2015. február 4., szerda

Kopp-kopp


Megjegyzés: Mert néha én is írok oneshotokat. Csak néha. És az is furis. 
    

 Szép nő. Nem olyan modellféle, túlretusált, eszményire alakított, de ettől még szép. Hatalmas szemei vannak, amik göndör pillái alól zöldesbarna golyóbisokként csillognak, párásan és fényesen. Mintha mindig könnyben úsznának. Ha ránézek, az jut az eszembe, hogy nedves a tekintete. Mondhatom így? Neki az. Apró, enyhén pisze orrán egy-két szeplő is fészkel. Húsos ajkai fodrosak, mintha csak festette volna az íveit, de túl halványak ahhoz, hogy rajzolva legyenek. Amikor beszél, szinte alig mozdulnak, de az álla fura ráncot vet olykor-olykor, mintha csak duzzogna, pedig nem teszi. Világosszőke. Nem hiszem, hogy ez az igazi hajszíne, ahhoz túlságosan hamvas és mesterséges. Rákígyózik a vállára, kunkorodik erre-arra. Vékony arccsont, hattyúnyak, talán túlságosan csapott vállak, de mint nő, csak törékenyebbnek hat tőle, hogy a kerek, alma-forma mellekről ne is beszéljünk, bár ezek meglétét csak sejtem a fekete garbó alatt. A bőre egészen fehér, kézfején szinte áttetsző, hegyes körmeitől hosszabbnak tűnnek az ujjai.
Camillának hívják. Camilla három napja ül az ágyam mellett és mesél nekem. Néha elérzékenyül, olyankor forgatja azokat a nagy szemeit körbe-körbe, de hamar feladja és eltörik a mécses. Apró, fekete csatokkal túlzottan is megpakolt kistáskájából lila virágokkal díszített tokot vesz elő és virágillatú zsebkendővel itatgatja fel a könnyeit. Orgona! Ez az aroma, amit árasztanak a kis papírkák.
Camilla és az orgona. Mint egy elméleti virágcsokor.
Az első alkalommal tíz perc után úgy nézett ki, mint egy panda. Szemei alatt formátlan fekete pacákat rajzolt a folydogáló festék és minél jobban törölte, annál jobban kente szét a foltot. Azóta váltott. Festetlenül jön, hogy ha netán rátör a pityereghetnék, viszonylag következmények nélkül sírhasson egy jót. A hangja magas. Csicsereg vagy inkább csipog. De nem kellemetlen. Olyan eleven érzésem van tőle. Nevetnék, de azt is mondanám neki - jól van, Camilla, most már hallgass el. Szórakoztató, nem zavaró… annyira. Csip-csip. Mondja és mondja és mondja. Mindig van neki mit. 

Rövid áttekintésképpen - a plafon fehér, a falak is azok, Camilla hangos, a levegő pedig szúrós szagú. Tegnap is meg akartam rá kérni, hogy nyissa ki nekem az ablakot. Érzem a kellemes időt idebent, nincs se túl meleg, se túl hideg, a levegő sem fülledt, éppen csak túl steril, mégis nagyon szeretném, ha valaki kitárná azt a két hatalmas ablaktáblát. Úgy érzem, hogy szükségem van rá és ezt igyekszem elmondani. Próbálom. Azon vagyok. De abban sem vagyok biztos, hogy a szemem mozdul. Napok óta próbálok pislogni, de mintha sztrájkba lépett darabjaim még tárgyalásokat sem lennének hajlandóak kezdeményezni velem. Elcseszett egy szakszervezetük lehet, mert a követeléseiket nem is sejtem, szimplán csak úgy gondolták, megszüntetik a velem való kommunikációt és mostantól csak a levegőbe dirigálhatok, mert ők se percenni, se kattanni, se rebbenni nem hajlandók.
Néha jön egy nővér és a szemembe cseppent. Camilla szipogva figyeli, a szája újra görbül tőle és ismét ömlenek a könnyei. Szeretném azt hinni, hogy ez a virág nevű hölgyemény különlegesen érzékeny lelkületű teremtés, ezért viseli meg ez a rituálé és nem azért, mert úgy festek, mintha egy zombis horror-alkotás placcon felejtett kelléke lennék. A hármas számú harapdált üzletember a mozgólépcső tövében. Frankensteini kreatúra, morbid öltésekkel a stratégiailag fontos pontokon. Stoppolt, toldozott és foltozott, mint egy öreg, viseletes harisnyanadrág, amit ki tudja milyen oknál fogva nem dobtak még a kukába. Jobb, hogy nincs tükör. Azt hiszem. Nem tudom. Mindenesetre jobban esik nekem azt gondolni, hogy Camilla egyszerűen túldrámázza a dolgokat. Bár talán bátrabban vonhatnák le efféle következtetéseket, ha legalább nyomokban emlékeznék erre a szöszke jelenségre az ágyam végében. Csak jön, mondja, mondja, sírdogál és újra mesél, majd búcsúzik és megy. Szia, Maci. Mármint én? Brumm? Vagy mi? 


Nem emlékszem. Olyan az egész, mint egy öreg film foltos, megkopott és pixeles darabjai, fekete-fehér villanások, össze nem függő kép és hang. Emlékszem a napra, hogy az üvegen keresztül is melegen sütött, a műszerfalon villogó figyelmeztetésre, hogy fogytán a kakaó a járgányban, a fényre.  Aztán mintha csak kívülről néztem volna a saját, ezer darabra repedt, több tucat sebből vérző testemet az út közepén, apró, vérvörös gyémántokhoz hasonlatos üvegtörmelék ágyon feküdni. Úgy festettem, mint egy madzagja vágott marionett bábu. Mint egy suta gyerekrajz, ahol a girbegurba ákombákom, amit a zöld zsírkrétát szorongató gyermekkéz megalkotott, ellent mond mindennek, amit az emberi test anatómiája megenged. A fülemben a zúgás olyan, mintha víz alá nyomták volna a fejemet, a gondolataimat szintúgy elöntötte valami csirizes, ragadós massza és torkomra folyva azon igyekezett, hogy megfojtson.
Filmszakadások szaggatták meg minden villanásomat. A fény, a plafonba ágyazott neon szaladó csíkká nyúlt, ahogy a hordágyon gurítottak. Egy fölém hajoló nő a nevemet kérdezte újra és újra és én csak ismételtem neki, de ő mintha meg se hallotta volna, harmadszor, negyedszer, ötödször is nekem szegezte – Mi a neve uram? Meresztettem rá a szemem, ahogy a testembe maró fájdalom ellenére üvöltöttem, de hasztalan. Nem reagál. Egy öblös férfihang értetlen parancsokat osztogatott és én belesüppedtem a langyos sötétségbe.
Napokig úsztam benne. Lebegtem, körülöttem morajlás, buborékok és távolból sejlő hangfoszlányok, alakok, én pedig csak voltam köztük, saját létezésemnek is hatalmas, görbe kérdőjelet biggyesztve a végére. 

Az első dolog, amit megláttam, egy folt volt. Szegényesen hangzik, de a barna paca szólongatott és örültem neki, hogy végre a bugyborékolást váltotta valami selymesen búgó. 

×

Szép a neved. Ez volt az első néma gondolatom a magát Camillaként megnevező, vízesésként ömlő nőhöz, aki a párnámra borulva telesírta a vállamat. Aztán arról beszélt, hogy ne aggódjak, minden rendbe jön. Pedzegettem, hogy vajh médium lehet-e, hogy ennyire tudja, mit tartogat a jövő. Akkor már órák óta néztem a plafont azon próbálkozva, hogy szavakat formáljak, de hasztalan, ő pedig bemasíroz fekete ruhájában, elegáns, szintén korom színű blézerjével és közli, hogy nem lesz semmi baj. Dühös voltam. Nem csak azért, mert fogalmam sem volt róla, ki ő, de azért is, mert a nevén kívül ő sem kívánt velem mást közölni. Bár honnan tudhatná, hogy nem tudom, nem igaz? Hiszen még pislogni sem vagyok képes. 

Az esték lehangolnak. Odakint szürkül, majd leszáll az éj, a kórterem gyér világítása a falra mázolja elnagyolt vonalait. Gyerekként féltem az árnyékívektől. Annyi ijesztő látomást keltettek életre. Most unom őket, mindig ugyanolyanok. Egyformaságuk a megmaradt agyamra megy. Virágocska igazán megtehetné, hogy hoz nekem valami zenét. Fogalmam sincs, mit, de bármi jobb, mint a gépek ütemes csipogása.
 - Kopp, kopp.
Látogatóm jött.
Bip-bip - válaszoltam, jobb híján.
Hallottam a kilincset, bár a fejem megtagadta a kérést, hogy a hang irányába biccenjen, de ami késik, nem múlik. Csakhamar a látóterembe érkezett a fehér köpeny és benne az orvos. Az én orvosom.

- Gondoltam, meglátogatom. Unalmas éjszakának nézünk elébe.

Doki, tudom, hogy megmentette az életemet és már így is az adósa vagyok, de az idők végezetéig lekötelezne, ha megtenné, hogy kinyitja az ablakot. 

 - Minden pang. A nővéreknél pedig feketelistán vagyok, így még azért is felkeltenek, ha valaki egy közepeset tüsszent, szóval bár csend és nyugalom várható, aludni nem fogok.

Ablak. Kérem. Ablak. Bip-bip. 

Mellém sétált. Az itt dolgozók mindegyike hord a zsebében egy üvegcsét vagy az is lehet, hogy az ajtóm előtt egy kis fakkban tárolják és aki bejön az felnyalábol egyet, hogy a szemembe folyathassa. Azért jólesik. Kifejezetten. Micsoda luxus. Még pislognak is helyettem. Szóval hidratált, majd elmerengett a monitorokon, alápillantott egy-két kötésem alá, majd hümmögve jegyzetelt. Állított a karomba csöpögő infúzión és megint írogatott. A papírjait a kockaforma kisszekrényre fektette és átsétálva az egyszemélyes szobán, az ablak elé lépve elhúzta a függönyt és kitárta az ablakot. A levegő betódult a szobába. Tavaszesti, friss, harapni való illatok gyűrűztek be rajta. Édes, pezsdítő, megkívántam egy kiadós sétát. Bárcsak. 

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. Cserébe kiöntheti a lelkét. Mit tett azokkal a nőkkel, hogy pikkelnek magára?
Mély levegőt vett. Úgy tűnt, neki legalább annyira jólesett az üdítő korty, mint nekem. A beszökkenő lágy fuvallatba fordította az arcát. Kicsit irigyeltem tőle az érzést. 

- Ne vegyen el nővért. Nem mintha bármi baj lenne velük, nem, tényleg nem. De ha a kollégái közül választja ki élete párját, sanszos, hogy ha beüt a krach, akkor a szeretett nő minden szimpatizánsa azon lesz, hogy kigáncsolja, ha elmegy maga mellett a folyosón. És mivel együtt dolgoznak, lesz rá alkalmuk bőven.

Szóval a barátnők csípik, ahol érik. 

- Akkora közutálatnak örvendek, hogy szerintem egy tízes listán egymagam elfoglalnám az első három helyet.

Szar ügy, doki. De legalább mozog keze-lába és nem zacskókban tárolt színes folyadékokat eszik vénán keresztül. Eladnám a lelkemet egy tál sültkrumpliért.

- Bár most belegondolva nem hangzik valami jól, hogy itt panaszkodom éppen magának. 

Na, ez az. Rátapintott a lényegre.

- Ahogy a menyasszonyának is mondtam ma délután, nagyon szépen javul az állapota. Ha az agyáról is lemegy a duzzanat, biztos vagyok benne, hogy rohamos gyógyulásnak indul majd.

Ugorjunk át azon, hogy éppen most mondta, hogy be van dagadva az agyam, ami úgy is rohadt szarul hangzik, hogy fogalmam sincs róla, mit jelent, engem most mégis valami más érdekel. A menyasszonyom? Vagyis Camilla? Te jó ég… mire is gondoltam? Camilla a menyasszonyom? Tényleg?

- Nagyon aggódik magáért. 

Akarok én nősülni egyáltalán? Fogalmam sincs az erről vallott nézeteimről, de most még ijesztőbbnek tűnik, mint a feldagadt-agy téma.

 - Volt már olyan páciensem, akinek az esküvői előkészületekbe csapott bele a villám, már képletesen szólva. A férj tetőtől talpig be volt gipszelve, a feleség meg azon gondolkozott, ebben a keményített állapotban vajon hány számmal nagyobb szmokingot kellene rendelnie ahhoz, hogy beleférjen a jövendőbelije. Ehhez képest az ön kedvese csak pár könnyet morzsolt el a kútba zuhant terveik okán, a többit pedig önre fordította.

Szóval a próbavacsoráról egyenesen ide vágtattam? Nem lenne rossz, ha legalább nagy vonalakban tisztában lennék a történtekkel és úgy általában az egésszel. Mit gondol, ha lelohad az agyam, akkor tudni fogom, hogy a fenébe hívnak? Az sem ártana, ha pisloghatnék, ha ne adj isten menne pár alap mozdulat, az aztán tényleg maga lenne a gyönyör.

- Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy aludjon egyet, Mr. Oliver. 

Kérem, tegezzen! Könyörgöm! Még a végén kénytelen leszek Camillának hinni és azzal a tudattal vegetálni tovább, hogy a nevem Mr. Macikám Oliver.

- Biztos unja már, de az alvással a lehető legjobbat teszi a szervezetének. Olyankor minden erejét a gyógyulására tudja fordítani. 

Azt hiszi, ha leragasztják a szemem, elalszom? Hát felvilágosítom, általában nem megy azonnal. Sőt, többnyire órákig bámulom a szemhéjam belülről. Nem várhatna még egy kicsit vele? Még egy negyed órát? Biztos örülne neki, ha elmesélhetném, hogy most valami iszonyatosan deja vu érzés kerített hatalmába. Lehet, hogy a szüleimnek nyafogtam így gyerekkoromban, mikor próbáltam elnapolni a takarodót?

- Vannak dolgok, amik aggasztanak. Ezt kevés orvos szereti bevallani, de én most megosztom önnel. Jó lenne, ha minél többet pihenne, mert ezeket a kételyeket csak az idő oszlathatja el. Jó lenne megpörgetni egy kicsit. Pihenjen.

Mit lehet erre mondani? Bip-bip? 

- Minden nappal gyógyultabb lesz.

Ez igazán bíztató. Legalább ön derülátó, doki.


Sokat találgatom, hány éves lehet. Fiatalnak hat, de azt hiszem, a látszat csal. Kicsit megvezetnek ezek a keleti vonások. Valami azt súgja, hogy ezért látom tévesen a korát. Fiatalabbnak mutatja a mandulavágású szem és a sima vonalak. Hollófekete haja engedelmesen oldalra igazítva simul, egyedül hátul, a feje búbján bukkan fel néha egy-egy tincs, ami komikus tüskeként mered felfelé. Sötétbarna szembogarától lesz barátságos, meleg tekintete, amit nem szoktam meg az ő szakmájában. Irtózom az orvosoktól. Hogy honnan tudom? Fogalmam sincs róla. Nincsenek a kezemben tények, érzés van, abból viszont elég ahhoz, hogy tudjam, amit tudok, nem bírom a kórházakat és a bennük dolgozókra ez ugyanúgy vonatkozik. Ő viszont egy megnyugtató jelenség.  Lehet, hogy emlékeztet valakire? Vagy talán az kölcsönöz nekem bizalmat, hogy ő volt az első, aki észrevette, hogy működöm és nem csináltam belőlem zöldségpépet az aszfalton? Nem egy, nem két ízben hallottam, hogy lépten-nyomon azt mondogatja a hozzám látogatóknak, hogy beszéljenek hozzám, mert hallom őket. Bár Camilla esetében talán egy csöppet elhamarkodta ezt a dolgot, de nem hibáztathatom érte. Nem tudhatta. Olyan fickónak képzelem, aki a jót látja az emberekben, a mosolya is annyira… undorítóan jóindulatú. Kerek arccsontjától olyan kölyök képű, de sokszor borostás, ez pedig legalább olyan bizarrul mutat, mint egy staub egy pelenkás szájában. Ő az orvosom. Mr… fogalmam sincs, bár mondta, de túl hosszú volt az én felduzzadt agyamnak.

×

Alakulnak a dolgok. Ma reggel éppen hogy kinyitották a szemem, ismeretlen sziluett rajzolódott ki az orrom előtt. Be nem mutatkozott új vendégem, így vettem a bátorságot, hogy magamban elnevezzem, mert hívni valahogy kell, én pedig Cicamacára kereszteltem. Egyből az jutott eszembe, micsoda hímsoviniszta disznó lehetek, hogy ilyen becenevet akasztok egy ismeretlen nyakába, de most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy a saját vélt hibáimat kezdjem el kikalapálni. Most inkább az olyan dolgoknak adom a prioritást, hogy még mindig nem tudom, mi a frász a keresztnevem. 
Cicamaca szexi. Vastag, húsos ajkai vannak, de látszik, hogy nem klinikán fújták neki ekkorára. Akkor úgy mutatna, mint akit betámadott egy darázs, ettől a szája morbid mód kacsacsőr formát öltött. Nem, ez igazi. Gyönyörű, duzzadt, kontúrceruzával a végletekig fokozott és barnás-bordóra rúzzsal megkoronázott. Rajta sok a festék, nem is akarom elképzelni, mi lenne, ha ő is sírásba fogna, mint ahogy Camilla teszi rendszeresen. A szemein annyi a fekete, hogy ha ezt nekifog elbömbölni, csúnya látványt nyújt majd. Bár nem tűnik sírósnak. Orrnyerge egyenes, kicsit csontos, bal orrcimpájában apró, kék kő ül. Fülében hatalmas karikák lógnak, körme színeit a szájáéhoz hangolta. Kimérten beszélt, a szavai csattogtak hozzám.

- Szarul festesz, darling.

Mr. Darling Oliver. Ez sem az igazi.

- Fogadjunk, hogy megint a szaros telefonodat nyomkodtad ahelyett, hogy a kurva utat figyelted volna.

Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom a dolgot, sajnálom, Cicamaca, marad a barkóba. Most én jövök. Mi a franc a nevem?!

- Amikor meghallottam, mi van, nem mertem bejönni, mert valahogy biztos voltam benne, hogy belerohanok a jövendőbelidbe, az meg szopás lett volna a köbön.

Mocskos a szád, kisszívem, de jól áll. Szóval nem csíped Camillát? Mit tett veled a csúnya néni, amiért harag van?

- Beszéltem az egyik nővérrel, utólagos engedelmeddel azt mondtam, a húgod vagyok.

Tehát nem vagy a húgom. Az jó. Határozottan, mert be kell valljam, úgy érzem, van köztünk valami.

- Nézd, én nem csinálom ezt a szarságot. Szerintem nem hallod, amit mondok és őszintén szólva ver a víz ettől az egésztől.

Pedig már azt hittem, alakul a szitu.

- Remélem megérted, hogy így a mi kis alkunk megy a levesbe. De élveztem, amíg tartott. Tényleg. Szép volt, jó volt, de én nem vagyok az a nő, aki bejár pöntyögni egy faszinak, akinek folyik a nyála, ezt inkább ráhagyom a kis Camilládra. Ő itt lesz, minden nap, hidd el nekem, talán hoz neked a pitéjéből is, hátha érzed az illatát, vagy mit tudom én, de én nem, ez… nekem nem megy.

Foglaljuk össze. Bejöttél hozzám szakítani? Nézz körül, kisanyám, szerinted nincs elég bajom enélkül is? 

- Szar belegondolni, hogy egy ilyen pasi, mint te, így végezte.

Hé, hé, Cicamaca, eddig jó fej voltam, de húzd be a kéziféket! A dokim szerint csak azt kell megvárni, amíg nem lesz buci az agyam és akkor majd varázslatos dolgok történnek.

- Én megyek is. 

Azzal felállt. Megigazgatta magán a fekete, passzentos ruhát, hatalmas körmei ellenére is könnyedén csippentett le a ruhájáról pár ott termett hajszálat. Az ágy mellett állva még nézett egy kicsit. Nem tudom, mit láttam a szemében. Sajnálatot, szánalmat, pár szikrát, amit képtelen vagyok lefordítani.

- Életem legjobb pasija voltál, David, csak ne lettél volna akkora fasz.

David! Örömtánc! … Elméletben.

×

Kopp-kopp.
Bírom a hapit. Tökéletesen tudja, hogy ampullában kapom a húslevest, de bekopog, mintha legalábbis mondhatnám, hogy magányra vágyom. Egyébként ha menne, sem küldeném el a dokit. Egy, mint megmentőmnek jár neki a szabad bejárás, kettő, az egyetlen ember itt, akivel hellyel közzel értelmesen tudok kommunikálni. 
Dr. Doktor belejtett a szobámba és azzal a már védjegyének számító békés mosollyal hozzám sétált. Most szemüveg is volt rajta, bár ezzel sem tudta leplezni a fekete karikákat. Kicsit fáradtnak tűnt. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy nem aludt jól, mert az a krémes árnyalatú bőre most kicsit mintha még fakónak tűnt volna, a szeme alatt, ami van… az meg már majdnem vizesárok.

- Jó estét, Mr. Oliver.

Kérem! David. Hadd legyen hatalmas mellényem és így, hogy már tudom a keresztnevem, én felajánlom önnek, hogy tegeződjünk, mit szól? Van valami etikai szabályka vagy akármi, ami miatt nem fogadhatja a gesztust vagy mehet a dolog?

- Azt kell mondjam, sokkal jobbak az eredményei, mint tegnap. Ennek örülök.

Kedves öntől, bár hogy mennyi anyag csörög le a katéteremen, az nem rajtam múlik. Az egyik nővérke nagyon örült a vizeletes zacskónak, ebből kikövetkeztettem, hogy a vesémmel is gond volt, de ha ön azt mondja, javulok, hát hurrá! Az agyam hogy áll? Lohad?

 - A neurológia eredményei is határozottan javulást mutatnak. 

Látja, erről beszéltem! Értjük mi egymást!

- Ma délutánra kiírtam önnek egy vizsgálatot. Szeretnék belekukkantani az agyába.

Oké… Remélem, ezt képletesen érti. Nyugtasson meg, hogy valami géppel akar átvakuzni a koponyacsontomon. Kicsit tartok tőle, hogy úgy nézek ki, mint a főgonoszok a rajzfilmekben. Tudja, fél feje skalpolt, az agya meg kilátszik az üveg fejtetőn, redőkkel meg mindennel együtt…

- Van egy megérzésem, és ha igazam van… Na, de ne szaladjunk a dolgok elébe, majd elválik.

Milyen titokzatos. Ha már itt tartunk! Doki! Ma olyan dolog történt velem, hogy lehidal, ha meghallja! Röviden megtudtam, hogy még nem is vagyok nős, de már házasságtörök. A szeretőm jött, bongó hangján eldalolta, hogy szerinte csak túlméretezett zöldség vagyok, majd lapátra tett. Most nem tudom, hogy érezzem magam. Szemétnek, hogy csalom Camillát, vagy csődörnek, hogy megkaptam egy ilyen nőt. Mert ön ugyan nem látta Cicamacát, de higgyen nekem, jó bőr. Kicsit sajnáltam, hogy ön nem volt itt. Mutogathatta volna az agyhullámaimat, mint Camillának, hátha hatott volna rá. Azt is megtudtam magamról, hogy felszínes vagyok, mert a Cicamacával folytatott rövid beszélgetésből egyértelműen lejött, hogy nem fektettem túl nagy hangsúlyt a belső értékekre, a külsőre mentem. Nem tudom, most csalódtam-e magamban. 

- Szeretném tudni, mi jár a fejében.

Legyen a vendégem.

×

Na most. Ha azt mondod, hogy téged is húztalak, akkor kiakadok, mint az órarugó. Mi a francot csináltam én? Hogy volt időm ennyi emberre? 

Szőke volt, világos, puhaszőke. Nem olyan, mint Camilla, az övé igazi, nem festett. A szemöldöke, a szempillája is ugyanaz az árnyalat, az írisze búzavirágkék, a bőre pedig szinte tejfehér. Formás, pisze orr és vékony, rózsaszín ajkak, tövében pettynyi mosolyráncocskák. A velem szemben ülő férfi előrehajolt, ujjai visszájával egészen óvatosan megcirógatta az állam. Az érintése először langyos volt, de csak pillanatok kellettek és forrósággal töltötte meg a bőröm. Különös, ő az első, aki nem csak beszél, hanem megérint. Camilla csak ül és sírdogál. Néz, elnéz, morzsolgatja a takaróm szélét, de soha hozzám nem ér. Cicamaca öt perces vizitje alatt inkább azzal volt elfoglalva, hogy dobjon, nézni sem szívesen nézett rám. Ez a pasas pedig besétált és alig húzta ki a kezét sötétkék farmerja zsebéből, máris az arcomat cirógatja. Az állam után jött az fülem, gyengéden, vigyázva, nem látom, de sejtem, próbálta kikerülni a zúzódásokat, hegeket, esetleg – remélem nem - varratokat, amik az útjába kerültek. Az jobb arccsontomon egészen sokáig elidőzött, otthagyta a kezét talán fél percre és csak nézte a szememet.

- Az a kurva mobil.

Oké, tiszta. Egy fasz vagyok, aki baszik a szabályokra és vezetés közben a bunkofonját pöcögteti, ezért most enyém a fődíj, puffadt agy, katéter és életfogytiglan a saját fejemben.

- Tetves telefon, az.

Káromkodott, finom vonásaihoz egyáltalán nem illett. A hangja a kemény szavak ellenére olyan volt, mint a langyos tejben lassan oldódó akácméz. Selymes és cirógató. Különös érzés tört rám, mikor elhúzta az ujjait. Szerettem volna szólni, hogy hagyja még ott, ne vegye el, annyira meleg volt, jólesett.

- Nem mertem jönni. Első nap bent voltam, de a folyosón alig másfél lépés híján belefutottam Camillába és azt hiszem, annak nem lett volna jó vége. Bár ki tudja, legalább jó helyen lettem volna, hogy ellássák a sebeimet.

Nevetett, vidáman, de a szemei keserű árnyalata semmit sem változott.

- Nem akartam megkockáztatni.

Te jó ég, mi van még itt. Mit csináltam? Mit műveltem veletek? 

- Majd belehaltam, hogy lássalak. Minden éjjel azt álmodtam, hogy nem érek ide és... David, hogy a büdös francba történhetett ez?

Szeretném tudni, mi a neved.

- Beszéltem az orvosoddal. Nem volt jobb ötletem. Dr. Tanaka, igaz? Nekem megbízhatónak tűnik és nagyon jókat hallottam róla. Tudom, hogy utálod az ilyen dolgokat, tisztában vagyok vele, de a pasas szavahihető, hidd el, ellenőriztem, ahány forrásból tudtam. Azt mondják, egy igazi géniusz, ez bíztató, nem? Megmondtam, mi a helyzet. Nem ítélkezett. Mondtam, hogy szeretnélek látni, de iszonyat kínos lenne belefutni a menyasszonyodba, főleg azután az incidens után, így megkértem rá, hogy néha legyen a segítségemre és üzenjen, ha lehet pár percem veled. Most is azért vagyok itt, mert szólt.

Incidens? Bukta volt? Camilla ránk nyitott, vagy mi történt? Ez rosszabb, mint egy keresztrejtvény, mert még a szavak kezdőbetűjét sem mondja meg senki, nagyon akarom tudni a nevedet és azt hiszem, nem érzem jól magam.

 - David, én tudom, hogy váltunk el. Azt is, hogy már több tucatszor kirúgtalak és te is engem. Ez a legutóbbi durva volt és mindketten elvetettük a sulykot. Nem gondoltam komolyan, amiket mondtam és tudom, hogy te sem. Nem akarom, hogy így legyen vége. Azt szeretném, ha újrajátszanánk és talán most máshogy szólnának a búcsú mondatok, én… 

Nem… én… nem… nem értem, amit mondasz. Nem értem a szavakat. Nem értem… őket…

- Ennek ilyen hangja kell, hogy legyen? Te jó ég… SEGÍTSÉG!


× Vége, gondold tovább, ahogy jólesik. × 

  

4 megjegyzés:

  1. Igazán meghökkentő volt a szempont, és ahogy feltárult a főszereplő múltja! :] Ambivalens érzéseim vannak a folytatást illetőleg - remélem, hogy a zseni doki csodákra képes; más szempontból hihetetlen, hogy ez a fickó hány ember érzéseivel játszott.
    ... ha felébredne, tudna dönteni? ... vagy minden maradna a régiben, és tovább zajlanának a kis játszmái, sőt a doki is felkerülne a listájára?
    Esetleg az örök vadászmezőkön folytatná az áldozatok becserkészését?
    Ettől remek ez az írás, mert rengeteg szálon lehetne tovább folytatni, éppen ezért nem tudom, hogy melyik mellé tegyem le a garast. Megfogtál! :D
    Köszönöm, nagyon tetszett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, jó látni, hogy mennyi a kérdőjel, hatalmas dícséretnek élem meg. Köszönöm!
      Persze nekem is megvannak a kérdéseim, sőt, talán a saját verzióm is a történésekre, de remélem mindenkinek meglesz a sajátja rá. Még egyszer köszönöm, hogy olvastad! <3

      Törlés
  2. Ez az egész történet kérdőjelekkel van körberakva. Legalább annyi kérdés merül fel az emberben az olvasása után, mint egy pohár vízben a vízcseppek! Fantázia megmozgató történet! Jó lett! Köszönet érte!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy benéztél és elolvastad! :)

      Törlés