Én annyira jó
akartam lenni, annyira megértő is akartam lenni, mégis, mikor pár hétre rá ő
újból kétnapos távollétet helyezett kilátásba, egyszerűen… bekattantam. Ennek
eredményeképpen ülök egy középkategóriás szálloda halljában immáron két órája.
Először egy piros ernyős turistacsoporttal vegyültem, aztán egy sárga sildes
szakaszba próbáltam meg beolvadni, így most van mind piri ernyőm, mind kanárisárga
sapkám.
Zsarukám még
nincs. Őt eszi valahol a fene. Már órák óta felment a szobájába, én meg azon
gazolok, hogy mikor jön ide egy sasszemű recepciós, aki kibökte, hogy valójában
csak ingyen élvezem a légkondit és vág ki úgy, hogy a lábam se.
Nem csak az a
csodával határos, hogy idáig tudtam követni busszal, taxival meg mindennel, de
az is már-már varázslat számba megy, hogy nem bökött ki!
Őszintén
szólva… Nem is igazán vágom, mit akarok megtudni. Úgysem fog itt egy zsúfolt
aulában egyszer csak feltűnni pisztollyal meg golyóálló mellénnyel masírozva!
Ezt a
gondolatot többször is végigpörgettem, mire sikerült annyira felspannolni az
agyam, hogy felugorva odacsörtettem a recepcióshoz, és guvadó szemgolyókkal
kivettem egy szobát. Hát tegye őket valahova a fogyasztóvédelem vagy a
pénztárcatartalom-őrző felügyelet. Annyiba került, hogy mikor megkaptam a kártyám,
frankón körbe sasoltam, hogy van-e rajta arany stukkó vagy gyémánt berakás. De
ezt még leverem zsarukámon, azt fixre veheti. De kellett nekem egy szoba. Ha
nincs szobám, akkor nem flangálhatok csak úgy ezen a kemény két emeleten, a
turistáknál meg előbb vagy utóbb lebukom, így…
És most
kapaszkodjon mindenki a gatyájába. Felmentem a lépcsőn. Elindultam szépen
oldalazva a fal mellett teljesen az ellenkező irányba, mint amerre a saját
szobaszámom miatt kellene mennem, és az első sarkon befordulva na kinek a
mellkasába fejeltem bele?
Talált,
süllyedt, ássatok el. Nakazawa Akira nekem csapódott és a fizikai kontaktuson
túl ami jobban fájt, az a képe volt. Térben és időben tökéletesen dezorientált
lett pusztán attól, hogy rámosolyogtam és közöltem vele, hogy otthon hagyta a
váltás alsót, gondoltam utána hozom, nehogy baj legyen. De hamar magához tért
és elővette azt a tekintetét, amit akkor használt igen nagy gyakorisággal,
amikor még az édesapámként jegyezte az alvilág.
A következő
emlékem, hogy repülök. Még jó, hogy mielőtt kilőtt, volt szíves kinyitni
előttem a szobája ajtaját, hogy ne kelljen egy gyönyörű, fényesre lakkozott
ajtón keresztül szárnyalnom az ágyára.
Az ágy sarkát a
lábaim közé kaptam, rátenyerelve úgy csináltam, mint aki éppen nem csinál
semmit.
- Csak –
feleltem a vállamat megvonva, de ránézve láttam, ez nem igazán elégíti ki.
- Csak?!
Dühös volt. Ezt
nem csupán abból tudtam, hogy karba tett kézzel tornyosult felettem. Homlokán
is több ránc volt, mint az megszokott és mintha egy ér is percegett volna a
halántékán.
- Aha. Csak –
vontam meg újra a vállam és erre megvibrált a bal szeme. Már attól frászt
kaptam, hogy tökéletesen láttam mind a két íriszét, hát még attól, hogy a
szemhéja hirtelen a szemfehérjét is megvillantja, majd mintha mi se, néz
tovább. – Most zabos vagy, mi?
Összehúzta a
száját. Nem láttam ajkai mögé, de szerintem a fogai is szorosan egymásnak
préselődtek. Az állkapcsán szinte hallható, ahogy nyikorog és most jött el a
pont, ahol a húr bár még feszíthető, de már csak saját felelősségre.
- Én most
elmegyek. Egy, maximum két óra és visszajövök, addig te itt maradsz. Itt fogsz
ülni az ágyon és csak a vécé és a szoba között közlekedhetsz. Megértetted?
Hozatok fel neked a szobaszervízzel ebédet, azt átveszed, de csak a küszöbön
innen. Ki nem teszed a lábad és Kenji, nem viccelek.
- És ha nem
jössz vissza?
Akaratomon
kívül dobtam be az elárvult kutyakölyköt a fel még nem robbant gőzmozdony elé.
Tényleg nem akartam elhagyott lelenc jelmezt húzni, így inkább nem néztem
egyenesen rá. A takaró apró cseresznyevirág mintáját néztem olyan görcsösen,
hogy elkezdtek kikopni a szövetből.
- Visszajövök.
- De ha mégsem?
A hangjából
hallottam, ahogy bár nem vajpuhára, de lágyult a tónus. Egy csöppet.
Hajszálnyit. Éppen annyit, hogy én meghalljam.
- De
visszajövök.
- Ha meg
netalán mégsem, akkor küldesz valakit, hogy szóljon, hogy hazamehetek, mert rád
már hiába várok?
Fogalmam sincs,
miért csináltam. Újra felfújtatott. Belerúgtam a csigába, amikor az
megrizikózta, hogy a kedvemért picit elhagyja azt a kemény házát. Elrohant. Az
ajtóból még visszaszólt, nyomatékosította, hogy nekem a szobán kívül minden más
a tiltott zónához tartozik, majd becsapta az ajtót. Nesze neked, Kenji.
Miután
megettem, amit nekem rendelt - hozzáteszem egész friss és ízletes grillezett
halat kaptam és jó adag pirított tésztát, a gombócokról nem is beszélve -, elnyúltam
az ágyon. Mi mást csinálhattam volna? Szentül hittem benne, hogy ha ki merem
tenni a lábam, akkor az a minimum, hogy eltöri, persze csak azután, hogy
átharapta a torkomat. Bár mit is vártam vajon? Mi vagyok én, szuperszimat, hogy
majd én fogok észrevétlen követni egy rendőrt, és rájönni, miben is mesterkedik,
ami előttem hétpecsétes titok?
Háton fekve az
ágyon néztem a világos plafont és ahelyett, hogy éppen forró nyomon lennék,
próbáltam eldönteni, milyen bogár fészkel a fejemtől picit balra, majdnem az
ablak csücskében. Esküszöm, azon voltam, hogy még gondolatban se keverjek neki
bajt, így talán ha visszatalált, akkor megenyhül valamelyest. Ekkor hallottam
meg a matatást a zárnál. Fura érzésem volt. Ő alig fél órája ment le, és amikor
közösen jöttünk be ide, egyetlen egy kattanással bent is voltunk… Miért
piszmogna, ha van kártyája? Felültem. A zörgés nem múlt, sőt egy határozott
kattanással kinyílt az ajtó.
Ha kiderült
volna, hogy Na-san volt szíves idő előtt visszatalálni, először tuti agyvérzést
kapott volna, hogy nem vagyok a megparancsolt helyemen, a második felvonásban,
amikor kikúsztam volna az ágy meglehetősen szűk, sötét és pókszagú
alsórészéből, akkor meg csak szimplán zakkantnak nézett volna. De a padlóról a
világosbarna bőr sportcipőt elnézve már biztosan tudtam, hogy nem Nakazawa
Akira lábait bámulom.
A filmekben
ilyenkor mindig tüsszentenek, ott indul a gubanc. Az én gubancom akkor
startolt, mikor elindultam kémkedőbe, így igyekeztem még levegőt is limitáltan
venni. Az ismeretlen mászkált. Tett egy fél kört, a fürdőbe is bement, majd
megállt, mondott valamit egy számomra ismeretlen nyelven és hangsúllyal.
Ha zsarukám
ezúttal az orosz maffiával brancsol, akkor aztán tényleg lesz nemulass, ha
bekavarok. Ennek ellenére…
Na, mit csinál
egy kamikaze?
Ahogy csukódott
az ajtó, kihemperedtem az ágy alól és talán fél perces teketóriázást
megengedtem magamnak, mert mégis csak dörgedelmes atyai utasításba kaptam azt,
hogy maradjak a fenekemen, majd a fickó után indultam.
Még pont
láttam, ahogy eltűnik a lépcsőfordulóban. Fekete, félhosszú haját tipikus
copfban hordta, hogy a fene tegye a zuhanyzója lefolyójába, ha már orosz, lehetne
mondjuk rajta kucsma, vagy lengethetne matrjoska babát. Ehelyett két infóm
volt róla, hogy barna a cipője és hogy sötét a haja és már le is redukáltam a
lehetséges variációkat. Végül is hány emberre illhet rá ez a leírás? Pár ezer?
Pár tízezer? De ezen akkor nem gondolkodtam. Utána indultam. Ha már olyan
csúful elbánt velem a mázli, hogy zsarukám izmainak csapdosta az arcomat, talán
most kiengesztel majd, és rá tudok jönni, ki az a fazon, aki Na-san szobájába
csempészi be magát kutakodni.
Amikor leértem
a lépcsőn, valamilyen csoda folytán kiszúrtam az emberem, amint áthalad a
nyitott fotocellás ajtón és éles kanyart vesz jobbra. Most már azt is tudtam,
hogy fekete a pólója. Éljen, éljen. Mi a fenéért egy ilyen teljesen átlagos
fickó kémkedik zsarukám után? Ha legalább lenne a hátán egy óriás címer, vagy
bicegne, esetleg pink melírt hordana a sörényében, nagyban megkönnyítené a
dolgom. De nem. A célszemély egy teljesen átlagos alak. Szívatnak, stop.
Kilőttem.
Tripla sebességre kapcsolva utána eredtem, de amikor én is átrobogtam az ajtón,
behúztam a kéziféket. Végül is nem mászhatok a hátára, hogy tuti ne veszítsem a
nyomát. Így teleszívtam a tüdőm jóféle városi szmoggal, kamuból élvezkedtem picit
a napsugarakon, szemem sarkából persze fókuszálva a pasasra, majd mintha mi se,
megindultam utána.
A második sarok
után megállapítottam, hogy ostobán dobálja ki a lábait oldalra. Pontosan olyan
járása volt, mint akit zavar a kan-alkatrész. Gatyát kéne húzni öreg, akkor nem
tiki-takiznának a golyók és nem lifegne a... De az is lehet, hogy ez
az egész csak egy műcirkusz. Nincs is ott semmi méreten felüli, csak ez a
nőfogó taktikája. Nem hülye a csávó. Bár emlékeimbe visszakanalazva nekem is volt
egy időszakom, amikor a járás valahogy nem úgy ment, mint ahogy az a
nagykönyvben meg van írva. Ha jól rémlik, ez a „Na-san vs. Én első ízben”
incidens után volt. Nem baj. Majd megnézem, ha leül. Ha! Leül. Ha nem, akkor
gyanús. Akkor hajlok a saját verzió felé.
Utcákat
gyalogoltam utána. A srác, mert közben egy-egy kanyar alkalmával volt
szerencsém megállapítani, hogy korban sokkal közelebb áll hozzám, mint a főhadnagy
úrhoz, olyan távot kutyagolt le, amire én már szimplán buszra pattantam volna,
vagy kerestem volna egy erre járó földalattit, de ez… Csak úgy kaszált a
csülkeivel, rajtam meg rohangált a víz és hálát adtam a deomnak, pedig én aztán
nem hiszek az olyan reklámokban, ahol a fickó szabadugrással vetődik, aztán
ugyanabban a cuccban elmegy megházasodni és még mindig aloe vera szaga van.
Éppen azon
morfondíroztam, hogy lassan legyalogolunk a térképről és én még egy marék
morzsát sem szórtam el, hogy visszataláljak. Arról nem is beszélve, hogy ha a
hotelt meg is lelném, zsarukámnál már nem fogom tudni kimosni magam, mert ha
még nem is ért vissza, amíg én távol voltam, de én sem tudom magamat
becsúsztatni az ajtó alatt, szóval szívás mindenképpen lesz, csak kérdés,
mekkora. Mert ha már csesztem arra, amit mondott, valamit fel kellene mutatom,
hogy mondhassam, hogy „de”…
Próbáltam jól
levezetni a fejemben, mit fogok majd mondani, mikor ott áll velem szemben,
ultra szigorra vett szemöldökkel, és akkor legnagyobb döbbenetemre, felnézve,
túl a kaszáló betolakodón legalább egy sarokkal… Ott állt zsarukám. Cigaretta
volt a kezében, rá-rálesett az órájára és…
Vágás!
Mert az ilyet
jobb kiollózni. Utána még percekig próbáltam a sarkamat összeütögetve a világ
legtávolabbi zugába kívánni magam, de nem jött össze.
A baleseti
sebészeten töltött óra után már pislogni sem mertem. Beszariság vagy sem, nekem
elég volt a saját rendőröm elhanyagolható mennyiségű villanása ahhoz, hogy
belülről elrágjam a hangszálaimat. Én torokban fogom elköttetni magam. Ezt
akkor határoztam el, mikor a kórházat elhagyva továbbra sem igazán akart velem
kommunikálni.
Ültem és
lapultam és most, órákkal később is azt teszem. Mint a béka a mocsárosban, már
csak a hínár hiányzott a fejemről.
Nakazawa Akira,
hogy szépen fejezzem ki magam, sík ideg. Ezt már abból is meg tudom mondani,
hogy szívja azt a cigarettát. Nem, nem „ahogy”, hanem „hogy”. És már a ki tudja
hanyadikat egymás után. Nem mondom, hogy leszokóban vagyunk, de két dohányos
egy háztartásban, hamar beláttuk, hogy túl sokat füstölünk, mikor már elmúlt az
apa-lánya viszonyunk. Közös megbeszélés után mérsékeltük a bagót, de most… Már
egy fél dobozt elpöfékelt, miközben vissza-visszapattan egy-egy falról, ami
pusztán ottlétével gátat vet a cirkálásának. Már ameddig. Előbb vagy utóbb
átgyalogol egy másik szobába. Tyű, de fognak neki örülni.
A másik férfi
nem keltette egy ketrecbe zárt párduc érzetét. Akkor láttam életemben először,
de az valahogy rögtön lejött, hogy a fickó ereiben jégdara hömpölyög, míg
zsarukáméban inkább… Soha nem voltam jó kémiából. Biztos van valami idegbeteg
anyag, ami amúgy lefagyasztja a nagylábujjad, de ha jó cuccal pörkölsz alá,
akkor leégeti a szempillád.
A magas fickó
tényleg vérlázítóan nyugodt volt, de nem abból a relaxos és felhőtlen fajtából.
Rengeteg ránc volt a homlokán, és ahogy hallgatta, mit és hogy, egyre csak több
és több lett. Vékony keretes szemüvegét meg-megigazította az orrán, ajkai
egyenes vonala néha megbiggyedt lefelé. Az öltönye piszok elitnek hatott. Jó,
nem olyannak, amiből egy kisebb afrikai falu éves költségvetését finanszírozni
lehetne, de azért felsőkategóriás, az tutkó. Afféle jófiú külsejével vagy
harminc éve tuti a diáktanács elnökeként domborított, vagyis én legalábbis így
tudnám elképzelni azt a típust a jövőben. Hallgatott, hallgatott és hallgatott.
Ez nem volt
elmondható a mellettem ülő… kis szemét, barnatornacipős, feketehajú,
feketepólójú, tizenkettő egy tucat, hotelszoba-feltörő, félrevezető hülyegyerekről.
Mert miután én,
a hős, a helyzet és zsarukám megmentője fényes nappal, az utca kellős közepén
ráborítottam egy étterem délutáni ellátmányát a nagy Őmet veszélyeztető
ismeretlen orosz - helyett olaszra, a rendőr bácsi lenyelte ijedtében a
bagóját és nekiállt kiásni a számomra tök idegen fickót egy karton angolna
alól, nekem pedig egy negyed köszönöm sem jutott. Már akkor kezdtem sejteni,
hogy valamibe megint sikerült belebarmolnom, de amikor én, ő és a haltól bűzlő
skac - aki mellesleg nem igazán tudott a lábára állni - taxiba pattantunk és a
legközelebbi kórházba hajtottunk… akkor már tuti voltam benne, hogy engem
délután kivégzőosztag elé állítanak. Kérem, a vádlott rendszeresen veszélyeztet
mindenféle rendőri intézkedéseket és titkos akciókat, és mint többszörösen
visszaeső… golyót neki. A sajátját. A kezébe.
Zsarukám
ingajáraton, a diáktanács ex-elnöke - homlokán több hely nem lévén - az
asztalterítőt kezdte beráncolni, a mellettem ülő, térdig járógipszben lábát
polcoló srác pedig blablabla.
És ki sunyít a
székében szinte eggyé válva a bordó üléshuzattal? Na, ki? Na? Naná. Én.
- Akkor tehát
ezt most lefújjuk – közölte a magas férfi. Szemüvegét finom mozdulattal
leemelte az orráról, majd zsebéből puha kendőt vett elő és törölgetni kezdte a
lencsét.
- Sztem a forrónacim
most a bokámig se menne fel – kopogtatott le valami ostoba ritmust a betonozott
csülkén a skac. – Arról nem is beszélve, hogy ha még találnék mást, amit
magamra kötök, akkor sem hiszem, hogy a mi kis kasszafúrónk díjazná, ha a plusz
sok kilómmal belehemperednék az ölébe. Az anyagában csak az volt, hogy bírja a
fiatal fiúkat, de arról nem olvastam semmit, hogy a fétise lenne a
kripli-szex.
Rá kellett
hunyorítanom, hogy mindent értsek, amit mond. Olyan tempóval beszélt, hogy az
már nekem is követhetetlen volt.
- Egy ilyen
lehetőséget kihagyni… - szűrte az ajkai között Nakazawa Akira, majd újra
rágyújtott.
- Tetszik - nem
tetszik, ez a helyzet.
Az egyszervolt
diáktanácselnök visszahelyezte az orrára a szemüveget.
- Ez a gipsz
sztem van vagy húsz kiló. Hé, főnök! – ciccegett. A mellettem ülő fiú ciccegett
egyet és Na-san rábökött a szemöldökével. Fúj, de gusztustalan ez az egy
hullámhossz. - Szerezz egy ilyet neki is. – Majd fejével felém lóbált. – Akkor
nem gyalogolna ide meg oda és dugná bele az orrát olyan dolgokba, amihez nagyon
nincs neki közé és mi is nyugodtan végezhetnénk a munkánkat.
Úgy gúvasztottam,
hogy megfájdultak az erek a szememben. Ennek a kis hülye nevű csákónak volt
képe úgy fikázni engem, hogy ott ültem mellette.
- Mi lenne
mondjuk, ha máskor te is úgy járnál be a szobámba, hogy kopogsz, hm?
Zsaru szigor.
- Szólni
akartam, hogy vigyázz, mert a nyakadon termett a gyerek. Először azt hittem,
hogy meghátrál, de ki gondolta volna, hogy ennyire szívós! Sztem kösd meg.
- „Sztem” meg
ne lógj annyit az interneten, mert a maradék szókincsedet is rajta felejted.
Ne cifrázzuk.
Basszus, zsarukám megvédett. Egyetlen másodpercre még boldog is voltam. Persze
aztán ránéztem és rá kellett döbbennem, hogy attól, hogy nem engedi, hogy mások
a hátamat simizzék a bakancsuk talpával, attól még bátran meg fog fojtogatni,
ha privátban leszünk, szóval gyorsan született jókedvemet hamar legázolta egy
kisbusz.
- Okke. Te vagy
a főnök – csapta a kezeit az égnek a srác, majd miután „ki nem szarja le”
feelinggel megrángatta a szája szélét, rajtam állapodott meg a figyelme. – Hé,
Haya-chan, tartod még a régi súlyod? – és volt pofája felhúzni a pólómat és alá
nézni.
- Mi a…!
Tényleg mint
egy szűzkislány, úgy rángattam ki a kezéből a ruhám és csak miután visszavertem
a támadását, kattant le a húszfilléres, hogyan is szólított. A kérdő tekintet
egy enyhe kifejezés. Vizuális hullámhosszon kapta tőlem Nakazawa Akira a néma
követelést. Persze csak… szelíden. Olyan „inkvizíció - kérem szépen” hibrid
pillantás volt ez, amit azonnal be is dolgozott. Megkerülve az asztalt
átnyújtotta nekem a fél szálat, amit eddig ő birtokolt. Talán azt hiszi, olyan
lehet ez nálam, mint a babáknak a cumi.
- Kijima
Naotaka. A felettesem - mutatott a jobbjára és a szemüveges férfi meghajolt.
Komoly vonásain hirtelen barátságos mosoly kapott helyet, ahogy rám nézve újra
egyenesen állt. Aztán a székben trónoló, általam megsántított fiúra mutatott. -
A fiatalember pedig Nico Rossi.
A mellettem ülő
fiú megpróbált gerinccel is hajolni, de ebbe belebukva inkább csak bólintott.
- Sztem már
mondtam – kommentálta szájrángatva zsarukám ténykedését.
- Aki úgy
gondolja, hogy mindig az övé az utolsó szó – köhintett Na-san és néma csönd
lett…
– Tehát…
Egy ideig.
- Jaj, főnök,
ne ragozzuk már! Figyi, Kenji, mondhatjuk úgy is, hogy nem az első dolgunkba
trappolsz bele, amúgy meg volt idő, mikor én adtam a fenekem a gatyáid
méretéhez, mikor nem volt kedved shoppingolni. Szóval az itt a szitu, hogy most
kapj minket ki a nyakig kakából, ha már beletettél. – Még mindig pislogtam, de
mellette a pumpám is szaladt felfelé. – Sztem úgy lenne a fair, ha már miattad
törtem el a lábam, meg lett a kedvenc pólóm használhatatlan és nyálkás, hogy minimum
kisegítesz minket egy kicsit.
A szemüveges
férfi - mint nem is olyan rég kiderült, Kijima-san - szeme hirtelen mintha
megvillant volna. Zsarukám megérezte. Felkapta a fejét.
- Nem – közölte
az imént feletteseként említett fickóval. – Nem.
- Miért nem? –
De nem ő, hanem a kis gipszelt mitugrász replikázott. – Engem bedobunk a zríbe,
de őt nem? Jól van, kicsit majrés, de ez menne neki! És nem kellene hetekig
azon agyalnunk, hogy hol fogjuk meg azt a szemetet! Másfél óra az egész.
Ez a Nico nem
nézett ki olasznak. Eddig legalábbis nem láttam annak. A bőre picit sötétebb
tónusú volt, mint az átlag, de elsőre fel se tűnt volna, maximum a neve
buktatta volna le. Biztos valahol a családfán csücsül egy félvér nagyapó, de a
név örök. Szóval bár első látásra nem volt olasz, de… a hangja… az idézte a tévében
látott virtust.
- Neked van
tapasztalat a hátad mögött, megvan az oka, amiért itt vagy, ő meg csak egy
civil és nem fogom semmibe se belekeverni.
Határozott
volt. A hangja kemény, vitát nem tűrő és parancsoló. Én meg „csak egy civil”.
- Jó. Én
megcsinálom. – Felálltam. – Megcsinálom.
A bátorságot
meg biztos hozza a postás.
- Mondtam én,
tökös a srác! – csapott oldalba a hangos fiú, de a pozitív kis beszólásától nem
csúszott előrébb a szeretem-listámon.
Zsarukám állt.
A szeme különös színű volt, az arca hirtelen fáradt, a vonásai szürkültek.
- Mondtam, hogy
nem. – Már kereste az újabb szálat.
- Én meg azt
mondom, hogy felnőtt vagyok!
- Azt sem
tudod, mire bólintasz rá.
- Nem érdekel.
Nem vagyok hülyegyerek!
- De, ilyenkor
pontosan az vagy.
- Ja! Meg csak
egy civil, mi? Hát majd én megmutatom neked, hogy nincs okod így lekezelni!
- Kenji. Én nem
kezellek le.
- És mi az a
„csak”?
- Így jött. Nem
volt mögötte semmi hátsó szándék.
- Aha! Mert te
vagy a nagy szuperfőhadnagy, akinek egy mezei ember csak nyűg, nem?
- Ne kezd ezt
el.
- Én nem kezdek
el semmit!
- Azt mondtam…
Amikor
körülnéztem, hatalmasra tágult pupillákat láttam. A szobában rajtunk kívül
tartózkodó másik két férfi arcán döbbenet és teljes hitetlenség. Zsarukám
tényleg úgy nézett rám, mint ahogy egy apa pillant hisztiző csemetéjére. Millió
gonddal és nyűggel fűszerezve. Nem tetszett. Egyáltalán nem.
- Kijima-san. –
A férfi elé léptem. – Kérem. Szeretném jóvátenni, amit elrontottam. Szavazzon
meg nekem egy lehetőséget, hogy kijavítsam a hibám. – Meghajoltam. – Kérem.
Kezdem ezt a párost nagyon szeretni! Ez a történet is annyira jó! Mondjuk, mikor az olasz srác beletarolt a csomó angolnába, Kenjinek köszönhetően, majd behaltam! Hú, de gonosz vagyok! (még mindig vihog) Arigatou!
VálaszTörlésAz egész csapat közveszélyes és még a felét sem sejted! XD
Törlés