2015. március 3., kedd

Prince of Moonlight - Holdfény Herceg 4.fejezet


Megjegyzés: Orange Junsu. <3 És még sokk minden.



- Gyere, Susu, vannak neked képeim!
Yoochun kényelembe helyezte magát a fekete bőrkanapén Jaejoong apartmanjának nappalijában. 
Junsu két tenyerét összecsapta, tapsolt kettőt, a szája fülig ért és egy jól tájolt vetődéssel már ott is kuporgott barátja terpeszében a földön.
Yoochun előrehajolt, két karjával Junsu válla fölött nyújtózott el, majd lapozni kezdte a képeket. Hirtelen feltűnt egy hófehér, pufók macska, háton fekve, rózsaszín tappancsai az égnek meredve és Junsu felfelé ívelő kacagást hallatva cseppfolyóssá olvadt.
- Jaj, de cica! - közölte boldogan és már el is lopta a készüléket, ránagyított a fülekre, előbb a jobbra, majd a balra is. – Bojtjai vannak!
- El akartam hozni neked - mondta Yoochun. - Komolyan készültem rá - adott puszit Junsu feje tetejére, amíg az az újabb és újabb képeken sóhajtozott. 
- Úgy hívnám, hogy Nyuszó! 
- Tudod, hogy ez egy macska, ugye, baby?
- Macskának mégsem hívhatom - vonta meg a vállát Junsu és ujjbegyével megcirógatta a kijelzőt.
- Jogos - ismerte el Yoochun.
- Miért nem hoztad el? - sóhajtott szomorúan Junsu, fejét Yoochun térdének biccentette. - Úgy szeretnék egy ötödik macskát, sokkal jobb, ha öten vannak - babusgatta kétdimenziós nem-macskáját Susu.
- Miért?
- Mert akkor kell egy hatodik, hogy párosan legyenek és én vehetek még egy macskát.
- Szerettem volna segédkezni annak a kis allergiás mazohista fejednek, hogy macskaszőrbe fojthasd magadat, de amikor bejelentettem a stábnak, hogy én ezt a macskát ezennel hazaviszem, mert tudok neki egy csudijó gazdit, akkor jött az egyik kellékes és ünnepélyesen megkért rá, hogy ne szerezzek új gazdát neki, mert arra itt van ő, és szereti Pelyhet, hosszú távra tervez vele. 
- Jaj, de kár. - Junsu legörbítette az ajkait. Yoochun vele tartott.
- Tudom - majd meglapogatta Susu fejét. - De ne szomorkodj, baby, ha akarod, szülinapodra megleplek egy ötödik macskával. Sőt, ha szeretnéd, évente egyszer, valamelyik alkalomra, mindig kapsz tőlem egy páratlanadik cicát, ezzel elindítva az apokalipszist és az antihisztamin-gyártás aranykorát - ugratta Yoochun.
- Jó lenne - felelt halálosan komolyan Junsu. Annyira veszélyesen komoly volt, hogy Yoochun nem bírta ki, hogy ne ölelje át a vállát és pusziljon újra és újra a hajába. 
- Szeretlek, baby.
Junsu becsukta a szemét. Megreszketett. Lehunyt szemhéja mögött adott magának egy percet, hogy Yoochun rekedt nevetése végigmossa a sejtjeit, megfürdött a hazugságban, mert annyira jólesett alámerülni, mielőtt visszatér az a szorítás a mellkasába, amit napok óta érez.
A telefonja vetett véget a másodpercnek. Felzizegett a zsebében és Junsu talpra pattanva bogarászta a frissen kapott üzenetet.
„Felnéztem az égre és ma nem látom a holdat. Hol vagy, Moon, sötét az ablakod.”
"Barátokkal vagyok." - válaszolta tömören.
- Ünnepélyesen megígérem, máskor olyan macskára vetek szemet, aki még nem tartozik máshoz. - Yoochun tényleg úgy tűnt, mint aki éppen esküt készül tenni. Egyik keze a szívén, másik a levegőben, kétszer-háromszor megcserélte, mert valahogy nem tudta, melyiket hol kell tartani, de végül csak ráérzett és Junsu éppen fejen vágta volna az egyik díszpárnával, amikor újabb üzenet érkezett.
"Megvárlak. Szép az éjszaka. Nem fázom!"
Junsu ismét mosolygott. Maga sem tudta, miért, az üzenetben gyakorlatilag nem volt semmi.
"Nem tudom, meddig tart." - írta válaszul.
- Kivel csicseregsz, baby? - Yoochun csak úgy félvállról intézte hozzá a kérdést, úgy tűnt, talált pár fotót a saját kütyüjén, amiknek a meglétét még csak nem is sejtette.
- Egy... baráttal. 
- Na, valami komoly?
- Nem, csak... - a nyelve nem volt közreműködő – kérdezte, merre vagyok és...
- Mennél? – Ó, azok a barna szemek, azok a mélybarna, megértő és mosolygós szemek. Junsu csak pislogott és a nyelvét harapta. Menne és maradna, is-is, 50-50. – Hahó, odakint! - kurjantott Yoochun a konyha irányába. - Van még valami dolgunk ma? - kérdezte kedélyesen.
Jajeoong akkor jelent meg az ajtókeretben, egészen csodálkozó vonásokkal az arcán.
- Vacsorázunk? - felelte furán rezegtetett hangszálakkal. - Mindjárt kész.
- Susu menne - vetette oda Yoochun és Jaejoong kérdő tekintetét szórta Junsu vállára.
- Most komolyan? Én itt főzök, anyád helyett anyád vagyok, és te, hálátlan kis vakarcs, elhúznád a beled, mielőtt tálalok? Ezt megmondom... - Nem fejezte be a mondatot, de a kimondatlan folytatás ott függött a levegőben. "Ezt megmondom apádnak". Mind a hárman tudták, percekre hallgattak miatta.
Végül Junsu tényleg ment. Csak félig volt a saját döntése, Jaejoong rakta ki, persze szeretetcsomag társaságában, valamilyen furfangos módon megsejtette, hogy két főre kell vacsorát csomagolnia. 
Ketten ültek asztalhoz. Amikor így volt, kicsit változott a felállás. Közös étkezéseik alkalmával beszélgettek, élménymegosztottak, lopkodtak a másik tányérjáról, csak a hangulat kedvéért, de Junsu nélkül általában egyik kezükkel ettek, másikkal mind a ketten a telefonjukat nyomkodták, nem ragaszkodtak az ebédlőasztalhoz, sőt, a kanapén elnyúlva, kézközelben mindig volt valami hideg és alkoholtartalmú is.
- Irigylem Sut - mondta Yoochun, miközben letöltötte az annyiak által ajánlott videót.
- Hogy érted? - Jaejoong két cuppantás között megosztott egy fotót az egyik haverjáról teljesen női ruhában.
- Olyan könnyen szerez barátokat.
Jaejoong éppen készült a tányérjába vakuzni, hogy megmutassa a világnak, a vacsora, amit csinált, már-már műalkotás számba megy, még félig elfogyasztva is, de aztán meggondolta magát.
- Ezt hogy érted? - Letette a tányért, felvette a sört és teljes figyelmével Yoochunra fókuszált.
- Az ő barátságai annyira könnyedek. Árad belőle a szeretet. Ezért szeret mindenki a közelében lenni.
- Aha - kortyolt a sörből JJ, egyetlen pillanatra sem vette fontolóra a hallgatást. - Tudod, vannak ilyen barátok és vannak olyan barátok...
- Miről beszélsz? - Talán a hangsúly volt, amitől hirtelen úgy érezte, a telefonjánál fontosabb Jaejoong szemébe néznie. 

Park Yoochun ott parkolt az út szélén. Csak ült a sötét kocsiban és várt. Kicsit úgy érezte magát, mint egy detektívregényben. Azt se hitte igazán, hogy van értelme ennek az egésznek. Susuka? Ugyan már. A ma született bárányról is előbb elhinne bármilyen szaftos pletykát. Értelmetlennek tartott minden tovarohanó percet, de mégis mindig maradt egy következőre. Éjfél előtt pár perccel még el is szunyókált. Amikor felriadt és a dereka többszörös nyilallással jelezte nemtetszését az egyébként kényelmes ülés ágyként használása ellen, úgy döntött, esze ágában sincs hazavezetni, mivel éppen itt, barátja házától pár méterre üldögél, inkább átkéri magát Junsu ágyába és majd reggel jól beköpi JJ-t és a fikcióit.  Ki is szállt a kocsiból, talán egy lépést is megtett, mikor a bejárati ajtó kinyílt. A kinti lámpa felgyulladt, biztos csak azért, hogy Yoochun végignézzen egy tökéletesen udvariasra kozmetikázott búcsúzást. Újabb percei voltak szidni Jaejoongot és átkozni a fantazmagóriáit, és akkor az egész átfordult. A férfi két lépést hátrált, majd Junsu karcsú kezei visszahúzták a lakásba. Percek múlva újra megjelent, de ismételt ildomos búcsúzást követően most saját magától tűnt el ismételten az ajtó mögött. Harmadszorra egészen úgy tetszett ezúttal tényleg elhagyja a helyszínt, de akkor megjelent Junsu, aki csókot kért és kapott is, késő éjjel, az utca közepén, Park YooChun szeme láttára.

Csak ültek. Majd másfél hét telt el azóta, hogy hármuknak sikerült egyazon időben egyazon helyen lenni. Mozgalmas napok, túlcsorduló programok és kötelezettségek. A háromból ketten látták az elefántot a szobában, Susu pedig nézegette az e-mailjeit. Egy dobozból fenékkel felfelé kilógó macska képén hangosan felkacagott, gyors mozdulattal körbemutatta az esztelen cirmost. Jaejoong kezét a szája elé kapva pár röpke pillanatra osztozott a hirtelen jött vidámságon, de amikor Yoochun orra elé került a képernyő, az elefánt materializálódott. Nyilvánvaló volt, hogy ott van, az ormánya rálógott Junsu vállára, a fülétől a fél szemére nem látott.
- Mi van? – olvadt le a vigyor az arcáról barátja vakbélgyulladás komorságú vonásait fürkészve. Lassan leengedte a mobilt, a karja komikusan lógott, mintha elzsibbadt volna, s ezért képtelen lenne egyenesen tartani. 
- Mikor beszélgetünk erről a te új valamidről?
Jaejoong kaffantott. A pohár megbillent a kezében, Yoochun megingott, feltételezhetően az asztal alatt sípcsontját ért rúgás okozta a kilengését.
- Káprázik a fülem, vagy mi a faszom? Tisztán rémlik, megbeszéltük, hogy nem beszélünk a valamijéről.
- Mi van? - Junsu pislogott, két keze a térdei közé ejtve, felsőteste komikusan előre billentve, hátha ha közelebb van, jobban érti, amit most még egyáltalán és kicsit se, sőt még annál is kevésbé értett.
Yoochun nem nézett Junsura, Yoochun nem nézett Jaejoongra se. A kanapé karfájának intézte a monológot, látszólag nyugodt, vagyis nyugodtnak látszó tónusban. A valóságban a szófa szövete egy ponton körkörösen égni kezdett a pillantásától, vörös foltban izzott, kétségbeesett füstjeleket küldve az éterbe. 
- Az, hogy te megbeszélted magaddal, az nem rám tartozik. Szerintem erről beszélni kell, mert olyan terepre lépett, amit nem ismer és igenis ilyenkor…
- Jaj, ne már! – Jaejoong nevetett, nem volt sem felhőtlen, sem jókedvű. Dühös művidámság tört elő a torkából. – Mit szeretnél mégis? Méhecskéket meg virágokat? Szerintem most éppen kurva nagy hibát készülsz…
 - Nem. Éppen azon vagyok, hogy egy „kurva nagy” hibától óvjam meg, mert szerintem fogalma sincs arról, hogy mibe készül belemászni! A karrierje múlhat azon, ha óvatlan, nem beszélve egyebekről!
 - Mi van? – Junsu kényelmetlenül feszengett a párnán. Egy gondolat körvonalazódott a fejében, de még túl halvány volt, túl lazúros ahhoz, hogy megértse.
 - Jézusom, hallod magad? – Jaejoong prüszkölt.
- Nem, téged hallak, azt hallom, hogy leszarod, hogy mit csinál ez a kis hülye.
 - Nem, nem szarom le. De nem gondolom, hogy van jogom belepofázni az életébe. Évekbe került, hogy eljusson idáig, mi a faszomért akarod legázolni? – Jaejoong szemöldöke a homlokára szaladt, Yoochun kaffantott.
- Mi van? – Junsu nyelt, idegesen igazított egyet a haján, ujjával a pólója nyaka alá nyúlt. Hirtelen annyira szűk volt, olyan szoros.
- Ebbe ne szólj bele. – Yoochun idegesen szűrte át a fogai között a halk mondatot és Jae nem érezte, hogy most kellene megállnia.
 - Hadd élvezze a…
 - Jaj, persze, hadd élvezze! – Yoochun felugrott. Mellkasa előre düllesztve, vállai hátra feszültek, ajkai keserű ívben lefelé biggyedve szórták a szavakat - Neked aztán igazán van jogod tanácsokat osztogatni! Pont te vagy a megfelelő személy arra, hogy elmondja, hogy kell csinálni a frankót!
 - Mi van? – Junsu nézte a repkedő szikrákat, a két egymással üvöltő, egyre hangosabb és hangosabb férfit.
- Baszd meg! – Jaejoong arcán keserű fintor szaladt végig. Felállt, karjait oldalra csapva, felülről szónokolt lefelé. -  Megbaszhatod. – Bemutatott. Az ujja Yoochun orra előtt alig egy centire állt meg.
- Vidd innen, ha nem akarod, hogy eltörjem – sziszegte.
- Mr. Erkölcs, mi? Mi vagy te, az apja? Ha tudni akarod…
- Nem mondtam, hogy én vagyok, aki mindent úgy csinál, ahogy kell! Én nem ezt mondtam! 
- Akkor meg fogd be a szádat és hagyj mást is élni!
- Élni egy dolog, az meg egy másik, hogy nem nézhetjük kussban, hogy valaki csak úgy bemasíroz a hálószobájába, ahol eddig a pink unikornisokat tartotta és…
- Elég!
Junsu felállt. Akkor már percek óta nem pislogott, elfelejtette. A szemei égtek, szemfehérje vörös vérerekkel átszőtt felszíne mart. Ideges volt, érezte, ahogy remegnek a kezei. Nem csinált még ilyet, ő nem kiabál, nem dühöng. A legtöbbször… nem, majdnem mindig, ő a béke szigete, a kikötő. Ő csitít, nyugtat, ő kínálja a megoldást, ő mondja, hogy halkan, ő biztat arra, hogy megbeszéljék, hogy átgondolják, hogy vegyenek egy mély levegőt. És most érezte, hogy kapar a torka, már a gondolatától is előre fájt. Semmi lágy nem bukott ki a száján, nem volt dallama, ritmusa, andalító szólama, sőt, még nem is a hangján szólt. A sajátjánál sokkal magasabb volt, recsegett, bizonytalanul ugrált, el-elcsuklott.
 – Mit… gondoltok ti magatokról? Mit gondoltok rólam? Azt hiszitek – vett egy mély levegőt, a pillantása cikázott, egyikükre sem bírt ránézni, a tekintetek kereszttüzében úgy szlalomozott a sajátja, mint a nyúl szökell a puska célkeresztje elől - van jogotok ehhez? Én… – Annyi mindent akart mondani, rengeteg dolog tombolt a fejében, túl sok és mind egyszerre próbáltak kitódulni a száján, de túl nagy volt a káosz, túl kibonthatatlan és átláthatatlan. Esetlen szavak jutottak csak át a tömegen, szimpla, sőt tompa gondolatok. – Én… nem… trappolok be egyikőtök hálószájába sem, én… én nem nyúlkálok könyékig… a magánéletetekbe, én nem… bírálom a döntéseiteket. – A levegő szakadozva tört elő a tüdejéből, a remegést már a lábában is érezte. – Nem vagyok a gyereketek. Sem a tiéd, sem pedig a tiéd. – Jobbra és balra bökött, percek óta akkor először nézett a barátaira, a kissé meglepett szemekbe. – Azzal találkozom, akivel akarok. Azzal… fekszem le, akivel akarok. – Remélte, hogy csak belülről érzi, ahogy ég az arca, fohászkodott érte, hogy ne legyen még a nyaka is vörös. – És ha most… olyan valaki van az ágyamban, aki… valamelyikőtöknek nem tetszik… engem… nem érdekel. – Egy felszabadult nyögés szakadt fel a torkából. – És menjetek a fenébe.
Szapora léptekkel elhagyta a szobát, majd csapódott utána a bejárati ajtó. Már a kocsijánál volt, mikor rájött, hogy mind a mobilját, mind a slusszkulcsát a lakásban felejtette, így lemondó sóhajtás közepette visszavánszorgott és kopogott, hogy megismételje viharos távozását, ezúttal kissé zavartabban.

~~~

- Mi a helyzet?
Shane az ajtóban állt. Kényelmesen kopott szürke melegítőnadrág volt rajta, a fehér pólóján egy fogát szorgalmasan mosó spániel. Junsu egy pillanatra elmosolyodott a mintán, előkapta a telefonját és csinált egy gyors képet, hogy aztán zsebre vágva újra visszakomoruljon, lógjon füle-farka, ugyanúgy, mint mikor csengetett, és úgy kérdezze, halkan, már-már motyogva:
- Bemehetek?
A döbbent táncosnak kellett jó fél perc ahhoz, hogy bedolgozza a hirtelen váltást, az egyik pillanatban kattingató, a másikban kókadó Junsut, de amint magához tért, bizonytalan bólogatások közepette kitárta garzonja ajtaját.
- Kérlek, fáradj beljebb. Érezd magad otthon – mondta kissé színpadiasan, de nevetéssel zárta a mondatot. – Az én gyufásdobozom most a te gyufásdobozod!
Junsu mosolygott, belépett. 

A lakás valóban apró volt. Még mindig. A teázás óta egy centit sem nőtt. Egy jóindulattal másfél személyesnek mondható ágy állt az ablak alatt, fehér párnákkal, fehér takaróval, sima, egyszerű, hétköznapi, éppen alvásra való. Egy vékony ajtó a végében, ez rejtheti a fürdőt, ellentétes oldalon konyha, vagyis pár kocka járólapon egy tűzhely, egy mosogató és a legendásan apró hűtő. Egy kétszemélyes kanapé a másik oldalon, barna műbőr borításán kék, bolyhos takaró hevert, talán hogy ne legyen annyira hideg, talán csak máshol nem volt neki hely. A szófa felett kellemesen nyüzsgő kollázs – fotók, lapok, brossúrák, emlékek, színes villanások az eltelt hónapokról, évekről. Az átlós sarokban egy túl lapos és túl nagy tévé terpeszkedett. Shane vallotta, egy tévé nem lehet túl nagy; eme elképzelésével sokan nem értettek volna egyet, de őt nem zavarta.
A sík képernyőn valami meghatározhatatlan nyálzott és a kétségbeesett sikolyokat hallva éppen valakik elfogyasztására készült, a kis körasztalon popcorn várakozott, forró illata belengte az apró szobát. Junsu nyugtázta – éppen egy mozizást zavart meg.
- Beszélhetünk?
Az ajtóban állt meg, szemmel láthatóan feszengett, érezhetően kényelmetlenül érintette a tény, hogy ő most önmaga. A saját bőre kivételesen feszítette, és ha lett volna rá opció, nagyon-nagyon szeretett volna jelenleg valaki más lenni, és majd akkor visszateleportálni a saját tokjába, ha az ideiglenes Junsu-test-tulaj elintézte helyette élete egyik legkellemetlenebb beszélgetését.
- Naná.
Shane vidámsága eltűnt, Junsu gondterhelt vonásai valahogy átfestették a sajátjait is. A kezében lévő távkapcsolóval egyetlen gombnyomással véget vetett a kétdimenziós mészárlásnak, majd zsebre vágta. A szobában csend lett. A fény is mérséklődött, már csak a karcsú állólámpa festett citrom-arany glóriát a hófehér plafonra.
- Öhm...
- Nem ülsz le? – A táncos hellyel kínálta idézőjeles főnökét, aki – mert az volt közelebb – letottyant az ágy sarkára. Aztán fel is ugrott, mint akit fenéken csíptek, sűrű bocsánatkérések közepette visszaállt a kiindulópontra. Shane nevetett. – Kérlek, foglalj helyet az ágyamon. – Finoman Junsu vállára fogott és visszanavigálta a matrac csücskére, míg ő szemben, a kanapé karfájára ült le, csak fél fenékkel. – Gáz van?
- Gáz. Vagy csak inkább… Nem tudom – pislogott Junsu. Karjai a térdei közé ejtve, deja vu, tartása fáradt, nyugtalan. – Én nem vagyok az a szavak embere típus.
- Igen, tudom. Te a dalok embere vagy, az sokkal jobb.
- Olyan nincs is – fintorgott Junsu.
- De. Te – kapott némi szemmeresztgetést válaszul, és végre volt min mosolyogni. Junsu úgy döntött, a legjobb, ha egyszerűen csak…
- Aztmondtamabarátaimnak hogylefeküdtünk. Szóvalharákérdeznének kérlekmondteisezt. Köszönöm.
- Mi? Mi?! – Az első „mi” értetlen volt, a második szoprán és kétségbeesett. – Mi az, hogy ha rákérdeznének? Rá fognak? Úgy értem, majd jönnek és megkérdezik? 
- Nem hiszem, csak… lehet és… nagyon valószínű, igen. Ők ilyenek. – Shane a halántékát masszírozta. – Azt hiszik, még mindig tizenöt vagyok és úgy is kezelnek.
 - Bakker, meglehetősen jóban szoktam lenni a szülőkkel. Nem ismersz engem régóta, Moon, de pár dologban nagyon régimódi vagyok, így általában bejövők az ősöknek, na de két feldühödött báty az egészen más kategória.
- És van egy valódi is.
- Mi?
- Báty.
- Nekem kampó.
Junsu végre elmosolyodott. A férfi elkapta a pillanatot, ahogy gondterhelt vonásai kisimulnak, arca puha és múlékony vidámságba borul, vele mosolygott. 
- Béna helyzet – motyogta Junsu. 
- Kicsit – ismerte el Shane. A karfát megunva átült az ágyra. Megbiccentette Junsu oldalát, pont úgy, mint amikor először a próbaterem padlóján hívta meg magát a fiú társaságának, az pedig engedelmesen arrébb húzódott, hogy helyet adjon neki.
- Megint jött az egész Susu ügy és úgy csináltak, mintha ott se lennék. Azt hiszem, kicsit…
- Besokalltál. Megesik.
- Sajnálom – mondta, ha lehet, még halkabban. – Zűrös vagyok.
Shane megmosolyogta.
- Nem így mondanám.
- Hogy mondanád? – Már csak lehelte. Bámulta a padlót, görcsösen, mereven.
- „Nem egyszerű”. 
- Miért jobb az? – tátogta Junsu.
Feje a férfi vállára biccent. Önkéntelen volt, túl közel ültek egymáshoz, Junsu pedig hirtelen annyira egyedül volt. Jólesett egy másik test hője, lehunyta a szemét, a válasz pedig elmaradt. Pihentette égő szemgolyóit szemhéja jótékony, selymes sötétjében és várt, maga sem tudta, mire. Nem vette észre, ahogy oldalra fordult, hogy már nem a fejét döntötte, az arcát fordította Shane pólójának vállába, orrát fúrta a völgyébe. Jó illata volt. Érezte már ezt, mégsem volt teljesen ilyen. Ijesztően hasonló, de zavarba ejtően teljesen más. Nem ébredt rá, hogy mélyeket sóhajt, hogy a légzése elnehezül, hogy az ajkai a fehér pamuton nedves foltot hagyva akarnak az másik bőréhez jutni. 
Shane végigdöntötte az ágyon, de nem vonta maga alá. Szűkösen, de jó pozíciót talált Junsu mellett, bal oldalához simulva helyezkedett mellé, onnan hajolt hozzá. Ujjai belesimogattak a szőke fürtökbe, a füle mögé pöndörödő világos tincs, mint egy inda tekeredett köré, miközben kóstolgatta Junsu száját. Játékba kezdett. Finom, puha, száraz csókokkal hintette a fiú alsó ajkát, majd azon végighaladva, szája szegletéből a felsőre futott át, járt körbe-körbe és megmosolyogta, mikor sikerült Junsut megvezetnie. Mikor málnaszínű nyelve megjelent az ajkai között és megpróbált az övé után kapni, újra és újra. Junsu feje elemelkedett a párnáról, megkísérelt beleharapni abba az ingerlő csókba, magáévá tenni, belemerülni, hasztalan.
Kinyitotta a szemeit. Értetlen pislogással, tanácstalan szikrával nézett fel Shane-re, aki ezt a pillanatot választotta, hogy végre megcsókolja. Amikor Shane nyelve az ajkai közé csusszant, habzsolva kapott utána. Éhes volt, annyira leírhatatlanul éhes, hogy fel akarta falni az érzést.
Egy különös zaj ütötte meg a fülét, fura, ismétlődő, tompa hang, aztán rájött, hogy a saját hangját hallja. Nyög. Shane csókolja, ő pedig elfúló hangon érthetetlen szófoszlányokat nyög a férfi ajkai közé.
Olyan gyorsan történt az egész. Az egyik pillanatban még megharapta Shane alsó ajkát, átvetette a jobb combját a dereka körül, Shane a csípőjét feszítette az övének és Junsu felszűkölt az elviselhetetlen forróságtól a bőre alatt. Úgy érezte, ki kell gombolnia az ingét, a nadrágját, Shane-ét is, úgy érezte, az egyetlen, ami lecsillapítja majd a lángoló, égő, szinte maró érzést, ha egy másik forró bőr tapad majd rá, tűzzel akarta oltani a tüzet és Junsu kezei hirtelen tudták, mit csinálnak. Könnyedén elboldogultak a saját gombjaival, majd nekiálltak Shane ruhájának is, ujjai bekúsztak a póló alá, ismerkedni vágytak a másik testével. Izgató, idegen és annyira bizsergető. Junsu puha ujjakkal simogatott végig a mellkasán, megtalálta a kulcscsontját, mellbimbóját, előbb a balt, majd a jobbot is. 
- Moon – sóhajtotta Shane, fejét előre ejtve most ő temette az arcát a másik férfi vállgödrébe, most ő vett egyre mélyebb és mélyebb levegőkortyokat, amikor ráfogott Junsu csuklójára és szelíd erőszakkal kinavigálta a ruhája alól. – Nem ma. – A hangja gyengéd volt, a kezdeti száraz csókok most Junsu kulcscsontjára záporoztak. – Most álljunk meg itt.
Junsu csak pislogott rá. Szemein homályos fátyolt ült, ajkai pirosra harapva csillogtak, értetlenségében alsó ajka le is biggyedt egy árnyalatnyit.
- Nem akarok – formálta a szavakat, tekintete cikázott, próbálta felfogni, megérteni, mi történt, mit rontott el, hogy már nem érezte az övének feszülő testet, miért távolodik, miért lett hirtelen dühítően józan, míg ő küzd egyetlen értelmes gondolatért is.
- Nem jó az időzítés. – Shane végigsimított a halántékán, puszit adott a puha hajra és elismételte. – Én voltam a barom, bele sem kellett volna kezdeni. Nem jó az időzítés…
-  A barátaim miatt… - dadogta Junsu, annyira nevetségesnek érezte magát, annyira szánalmasnak.
-  Mi? Dehogy. 
- Akkor… miért? 
- Csak a körülmények…
- Elrontottam valamit? – szűrte a fogai között és egyszeriben dühös lett magára, még vélt oka sem volt és mégis, röpke másodpercre elöntötte a harag.
- Moon…
- Megmondhatod. – Junsu remegett. Előre nyúlt, megpróbálta visszahúzni magára a férfit, mint egy puha takarót, hátha beburkolja, akkor elmúlik a reszketés a testéről… - Megmondhatod. Néha félreértek és elnézek és kihagyok… dolgokat. Ha kihagytam valamit, amit… vagy amiből értenem… kellett volna…
- Moon, én nem…
- Csak… Én nem hiszem, hogy valaha… én… nem, én… 
Nem akarta kimondani. Könyörgésnek hat, megalázó és mégsem tudta bent tartani. Shane a füle mögé csókolt, beszippantotta, megharapta a fülcimpáját. 
- Nem rontottál el semmit, esküszöm. - Rozsdás hangon suttogott, jobb keze Junsu arcára simult, a ballal igyekezett magát megtartani, nem tudomást venni a csípőlapátjához préselődő kőkemény helyzetről. - Fantasztikus vagy. A legizgatóbb férfi, akivel valaha találkoztam, kívánatos és őrjítő, rohadtul akarlak, hidd el nekem, de ma nem lehet.
- Miért? – Junsu hangja elcsuklott. – Csak tudni…
- Mondtam. Mert egy a balfék vagyok. – Rekedt sóhaj szakadt fel a tüdejéből, száját ismét Junsu halántékára simítva belecsókolta – Moon, nincs nálam gumi. 

~~~

- Komolyan mondom, Moon, és hidd el, nem nyavajogni akarok – mondta Shane, miközben Junsu igyekezett elhelyezkedni a nagyon kicsi autó nagyon kényelmetlen anyósülésén – de egész nap unatkoztam. Olyan egészséges stábot sikerült magad köré szedned, hogy senki nem beteg! Annyira szeretnek veled dolgozni, hogy ha esetleg mégis kaptak valami kórságot a nyakukba, bár lóg a belük, akkor is ott táncikálnak az oldaladon. Tudod, milyen szar ez egy beugrónak?
Junsu pislogott, megtalálta a helyét, apró, doromboló hangot hallatott, ahogy a tökéletes pozícióba süppedve hátradőlt az ülésen. Fáradt volt, de jólesően fáradt.
- Sajnálom…? – tett egy bátortalan kijelentést, a biztonság kedvéért megkérdőjelezve, mert nem volt benne teljesen biztos, hogy is kellene reagálnia erre a kirohanásra.
- Ez tök hülyén hangzik, mégis mit sajnálsz? – nevetett Shane, teli szájjal, összes hófehér foga, ha csak egy pillanatra is, de megmutatta magát. Junsunak tetszettek a gyönyörű, szabályos, fehér fogak. Ő is mosolygott. – Csak unom magam, ennyi – mosolygott vissza a férfi, majd az ölében várakozó tálcáról egy pohár italt adott Junsu kezébe, majd szívószálat is mellékelt hozzá.
- Mi ez? – Az énekes próbált belesni az apró lyukon, de túl erős volt a fény, túl színes és átlátszatlan a pohár, nem jött össze a mutatvány.
Shane elengedte a kormányt, szemöldökét Junsura villantotta, majd ő is hátradőlt, fejét felé fordította, mintha csak az ágyban lennének egy reggel – azon az egyetlen reggelen, amin eddig egy ágyban ébredtek, nevetségesen ártatlanul. Ajkain elnyújtózott egy mosoly, egy… fura… ismeretlen… nyájas mosoly – narancs dzsúz. – Szépen, formálva ejtette ki a betűket. A másik kibontotta a szálat és a pohárba döfte, jóízűt kortyolt, de a pillantása valahogy visszakívánkozott a sofőrszék felé. – Orange Junsu.
És Junsu arcát elöntötte a pír, a narancslé új utat talált magának kifelé az orrán és ő pánikban kapta az arca elé a kezét, de későn. A ragadós gyümölcs dzsúsz végigömlött a kezén, le, át a műszerfalra, le a padlóra. 
- Te jó ég, sajnálom! – köhögött és fogadkozott, sűrű elnézéskérések közepette, Shane pedig nevetve halászott elő egy doboz papírzsebkendőt a kesztyűtartóból.
- Moon, nézz már erre a tragacsra! Ezzel a cuccal csak jót tettél neki, legalább lesz benne valami vitamin, az is több mint a semmi. – Kacagva törölgette Junsu orrát, aki nem tudott jobbat, lévén két keze tele volt, mint fejét a férfi felé fordítva tűrte és igyekezett egyáltalán nem gondolni az anyukájára.
- Mit csináltál? – kérdezte halkan, mikor az utolsó narancsszínű zsebkendő is a szemetesnek kikiáltott papírzsacskóba került.
 - Áldom a videó megosztókat, hogy szórakoztatnak a szabadidőmben.
Már-már démoni volt a vigyor, Junsu pedig nyelt és nem, kicsit sem, egyáltalán nem áldotta azokat a portálokat, sőt, bár nem volt az a fajta, de elmormolt egy kívánságot, hogy vinné el mindet valami becsavarodott hekker által kreált dögevő.
Szerette, hogy Shane nem tud róla semmit, csak azt a kellemes minimumot, ami elég ahhoz, hogy akarjon vele… dolgozni, reménykedett benne, hogy így is marad, és ismét saját naivsága verte át a palánkon.
- Mit láttál?
Shane közel hajolt, játékosan lepuszilt egy narancscseppet Junsu orrának közepéről és oda suttogta.
- Mit nem?
- Te jó ég – Junsu nyüszített, a színe harmonizált a körömlakjával. Bordóvörös, az új sikk. Remélte.
- Mondd! – csapta össze vidáman a tenyerét Shane, majd egy gyors mozdulattal felkanalazta maga mellől a mobilját. – Ha az új képernyővédőmre nézve nagyon-nagyon mocskos gondolatokkal hokizik az agyam, akkor az elméletben bűncselekménynek számít, kiskorú megrontása és egyéb csúfságok?
A képernyőn Junsu mosolygott, a haja szőke madárfészek, pelyhes pufi tincsek tengere, a vigyora mézédes, a pofija rózsaszín pillecukor.
- Igen – vinnyogta farkasszemet nézve alig tizenöt éves önmagával. Shane újra a telefont fürkészte, fintorgott.
- Jó, akkor majd csupa ártatlan gondolataim lesznek, ha ránézek – jelentette ki határozottan, Junsu pedig felsírt.
- Nem lehetne, hogy inkább lecseréld? – nézett már-már könyörögve és egy pillanatig Shane mintha hajlott volna rá, de…
- Neeem. Baby Moon marad.

~~~

- Nem, most nem megy – mondta, igyekezve rövidre zárni a társalgást. – Nem vagyok éhes. Már vacsoráztam. – A tányérjára meredt, benne az érintetlen, igazán ínycsiklandozó falatokra. – Nem, nem hazudok – bizonygatta a mobiljának. – Igen, holnap. Persze, reggeli. Nem. Mondtam. Minden oké, jóban vagyunk. Jó éjszakát. Te is. Szia. – Mély fújtatás közepette az asztalra csúsztatta a telefonját, majd bűnbánóan felsóhajtott. – Úgy sajnálom.
- Nem gáz. – Shane kortyolt a poharából, Junsu pedig tovább furdalt.
- Ha nem veszem fel, képesek idejönni betakarni vagy megetetni vagy mit tudom én.
- A barátaid tényleg…
- Idegesítőek?
- Meg vannak róla győződve, hogy ők a szüleid.
- Van benne valami – meresztette a szemét Junsu, aztán… aztán pedig visszatért a csend, pontosan ugyanaz a némaság, amibe belecsörgött Jaejoong hívása. Amikor felnézett, pillantása belegabalyodott Shane tekintetébe. Ott ültek egy fenséges vacsora felett, szótlanul. A tetőn töltött randevú alatt még tele szájjal sem bírták megállni a beszédet és most csend volt, némaság. Ahányszor Junsu elég bátor volt ahhoz, hogy felpislogjon, Shane zöld szemeibe akadt és mégsem szóltak egyetlen szót sem.
- Amikor – Shane megköszörülte a torkát, a tányér szélére támasztotta az evőeszközt, amivel addig a saját maga által hozott ételt piszkálta – gyerek voltam, az anyukám hétvégenként mindig készített valami finomságot. Hétköznap ilyenekre nem volt idő, ugyanúgy főállásban dolgozott, mint az apám, talán éppen ezért hétvégén nálunk mindig isteni sütemények társultak az ebéd mellé. Nekem sokkal inkább a szívem csücske volt a süti, mint bármi más. És akkor ott volt a tányérodon a hús, a krumpli, hozzá párolt brokkoli és répa hegyek és az anyukám azt mondta, ha megeszed, kapsz desszertet. Úgy gondoltam, soha nem rágom át magam a zöldön és a desszert mintha egy másik univerzumban élő család hűtőjében lenne, elérhetetlen távolságban. – Nevetett saját magán és a nosztalgia érzésén, ami egy pillanatra bár, de megtalálta, majd elkomolyodott. – Tudod, mi a jó abban, ha felnőtt az ember, Moon?
Junsu szemöldöke hullámzott, ahogy kergette a fonal végét, mint egy játékos cirmos, csak ő nem pofozni, hanem felvenni akarta, egyelőre sikertelenül. Kénytelen-kelletlen színt vallott.
- Nem.
- Ha akarod, a desszerttel kezded.
A férfi az asztalra támasztott, farkasszemet néztek, Junsu hunyorított. 
- A desszerttel? – kérdezett vissza bizonytalanul, majd lopva körbe is tekintett. Shane két hatalmas ételedénnyel jött, egyikben saláta volt, a másikban megint valami paradicsomos, de nem látott édességet, ha csak nem a táskájában maradt. De ha így van, az mostanra már biztos ehetetlen, de legalábbis olvadt, Junsu pedig biztosan tudta, hogy nem akar még egy olyan ételmérgezéses fiaskót magának…
- Moon – Shane ujjai elsétáltak a tányérja felett, maguk mögött hagyták a szalvétákat, ellejtettek Junsu telefonja mellett, egészen addig, míg el nem érték annak karcsú, vékony ujjait. Összesimultak, egymásba fonódtak, csak egy röpke pillanatra, majd Shane, könnyedén megemelve őket, az ajkaihoz vonta és belecsókolt Junsu tenyerébe. Csak alig tíz napja ismerte Junsut, de hamar rájött egyetlen apró, de felettébb lényeges dologra. Néha idő kell. Pillanatok, percek, olykor több, talán kevesebb ahhoz, hogy jó helyre jusson egy gondolat. És ő türelmes volt, ideje, mint a tenger, így most is megvárta, amíg hirtelen felszikrázik a fény. Junsu tompán forgatta meg újra a szót a fogai között.
 - A desszerttel… – görgette a nyelvén.
- Szeretnéd a desszerttel kezdeni a vacsorát, Moon?
Junsu homályos tekintettel nézett újra rá, az arca égett, a szája kiszáradt, rózsaszín nyelve megjelent az ajkai között, idegesen nyalt végig a húsán, fogai megharapták csillogó alsó ajkát. Shane apró puszikat lehelt a tenyere közepébe, a szemével egy másodpercre sem engedte el Junsuét.
- Én...
A szék felnyikordult, ahogy Shane kitolta maga alól. Junsu döbbenten pislogott, mikor a férfi megállt felette, esetlenül állt talpra, mikor az a csuklójára fogva felhúzta magához. Szinte nem nyúlt az ételhez a tányérján, a csókot viszont falta. A telefon újra megcsördült és Shane felvonta a szemöldökét, szusszanásnyi levegőt adva Junsunak, hogy ha akarja, válaszoljon a hívásra. De Junsu máshol járt. Azon a helyen most forróság volt, délibáb vibrált a távolban, a fülében harangok zengtek, a gyomrában kergetőző pillangókat pedig vérszomjas prérifarkasok falták fel és ők randalíroztak tovább. Junsu nem hallotta a valóságot, a saját doboló vérét hallotta és ritmusába vegyülve, valahol a távolban, Shane rekedt sóhaját. 
- Hol a hálószoba?
Abba az irányba táncoltak. Mozdulataik gyönyörű, káoszos koreográfiája szemet gyönyörködtetően egységes volt, annak ellenére, hogy rögtönzött és ösztön szülte. Junsu háttal lépdelt, Shane kezei a derekán, ő a nyakán kulcsolta össze a saját ujjait. A férfi lábai ügyesen követték, néha terpeszébe lépve, néha tökéletes tükröt mutatva, a hálószoba fala felfogta az utolsó mozdulatot, Junsu az ajtókeretet érezte a lapockái között, Shane combját, ahogy a sajátjai közé ékelődik.
- Szeretném, ha figyelnél. Kérdeznem kell valamit – búgott a hangja, Junsu a fejét ingatta rá, mintha egy andalító dallam kezdő taktusai simogatták volna meg. – Mondd ki, hogy figyelsz.
- Figyelek – ismételte dallamosan, és tényleg azon is volt, hogy betartsa - …figyelek rád. – Homlokát előre döntötte, nehezen lélegzett.
- A desszert… - mondta Shane, de a saját hangja kezdte cserbenhagyni. Junsu mosolygott, kótyagos volt, spicces, tőle lett az.
- … én vagyok a desszert – súgta Shane pólójába, bohókás kacajjal és Shane vele nevetett, mert nem így gondolta levezényelni ezt a beszélgetést, de nem mindig mehetnek arra a dolgok, amerre irányítani akarják őket. – Tudom, hogy én vagyok – suttogta. – És szeretnék. Akarok. Ez volt a kérdés?
- Ez - és Shane előre nyúlt, teli tenyérrel lökte be az ajtót, másik kezével Junsu derekát tartva bepördültek rajta.

Hamar vízszintben találtak magukat. Mellettük macska nyekkent fel, sértő nyervogása annak szólt, hogy popsin billentették, ezzel megzavarva az alvását.
Junsu háton feküdt, Shane felette, közel, egészen közel, a combjai között és ő a derekára kulcsolt. Jó volt így, természetes és nevetségesen könnyű. A pólójától is az volt megszabadulni, Shane-é is játszi könnyedséggel jött le. A macska is hasonlóképpen könnyű szökelléssel termett közöttük.
Voltak vicces részek. Junsu szinte fetrengve kacagott, amikor Shane egy szál gatyában rohant ki a konyhába, hogy egy doboz táppal egy helyre csalja mind a négy macskát, hogy ezzel a vezércsellel végre magukra zárhassa a háló ajtaját. Nevetett, amikor újra ki kellett rohannia, mert a táskáját kint hagyta, pedig állítása szerint az nagyon kell neki.
Nevetett akkor is, amikor az a harminc másodperc, amíg a másik a konyhában volt, neki elég idő volt arra, hogy rájöjjön, lehet, hogy nem meri levenni a nadrágját. Bár ez a kacaj másfajta volt, keserű és bizonytalan. Annyira ment minden. Ahogy levette Shane pólóját, érintette a bőrét, adott csókot a férfi vállára, de egy pillanatra megtört a varázs és Susuka lett, félt és talán visszatáncolt volna. Elgondolkozott rajta. Feküdt a saját ágyának alvás és öblítő illatának ölelésében. A hold sápadt csillogása és az utcai lámpák mesterséges-sárga fénye megvilágították, mintha színpadon lenne, ujjai, mind a tíz, a farmerja derekán, ő pedig megfagyott. Shane ismét megjelent az ajtókeretben és Junsu nem mert a férfire nézni. A saját kezét figyelte, a kapcsot, a gomblyukat és nevetett, megint nevetett. De Shane ismét ott volt, az ágy szélén ült, felhúzta magához, a nyakába csókolt. Suttogott valamit a bőrébe, az ádámcsutkájára, a vállgömbjére, és Junsu sokadszor azon az este, nevetett. 
- Moon - nyitott ajkakkal sóhajtotta a halántékára, a homlokára. – Lazíts.
Junsu markolta a támlát, a divatos fakeretet, a csíkos, kacskaringós mintát, körmei belevájtak kemény oldalába. Fájdalomra készült, élesre, nyilallóra, a fogai megcsikordultak egymáson, bólintott. Shane érte nyúlt, lefejtette az ujjait, az ujjpercek görcseit csacska csókokkal tüntette el, úgy gondolta, Junsu karjának a nyaka sokkal jobb hely. A telefon megszólalt, lassú dallam volt és Junsu beledúdolt, egy hang a fülébe súgta - legyen ez a mi dalunk. Junsu sosem gondolta, hogy így lesz az embereknek közös daluk, "amire először táncoltunk", "amikor először megláttalak", "ahogy a terembe léptél" és eszébe jutott, talán soha senkinek nem fogja elmesélni a közös daluk történetét, amikor tíz nappal a háta mögött remegve feküdt szemérmetlenül szélesre tárt terpesszel és az anyukája hívására megszólalt a The Way We Were. Barbra Streisand lehet, hogy elpirulna. 
- Ki lehet az? - susogta a fülébe a férfi. Gumit húzott, percekkel azelőtt, de csak feküdt a combjai között, várt, türelmesen, csípője hullámzott, meg-megérintve, de a határt soha nem lépte át.
- Anya - vallotta be Junsu. - Szereti... ezt a dalt és... a fenébe - csuklott el a hangja. Elviselhetetlen volt a forróság. Lüktetett. Shane hirtelen a derekára markolt, és a zene odalett a zúgásban, a saját torka hangjában, abban a sóhajban, ami a férfi torkából bukott elő. Mindent elnyelt, mindent bekebelezett és forró volt és feszítő, és Junsu nem tudta, miért könyörögjön, hogy legyen vége, vagy hogy örökké tartson. De amikor a zene egyszerre elhallgatott, és ő meghallotta azt a dallamot, amit kettőjük teste játszott, az ütemet, a ritmust, ha elénekelhette volna, az forró lett volna és szenvedélyes, a tüdeje mélyéről fakadó, az erek dagadtak volna a nyakán, a hangja megtöltötte volna a legnagyobb sportcsarnokot, zengett volna, fájdalmasan gyönyörű ária, tökéletes előadás. Sírva fakadt volna. Sírva is fakadt.

Szeretlek. Ezt mondta Shane-nek. Valamikor a vége felé, az orgazmus előszobájában várakozva, fél pillanattal azelőtt, hogy a küszöböt érte volna a lába. Szeretlek. Mert csodálatos volt, repült, és pont ezért, csak kicsúszott. A túlcsorduló érzelmek, a túl sok impulzus. Ezt készült mondani, egy filmben hallotta. Egyfajta magyarázatként szánta, hátha így van. Nehéz volt jó szavakat találni, másokét ellopni sokkalta könnyebb, talán mert nem érezte őket valódinak. Józanul nem mondta volna ki, de megrészegítette a helyzet, megszaladt a nyelve, de ettől nem lett hazugság, csak... talán túl korán kiejtett igaz. Talán ezért kell visszavonni, talán ezért kellene, de még annyira homályos volt minden, még ott ült a pulzálás minden sejtjében, Shane teste még az övében, karok, lábak szoros fonatban, nem akarta elengedni, még nem állt rá készen.
Shane hangja karcos volt, tompa, a lehelete cirógatta Junsu nyakát.
- Én is szeretlek - suttogta a másik hajába. - De elhamarkodjuk. Ezt jobb, ha tudod – mosolygott.
- Jó - búgta vissza Junsu - Hamarkodjuk el. 

11 megjegyzés:

  1. Már rég aludnom kellene, de ez a történet visszahívott, hogy írjak alá valamit.
    Valaki rájött, hogy a gyermeknek tekintett lény, akinek szeretetét természetesnek és magától értetődőnek vette, felnőtt. És vele együtt neki is fel kell nőnie, vagy kockáztatja, hogy magára marad, mert a másik már nem egy habkönnyen elbűvölhető lény, akivel egy-egy kockacukorral elfeledtetheti, milyen keserű dolgokat nyeletett le vele. Nem erőszakolhatja rá vissza a játszóruhát és a járókát, csak mert úgy aranyosabb és kényelmesebb. Főleg, nem lesz mindig ott, nem fog rá várni és csüngeni rajta. Iszonyatosan ijesztő felismerés ez, amellett, hogy lehet, hogy félreismerte és sosem, vagy nagyon rég nem nézte meg igazán Susut. (remélem, nem haragszik a megszólításért, nekem kedves ez a név, még ha a Ruisuhoz kötődik is :) )
    A jelent számomra pillangós volt - nem a szépség, hanem amiatt is, ahogy Junsu megvillantotta a szárnyait. Akár a nagy, sárga szemfoltok, amikről az ember nem is tudja, hogy ott vannak, megmutatta, hogy elsiklottak felette és hogy ha így folytatják, akkor egyszer el fog illanni előlük.
    Shane tengeres hasonlata nagyon tetszik, illik hozzá és a Holdas párhuzamhoz is. Képlékeny, türelmes, duruzsoló, tiszta és üdítő az őszintesége. Ha puffancs, akkor helyes kis wattacukorkóc az égen :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha a te hozzászólásodat olvasom, mindig mintha időutaznék. Olyan mintha egy darabka megmaradt volna nekem abból a régi hangulatból. Mosolygok. :) Egy homokszemcse amit legszívesebben üvegbúra alatt őriznék. Ezt nem tudom elégszer megköszönni.

      Törlés
    2. <3 Ez igazán melengető olyasvalakitől, akit már tíz éve olvasok és újra és újra elbűvöl ^ ^

      Törlés
  2. Szeretem, szeretem, szeretem...
    Akárcsak Junsu új albumát.
    <3

    VálaszTörlés
  3. "Elsírtam" volna magam, ha ezt a fejezetet nem egyben teszed fel - hihetetlenül kerek volt, mint egy novella - és egy szavunk sem lehet a hosszát illetően. :D
    Megijedtem egy pillanatra, hogy nem lesz több esélyük, amikor Shane-t felkészületlenül érte Junsu idegesen kapkodó, szeretetre vágyó letámadása és féltem, hogy néhány nap, vagy hét múltával meghátrál az énekes, vagy Yoochun bekever.
    Igazán örülök, hogy Shane érti és érzi a másikat - a legjobb választás és dolog, ami Junsuval történhetett.
    Kíváncsi lennék, hogy Yoochun emlékszik-e arra a "kegyetlen" éjszakára és feltűnt-e neki valaha, hogy a "kissrác" többet érez iránta, mint egy báty - vagy eljön-e a pillanat, amikor JJ szembesíti az igazsággal.
    Igazán sajnálom JJ-t, úgy tűnik az "apa" hiánya még mindig betölti az életét és nem múlik.

    Köszönöm ezt a remek fejezetet, a képet... Szép volt! :]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem rajtam múlt, én megpróbáltam megvágni, de nem ment. Aztán odaadtam Viknek, hogy vágja meg ő, ezzel vállalja a felelősséget is, de megtagadta! XD Azért örülök, hogy így alakult.

      Félelmeim vannak Shane-fiúval kapcsolatban. Kezd a "jaj túl megszerettem" kategóriába mászni, amivel nehezíti a dolgomat, de nem nyafogok. Az, hogy Yoochun mire emlékszik nagyon fog derülni, és még más dolgok is. ;)

      Köszönöm, hogy benéztél olvasni!

      Törlés
  4. Gyönyörű volt, és teljesen elvarázsolt, belebújtam Junsu bőrébe, láttam a z ő szemével, és remélem az ő álombeli világa a a valóságban is helyt tud találni, és nem lesz hatalmas csalódás a vége ! Köszönöm !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm, hogy olvastad! Remélem a folytatás is legalább ennyire tetszik majd. Vagy jobban. <3 Igen. Mégegyszer köszönöm! <3

      Törlés
  5. Nekem nagyon bejön a Shane+ Junsu páros ,tökéletes, figyelmes ,megértő sorolhatnám még.Valami igen nagy gubancnak kell jönnie ,hogy ez tönkre mennyen .Én biztos ezek után nem lépkednék vissza Yuchun bárkit ölelő karjaiba az tuti.De lesz ami lesz várom a folytatást :) Köszi

    VálaszTörlés