F.A. - Nélkülünk 5.fejezet

Megjegyzés: Rám szóltak, hogy furi, hogy semmi nincs a fejezet elé írva. Most komolyan? O_o" Hát oké. Tök pipa vagyok, hogy ezer évig várok egy könyvre, hogy utána pár nap alatt kiolvassam és azon nyafogjak, hogy elfogyott! A fagyim is elfogyott. Szomorú.


- Üdvözlöm, uram! Rám tudna szánni pár pillanatot? - Én és az írótáblám illedelmesen pillogtunk a kulcsával szórakozó fickóra. Fáradtnak látszott. A szemei alatt hatalmas karikák, a bőre szürke, fakó, rám se nézett, csak a bajusza alatt motyogott vissza.

- Ne haragudjon, nem.

Úgy láttam, nem igazán boldogul a zárral, a keze remegett, nehezen talált bele. A kopott farmerkabát zsebéből zsebkendőt vett elő, idegesen törölgette a homlokát.

- Pedig mindössze pár pillanatot kérek! - rikkantottam kedélyesen.

- Nem megy - köhögte kurtán, míg visszatömködte a zsebébe a gyűrött papírgalacsint.

- Feltennék pár kérdést és a végén meglátja majd, hogy megérte meghallgatnia!

Egészen jól ment nekem ez a házaló tónus, de ez a pasas hajthatatlan volt.

- Már megmondtam, hogy nem! Hagyjon békén! – vakkantott, majd belökte a bejárati ajtót, de mielőtt az orromra vághatta volna, találkozott a bakancsom élével.

- Pedig jobban tenné, ha meghallgatna - mondtam elhagyva a játékos tónust. Ki gondolná, hogy a stuki barátkozásra ennyire alkalmas cucc. Ahogy megmutattam a kabátom takarásában, rögtön megnyílt előttem az ajtó és én besétáltam, a kocsiból előpattanó Akirával szorosan a nyomomban.

A lakása egészen apró volt. Egyetlen helyiség a konyha, a nappali és a háló. Az apró garzon szép lehetett egykor, most dohánysárgai falai és fakó padlója volt, színtelen, napszítta függönyök, pókháló a sarokban. A koszos ablakok és viseltes bútorok között megbújt egy-két részlet, ami arról árulkodott, jobb napokat is megélt már a gazdája, de most por ült a polcokon sorakozó csecsebecséken, állott, dohos szag terjengett a levegőben.

- Szóval maguk rendőrök? - kérdezte rekedt hangon. Cigarettát kapart elő az egyik zsebéből, gyújtót a másikból, nagyon udvariasan, cidriző ujjakkal minket is megkínált, de mi marhára le vagyunk szokva, így egyhangúlag nemet biccentettünk.

Akira figyelte. A tekintete követte minden rezdülését és nekem azt hiszem, kellett pár plusz pillanat, amíg leesett, amit ő azonnal vágott. Semmi dolgunk nincs itt. A pasas szilánkos, egy pöccintés a megfelelő helyen és atomjaira hullik. Retteg.

- Megkönnyebbült - dörmögte azon a pincemély hangján, egyenesen a pasi szemébe nézve. Fél méterrel mögötte támasztottam a konyhapultot, kezem a farzsebemben, figyeltem. A fickó elmosolyodott.  Na, nem olyan vidáman, sokkal inkább volt ez amolyan "kötél a nyakamban, nekem már mindegy"-féle grimasz. 

- Csalódott, hogy nem dobhatják be a jó zsaru - rossz zsarut? - vetette oda kesernyésen, enyhe mosolyt csalva vele Akira szájszélére.

- Nálunk nem működik. Én vagyok a rossz zsaru, ő meg a még annál is rosszabb - közölte komolyan, én meg forgattam a szemem, de nem tekertem meg a felém bökő hüvelykujját.

- Én... - a hangja elcsuklott - láttam a tévében, hogy meghalt három ember. Én nem vagyok gyilkos, nem tudtam, hogy ez lesz. Én csak nem akartam elveszíteni a munkámat.

- Mit kellett csinálnia?

- Gyakorlatilag semmit. Azt mondta, álljak meg egy benzinkút előtt és menjek be a vécébe öt percre.

- Tehát, hogy hagyja őrizetlenül a furgont – tisztáztam. 

- Nem láttam, ki és mit művelt addig, nem tudom, ki adta az utasítást. Egy levelet hagytak a lábtörlőmön, volt benne egy másolat az ügyemről és... egy fotó a gyerekeimről, amint a garázsfeljárón játszanak. Pár pillanatra rá csörgött a telefonom és egy torz hang azt akarta tudni, mennyire fontos nekem a munkám és az, hogy a gyerekeim... jólétben nőjenek fel, hogy egyáltalán felnőjenek. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Voltam börtönben, láttam, mi van ott... megijedtem.

Akira hallgatta, arca bizonyára rezzenéstelen, de én a tarkójáról is látom, hogy odabent elindultak a fogaskerekek.

- Utána nem kereste meg? – kérdeztem, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt.

- Nem - kaptam rám a pillantását, egészen addig a semmibe révedve beszélt. - Utána semmi. - A fejét rázta, de a szeme szinte felvillant. - Várjon. De. Másnap egy borítékban valaki pénzt csúsztatott be az ajtó alatt. - A konyhapultra bökött. - Csak belenéztem, azóta hozzá sem nyúltam. Nem kell. Piszkos pénz. - Valóban, ott volt a boríték, benne a kápé. Nico bőrkabátjából zacskót húztam elő és bekanalaztam a bizonyítékot, bár valószínűleg semmit nem találok rajta, ennek a szerencsétlennek az ujjlenyomatán kívül.

- És most mi lesz?

A kérdés Akirának szólt és nem akartam mondani, de rohadtul én is erre vagyok kíváncsi. A faszi élő bizonyíték, de mire? Ettől mi még nem leszünk tiszták. Mi is fizethettünk neki. Hozzáférünk a rendőrségi nyilvántartáshoz, tudhattunk a priuszáról, a gyerekeiről, az életéről, ez nem mos ki minket. 

- Velünk kell jönnie - mondta vitát nem tűrően, a férfi pedig bólintott. 

- Fel akartam adni magam. Még két nap és megtettem volna. - A csikket az asztal lapján oltotta el, majd Akirához fordult. - Kimennék a mosdóba, adjanak öt percet, hogy kicsit rendbe szedjem magam.

- Kérem - mondtam helyette én és ő biccentve, fájdalmas roppanások közepette talpra kecmergett, majd pár darabos lépéssel eltűnt a fürdőben. Akira mellé csusszanva átadtam neki a borítékot tartalmazó nejlonzacskót, amit ő felállva a kabátja zsebébe csúsztatott.

- Mi a vért csinálunk vele? - súgtam oda szám jobb széléről. -  Ha felmutatjuk a pókot, az még korántsem egy 'ingyen szabadulhatsz a börtönből' kártya. 

- Tudom - sóhajtotta. - De egy határozott lépés előre. Szerintem többet tud, mint ahogy gondolja, de lesz időnk arra, hogy rájöjjünk. Elindulunk vele vissza és meglátjuk.

- Jó ötlet most hazaszaladni? Ölelő karok ide vagy oda, nem hiszem, hogy felhőtlen lenne a fogadtatásunk – merengtem.

- Eszemben sincs feladni magunkat. Egyelőre nem. Beszélünk Nicoval és...

És abban a másodpercben hangos puffanás, én pedig berúgtam a fürdő ajtaját.

A pasas ott feküdt a padlón, homlokán körömnyi lyuk, belőle élénkvörös vér szivárgott. A szájából is ömlött, valószínűleg ahogy eldőlt, az állkapcsát beütötte a mosdókagylóba. Oldalra kaptam a fejem és láttam a fürdőszoba apró ablakán a lyukat, láttam a lézerpettyet a mellkasomon, a következő pillanatban pedig Akirát hallottam üvölteni.

- Hasra! 

A tévé hangos pattanással adta ki a lelkét, az újabb golyó ellőtt egy képet és egy másodikat is. A falon sormintát alkottak a beleágyazódott lövedékek, majd amilyen gyorsan jött, olyan hamar lett most néma csend. Kint két autóriasztó csapott hangos versenyzésbe, majd harmadikként egy rendőrségi sziréna csatlakozott, messze, elég messze. Akira a csuklómra mart és előre lódított. 

A kocsiig pár méter volt csupán, a fal mellett mentünk, szorosan lapulva, majd a sövény takarásában, mégsem tudtam kiírtani az agyamból a gondolatot, hogy szabad préda vagyunk. Ha az, aki leszedte ezt a szerencsétlent, még itt van, akkor akárha céltáblát viselnénk a homlokunk közepén. De nem történt semmi. Az anyósülésre vágódtam és Akira gázt adott.

Már hosszú percek óta nyomta tökig a pedált, mikor leesett nekem, hogy ő vezet. Ránéztem, de a szeme nyitva volt, nem imbolygott, nem zöldült, lehet, hogy lassan, de biztosan javul, legalább valaminek lehetne örülni.

- Nyakig vagyunk a szarban - közöltem rekedten, neki címezve, ő pedig a szemöldökét rángatta.

- Erre most jöttél rá? - tette fel a kérdést puhatolózva és én megütöttem volna a karját, ha nincs a markában a kormány.

- Agyonlőtték a faszit a saját klotyójában!

- Így történt.

A visszapillantó tükörben azt lestem, mikor tűnik fel a villogó a hátunk mögött, és engem nem ver át, láttam, hogy az ő fél szeme is ott függ. De egyelőre az út tiszta volt mögöttünk éppen annyira, mint előttünk.

- Aki kicsinálta, játszi könnyedséggel nekünk is oszthatott volna egyet-egyet. A függöny csak egy vékony kis szar volt, hárman gyakorlatilag másfél méteren voltunk percekig. - Gondolkoztam és a saját prómra jött a kontrám. - De lehet, hogy bérgyilkos volt és csak egy emberre volt szerződtetve.

- Akkor elvégzi a munkáját és eltűnik, amilyen gyorsan csak lehet. Nem - csóválta a fejét. - Van itt valami más.

Próbáltam mély levegőt venni és rávenni a ketyegőmet, hogy diktálja a hagyományos ütemet, hogy az agyam is vele hűlhessen.

-  Keressek valami helyet éjszakára? - kérdeztem hirtelen, a zsaru és a feleség vívta a harcát és mindehhez színtérül engem választottak. - Pihenned kellene.

- Fordítunk. Nappal alszunk, éjjel megyünk. 

- Bírni fogod? - néztem rá aggódva, ő bólintott. 

- Mikor tudunk beszélni legközelebb Nicoval? 

- Holnap délután - vágtam rá rögtön. - Négy és hat között lesz az edzőteremben, direkt két órát, hátha becsúszik nekünk valami. Azt mondta, ha hatig nem hívom, következő nap ugyanígy próbáljam. Nem akarja, hogy feltűnő legyen, hogy...

- Éppen törvényt szeg - egészítette ki Akira, bár én nem így gondoltam befejezni.

- Segít nekünk tisztázni magunkat, mert ő kurvára tudja, amit mindenkinek kellene, hogy nekünk semmi közünk ehhez a szarhoz - prüszköltem, sőt vicsorogtam.

- Mindenki tudja - dörmögte. 

- Hát én nem úgy vettem észre – hőbörögtem, míg müzliszeletet akasztottam a kesztyűtartóból, mert a nagy életre-halálra mindig megéhezek. Ez az egyik folyamat, a másik az adrenalinnak hála alant zajlik és most esélytelen a csillapítása, így nekiálltam elrágni a nyúlós ragacsot. - Kijima ránk hozta a belső elhárítást.

- Kijima nem tehet mást, mint együttműködik, ez nem azt jelenti, hogy nem hisz bennünk.

Egyem az optimista lelkét szójaszósszal és körettel.

- Sajnálom azt a faszit - mondtam előre, az útnak. Akira tüdőmély sóhajában hallottam a választ. Ő is sajnálta.

Átvezettünk egy éjjelt. Még sötét volt, mikor megálltunk egy útszéli motelnél. Én az anyagiakat intéztem és úgy csináltam, mint aki elhiszi, hogy ő meg kiszellőzteti a fejét és még csak nem is sejti, hogy ehelyett megint a napi egy kihányomabelemet tartja. Mákunk volt a megboldogulttal, mert minimálisan kellett hozzá visszafelé autóznunk, hogy aztán lássuk élőben elhunyni, de most visszaálltunk arra az útra, amin eddig is haladtunk, előre, a valakihez, aki valahol lakik és Akira valamiért úgy gondolja, érdemes. Honnan tudjam, én csak a gyalog vagyok a sakktáblán, igen, a paraszt, az.

A változatosság kedvéért újabb miniatűr szobával gazdagodott a gyűjteményem, bár mit várok egy útszéli pihenőtől, lakosztályt? Végül is minden volt benne, ami a lazításhoz kell, ágy, fürdőkád, szobafikusz. Akira a fehér ágyneműbe ejtette utcai ruhába csomagolt habtestét és rám hagyta a feladatot, hogy miután zéróról századmásodperc alatt gyorsult le alfába, én megszabadítsam a zoknitól, övtől, pisztolytáskától, zakótól, mindentől, amiről úgy gondolom, hogy gátolja a pihentető alvásban. Bár ahogy kinézett, pillája sem rebbent attól, hogy ide-oda görgettem, szerintem komfortosan lenne akkor is, ha bőrcuccban horkantana a párkányon. Elirigyeltem tőle, bár nem a szambázó fejét a nyakáról vagy a visszatérő rókahajítási késztetést. Szeretném, ha én is annyira ki lennék ütve, hogy semmi ne számítson, csak a matrac és a párna. Szeretném én is szivacsos masszára cserélni a gondolataimat, hogy kikapcsolhassak pár órára.

Akaratlanul gondolkoztam a helyzetünkön és ahogy elindult a lavina, bennem újra ping-pongozott az adrenalin, ahogy az lenni szokott. A dolgos hétköznapokban Akira van annyira figyelmes, hogy egy bevetés után segít levezetni ezeket a felszabaduló energiákat - bár gyanítom, a nemes gesztus hátterében az áll, hogy hasonlóan benne is munkál az anyag, így két madarat egy kővel - de ő most ütődött, és bár mellette hason fekve gondoltam rá, hogy megkefélem a magam alá gyűrt paplanhuzatot, inkább a hátamra vergődtem és hidegvizes zuhanyra gondoltam, meg bőrretikülre és arra, hogy haza akarok menni a lakásunkba, hogy látni akarom a barátaimat, hogy kórházba akarom vinni Akirát, hogy vissza akarom kapni az életemet…

Pirkadt, mire álom jött a szememre. Előtte még csináltam Akira homlokára egy hidegvizes borogatást, ehhez az egyik kispárnahuzatot használtam fel. Bár kérni nem kérte, de túl sokat mocorgott és miután kicsit hűtöttem a fejét, békésebben aludt tovább. Aztán engem is elnyomott az álom, de csak alig pár órára. A hírekre ébredtem. Feküdtem, újfent hason, úgy jutottak el a fülemig a hangfoszlányok. A holtan talált férfiról, akit ujjlenyomat alapján feltehetően az a két korrupt zsaru intézett el, akik három társuk halálát okozták egy balul sikerült akcióban. Vizenyős szemekkel pislogtam a saját körözési fotómra, és hogy fokozottan veszélyessé lettem minősítve, mert hogy én kérem kiszámíthatatlan és forrófejű vagyok. Mi van? Pontosan úgy hangzott, mintha annak a paranoid agyturkásznak a mappájából ollózták volna ki, aki hónapról-hónapra megpróbálja kiásni belőlem az ön- és közveszélyességet, mindezt azért, mert egyetlen egyszer véletlenül kiugrottam az ablakon. A fénykép, amit a rendőrség volt szíves a sajtó rendelkezésére bocsájtani rohadtul aktuális, a fene vinné el őket, mert marhára úgy néztünk ki rajta, mintha tegnap pózoltunk volna hozzá az ajtó előtt és ez újabb kérdések tucatjait vetette fel.

Akirára néztem. Azt hiszem, látta rajtam, hogy lenyeltem a saját nyelvemet – megjegyzem, ő sem úgy nézett ki, hogy éppen a nagy tuti tervet tökéletesítgeti odabent, a fejében legfeljebb a kilégzés-belégzés ismétlés ment. A műsor után még percekig ültünk, csodálatos összhangban, teljesen kussban, én dülledt szemgolyókkal, ő fodros homlokkal, majd cseréltünk.

Amikor a koraesti órákban elhagytuk a szállásunkat, nem várt ránk kint kordon, sőt egyetlen rendőrautó sem próbált minket megakadályozni abban, hogy ismét az autópályára gördüljünk. Akira baseballsapkát viselt, amit az ágy alatt ottfelejtve találtunk, én pedig egy tiritarka abroszból alkottam magamnak sálat, hogy mint egy díva, hordjam széles lencsés napszemüvegemmel. Mielőtt útnak indultunk, hívtuk Nicot. Akira átkattogtatta a hívást az ország másik pontjára, bár se én, se ő, se Nico nem hittük, hogy bárkinek eszébe jutott volna lehallgatni a konditerem vonalát. Szűk perceket beszéltünk. Mesélt arról, amit a tévében is hallottunk, hogy a helyszínen megtalálták mindkettőnk ujjlenyomatait, sőt hajszálat, meg valami hámsejtet is. Akira kibaszottul kopó, most valahogy mégsem gondolt rá egyikünk se, hogy gumikesztyűben menjünk. Amúgy is, milyen hülyén vette volna ki magát? Helló, mi vagyunk a rendőr bácsik, ne is figyeljen a kék bonckesztyűre, fő a bizalom. Újdonság volt viszont, hogy a golyó azonosíthatatlan, ilyen pedig nem sokszor fordul elő, csak ha nagyon-nagyon akarja valaki, hogy az legyen, de sokszor még az sem elég. Nico azt mondta, dolgoznak rajta, utána pedig hallgatott. Percek teltek el, mire folytatta és én rájöttem, tart valakitől. Azt kérte, ne beszéljünk holnap. Várjak két napot és keressem ugyanebben az időben ott, ahova akkor jár, amikor ráfér a kényeztetés. Egy húron pendülünk, és megértettem, hogy Nico szóbeli engedélyt adott rá, hogy masszázs közben zavarjam. Elmondtam neki, hogy nem mi voltunk, ő pedig azt válaszolta, egy pillanatig sem fordult meg a fejében. A barátaink bíznak bennünk. Ezzel bontotta a vonalat.