Prince of Moonlight - Holdfényherceg 6.fejezet

Nem volt nála sem kabát, sem ernyő. Egy vastag, fekete, kapucnis pulóverbe bújt csak bele, ahogy kirohant a lakásból. Kocsiba ült, de épp csak az út felén volt túl, mikor a motor leállt, a tank száraz volt, mint a Szahara és Jaejoong gondolkodás nélkül szállt ki és kezdett rohanni. Szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Óriási cseppekben hullott, az aszfalton a talpa ütemes ritmusa mellett nedves dallamot kopogtatott.

Már szürkült. Az utcák kihaltak voltak, furán csendesek. Senkinek nem volt kedve a bőrén érezni a természet szeszélyét. 

A fekete, kötött sapka alól játékosan kandikáltak ki a fürtjei. Most kissé ziláltra fazonírozott sörénye még így, félig fedetten is annyira hanyag módon jól mutatott, hogy nem bírta megállni, hogy magára ne kacsintson a tükörben. A csizma magas szárába igazította a nadrágját. A lapos talpú, vádliközépig érő bőrcsizma engedelmesen magába nyelte farmerja feszülős anyagát, a zipzár olyan könnyedén szaladt fel, mint ahogy a forró kés rohan át a tégely vajon. A fogason lógó kabát után nyúlt, majd bár odakészítette az általa gondolt darabot, mégis Junsuéra támadt hirtelen gusztusa, így utólagos engedelmével belebújt a steppelt, krémbarna kabátkába. Megigazította időközben ide- oda kócolódott fülbevalóját. Egy-egy pötty ült mindkét fülében, de az egyik finom láncot hordozott, hogy cimpájáig vigye, ahol egy csalós kis csattal újabb lyukat álcázott. Újra megnézte magát a tükörben, fordult egy felet jobbra, mosolygott, nyelvet öltött, aztán egy nemzetközileg elterjedt egyujjas jelzést villantott, majd balra fordult… és akkor szembesült nézőközönségével.

Changminnak tátva maradt a szája. Igazából nem Jaejoong egyszemélyes kis produkciójától képedt el. Éppen vacsorázott, akkor már másodszor, de tagadhatatlan, szeme nem a tányérja tartalmát fürkészte és ez viszont Jae számlájára volt írható. Junsu legalább három perce nem váltott oldalt a japánkönyvében. A kanapén meg a félig már majdnem alvó Yoochun felfüggesztette a szendergésének kezdetét, mert marhára kíváncsi volt, mi is történik majd azután, hogy hyungja menetkésszé varázsolódott.

Az eső tegnap délután érkezett. Mindenki azt várta volna, hogy a gyors kezdés után majd csitul, tartóssá válik, majd szépen az éjjel elviszi. De reggel még mindig úgy szakadt, mintha dézsából öntenék és ennek az áldatlan állapotnak hála az aznapra tervezett szabadtéri programjuk az enyészeté lett. Egy teljes nap régen nem volt a kezükben és abban mind egyetértettek, hogy édes semmittevéssel akarják tölteni. Mi mással is tudnák?

Az értetlen szemek kereszttüzében viszont az útra kész Jaejoong szükségét látta a magyarázatnak.

 - Yunho elvisz. – A három pár ráncolt szemöldök most a végszóra érkező Yunhóra irányult, aki a kurta mondatot elcsípve toppant közéjük. – Igaz? – Ezt az ajtóban várakozó Jae már kifejezetten a csapat Leaderéhez címezte. Yunho bőrkabátja zsebéből elővett egy tisztának ható, bár eléggé rongyos papírzsebkendőt, majd még megfelelőnek találva visszasüllyesztette. 

 - Elviszem – felelte határozottan, majd az ajtóhoz lépdelt. 

Yoochun egészen éber lett, bár valószínűleg csak kíváncsisága végett. Teljesen kinyitotta a szemét.

 - Hova? 

 - Yunho elvisz – ismételte JJ.

 - Elviszem. – Yunho pedig megerősítette.

 - Jó, de hova?

Jaejoong a táskájából elővette a világ legkisebb esernyőjét, majd kinyitotta. Így sem lett sokkal nagyobb.

 - El.

 - Ki? De hát ilyen ítéletidőben senki nem megy ki – rázta meg a fejét még mindig a nyitott könyv felett Junsu. Ha Susu maga nem is fogta fel, hogy megoldotta a rejtélyt, a mellette ülő Changminnak ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy helyére illessze a dolgokat és azt is megállapította, a tányérja érdemesebb a figyelmére. Nem értette a romantikát és biztos volt benne, itt most valami olyan bújik a háttérben.

Yunho a kulcsáért nyúlt.

 - Nálad van a spray?

Jaejoong arcáról hirtelen eltűnt az a csodafinom bűbáj, amivel az indulásra várakozott, helyette fintort kapott elő. Kellemesen megátalkodott fintort.

 - Ja. Nálam van. Csak tudnám, hogy mi a francnak vettél nekem gázsprayt.

 - Önvédelem végett.

 - Egyszer akartam lefújni vele valakit és azt sem engedted. 

Changmin diszkréten félrenyelt. Az emlék még mindig frissen élt benne és a kanapé felől hallott hahota szerint Yoochunban is, bár nem szenvedő alanyként ő sokkal vidámabban élte meg, mint maga a célszemély. 

 - Mondom önvédelem – ismételte meg picit nyomatékosítva Yunho.

 - Önmagam akartam megvédeni – felelte fapofával Jaejoong. – Plusz még tanúsággal is szolgált volna az eset a legifjabb számára.

 - Ami…?

 - Az győz, akinél a spray? – Nem tűnt igazán határozottnak, inkább volt kérdés, mint válasz. – Pff. Na, húzzunk, mielőtt eláll az eső! – taszított finomat Yunhón. – Legyetek jók, ne maradjatok fenn sokáig, terrorizáljátok a kisöcséteket, hogy megtanulja, az élet nem fenékig tejfel… - A távolodó hangból ítélve Jae már a lépcső környékén járhatott. – Ez az! Hallod, Yunnie! Megvan a tanulságom. Az élet nem fenékig tejfel. Háhá. Ezért ha hazajöttünk, lefújhatom Changmint.

 -  Tényleg ki akartok menni oda? – Yoochun meggyűrkélte a feje alatt a párnát.

 Az ajtóban álló Yunho elmosolyodott. 

 - Mondtam. Elviszem.

Jaejoong állt az épület előtt. Az eső ömlött, hatalmas, sűrű cseppekben kopogott az aszfalton és ő minden gondolatával biztatta, zokogjon tovább.

 - Percekbe telt, hogy megnyugtassam Mint, hogy amikor hazajövünk, nem engedem, hogy lefújd – mosolygott a háta mögé lépő Yunho.

 - Pedig le fogom. 

 - Megígértem, hogy nem teszel ilyet.

 - Hitt neked?

 - Igen.

 - Okos. Elaltattad a gyanakvását. Büszke vagyok rád Yunnie.

 - Mr. Troublemaker. 

 - Aktualizáld. 

 - Troublemaker-san?

Jaejoong kinyitotta az ernyőt és hagyott Yunhonak egy percet, hogy az teljes valójában megcsodálhassa a majdnemhogy negyed személyes darabot, aztán féloldalas mosoly kíséretében átadta azt. Yunho ráfogott. Saját kezében még kisebbnek tetszett az automata apróság. Felnevetett a bizarr képen. Eddig nem is tűnt fel neki, hogy a fura darab teknőcmintás vászonnal fedett, hab a tortán, hogy a fogója is egy teknősbéka páncélját formázta.

 - Ez…?

 - Nem fogok neked hazudni. Kislányoknak való. Kölcsön kaptam.

 - Kitől kértél te kölcsön egy gyerekernyőt? 

 - Fontos?

 - Végülis… - Feje fölé tartotta a miniatűr ponyvát. Feltekintve megállapította, ha akár pár centit is kimozog bármely irányba, már éri az eső. Még jobban mosolygott, pedig ajkai már egy ideje töretlen boldogságra álltak. Oldalra nyúlt és Jaejoongot nem kellett kérni. Ahhoz, hogy az ernyő mindkettőjüket óvja az ég könnyeitől rövid sétájuk alatt, meg kellett próbálniuk eggyé simulni. 

A ruhájában is bőrig ázott. A fekete farmerból ömlött a víz, le a bokáján, ujjai közé. Csupasz talppal állt egy cipőnyi hideg esővízben és nézte a kaput. Szeretett volna újra az alatt az ernyő alatt lenni, beérni azzal a tenyérnyi menedékkel és a forró testtel a sajátja oldalán. Elég lett volna egy szűk óra, együtt a hamuszürke ég dühös fellegei alatt, együtt, a sárban, pocsolyák között szlalomozva. Fél óra, öt perc. Még öt perc, öt utolsó perc. Ilyenkor nyúlt az üveg után, minden újabb korttyal próbálta elmosni az emlékeit, a vágyait, minden felszínre törő sóhajt. Persze nem sikerült. Újra és újra azon kapta magát, hogy a múltat fürkészi és minél tompábbak voltak a gondolatai az ital okán, annál kevésbé volt képes azt hazudni magának, hogy tovább tud létezni.

Most is zúgott a feje. Egyenesen állt, a gondolatai mégis kásásak voltak, aztán egyik dolog követte a másikat, belépett az épületbe. 

Késő volt, fogalma nem volt a pontos időről, de a sötétség már talán órák óta ült a vállán. Tíz? Tizenegy? Éjfél? 

Az éjjeliőr megállította, kérdezte kihez jött, várják-e. A hangsúly udvarias volt, de kimért. Jaejoong egy pillanatig sem kételkedett benne, ha tovább megy, mintha meg sem hallotta volna, nem jut két lépésnél távolabb, így a pult felé fordult. Arcát takarta a fekete, csurom víz kapucni, szemét lesütötte. Könyékig merült a zsebeiben. Egy maréknyi elázott pénzt kotort elő, a gombócot a pultra tette, majd mellé egy hasonló másikat. Nem tudta, mennyi lehet, soknak tűnt, már-már irreálisan soknak ahhoz, hogy csak úgy a famerzsebében hordja. Őszintén szólva nem sejtette, hogy került oda, nem rémlett a pillanat, mikor tárcája helyett a ruháit töltötte meg vele, de minden bizonnyal megtörtént, minthogy a bankók ott csöpögtek a világos pult közepén.

Jaejoong megnedvesítette az ajkait, úgy érezte kiszáradt a szája, pedig a hajából az orrára, orrnyergéről a felső ajkára szakadatlanul folyt a hideg esővíz. Nyelt. Az ádámcsutkája liftezett fel és le. Meg kellett állapítania, hogy nem itta elég bátorra magát, de a vére lángolt, nem akart visszafordulni. Felemelte a kezeit, a kapucni alá nyúlt, nem húzta le, de megmutatta az arcát és remélte, hogy nem kell magyarázkodnia. Nem akart, nem tudta, hogy tudna-e. Lehet, hogy összeakadna a nyelve, lehet, hogy ha elég mersz nem is folyt le a torkán, de egy rakat sületlenséget hordana össze, így csak felfedte magát és reménykedett benne, hogy tudják, kicsoda és ez, meg persze a ki tudja mennyi, de minden kétséget kizáróan zsíros borravaló majd felnyitja előtte a sorompót.

A vele szemben álló férfi hezitált. Felismerte ugyan, de nem volt korrumpálható, vagy keményebben kell próbálkoznia – gondolta Jaejoong és újra a zsebeibe túrt. Előkerült még pár foszlott bankjegy, majd a tárcája a farzsebéből ott landolt az egész tetején. Ezúttal nem várt választ, csak elfordult és megindult felfelé. Nem állította meg senki, kettesével szedte a lépcsőket, végig szaladt, de az ajtó előtt a lendület újra elfogyott.

Zihált, eddig melege volt, most hirtelen, mintha csak megérezte volna a testére tapadó jéghideg ruhát, reszketni kezdett, de ezen a ponton nem táncolhatott vissza. Felemelte a kezét, ökle egy pillanatig mozdulatlanul várakozott a mélybarna fatábla előtt, majd koppant rajta.

Az ajtó kitárult, de Jaejoong nem nézett fel. A küszöböt figyelte, pislogás nélkül, meredten. A vele szemben álló férfin fehér zokni volt, sötétszürke melegítőnadrágot viselt, bő szabásút. Még ezen keresztül is tudta. ki áll az ajtóban, vagyis ki nem. Ha az Ő lába lett volna, megismerte volna. Csupaszon, zokniban, a fejében egy hang azt súgta, még egy bőrcipő alatt is tudná, ha az Ő lába lenne, de nem készült B tervvel. Nem volt variánsa arra, mi lesz, ha nem Ő nyit ajtót, de nem is vártak arra, hogy léphessen. Az ajtó hangos csattanással az orrára csapódott és ő újra ott állt egyedül, a homályos lépcsőházban, a zápor kopogó hangjával az ablakon.

Kiürült a feje. Elfoszlottak a gondolatok. Fázott, a nedves hideg lassan a csontjáig hatolt és fosztva érezte magát minden józan és részeg gondolattól, minden logikus és irreális képlettől, csak állt és várt.

Hosszú perceknek tűnt, negyed, talán fél órának is, valójában nem volt több harminc másodpercnél, mikor az ajtó újra kinyílt és a látóterében ezúttal egy csupasz lábfej jelent meg.

Te jó ég, mennyire nevetséges, mennyire szánalmas az egész, gondolta, mikor érezte, hogy lassan kékülő ajkai mosolyogni akarnak a látványon. Vett egy mély levegőt, az orrát hiányolt illat töltötte meg. Forró, igazi, hívogató, olyan, ami görcsbe rántja a gyomrát és libabőröket fakaszt végig a testén, annak minden zeg-zugában. 

- Mi a francot keresel itt?

Durva volt és nyers, Jaejoong mégsem hallotta, amit mond vagy ahogy mondja. A hangjegyeket figyelte, a búgást, a tónust és sóhajtott. Úgy érezte magát, mint egy drogos, aki a tűért rimánkodik, csak hozzá akart érni, csak meg akarta fogni, csak annyira közel lenni, ahogy az fizikailag lehetséges, csak…

Előre lépett, nem vette figyelembe a vizes csíkot, amit maga után húz, csak lépett, be a csekély terpesz közepére, tocsogó tornacipőjével a csupasz talpak formálta V alakba.

Amikor arcát Yunho vállgödrébe hajtotta, akkor jött rá, hogy a másik félmeztelen. Érezte, ahogy Yunho teste megfeszül, a forró bőr megrándul a jeges érintés alatt, de nem mozdul el, ott marad és tűr, tűri hogy megérintse, hogy összevizezze, hogy eláztassa.

- Részeg vagy. – Talán halkabb volt, de szigorából, kevélységéből egyetlen grammot sem vesztett a hangsúly és ő bólintott, mert az volt. Részeg. Attól, amit ledöntött a torkán és attól, hogy az ajkai alatt érezte Yunho lüktető bőrét. Hideg ujjpárnái a férfi hátára kúsztak, a derekára fogott, hogy közelebb húzza. Az felszisszent. – Menj el.

Jaejoong megrázta a fejét, a szája megtagadta, hogy elmozduljon Yunho kulcscsontjáról. 

- Menj el – ismételte, hangja alig hallhatóan megremegett, amikor Jaejoong szája megtalálta az ádámcsutkáját. – Menj el. – Ezúttal kérte, lágyan, suttogva és egy pillanatig sem gondolta komolyan.

Jaejoong a két tenyere bölcsőjébe fogta Yunho arcát, amióta belépett az ajtón, most nézett először rá. A férfi fáradtnak látszott. Halvány ránc futott végig az orrától a szája vonaláig, három mély hullám szelte át a homlokát. Megérintette, megsimogatta őket, mint aki az ujjaival lát, mert a szemeinek képtelen elhinni, hogy Jung Yunho ott áll előtte. Megrázta a fejét, éppen csak. Azt szerette volna kérni – ne küldj el – de csak pár suta mozdulatra futotta. Megcsúsztak az ujjai, vagy remegtek és ezért siklottak ki és ő odahajolt, mert már semmit sem veszthetett. Mintha egy viaszbábut csókolt volna, aztán eltelt egy pillanat és egy újabb, s az ajkak feléledtek az övéi között. Amikor Yunho visszacsókolt, ő szinte felsírt.

- Hagyd a francba - zihálta a férfi fülébe. Az ölén ült, lábai annak dereka köré kulcsolva, karjai Yunho nyakában, aki az ágy szélén ülve éppen próbálta elérni a fiókot, túl messze volt. 

- Tudom, hogy van, valahol... valahol van - sóhajtotta, arca Jaejoong vállának völgyében pihent, a homlokán ülő verejtékcseppek jéghideg bőrére szaladtak. 

Jae is mozdult, elhajolt, könnyedén beletúrt a felső fiókba, a gumit a fogaival tépte fel. Yunho még levegőhöz sem jutott, de Jaejoong már sóhajtva feszült neki, lassan ereszkedve rá, ajkai néma kiáltásra nyíltak, Yunho az utolsó pillanatban markolt a derekára és nem engedte, hogy moccanjon. 

- Elég. - Átpördültek, végigfektette az ágyon és fölé hajolt. Jaejoong bőre még mindig jéghideg volt, és ő elhatározta, visszaleheli belé a forróságot. - Vagy az én szabályaim szerint játszol vagy... 

Amikor felült az ágyban, hajnalodott. Pillanatképei voltak. Ahogy Yunho lehámozza róla a vizes ruháit, ahogy a fülét harapva suttog, fogalma sincs róla, mit, mert ahelyett, hogy hallgatná, térdre veti magát előtte és arcát a szürke tréning ölébe fúrja. Oldalra nézett az ágyban, Yunho hátára tapasztotta a tenyerét, a derekától a tarkójáig simított végig, teli tenyérrel. Mire a lapockájához ért, Yunho az érintésbe simult, ahogy elérte a nyakát, ismét mozdulatlanságba dermedt.

- Kéne száraz ruha.

Hangja, mint a smirgli, torka is szikkadt volt. Yunho a sajátját köszörülte.

- Szolgáld ki magad - mondta kurtán, de nem fordult meg. 

Jaejoong még várt egy pillanatot, ujjait ott hagyta, tovább cirógatta Yunho nyakszirtjén meredő pihéket, érezte a libabőröket, a borzongást. Odahajolt és csak rásimította a száját a tökéletes középútra a két csont között, egy csókot és még egyet, aztán mély levegőt vett és kifordult az ágyból.

Junsu és Yoochun egyetlen szó nélkül kezdtek a reggelihez. Mind a ketten le akarták mondani, mindkettőjüket Jaejoong győzködte arról, hogy olyan ritkán van módjuk erre, ha már megesett, hogy hárman egy csöpp szabadidőhöz jutottak, éljenek vele. Tehát voltaképpen Jaejoong volt, aki miatt néma csöndben rágtak egymás társaságában, Jaejoong, aki ennek alkalmából nem jelent meg a saját lakásában. Milyen jó, hogy mind a ketten rendelkeztek kulccsal.

Már közel jártak ahhoz, hogy elfogyasszák, ami a tányérjukra került, a nyúlós és kényelmetlen csendet nem sikerült megkurtítani. Junsu percek óta morfondírozott azon, hogy kérjen elnézést és rohanjon el a fenébe ebből a szituációból, mikor végre valahára a birodalom ura hazaérkezett.

Jaejoong napszemüvege takarta a fél arcát. Tükörbe nézve nem bánta volna, ha a lencsék még egy hangyányit nagyobbak, elérhették volna egy bakelitlemez méretét, úgy érezte, a szeme alatt trónoló táskákhoz éppen ez kellene. A világos farmer és a fehér kabát jól állt neki, ami kevésbé, a különös, folyós járás, amivel közlekedett. Bekígyózott az ajtón, néma biccentéssel üdvözölte a saját lakásában étkezőket, majd elbugyborékolt a konyhapultig, hogy ott meredten nézze a csempét. Egy darabig álldogált a pultnál, majd mikor újra jártányi erőt érzett a lábaiban, áttette a törzshelyét az asztalhoz barátai társaságába.

Megdőlve ült, majd inkább állát az asztallapra támasztva nézett maga elé. Az étel, ami előtte volt, bár jól mutatott, a gyomra érdeklődését nem keltette fel. Eltelt némi idő, mire eljutott a tudatáig hogy barátai abbahagyták az evést és mindketten őt nézik, arcukon zavart értetlenség, talán Yoochunén enyhe düh.

- Mi van? - kaffantott. Junsu igyekezett elnézni, majd vissza és újra el, de Yoochun nem zavartatta magát, teljes lelki nyugalommal meredt a szemei közé.

- Nem szeretnél mondani nekünk valamit? - tette fel a gyanús kérdést barátja.

Még nem működött rendesen, de érezte, hogy valami nincs egészen rendben.

- Bocs a késésért? - Vaktában lövöldözött, sejtelme sem volt a helyes válaszról. Más irányba koncentrált, a sajgó porcikáira, a teste nyilalló darabjaira, arra, hogy minden korty levegő, amit beszív az orrán, Yunho illatú legyen.

- Nem hat meg, hogy elkéstél.

Yoochun vicsorgott és ő egyre jobban nem értette, mi történik körülötte.

- Sajnálom, apu, hogy kimaradtam, ne mondd meg anyunak, többször nem fordul elő – motyogta, de akkor Yoochun felállt. Az egész egy pár másodperces kis apróság volt, utána pedig Jaejoong meredten nézte barátja telefonjának a képernyőjét, amin még olyan friss volt, hogy szinte égetett a hátáról készült fénykép.

Fehér kabátját végig hegyes szegecsek díszítették, ezekből volt kirakva rajta a név is - U-know.

- Ó, baszd meg - sajdult fel a feje. Túl reggel volt, mikor eljött, túl félhomály és...

- És most beszéljünk arról, hogy hol voltál.

Jaejoong fel sem nézett. A fejét képzeletben ütötte szét az ajtófélfán, aztán választott egy másik kabátot a szekrényből. 

- Nem tartozom...

- Részeg voltál, mi? Bebasztál és képes voltál tök részegen odamászni az ajtaja elé. 

- Ehhez aztán tényleg nincs semmi közöd - mondta, még nyugodtan, álla továbbra is az asztalon és hogy tényleg így volt? Ugyan. Nem volt fontos.

- Mikor érted már meg, hogy minden, amit csinálsz, más emberekre is hatással van?

- Én reszeltem és a te segged is fáj? Másképpen el sem tudom képzelni, miről kvartyogsz.

- Szóval lefeküdtél vele?

Fogalma nem volt, miért kérdezi meg, mikor nincs mit félreérteni.

- Dugtunk egész éjjel.

- Tőlem azzal hemperegsz, akivel akarsz, eddig sem szóltam azért, amit csinálsz, de tudod, mit jelent a szó, "diszkrét"? U-know feliratú kabátban korzózni a városban nem az.

JJ agyvize már forrt, éppen csak még nem volt eléggé dühös ahhoz, hogy talpra pattanjon.

- Ó, csak ez a baj? Legközelebb majd figyelek, ígérem.

- Szóval lesz legközelebb? Teljesen elment az a csöpp eszed is?

Iszonyatosan sajgott minden sejtjében, de Jaejoong itt kapta meg a kellő adrenalin-löketet ahhoz, hogy felugorjon.

- Na, mi a tököm, most én leszek terítéken? Hol őt kurogatod - bökött Junsu felé - hol meg engem veszel elő? Valahol le van írva, hogy Yoochunlandban mit lehet és mit nem? Kibaszottul csak a saját dolgoddal kéne törődnöd, ahogy az anyukám mondta: a saját portád előtt söprögess vagy... valaki belebassza az arcod a falba.

Junsu nem hitte, hogy Jaejoong anyukája valaha is ilyet mondott volna.

- Megalázol minket, megalázod magad - szűrte a fogai között Yoochun. - Hogy jutott eszedbe? Semmi önbecsülés sincs benned? Semmi tartás? Mi ütött beléd? Ennyire kellett a dugás? Elfogyasztottad a világ összes farkát és beledöglöttél volna, ha nem kezdheted előröl?

- Fogd be a pofád!

- Jogom van kikelni magamból, mert én fürdettelek le, mikor két hétig nem voltál hajlandó kimászni az ágyból! Miért akarod előröl kezdeni?  

- Azt mondtam, kuss!

- Képes voltál hülyére inni magad, vagy csak elérted, hogy kikapcsoljon az agyad!

- Ne. Ne prédikálj nekem a piáról, pont te ne!

- Iszom, ha van hangulat, barátokkal, annyit, hogy jól érezzem magam, nem annyit, hogy feloldjam a saját agyamat! A piát használod arra, hogy ne kelljen gondolnod a következményekre, pedig vannak!

- Mindegy, mennyit iszom, én tudok magamról! Tudom, mit csinálok és tudom, pontosan tudom, mik a következmények! 

- Francokat! Minden, amit csinálsz, hatással van ránk! Hiába mondod, nem látod a következményeket! Ha úgy lenne, ahogy mondod, nem mentél volna oda a lakására és rúgtál volna bele mindenbe, amit együtt elértünk!

- Ha te lennél itt a megtestesült tökély, mint ahogy magadat beállítod, nem kellett volna utánad feltakarítanom egy 15 éves szűzfiú vérét meg lelkét valami részeg lotyó kanapéjáról!

Junsu kezéből kiesett a pohár, hangos csattanással hasadt ezer darabra a padlón. Hirtelen csend lett.  Jaejoong ijedten kapta a kezét a szája elé. Olyan volt a konyha közepén, mint egy kisfiú. Halálra rémült, az arcából kifutott a vér. 

- Junsu… - A felkarja után kapott, de Su kipördült a szorításból. Hitetlenkedve nézett rá, az arca halott-fehér, a szája szinte kékült.

- Ne nyúlj hozzám - szinte csak tátogta, hátrált, egészen addig, míg el nem érte az ajtót - egyikőtök se... jöjjön utánam... 

Ahogy csattant a bejárati ajtó, Jaejoong a falnak tántorodott, nekivetette a hátát, majd lecsúszott rajta, fejét a térdei közé vette.

- A kurva életbe - kezei a saját tarkójára csúsztak - bassza meg. 

Yoochun nézte. Csak nézte. Mozdulatlanul állt ugyanazon a helyen és...

- Én - beletúrt a hajába, belemarkolt - azt hittem… - Jaejoong felnézett, arcán hangtalan kérdés, Yoochun a fejét ingatta. - Azt hittem - a mellkasa egyre hevesebben emelkedett és süllyedt - olyan volt, mintha csak… - felfordult a gyomra, hányinger szorongatta a torkát - egy rossz álom lett volna… 

*

Changmin állt az ajtóban.

- Szóval ez így megy? – köhintett, zsebre tett kézzel, hátát a keretnek vetve. – Nem láttad évek óta, idejön, dugtok, mint két hormonkezelt nyúl, mellesleg megemlítem, hogy hiába tettem tampont a fülembe – ne kérdezd – nem aludtam ezgy szemhunyásnyit sem, aztán hazamegy, mintha mi sem történt volna és pont?

- Figyelj – mormogta Yunho, hason fekve, egyik oldalról a másikra hajtva át a fejét, tarkóját mutatva az ablaknak. – Csukd be az ajtót, kívülről, és míg én alszom, addig dolgozz azon, hogy amnéziás legyél és mire felkeltem, felejtsd el az egészet.

- Nem tudom – válaszolta, guvadó szemekkel Yunho szobája közepére tornyozott kupac vizes ruhát bámulva - beleégett a dobhártyámba.

- Vetesd ki. 

- Komolyan kérdeztem. Egy egész mondatot nem váltottatok egész éjjel.

- Honnan a fenéből tudod? – kaffantott Yunho, arcát egyenesen a párnába préselve.

- Nagyon jó a hallásom, énekes lennék vagy mi a szösz. Azokban az öt perces szünetekben, mikor végre nem hallottam valamelyikőtöket lihegni, vagy mialatt a zuhany meg a hűtő között mászkáltál, nem igazán lehetett idő hatalmas vallomásokra.

- Ott van az a kurva fejhallgató, akkora, mint két fél görögdinnye, miért nem…

- Nem tudok zenére aludni, nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem az munka. A csend jön be. Vagyunk még egy páran az univerzumban akik így alszanak.

- Igen. Többek között én, szóval csukd már be az ajtót és hagyj békén.

- Van egy olyan bölcs mondás, hogy aki éjjel legény...

- Min, figyelmeztetlek, hogy fog be a szádat, mert ha én fogom be, esküszöm, abban nem lesz köszönet.

- Komolyan kérdezem. Évek óta egyszer sem beszéltél vele, hogy fér ez össze azzal, hogy itt tölt egy éjszakát, egyetlen összetett mondat nélkül? Csak tudni szeretném.

A szünetet szusszanás követte, majd újra beállt a csend, a következő rekedt mondatig.

- Mégis, mit mondhattam volna neki? Semmi nem változott. Minden ugyanúgy van, nincs mit beszélni róla.

- Szerintem meg van.

- Szerintem meg nem kérdeztelek. Ajtó.

- Ha már egy életre megnyomorítottál, elmondom, amit akarok.

- Jaj nekem. Semmi olyat nem hallottál, ami…

- De, de hallottam. – Changmin nyelt, megrázta a fejét, hátha a feltörő emlékek tovább állnak. Nem álltak. - Ez a fal annyit ér, mintha egy A4-es rajzlap lenne damillal kifeszítve egy üres tér kellős közepére. Túl sokat tudok és nem biztos, hogy képes vagyok együtt élni vele.

- Próbáld meg.

- Csak nem értem. Magyarázd meg. Évek! Miért nem beszéltetek? Sőt! Miért nem küldted el?

Yunho a párnába lélegzett. Jaejoong illata volt, csakúgy, mint a takarónak, a szobának, még a pórusaiból is Jaejoong illata tódult elő. Sóhajtott, megadóan, tanácstalanul.

- Nem tudom, Min.