Annyira nagyon a részemmé váltak, hogy csak na. Köszönöm neked őket.
    Írtam egy ennél sokkal jobb kommentet, de töröltem véletlenül. :/
    Ayase köszönöm, hogy adtad Őket. Sok puszi

    VálaszTörlés
  7. Ezt a részt IS imádtam! :-)
    Köszönöm!

    VálaszTörlés