2016. március 20., vasárnap

Daniell X/9 - Barátos

Kipp-kopp, van itt valaki? :)



- Gondolkoztam – közölte és valóban, gondterhelt hullámok futottak szét egyébként sima homlokán, szája is komoly, szinte vonalzóval húzott. Hittem neki. Hátát a fehér, kopottas falnak vetve figyelt engem és az edényeket. – Úgy érzem, ez nem volt valami… Oké, ez pofátlan, nagyon pofátlan volt tőlünk.
- Úgy gondolod, kedvesem? – kérdeztem, míg tésztát szűrtem. A forró víz után fehér gőzfelhőbe burkolóztunk ő és én.
- Van egy olyan sejtésem – csóválta a fejét, én pedig nevettem, mert nem igazán volt választásom.
- Nézd. Két irányból szemlélhetjük a dolgot – kezdtem lassan.
- Jaj, az ilyeneket szeretem. – Izgatottan helyezkedett. - Hallgatlak. 
- Na, akkor hegyezd a füled. Csak a tényeket tekintve. Te vacsorázni hívtál engem, ennek ellenére most itt állok egy kétes tisztaságú kötényben és minden tudásomat latba vetve próbálok hézagos hozzávalókból hat emberre vacsorát kreálni. Normál esetben már venném a telefont és rendelnék is, de a te barátod kiköltözött a pusztába. Megkereste az egyetlen pontot az univerzumban, ahová egy étterem sem vállal kiszállítást, az egyetlen tényleges, létező pusztát és boldogan otthonának keresztelte. Így nem marad más nekem, mint próbálni menteni a menthetőt. Mellesleg azt hittem, hogy az általa készített vacsorának némely részét majd bele tudom integrálni a saját költeményembe, de felejtsd el, nem megy, így elölről kezdtem az egészet.
- Próbáltam elérni Angelt, hogy hozzon kaját, de a mobilja foglaltat jelez, a pasijának a számát meg nem tudom, mert tök új, így…
- Így maradtam én, aki megmenti az estét. És most jön a másik irány. – Felvettem a legmézesebb mosolyom és hanyag eleganciával pózoltam egyet a fazekak sűrűjében. – Hős vagyok.
Daniell vigyora széles volt, hatalmas, fültől-fülig húzódó, már-már ijesztően bizarr.
- Hős vagy – dorombolta közelebb sikkanva a tűzhelyhez, majd az oldalamhoz törleszkedve, tényleg cirmos módban hirtelen a számra hajolt, én pedig belemosolyogtam puha, játékos, karamella ízű csókjába. Keze a derekamra tévedt, hüvelykujja lusta köröket rajzolt az ingem oldalára, aztán…

- Fúj már!
Az ajtóból egyfajta szűkölő sírás jajdult fel, homlok koppant a fán, és újra, és még egyszer. 
Daniell felvont szemöldökkel figyelte barátját, azt a barátot, aki megérkeztünkkor fura kocsonyát viselt fedőrétegként, mit mártásként definiált, olyanfajta mártásként, amit az apró detonáció oszlatott szét megközelítőleg minden négyzetcentiméterén. A fiatalember ezek után felajánlotta magát egyfajta élő tányérnak, igyekezett emlegetni valami műsort, ahol látott ilyesmit, de se nekem, se életemnek, se velünk érkező, fintorgó saját barátnőjének nem tudta beadni, hogy ezt pontosan így tervezte és ha nem vagyunk nyitottak a modern konyhaművészetre, akkor hiába strapálta magát.
Daniell szolidan köhintett és ezen a ponton - igyekszem idézni – „aki vágyik nyalodsni ezt a szőrös hülyét, tegye fel a kezét és egy, kettő, három”, de minthogy még a saját szívszerelme sem volt hajlandó égbe emelni a praclijait, jött a B terv és a „dobjunk össze valamit”. Imádtam a királyi többest és azt, hogy utána három szempár meredt rám kutya mód és Daniell újra dorombolt, ezzel hozva létre valami hibrid házikedvencet, mindezt azért mert: „éééhes vagyok”.
Kezembe véve az irányítást, a zselatinban pancsoló fiatalembert zuhanyozni küldtem, a fennmaradó kettővel pedig rövid helyzetfelmérés után zöldséget pucoltattam és egyéb kukta munkát végeztettem. Daniell maradt jobb vagy balkezemként, a leányzó missziója a terítés lett és most újra befutott már trutymó-mentes vendéglátónk és el is érkeztünk az estében a mosthoz, újra idézve, gyengébbek kedvéért – fúj már.
- Problémád van, házigazdák gyöngye? – biggyesztette lefelé az ajkait Daniell, hirtelen mozdulattal konyharuhát vágva barátja felé, ami talált, barát süllyedt.
- Ishigorou-san, ne értse félre.
A fakószín haján - egykoron valamilyen színű festék lehetett, most karambolozott vízfestékes paletta, leginkább lilásszürke - vizes törülközőt tároló, enyhén görbe hátú, finom léptekkel csoszogó férfi őszintén intézte hozzám a kérést.
- Igyekszem – biccentettem a fazéknak, pillanatig sem véve komolyan a fintort, ami állandósulni látszott a fiatal férfi vonásain. Gyanúsan végletes volt. 
- De ez olyan…
Daniell vicsorgott.
- „Fúj már?” – kérdezte sziszegve, a barát pedig bólogatott.
- Lehetek őszinte? – búgta beljebb araszolva.
- Persze – mondtam én.
- Nem! – hörgött Daniell.
- Én annyira örülök neked, de tényleg! Ahogy Remi mondta, olyan aranyos vagy, meg minden, de Dííí, basszus, ha az ember azt látja, hogy… tudod, akkor elképzeli, ahogy… tudod… - Két tenyere egymáson csuszatolt pár pillanatig, az orrából előtörő fura horkantgatások közepette vad vihogásban tört ki. - Nem bírom én ezt, pedig annyira akartam – hahotázott, aztán vállba csapdosta Daniellt, amolyan haverozós, de laza vagyok módban. - Szerettelek volna megszivatni, Dí, de ehhez nem vagyok jó színész, sajnálom.
- Na, húzzál kifelé – intett az ajtó irányába Daniell, barátja pedig visszalhőkölt. 
- Ez az én konyhám! – jelentette ki dacosan. – Nem küldhetsz ki a saját konyhámból.
- Nem, ez most Ryu konyhája, mert te eljátszottad ez esélyedet estére, átadtad a fakanalat, lefőztek, amit akarsz, most ez itt Ryu birodalma és ő meg én, én meg ő, ami az övé, az az enyém is, tehát ez itt most az én konyhám is, tehát kiküldhetlek, ha akarlak és most ez minden vágyam, húzzál a vérbe.
- Ishigorou-sannak is feltűnt, hogy Daniell milyen fura mostanában? 
Nem bírtam szó nélkül hagyni, mert szerelmemnek fodrozódtak az ajkai, épp csak nem habzott a szája és nem tudtam nem észrevenni, hogy valami okból kifolyólag pink, malacmintás zoknit visel. A lány, Remi, aki éppen terített, asztaldísz gyanánt szalvétából kaktuszt hajtogat és innen látom, hogy a főszakácsunk fülén még mindig szósz ül, tehát mint az egyetlen normális ember a Bolond kalapos teapartiján, azt hiszem, kijelenthetem: 
- Amióta ismerem, fura.
- Igen, de ez más. Ahogy az angoltanárom mondaná, olyan – overprotective. 
- Ahogy az angoltanárod mondaná – egyes, üljön le.
- Látja? Erről beszéltem. Agresszív. Nem érti a viccet. Egész listánk van arról, hogy kell viselkedni, ha ön is itt van. - Zsebéből elő is vette a fiktív lajstromot és a végtelenbe gurította.
- De ez nincs a listán, igaz? – szűrte Daniell a fogai között.
- Nem, nincs, lázadok. Kövezz meg érte.
- Majd később.
- Ha engem kérdez, az az oka…
- De nem kérdez téged!
- … hogy nagyon szeretne jó benyomást tenni.
- És ez nem könnyű olyan barátokkal, akik vacsorameghívással keresnek meg, miközben nem tudnak főzni.
 - Nem tudtam, hogy a főztömért járunk össze – bandzsított házigazdánk, majd vissza.
- Miért rendezel vacsorát, ha még arra sem vagy képes, hogy betedd az előkészített készkaját a sütőbe húsz percre? Én sem vagyok konyhaművész, de az még nekem is megy!
Rám pillantott egyfajta visszaigazolásként, én pedig bólintottam.
- Mesterien melegítesz készételt, életem – biccentettem neki, ő pedig elégedetten tovább szónokolt volna egyik legjobb barátjának, de az félbeszakította.
- Mert nem jöttél volna el, ha azt mondom, van a szekrényben pár zacskó chips, meg egy vagon pia a pincében.
- De eljöttem volna, de A: ettem volna, mielőtt jövök, B: vagy hoztam volna kaját, C: megkíméltem volna Ryut egy csapat hülyétől, akik hajnali egy derekán a garázs előtt elkészült tükörsima betonra próbálnak ugróiskolát rajzolni, majd azon a göcsörtös torzulványon végig is ugrálni anélkül, hogy valakinek vérezzen a térde.
- Ez felettébb szórakoztatónak hangzik… - jegyeztem meg félhangosan és én is kaptam Daniell jegeskék tekintetéből.
- Gyereket nevelek! Ne add alá a lovat! - teremtett le engem is.
- Elnézést – bűnbántam és főztem tovább.
- Látja? Ez az! Nem akarok kukacoskodónak tűnni, de mit csinált vele? Úgy értem, nézzen rá, hellyel-közzel normális és ez több mint ijesztő.
Daniell felsóhajtott, fáradt tekintetét rám emelte.
- Új barátokat kell szereznem.
A fiú mellé ugrott, átölelte a vállát, megcsapkodta, a hátát lapogatta.
- Szeretsz engem.
- Nem – rázta a fejét kedvesem, vállai megereszkedtek. – Nem szeretlek, menj innen – hessegette, majd a barát két tenyere bölcsőjébe vette az arcát, megdögönyözte, mint egy durcás kisgyereknek. Daniellem gyilkos tekintettel meredt az ütyülü-pütyülü kellős közepébe, s mikor a csengő megszólalt, házigazdánk brutálisan igazi cuppanóst nyomott Dany biggyedő ajkaira és elnyargalt ajtót nyitni. Kedvesem szemei kigúvadtak, majd prüszkölt. Ruhája visszájával törölgette a száját, a csap alá mártotta a fél arcát, fuldoklott.
- Ez gyakori felétek? - kérdeztem csak úgy, mellékesen, sokkja csitultával.
- Amióta vagy te, Ryury, azóta új poénokat engednek meg maguknak. Ha a fenekemre csapnak, már a szemem se rebben – jelentette ki megtörten, én pedig nevettem, újra.


- Ezentúl, ha elcseszek egy vacsorát, már soha nem mosom le magamról, hogy csak el akartam érni, hogy Ishigorou-san főzzön helyettem – meredt maga elé hitetlenkedve házigazdánk, én pedig igyekeztem nem pironkodva fogadni a bókot.
- Kada-san, örülök, hogy segíthettem. 
- Kada, csak kíváncsiságból, mi lett volna az a barna dzsuva a falon?
Angel szép lány. Csupa mosoly, gyönyörű, ébensötét,  dús fürtökkel, metszőfogain egy-egy pink kristállyal, bájos és szúrós egyben. Veszélyes kombináció.
- Nem akarok beszélni róla - szippantott a borából vendéglátónk, szemmel láthatóan vérig sértve. Kedvese, a fiús frizurát viselő Remi csak a kézfejét pacskolgatta, együttérzéséről biztosítva párját.
- Hogy nem vagy még akkora, mint egy hőlégballon? - és az asztal takarásában finoman bokán billentette a vele szemben mosolygó Daniellt. - Ez nem fair! - Felháborodott kérdésén a címzett csak kedélyesen vigyorgott. - Ha én mindennap így vacsoráznék, egy hónap és nem ismernétek rám.
- Akkora vagyok, csak néha leszívja a zsírom, ha már nem férek ki az ajtón - bólogatott a lehető legkomolyabban, én pedig cáfoltam.
- Nem igaz. Semmi közöm a derékbőségéhez. Jók a génjei. 
- Köszönjük  a vacsorát! - Angel vendége ma debütált, így átéreztem a helyzetét. Én is ültem abban a székben. Na jó, nem pontosan abban, de látom, hogy feszeng. Percenként leveszi a szemüvegét, törölgeti a lencsét, igazgatja az orrnyergén. Daniellt idézve "szegényke, tök ideg", de én bíztam benne, hogy lazul majd picit. Érdekes kontrasztot mutatnak ők ketten. Angel, mint egy pop idol, mintha csak lesétált volna egy könnyűzenei magazin hasábjairól, csillog-villog, szép idomok és bájos mosoly. Fuyimara-san pedig sokkal inkább irodalomtanárnak néz ki, csak a könyökfolt hiányzik és egy pakk házidolgozat a hóna alól. De ez semmit sem jelent, különben sem vagyok a borítójáról a könyvet típus. A kellemes társaság száz színű volt  és ez így volt jól, szeretem a színeket, szeretem Daniellt is, miért várnám, hogy pont az ő világa legyen monokróm?
- Váljék egészségünkre. 



10 megjegyzés:

  1. Végig vigyorogtam az egészet. Köszönöm, nagyon jól eset!

    VálaszTörlés
  2. ... eddig nem olyan sok szó esett "Díí" :D barátairól - jót nevettem rajtuk. Szegény Daniell, lehet, hogy nem kellene engednie ezeket a kétértelmű cukkolásokat, sőt fizikai inzultálásokat - még ha szeretetből teszik is a többiek. :)
    Ryu nagyon jól vette az akadályokat és igazán spontán volt - nem is értem miért kellett hozzá használati utasítást adnia Danillnek. Poén volt, hogy ezt is elpanaszolták a többiek. :D
    Köszönöm, jól szórakoztam - most legalább a többiek is láthatták, hogy a doki egy superman! :]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy olvastad!
      Ez a "fizikai inzultálás" elég durván hangzik. Én úgy mondanám "fiúk, egymásközt tök hülyék". Dany meg szeret túlozni. Használati utasítást ugyan nem adott Ryuhoz, inkább kérteszépen a hüüülye haverjait, hogyha lehet moderálják magukat. :))) Jól van, bogyó, csak nagyon jó benyomást akart tenni! :)

      Törlés
  3. Szia!
    Nagyon jó volt megismerni a barátokból egy kis szeletet. Miért van az, hogy Ryu-t magázzák? Daniell tényleg változik, de ez így teljesen okés folyamat, Ryu is változik :D
    Imádtam :D Nagyon szépen köszönöm!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy olvastad! :)
      (Fogggalmam sincs miért magázzak. Oo Csak így érzem jónak. )

      Törlés
  4. Köszönöm, hogy megismerhettük végre a barátokat is. Pont olyan különcök, amennyire kell Daniel barátainak :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Danielltől nem is vártunk mást,nem igaz? XD
      Köszönöm, hogy olvastad!

      Törlés
  5. Hagyományommá vált, hogy pár havonta újra olvasom Daniell történetét egészen az elejétől. Még mindig felfedezek benne új dolgokat, szorongatja a szívem, mosolyra fakaszt, ugyanúgy izgulom végig az egészet, mint amikor legelőször olvastam. Gyakorlatilag ez a legszebb szerelmi történet, amivel találkoztam az elmúlt években. Köszönöm Neked, remélem még sokáig velünk maradnak az úriemberek! :)
    D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ilyesmit olvasni nem csak simán jólesik, köszönöm neked! Az én terveim szerint lesznek még kötetrek... Sok. Sajnos vagy nem sajnos mindenki döntse el maga. ^^" Lehet, hogy a végét már nyugdíjasotthonból írom, ha ilyen tempóban haladok, akkor tuti. De azért igyekszem. Több mint tíz éves múlt Dany és az elejétől tudtam mivel akarom befejezni, csak sajnos a tempó sokszor nem rajtam múlik. :(
      Találkozunk mikor a legközelebbi újraolvasásnál. ;)

      Törlés