2013. november 1., péntek

Daniell VIII/1. - Hülyegyerekek

- Oké – szörcsent fel hirtelen, ültében igazított egyet a ruháján, keresztbe vágta a lábait, bár eddig is úgy voltak, szóval mondhatni inkább oldalt váltott, majd meglebbentve zakóját rám meredt.
- Mi? – kortyoltam a boromból, majd visszatettem az öblös poharat a matt fényű alátétre.
- Szóval. – Egyre jobban gúvadtak azok a gyönyörű szürkéi. – Az én agyamig csak most ért el, hogy mi is ez itt. – Tíz ujjal mintha megbűvölte volna az asztalt.
- Hát… nézd, gyöngyöm, nem tudom, mit látsz, nekem egy négyszemélyes terítéknek tűnik.
- Aha. Ja. Ennek tűnik. De! Mi igazából várunk valakiket.
- Hát erősen remélem, ha már négy személyes asztalnál ülünk...
- És pont ez az. Miért is nem randiban vagyunk te és én? Csak duettben, ahogy lehetnénk. Megmondom neked! Mert mi most olyanok vagyunk... Pontosan olyanok, mint a szüleim! Egy pár lettünk, akik párokat keresnek! Csak és kizárólag párokat és ezekkel a párokkal, tehát egy másik párral párosban…
- Párzanak? – próbálkoztam befejezni a páratlan, vagyis inkább pártúltengéses mondatot, de aztán elképzeltem a bizarr négyest és ez lehámlasztotta az arcomról a mosolyt. Helyette köhintettem egy felet és mivel megláttam az ő félre húzott orrát, mely valószínűleg köszönhető annak, hogy szintúgy víziói voltak, elnézést is kértem. – Bocsánat, Csücsök.
- Én nem lennék hajlandó tologatni azt a fickót - jelentette ki saját borospoharát megemelve, majd ádámcsutkája utazott egyet. Feltételezem, bár igyekezett távol tartani a villanást, meglátta maga alatt az említett hímet. Mert kortyolni nem kortyolt, csak nyelt.
- Oké, cowboy, neked aztán van önbizalmad.
Kevés olyan ember él ezen a földön, aki úgy állna – illetve feküdne - hozzá Numata Seikinek, hogy zsigerből a passzív matricát nyomja a fenekére, de az én életem párja mostanában pasibb a legtöbb pasinál, így ez is belefér neki. Hiszi ő.
- Szóval most, hogy elmúlt az inger, hogy az útpadkához verdessem az agyam kínomban a hirtelen megjelenő képtől, térjünk vissza a fővonalra.
- Vagyis?
- Most elkezdünk ilyeneket csinálni?
- Milyeneket? – Mert még mindig nem értettem, min akadt meg.
- Hogy… te meg én ilyen párokkal randizunk? Házas-párokkal. Érted?
- Nem.
- Tudod, amikor… párok párokat keresnek, hogy… érted? Együtt menjenek kirándulni, meg mit tudom én. Amikor átalakulsz és már nem csak barátok vannak, hanem kifejezetten barát-párok, mert a párok párokkal buliznak! Tudod, duettes szórakozás és bár az okáról halvány orgonalila huzatom sincs, de feltételezem azért van, mert így átalakulva már új kasztot képeznek és új helyre sorolandóak.
- És azt akarod velem elhitetni, hogy ez az első pohár borod? – pislogtam a félig üres kehely felé.
- Ne marhulj már, én komolyan beszélek! Érdemes megnézni a szüleim baráti társaságát! Csupa-csupa házaspár! Abban nincsenek szinglik. Senki szólóban. Persze van apának egy-kettő haver, aki tényleg csak haver, de azért nem mernek bejönni a házba, mert az én mamim nem csak isteni pitét süt, de mániákus kerítő hírében is áll. Ryu, velünk is ez lesz? Majd csak csupa párokkal randizunk és ha a közelünkbe kerül egy páratlan példány, majd jövünk itt neki a fényképekkel, hogy párt csináljunk belőle, hogy elmehessünk együtt… csigatokokat gyűjteni vagy bélyegnyaló klubba?!
- Hát… - Most már az én szemem is gúvadt. Még mindig nem értettem, hogy jutott Daniell erre a következtetésre, de az arc, amit vágott, már túl volt az ijesztő kategórián. – Tudod, ez egy elég új étterem és én ki akartam próbálni és Seikit is érdekelte és mivel ő meglepő módon most valahogy monogám, sőt még most sem hiszem el, hogy ezt kimondom, de házas, evidens volt, hogy nem jön egyedül. Eszembe sem jutott, hogy ha négyesben fogunk vacsorázni, akkor neked az felér egy kapcsolatanalizáló hidegzuhannyal.
- Oké, akkor cáfold meg.
Felszólított. Kis híján követelt.
- De életem, most mondtam, milyen okból jutottunk a négyszemélyes foglaláshoz, mégis gyöngyöm, milyen más okot szeretnél még? Nem érzed jól magad velük?
- Tiltja a vallásom, hogy ilyesmire válaszoljak.
- Ja, értem. Lewis Daniell-sannak rontaná a renoméját, hogy élvezi Numata Seiki társaságát.
- Élvezi a görcs. És ne hozd fel ezt a témát többet, mert akár hiszed, akár nem, bizonyos íratlan szabályok kötnek.
- Példának okáért?
- Ne szeresd jelenlegi pasasod egykori exfelét, főleg ha kardélre hányna minden boldog-boldogtalant.
- Érdekes.
- Az elefántok és én nem felejtünk.
- Szemrehányás hangulatom támadt.
- Próbáltad már szó szerint értelmezni ezt a kifejezést?
- Nem és mivel enni készülünk, ne most térjünk rá ki.
- Szóval, ahogy már kifejtettem, bizonyos szabályok igenis vannak és én nem felejtem el neked, hogy prütykölgetted és nem mondtad meg, mikor mi már együtt jártunk.
- Én nem.
- Nem prütty?
- Akkor már nem.
- De előtte igen.
- Előtte igen.
- Időn túl is.
- Ez mit jelent?
- Szakításon innen és túl.
- Aha… jó.
- Tehát igen?
- Tehát igen.
- Ezt köteles lettél volna közölni, mivel ez hellyel-közzel viszonyt jelent.
- Kötekeditisz?
- Ki tudja. Lehet, hogy más.
- Mégpedig?
- Szexuális frusztráció.
- Ja kérem, aki anyuéknál dekkol öt napig és a szülői házból egyenesen vacsorára zuhan be...
- Te meg vagy sértődve! – és tagadhatatlanul örült a felismerésének.
- Nem vagyok.
De. Meg voltam.
- De meg vagy!
Gondolatolvasó lett a kis piszok!
- Kicsit.
- Ryury…
- Na, na, mi van? Most már nem párosozunk meg dobálózunk az exkapcsolatommal folytatott exviszonyommal?
- Nem, mert most már tudom, hogy fel van húzva az orrod – nevetett.
- És amint látom, tetszik.
- Tetszik hát. Hiányoztam, mi?
- Miután hónapokig csak képernyőn láttalak, alig érte az ágyat a popsid és már el is vitted. Leléptél majdnem egy hétre életem, hogy a csalánba ne hiányoztál volna?
- Régen is mindig saccperkábé ennyire mentem. Mi legalább online érintkeztünk és volt két nyaralós hetünk, de apát és Linyéket régen nem láttam már.
- Igen, de…
- De?
- De én olyankor egyedül vagyok és ez az idő egyre hosszabbnak tűnik.
És bevallottam. De hát tényleg így volt. Az egy hét mindig lassan telt, de mostanában ólom lábain szinte csak csoszog és már előbb elkezdi. Én már két héttel előre nyilallok és számolok vissza addig, amikor majd teljes napokra nélküle leszek.
- Miért érzem úgy, hogy te mondani szeretnél valamit?
Csillog a szeme. Ilyenkor bár kérdez, magával a válasszal tökéletesen tisztában van, csak pusztán hallani szeretné.
- Nem tudom.
- Én igen. Mert voltaképpen igen, szeretnél.
- Lehet.
- Akkor?
- Nem itt van a helye és az ideje. Ne most. Majd otthon. Később.

Nem láttam közel egy hete. Valójában lehet, hogy van is annyi, mert hülyén jött ki a lépés. Én két napra utaztam el kötelezőből és mire hazaértem, ő már nem volt otthon. Tehát az egy egész hét. Ezt a vacsorát akkor szerveztem, amikor még úgy hittem, a megérkezése tegnapra van ütemezve. De minden felborult, máshogy alakult.
- Tudod, Ryu… - Daniell az ablak mellett ült. A kilátás páratlan volt. Az éjszaka fényei, a felfelé nyújtózó épületek elszórt csillámai babonázták az ember szemét. Gyönyörű látkép tárult a szemünk elé. Daniell az üvegen bámult kifelé és nekem a tábla tartott tükröt, hogy a mondatot elsuttogva lássam az arcát. – Szeretném megfogni a kezed.
Mosollyal zárta, de nekem összeszaladt a szemöldököm. Ostoba az egész. Még egy pillanatom sem volt a kocsiban vele, még ide is külön jöttünk. Én a klinikáról, ő már otthonról érkezett. Hét napja nem láttam, hét napja nem érintettem.
- Miért csinálod ezt velem, életem? – sóhajtottam és újra a borom után nyúltam.
- Baj az őszinteség?
- Bizonyos helyzetekben.
- Na, ezt felvésem, hogy később egy adott szituban ellened fordíthassam.
- Okos.
- Rájöttem valamire.
- El fogom tudni viselni a hallottakat vagy készüljek fel lelkileg? – tettem vissza a megcsapolt poharam.
- Ez így egyre gázabb lesz, mi?
- Mire gondolsz?
- Hogy együtt élünk, én meg gyerekmódban lógok a szülőknél és az a gáz, hogy nem csak hosszúhétvégézek, mi?
- Nem igazán az én tisztem ebben dönteni.
- Egy házasságban sem lécel le a férj vagy a feleség havi egy hétre szülőkhözlógásra. Ha csak nincs mosolyszünet vagy ilyesmi.
Felvont szemöldököm hamar a helyére kényszerítettem, majd finom hangsúlyban elköhintettem a választ, míg poharamból kiittam a maradék két korty boromat. Szükségem volt rá.
- Nem vagyunk házasok.
Nem mondott rá semmit. Tovább nézte a fényeket, féloldalas mosolykáját csak a város képébe mosódva láttam. Túlságosan jelen volt ez a téma, talán ezért is jutott eszébe pont ez a hasonlat.
- Hiányoztál.
Derült égből jött a vallomás és nem tehetek róla, hogy bár megérintett, gunyorkás válasz kívánkozott ki belőlem.
- Annyira, hogy tegnap fel sem hívtál.
- Annyira, hogy tudtam, hogy nem hagyhatok ott csapot-papot és inkább nem hívtalak, mert rosszabb lett volna.
Az őszinteségétől rám tört az őszinteség.
- Nehezen alszom nélküled.
- Tök fura…
- Nekem nem fura. Hiányzol mellőlem és kész.
- Nem hagyod, hogy végig mondjam.
- Elnézést. Tök fura… ?
- … mert én is.
- Nélkülem?
- Aha.
- Komolyan?
- Aha. Pedig azt hittem, hogy te vagy ilyenebb.
- Milyenebb?
- Tudod… olyan…
- Érzékenyebb? Lelkizősebb? Ragaszkodóbb?
- Aha. Más szóval meleg.
- Éljenek a sztereotípiák.
- A sztereotípiák nem ok nélkül alakultak ki. Nem zörög a haraszt…
- Tehát én vagyok a nélküled magában hüppögő, magányos buzi.
- Én nem mondtam ilyet és tőled sem kifejezetten szeretem hallani. Ne akard, hogy lehomofóbozzalak, mert marha hülyén venné ki magát.
- Életem, én meleg vagyok, ezt már megbeszéltük. Én mondhatom.
- De ne mondd.
- Legyen óhajod szerint, Daniell.
- Minden?
- Hogy érted, hogy minden?
- Minden legyen óhajom szerint?
- Hát ez attól függ.
- Mitől?
- Hogy mi az óhajod.
Már a tarkójáról is meg tudom mondani, hogy mosolyog, még akkor is, ha takarja a haja. Picit még csodálta a kilátást, aztán felém fordult. A szemei hang nélkül is beszélnek. Daniell úgy tud nézni, hogy észre sem veszed, kettőt pislogott, te pedig éppen egy ház tetején pipiskedve próbálod neki leakasztani az égről a sarkcsillagot, vagy csak én vagyok ennyire, de ennyire… megszállott. Térde finoman az enyémhez simult, lágy félkört cirógatva rá, csak éppen annyira, hogy érezzem és mégsem. Suttogott.
- Nem vagyok éhes és amire mégis, azt nem láttam az étlapon. – Én csak néztem rá. Ahogy alsó ajkát beharapta, önkéntelenül kezdtem én is rágni a sajátom. – Itt a szinten, tudod… amikor jöttem befelé láttam, hogy van egy recepció. Később akár a szobába is felhozathatunk valamit… - Látta, hogy csupán egy hajszál választ el a döntéstől, és mivel tisztában volt vele, lépett. Felállt, én pedig csak pillanatnyit hezitáltam, mielőtt követtem volna.


Miután őszinte sajnálatomat fejeztem ki a főpincérnek idő előtti távozásunk miatt, kedvesem elsüvített az imént látott recepcióhoz, míg én magyarázkodó üzenetet szerkesztettem Numata Seikinek, akit éppen készülök csúnyán felültetni. Gondolatban kicsit meg is feddtem magam éretlen viselkedésemért. Szorít a nadrágom, nem bírok magammal, akár egy hülye kamaszgyerek. Bár Daniell a főkolompos, mégsem háríthatok minden felelősséget rá. Éppen készültem elküldeni a szánom-bánom levelet exemnek, amikor felbippent egy üzenet hangja. Kibontva kurta mondatokban exem kérte elnézésemet, mert a mai vacsorán nem tudnak megjelenni. Okot nem közölt, ellenben használt pár nagyon kifejező ikont. Úgy sejtettem, hasonló indok bújik a háttérben, mint ami minket is kibillentett az eltervezett programból. Lehet, hogy valami van a levegőben? Felnőtt férfiak visszavedlenek serdülő kölykökké és tombolásba kezdenek. Éppen megnyugtattam volna magam, hogy azért ennyire nem rossz a helyzet, mikor megláttam a felém rohanó Daniellt. Arcán őrült tekintet, kezében kulcs lengedezett.
- Yupi! – sikkantott, majd elfordult a lift felé, én pedig miután egy zsebkendővel leitattam az apró verejtékgyöngyöket a halántékomról, a nyomába szegődtem.


A szoba szép volt, de nem érintett meg. Sokkal jobban izgatott a vetkőző Daniell látványa. A falnak támasztva néztem végig, ahogy megszabadul a grafit színű öltönyétől. Szeretem a formáit. Olyan szép, annyira arányos. Elmerengtem a rám rontó nosztalgiahullámon. Felnőtt volt már, mikor megismertem, mégis mennyit változott az évek alatt. Kicsit erősebbek lettek azok a karcsú vonulatok, határozottabb derék, kicsit szélesebb mellkas, erősebb nyak, kockásabb állcsont. De még így is karcsú az összhatás.
A víz alá csalogatott és én hagytam magam. A zuhanyzóban kötöttünk ki. Jólesett a bőrömnek a forróság, de még jobban Dany kecses ujjai. Bugyuta játékot játszottunk, már-már túlzón negédesnek hatottak a lágy gesztusok, a csókok, a szappanhab, de nem az intimitás.


- Szeretném, ha… - Kimondjam, ne mondjam? Annyira nyugodtan feküdt az ágyon, teste teljesen ellazulva, a vékony, fehér takaró csak csípőtől lefelé takarta. A háta csupaszon hevert előttem, nem bírtam megállni, hogy ne hajtsam arrébb a szőkeséget és csókoljam meg a bőrét. - …nem mennél el ennyi időre. Te jó ezt tényleg hangosan mondtam? – Sok apró puszit adtam, a tarkójától végig a gerincére. – Nézd, Csücsök, én nem akarok parancsolgatni vagy utasítgatni téged, csak… mostanában havonta egy hétre eltűnsz, és úgy érzem, ez sok. Más egy hosszúhétvégézés és más három hetente egy teljes hét. Én… nem akarom, hogy kevesebbet találkozz a szüleiddel, de…
- Más lehetne, ha velem jönnél.
Jó lett volna látni az arcát, de a párnájába beszélt.
- Mármint hova? – cirógattam apró csigákat a lapockájára.
- Anyuékhoz. Linyék is szokták. Havi egy hétvégét ott töltenek. Olyan nagy családi progik vannak, ebédek és miegymás. Te és anyu jól kijöttetek. Szerintem élveznéd.
- Ne haragudj, gyönyörűm, akaratlanul merül fel bennem a kérdés, apukád elköltözött?
- Ohho, átlátok rajtad! Tudom, mire célozgatsz! Tartasz apától, mi?
Csak kacagott, én pedig pislogtam.
- A vesémbe látsz, virágom. Szar lenne arra ébredni, hogy teszem azt egy sziklaszirt szélére helyeződött át a fekhelyem egy röpke éjszaka alatt.
- Ne drámázz. Ne belőlem indulj ki, azért mi nem egy rajzfilmcsalád vagyunk.
- Ha te mondod…
- Hidd el, jól éreznéd magad.
- Tudod mit? Elhiszem. De mi lenne, ha most elnapolnánk a győzködésemet és egészen más vizekre eveznénk?
- Mesélj a vizekről. Micsinászunk ott?
- Fogalmam sincs. Halászunk. Akármit, csak könyörögve kérlek, az éjszaka további része ne arról szóljon, hogy megpróbálsz meggyőzni róla, mennyire szeretne velem hétvégézni a Lewis-klán. Bizonyos százalékban hajlandó vagyok neked hinni, de abban biztos vagyok, hogy a családod egy része, teszem hozzá méretes és hímnemű része annyira akar engem vendégül látni az otthonában, mint egy hittérítőt vagy leprást.
- Szóval szeretnéd ugrani a témát?
- Minden vágyam.
Ujjbegyeimmel továbbra is a hátát cirógattam, oda-odahajoltam, hogy a számmal is végig simítsak rajta.
- Oké. Ma olyan engedékeny hangulatom van.
- Mily szerencsés férfi is vagyok én. – Belebúgtam a fülébe és ő úgy hessegetett arrébb, mintha csak egy szúnyog döngicsélése zavarná éppen. – Cserébe, mert ilyen jó vagy, telefonálok neked sütit.
- Ez megvesztegetés – sóhajtott fel.
- Határozottan.
- Akkor jó. Velem lehet beszélni. Hab. Csoki. Hab.
- Vettem. Csoki. Hab.
- Nem. Hab. Csoki. Hab.
- Hab kétszer és csoki.
- Úgy valahogy.
Odahajolva elkezdtem csókolni a nyakát. Vidám kis hangjai sóhajokká értek, ahogy ízlelgettem a bőrét.
- Nekem te vagy a hab. Meg a csoki. Ja és a hab is.
- De nem fogsz elkezdeni egy kanállal böködni, ugyi?
- Szeretném, ha a következő heteket csupa izgalmas dologgal töltenénk el.
- Például?
- Olyan pikáns finomságokra gondoltam, hogy vacsorázzunk együtt, a házunkban. Tévézzünk esténként a házunkban, a saját ágyunkba feküdjünk le, ami ugye szintén a mi házunkban van és ha egy mód van rá, ott is szeretkezzünk, ne reptéri szállodákban, nagyihálókban vagy éttermekkel egy emeleten bérelhető, kétségtelenül tiszta, de teljesen vadidegen…
- Értem, értem. Vágom, tiszta.
- Annyira rohadtul vágyom egy olyan, mások által unalmasnak bélyegzett átlagos napra, hogy majd megfeszülök, szóval legyen már a jövő hetünk valami hasonló.
- Rendben, ígéretet teszek rá, hogy nagyon mamusz leszünk.
- Ezt a papucs alternatívájaként használod?
- Nem. Ezt arra használom, hogy csak a szobák között közlekedünk párosan és kényelmesen csoszogunk majd, néha egymásra dobva és te még szőrös is vagy.
- Nem sokáig és ennek semmi köze ahhoz, hogy kezd a puttonyom tele lenni a pofátlan beszólásaiddal, te kis szaros.
- Puttony. Mekkora hülye szó!
- Ne lovagolj a puttonyon.
- És a szőrödön se? Lehetne úgy, mint a régi western filmekben, csak én nem a lovat ülném meg a szőrén, hanem…
- Már előjegyzésben vagyok az illetékesnél, szóval napoljuk el a szőrzetemmel kapcsolatos eszmefuttatásokat és valami másra koncentráljunk.
- Jó. De azt tudod ugye, hogy ez ma már a második téma, amit ugrasztani akarsz és nekem lassan nincs miről kerepelnem?
- Mert a családon és a szőrön túl kimerül a mondanivalód? – fújtattam, de az ő jókedve nem lankadt. Az én újra termett erekciómnak viszont olyan volt a kis élcelődése, akár egy kiadós hideg zuhany. Bár az előbb még másodpercek választottak el attól, hogy a hátára gördüljek, most inkább letettem róla.
- Hangulatgyilkos.
Szó szerint nyerített. Az egyik pillanatban még megállíthatatlan jókedvvel hahotázott, aztán alig felfogható gyorsasággal kipördült mellőlem, hosszú lábait átdobta a derekamon és már rajtam is volt.
- Miért mondtad az előbb?
Csak lehelte a fülembe. Csípője érzéki mozdulatokkal dörgölőzött az enyémhez, buja lüktetéssel előre, majd hátra, előre és újra hátra.
- Mit?
Ennyi telt tőlem, miközben a derekára fogtam. Nem irányítottam, ösztökéltem lassabb vagy gyorsabb mozdulatokra, csak a testén tartottam az ujjaimat és engedtem, hogy ő mozogjon, ahogy kívánja. Elnyúlt rajtam. Újra súgott, nyelve megérintette a fülcimpámat. Be is szippantotta, megcsókolta.
- Hogy nem vagyunk házasok.
- Miért? – Megcirógattam az álla alatt. Azt hiszem, nem vette észre, hogy remegtek az ujjaim. - Nem igaz?
A szemembe nézett. Egyetlen hallgatag pillanat volt csak, míg némán figyeltük a másik tekintetét.
- De. Igaz.
Megcsókolt, de az óvatos kóstolgatás megmaradt túl finom játéknak.
- Gyönyörű vagy. – Megsimogattam az arcát, a száját, alsó ajka puhán lapult az érintésbe. – Okos, szép - beletúrtam a hajába – és én valami veszedelmes módon kívánlak.
- Akkor?
Helyet cseréltünk. Én feküdtem felette, most én feszültem neki teljes testemmel. Az a különös érzésem támadt, hogy mondanom kellene valamit. Mintha akaratlanul is tálcán kínálná a lehetőséget és én valamiért foggal-körömmel azon vagyok, hogy ne értsem meg. Karommal a combja alá nyúltam, a jobb már a vállamon volt. Hozzá feszültem, rádőltem. A nyakán kidagadtak az erek, az ajkai szétnyíltak, de hang nem távozott közülük. Megcsókoltam a halántékát.
- Szólj, ha fájdalmat okozok… – Mozdulatlanságban suttogtam az aranyszínű hajfürtök közé. Lehunyt szemmel válaszolt, rejtegette előlem azokat a varázslatos szürkéket.
- Úgy nézek ki?
Fürödtem az illatában, ajkait a vállamon pihentette.
- Nem tudom. Néha nyitott könyv – leheltem a bőrébe – néha végtelen, kék óceán.
- Most óceán? – sóhajtott fel, mikor újra mozdultam. Körmei a hátamba vájtak.
- Most az – szűrtem a fogaim között.

Hullámzott, morajlott, betemetett, magával rántott. Éppen, mint a vihar korbácsolta hullámok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése