2014. január 20., hétfő

F.A. - Nélkülünk 2.fejezet

Fedőneve: Apuci - Nélkülünk 2. fejezet

Megjegyzés: Nem ígérek hiper sebességet ennél a sztorinál, de kellemesen csörgedezünk majd. ^^


F.A. - Nélkülünk 1.fejezet

Fedőneve: Apuci - Nélkülünk 1. fejezet.

Megjegyzés: 
1, Gyűlölök címeket adni. Nem viccelek, tényleg! Ha jön magától (sok esetben megesik, hála égnek), akkor semmi gond, na de ha nekem kell kiköltenem mint egy tojást, azt annyira nem csípem. Daniell 9.kötetének egyik fejezete jelenleg azon a címen fut, hogy - Címet adni nehéz dolog, főleg ha nem találod azt ami az egészre visszautal így az elejére biggyesztheted. - Ha megszáll az ihlet, akkor majd megváltoztatom. Minek is kezdtem ebbe bele? Ja igen - A fantáziadús címet akartam kicsit piszkálni. Erre jutottam, pff! Szerintem megfelel. (A Védőőrizet majdnem félidőig "Újsztori"ként futott a gépemen. Igen, tudom. Szégyelljem magam.)
2, Ne bántsatok az első fejezet vége miatt! ^^"" Ez sorozat lesz és bár nem ígérem, hogy minden héten frissítek belőle egyet, de a második fejezetet fel fogom tenni pár napon belül, csak most az ágyam utánam kiabál... 

2014. január 9., csütörtök

F.A. - Club Velvet

Fedőneve: Apuci - Club Velvet

Megjegyzés: Ez a fejezet csak kötet extraként futott, így biztos van akinek új lesz majd. A 'Mission - Yes My Lord' olvasása ajánlott hozzá. ^^


F.A. - Momentum

Fedőneve: Apuci - Momentum

Megjegyzés: Azon kevés side sztorik egyike, ahol kivételesen Akira részéről látjuk a dolgokat.


F.A. - Mission - Yes my Lord! 3.fejezet

Fedőneve: Apuci - Mission - Yes My Lord! 3. fejezet


F.A. - Mission - Yes my Lord! 2.fejezet

Fedőneve: Apuci - Mission - Yes My Lord! 2. fejezet

F.A. - Mission - Yes my Lord! 1.fejezet

Fedőneve Apuci: Mission - Yes My Lord! 1.fejezet

Megjegyzés: Nagyon szeretem ezt a sztorit. Gyorsan jött az ihlet és azóta sem tettem le róla, hogy az előzményt is összerakjam hozzá. :)

F.A. - A túlélő - Bónusz


Mikor felébredtem, egyedül voltam. Rám rontottak az emlékképek és megint pillanatok kellettek ahhoz, hogy magamhoz térjek. Akira van vagy nincs?
Végigcsörtettem a nem túl nagy lakáson, végül a fürdőszobában találtam meg és míg ő gyanútlanul zuhanyozott, én telehánytam a vécét. Amikor elhúzta a zuhanyfüggönyt és meglátott a kagyló előtt görbülve, csak pislogott rám.
- Mit csinálsz?
Akár gyönyörködhettem volna is egyet benne. Ott állt csurom vizesen, anyaszült meztelenül, arról nem is szólva, hogy olyan valamivel büszkélkedhetett derékon alul, amit én magam jó ideje nem láthattam.
Nem vetkőzik, szemérmes lett. Mindenfajta erekciót is rejteget előlem. Volt pár túl erotikus csókunk, ami közben reménykedtem egy sokkal lucskosabb végkifejletben, de visszatérése óta még nem volt hajlandó a szó klasszikus értelmében megdönteni. Egyszer már azt hittem, hogy majdnem összejön, de aztán átcsomagolt és inkább ölelgetett helyette. Összetört csontjaimra hivatkozva húzza ki magát mindennemű kamaty alól, én meg csak pislogok, mert se testileg, se lelkileg nincs még erőm vitatkozni. Nem kételkedem benne, hogy túlbuzog benne a védelmező kedv és féltésből kárhoztat cölibátusra, de akkor sem tetszik.
- Okádok – közöltem két krákogás között, majd kirámoltam, ami maradt bennem. Hamisítatlan, igazi bensőséges pillanat volt, hogy míg én öklendeztem, ő szárítgatta a testnyílásait. Mielőtt magamra hagyott, még a kezembe nyomta a fogkrémet. Ő már csak ilyen előzékeny.
Éjfél felé járt, messze volt még a reggel, de nekem nem volt kedvem visszafeküdni. Leültem egy hideg konyhaszékre és csak néztem magam elé. Nem töltöttem sok időt magányosan, testőrömnek feltűnt, hogy elvesztem valahol a fürdő és a hálószoba között. Ő valószínűleg az ágyban várakozott, de miután nem értem oda, keresésemre indult.
- Mit csinálsz itt, Kenji?
Nem néztem fel, de hallottam, amint a hátát a falnak veti. Méretes. Nem lehet nem hallani.
- Menjünk el.
- Hova?
- Nem tudom. Szállodába – vontam meg a vállam.
Tényleg nem számított. Csak el.
- Úgy érted, most?
- Igen – bólogattam. A padlónak. Nem neki. – Most azonnal.
- Miért?
Nehezen vettem a levegőt. Ő egy nagyon egyenes pasas. Tudtam, ha választ adok neki, elfogadja a kérésemet, de valahogy mégsem ment.
- Kenji, nem vagy jól.
- Tudom.
Csak bólogattam és bólogattam, mintha nem lennék képes többre.
- Ágynyugalom. Sok alvás, tápláló ételek, séta maximum a vécére és vissza.
- Bebifláztad a használati utasítást, amit hozzám adott a fehérköpenyes?
- Nem viccből van az a fél tucat bogyó a szekrényen.
- Nem bírok itt aludni, rendben? Nem megy.
Mellém lépett és kihúzva a széket, ő is leült.
Deres a halántéka. Amikor utoljára láttam, még nem volt ennyi puha, fehér szál abban a koromszínű hajában. Tudom, hogy neki sem lehetett könnyű, de nekem akkor is nehezebb. Megsimogattam. Csak az ujjaim visszájával, csak ott, ahol már szürkül.
- Sármos pasas vagy. Ne is próbálj megetetni vele, hogy amíg egyedül voltál, nem volt hölgy társaságod. Röviden – nőztél, mi?
Csak nézett. Mélybarna szemei vannak, majdnem feketék és olykor képtelen vagyok olvasni bennük. Ő nem segít a gondolataiba látni, néha a szemébe nézve csak saját magamat látom.
Sóhajtottam. Ráhajolva a vállának támasztottam a homlokomat.
– Akira, veled én nem vettem zsákbamacskát. – Nevettem és mégis megindult a könnyem. – Okítasz, ha kell, megfedsz, ha arra van szükség, megosztod velem, amid van és néha olyan vagy, mint a sült hal, de én tudtam ezt. Elfogadtam. De ha most nem vallasz nekem, akkor vesén rúglak, mert tudod, most rohadtul abban a helyzetben vagyok, hogy szükségem van egy amolyan klasszikus ömlengésre. – Tartottunk egy szipogásnyi szünetet. Vagyis én szipogtam, ő bölcsen hallgatott. - Szóval volt nő?
- Neked a tény, hogy nem keféltem félre, már felér egy „klasszikus ömlengéssel”? Tudtam én, hogy a sanyarú gyerekkorod okán nagyon torz értékrenddel bírsz.
Felnevettem. Amióta itt van, úgy csinál velem, mintha üvegből lennék, de ez végre a régi hangon szólt.
- Bekaphatod, apuci – közöltem a köntösével és ha már arra jártam, szimatoltam kicsit a nyakát.
- Nem volt nő.
A hangja karcolt, a fejbőrömön éreztem a leheletét. Talán egy puszit is adott a hajamba.
- Férfi?
Indokolt kérdésnek éreztem.
- Az sem.
- Egyedül voltál hónapokig?
- Teljesen.
- Mit csináltál? Most mondj valami olyat, amit hallani szeretnék.
- Mit szeretnél hallani?
- Ne legyél már ennyire töketlen.
- Nem értem, mit akarsz tőlem. Azt sem, hogy gondolod ezt az egészet egyáltalán? Hogy két telefon között Kijimának hemperegtem kicsit valakivel? Kenji, az idegeinken táncoltál, ha nem végtelenül dühös voltam rád, akkor aggódtam, vagy…
- Vagy majd meghasadt a szíved abba, hogy szenvedek – próbáltam a szájába képzelni egy efféle kicsit csöpögős gondolatot, de ahelyett, hogy engedelmesen utánam ismételte volna, csak fújtatott.
- Ismerlek. Tudom milyen az, ha te valamit nagyon akarsz. Vagy nagyon nem. – Kereste a szavakat vagy csak időt akart nyerni, hátha közbe vágok. – Minden nap attól rettegtem, hogy kinyírod magad. Joggal féltem tőle, mert felnőtt korod ellenére csak egy kőfejű taknyos vagy. Szerettem volna véget vetni az egésznek, de nem tehettem meg, így maradt nekem, hogy bízom Kijimában, elhiszem neki, hogy nem engedi, hogy kiiktasd magad és minden hitemmel megpróbálok bízni abban, hogy az életösztönöd erősebb lesz a fájdalmadnál és meggyőz arról, hogy velem vagy nélkülem, de neked élned kell.
- Nem akarok nélküled élni.
- Legyél csak egy kicsit racionális. Huszonöt év van közöttünk, Kenji.
Úgy mozdultam, mint akit megráztak. Egész eddig kényelmesen éreztem magam rádőlve, arcom a ruhájában pihent. Az ő illata, az én otthonom illata. Amikor azt hittem, meghalt, ezt is elvesztettem. A talajt a lábam alól, a biztonságot, nélküle még az illúziója sem volt meg annak, hogy folytathatom. De most mintha a fáradtság is kezdett volna az elmémre kúszni, csakis azért, mert érzem. Erre csapott rá egy képzeletbeli kalapáccsal.
- Ne. – Befogtam a száját, rászorítottam a tenyeremet. – Ezt most nincs erőm hallani. Most nincs. Jó? – Bólintott, miközben az ujjaimat lefejtette az arcáról. – Strucc-politika. Tudom, de most… Én túl szilánkos vagyok ehhez – nyögtem. – Megérted?
A hallgatását igennek vettem.
- Gyere vissza az ágyba – állt fel és húzott magával.
- Nem akarok. Nem éjszakázhatnánk máshol?
- Nem – ingatta a fejét, átkarolva a derekamat kivezetett a konyhából, mögöttem leoltva a villanyt. - A menekülés soha nem megoldás.
A háló sötét volt és túl üres. Éveknek kellett ahhoz eltelni, hogy Akira és én mozduljunk valamilyen irányba. Eleinte nem éreztem késztetést rá, hogy hozzányúljak a bármihez is, mindent ott hagytam, ahova ő tette. Volt egy részmunkaidős állásom, mellette rendet tartottam, mostam, vasaltam, főztem, takarítottam. Éltem a lakásában.
Aztán ahogy telt az idő, kicsit átrendeződtek a dolgok. Amíg a kollégiumba kényszerültem, többször kaptam magam azon, hogy kirakatot nézegetek olyan hátsó gondolattal, hogy az üveg mögött csillogó lapos mécses tartó mennyire jól mutatna a hálónkban.
Mindig hordtam haza valamit. Törölgető ruhát, szappantartót vagy éppen függönybojtot, mikor mit fújt utamba a szél. Amikor végre hazaköltöztem, csak akkor szembesültem vele, hogy távdekorálásom nem is lett annyira káoszos, mint gondoltam volna.
De otthon akkor lett belőle igazán, mikor újfent ketten kezdtünk élni benne. Aztán történt a törés és nekem talán gyászom második hetében lehetett egy elborult pillanatom, mikor is fékezhetetlen dührohamom keletkezett és kidobáltam mindent, ami a kezem ügyébe került. Fanyar, mert tombolásom közepette arra mégis figyeltem, hogy semmit se tegyek múlt idővé, ami az övé volt, csak közös életünk csecsebecséi sínylették meg a vihart.
És most megint olyan üres. Hiányoznak az együtt töltött évek meleg árnyékai, ahogy egy kóbor fénysugár vetíti fel a falakra.
- Akira – suttogtam a sötétbe. Én a futonon feküdtem, ő az ablakban könyökölt. Dohányzott. A szabálytalan felhőcskék egymás után illantak ki a tárt ablakon az éjszakai hűsbe. Annyiszor láttam már így, el is unhattam volna, pár napja mégis az volt az egyetlen vágyam, hogy még egyszer láthassam a hátát, ahogy a sötét éjszakát kémleli.
- Aludnod kellene.
Sokadszor hallottam ezt a mai estén. Sőt, egész héten csak ezt mondogatja nekem. Olyan lett, mint egy fura versike, amivel pont ki lehet tölteni az olyan csendeket, amik szót kívánnának, de hogy mifélét, az mindegy.
- Szex?
Mások ezt nem így csinálnák. Egy átlagos fickó egészen biztos meghökkent volna ettől a csuklóból nekihajított gondolattól, de az én Akirám edzett és tudja, hogy nem kenyerem a köntörfalazás.
- Nincs hozzá hangulatom – közölte két slukk között keletkezett szűkös szabadidejében.
- Az is kell hozzá? – cöccentettem és vártam, hogy majd velem nevet, de nem tette. Az én vidámságom is amilyen könnyen jött, olyan könnyen el is halt.
Végignéztem magamon. Bár félhomály volt, rajtam pedig póló és nadrág, a szárából kilógó vádlim még így is siralmas képet mutatott. Borzasztóan néztem ki. Ha tévében látnám magam, nem hinném el, hogy csak és kizárólag a bőr összetarthat egy mozgó csontvázat. Iszonyatos látványt nyújtok, főleg azok számára, akik ismertek előtte. Egyébként egész arányos gyerek voltam, de a kiképzésen, főleg sok és nagyon magányos szabadidőmnek köszönhetően szépen rámoltam izmot magamra. Fene se gondolta, hogy amiért ilyen keményen megdolgozol, azt pár szarabb hónap csak úgy lemossa rólad.
A leszaladt kilókkal a szemeim karikásak lettek, az arcom beesett, az ujjaim is ijesztően meredeztek. Hozzágondolva a pacákat, foltokat, kisebb nagyobb sebeket, a kék, lila, sárga, zöld és barna megannyi árnyalatát és a tényt, hogy gyakorlatilag nincs olyan csücsköm, ami nem sajog, ami azt eredményezi, hogy ha hozzám nyúlnak, csak úgy trillázok, mint egy orgonasíp, nekem sem lenne gusztusom magamra.
Zsaruszimat. Megéreztem, hogy valami nem stimmel és mire befejeztem saját mustrálásom, már ő is engem nézett.
- Mit csinálsz?
Szeretem, amikor egyértelmű kérdéseire pont olyan válaszokat adhatok. Kellenek az ilyen töltelék falatok a beszélgetéseikbe, hogy ezzel duzzasszuk a tartalmat.
- Felmértem a helyzetet és úgy döntöttem, felmentést adok neked. Lássuk be, szarul nézek ki.
Nakazawa Akira piát varázsolt elő. Térült-fordult és már szopogatta is az illatáról ítélve minőségi szakét. Hirtelenjében nem tudtam, miért állt neki dönteni magába az alkoholt. Vajon úgy gondolta, férfiúi kötelezettségeit csak akkor tudja ellátni, ha ötven százalékosra hígítja a vérét pár hordó szesszel vagy csak szimplán tele van a töke és effélén kezd öngyógyításba.
- Ha most ki mered nyitni a szád és merészelsz vonni egy párhuzamot, teszem azt, hogy az alkoholos befolyásoltság mennyiben segíti elő az egyébként a hát közepére sem kívánt szexuális együttléteket, akkor keresek rajtad egy tenyérnyi ép bőrfelületet és olyat teszek, amiért utána iszonyatosan szégyellni fogom a képemet.
- Ha neked szondagyilkos lehelet kell hozzám, akkor azt már régen megette a fene.
- Csak ömlik, ömlik a hülyeség és a vége az lesz, hogy mind a ketten belefulladunk a baromságaidba.
- Egy darabom nagyon csípi ezt a romantikus énedet!
- Boldogan élni – lásd ásó, kapa -, abban még lehet valamennyi romantika, de duettben feldobni a bakancsot, ez egyáltalán nem olyasmi, amit romantikusnak neveznék.
- Mert nem tudod átérezni a súlyát annak, ha az egyik ember nem tud a másik nélkül létezni és csak a tudattól szívszakadni, hogy ő már nincs többé.
Újabb poharat töltött és ürített is szinte azonnal.
- Miért nem tudsz te úgy hülye lenni, mint a többi ötéves? Miért kell neked mindig különcködnöd? – fintorgott rám, mielőtt a harmadik pohár italt is eltüntette, majd csak figyeltem, hogy mint aki jól végezte dolgát, otthagyta a kis magánbárt a párkányon és egy kiadós nyújtózás után elheveredett mellettem a futonon.
Könyökölt. Fejét a bal öklén támasztotta meg, szabad jobb kezével a hajamba piszkált. Csak óvatosan. Finoman arrébb tett pár tincset, a fülem mögé tűrte, kisimítgatta az arcomból. Tompa körömhegyei néha meg-megérintették a halántékomat, a homlokomat. A béke érzése járt át és szinte fel sem fogtam és már csókolt is.
Jólesett. Bódult lettem tőle és a testem vad bizsergésbe kezdett. Nem zavart az ital íze, de a gondolataim sokkal inkább bántottak. Nagyon nehezen váltam ki abból a csókból, mégis elhúztam a szám csakis azért, hogy vallatóra foghassam.
- Komolyan pia kell hozzám? – Tekintetem cikázott sötét szembogarai között. – Ennyire rosszul állunk?
- Néha már majdnem elhiszem, hogy te ezeket a dolgokat komolyan gondolod, és olyankor nem tudom, dühös legyek-e, vagy csak röhögjek egy jót.
És ismét csókolt. Ha lehetséges, még puhábban, mint előtte. Keze csak pár lágy mozdulatot tett újfent a hajamban, simogatta kicsit az arcomat, államat, fülemet és hopp, már a nadrágomban is volt. Kihagyta az addig vezető, viszontagságos és szivárványos ösvényt a heges karcolatokkal együtt. Kemény volt megfogni a kezét, legalább olyan kemény, mint a farkam és még kegyetlenebb megálljt parancsolni, mikor a csípőm már magától pattogott.
- Kenji.
Mielőtt megszólalhattam volna, csókot adott a szemhéjamra. Ritkán csinálja, talán ezért tud vele ennyire könnyedén leszerelni. A hangja mély, de ilyenkor sokkal bársonyosabb, mint lenni szokott. Dallamos. Búgására testem minden sejtje válaszol.
– Nem az zavar, ahogy kinézel. – Összeszorítottam a szemem, hagytam, hogy langyos ajkai csókokkal hintsék az orrnyergem, az arcom, az állam vagy épp a szemöldököm. - Ha magadra találsz, majd visszanyered a súlyod, a csontjaid összeforrnak, a bőröd is meggyógyul, a tested idővel rendben lesz. – Közelebb mozdult, nem nehezkedett rám, de teste hozzám fordult, mintha be akarna takarni, mintha maga alá akarna vonni, mégsem tette. Homlokát az enyémnek döntötte, én kinyitottam a szemem. - Azt nem tudom elfogadni, hogy miattam tetted ezt magaddal. Nézlek és arra gondolok, miattam vagy ilyen állapotban. Szeretnék neked megadni mindent, amit csak kérsz. Mindent. Toronyórát, aranyláncot. Nem hiszem, hogy az könnyítene a lelkemen, de talán pillanatnyi megkönnyebbülést nyerhetek vele. Szóval mondd meg nekem, apuci kidekorált, ön- és közveszélyes kicsi lánya, klasszikus ömlengés éhségedet kielégíti, ha azt mondom, tucatnyi vesztett kiló és több tonna zúzódás édes kevés ahhoz, hogy én ne akarjalak téged? Ahhoz sokkal több kell. Fél láb, fél szem, kit érdekel? Amíg odabent te te vagy, nem számít más. – Én levegőt venni se mertem, hátha elfújom a szavait. Nem szoktam hozzá a vallomásokhoz. Fukarkodik velük, nem szoktam meg a bőkezűségét, ha az érzéseiről van szó. – Érted? – Csak susogott.
- Csak egy valamit… szeretnék.
Ezek után mit kívánjak mást?
- Mit?
- Téged – suttogtam vissza, mintha erre egyáltalán kellene válaszolni.
- Félek, hogy porrá töröm, ami megmaradt belőled.
Őszintének hangzott és majdnem kinevettem érte.
- Annyira azért nem rossz a helyzet.
- Nem, Kenji, még annál is rosszabb.
- Tényleg addig akarsz várni, amíg fel nem épülök?
- Ha nem is olyan sokáig, de addig legalább, amíg a lila és bordó színek lekúsznak rólad.
- De finnyás vagy.
- Egyszerűen csak nem tudnám…
Igen, sejtettem a mondat végét, de gyorsan kellett dönteni és én arra jutottam, inkább visszanyomom a torkára a szót és ehhez jobb híján a nyelvemet használom majd. Megcsókoltam. Próbált ellenállni, erőszakkal lomhává tenni az érintést és rákényszeríteni a csöndes végre, de nem hagytam magam. Beadta a derekát.
Hatalmas tenyere elindult a testemen, szinte csak a bőréből áradó hőt éreztem, annyira óvatos volt. Nem szóltam rá. Nem emlegettem fel többet, hogy túlságosan vigyáz rám. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy a végtelen finom érintések beszőjék a testem, hagytam magam belesüppedni a felhőkbe.
A szája gyengéden és türelmesen bánt velem, néha elfogott az érzés, hogy a túlzó cirógatások közepette akár el is tudnék aludni. Egy hangocska azt suttogta a fülembe, hogy talán erre hajt, addig szeretget, míg lenyaklik a fejem és alszom reggelig. Kudarcot vallott. Mindamellett, hogy figyelmessége bódító volt, a forróság, amit ő maga adott, felébresztett. Fölé kerekedtem, de nem tűrte sokáig, felült velem. Átkaroltam, a számat képtelen voltam levenni a bőréről. Ízének valódiságával lehetetlen volt betelni, a nyakán lefelé csordogáló verejtékcseppek sós simogatással érintgették az ajkaimat. Olyan könnyedén mozgatott, hogy bele-belemosolyogtam a hullámzásba. Nem jelentettem súlyt azoknak az erős karoknak. Tompa szusszanásai ott játszottak a hajamban, langyos lehelete a halántékom bizsergette. A fülébe motyogtam, hogy fogjon szorosabban, még, még annál is szorosabban. Bele akartam fulladni az ölelésébe, odaveszni a karjaiba. Mállottak a gondolataim, olvadt körülöttem a világ. Ahogy szaladtak a másodpercek, úgy futott ki a talpam alól a talaj, de Akira ott maradt, hogy megtartson.

F.A. - A túlélő utószó

Felébredtem. A yukatája volt a fejem alatt. Megismerem az illatát és a tapintását is, ezer közül, még álmos gondolatokkal a fejemben is. Az elmúlt hónapok történései úgy zúdultak rám, mint egy lavór hideg víz, egyenesen a nyakamba.
A temetés, a gyász, Nico, a kocsma, a drogok, a kórház, hogy tegnap éjjel az ő oldalán bicegtem haza. Se vége, se hossza, és nem találtam, hol vehetném fel a megszakadt szálat.
Éreztem alattam. A fejem a vállán volt, testem az övére dőlve. Emelkedtem és süllyedtem minden levegővételével, a hatalmas tüdőből szabaduló korty szinte ringatott. Ujjaimmal éppen hogy megérintettem, a forró bőr meleg volt és száraz.
Nem mertem kinyitni a szemem.
Összeszorított szemhéjjal feküdtem, mint egy darab fa. Csak fogtam. Lábaim köréfonva, karommal átöleltem. Rettegtem tőle, hogy Nico fekszik az ágyamban, hogy ez egy álom és szertefoszlik azzal a másodperccel, amikor kinyitom a szemem. Ha csak így lehet mellettem örökre, akkor csukva marad.
Talán órákig fogtam. Egészen addig, míg az ujjai el nem simogatták homlokomból alvás kócolta tincseimet és helyére nem érkezett egy puha csók.
- Élsz.
És megint sírtam.

F.A. - A túlélő 7.fejezet


Láttam rajta, hogy még az ő edzett lelkének is sok volt, ahogy kinézek. Tele voltam sebekkel. A bal vádlimon egy egész mély vágás szaladt végig, ugyanígy a vállam is elég csúnyán megsérült. De ez csak a jéghegy csúcsa. Kisebb-nagyobb foltokkal, ütődéssekkel tarkított burkolatom horpadt volt és elhasznált. Ha kocsi lennék, roncstelepen volna a helyem. Lehorzsoltam mindkét térdemet, könyökömet. A homlokomat két öltéssel varrták, hála egy márkás cipő gyöngéd talpának, a szám széle is heges volt. Lila, barna és zöld színekben játszott a bőröm és ami kívülről nem látszott, iszonyatosan fájt minden porcikám.
- Mit csináltál? – nézett, úgy tűnt, keres egy hüvelykujjnyi helyet, ami se nem sérült, se nem színes. Ami még olyan, mint lennem kellene. Ami hasonlít arra a puha barackszínre, amit utoljára látott.
- Szabadesés. Háremhölgynek öltözve. Azt úgy kell, hogy…
Elhallgattam, mert rájöttem, valószínűleg feleslegesen koptatom a számat, ez afféle költői kérdés lehetett. Halk voltam, a szobán ülő félhomályhoz illet a tónus. Ültünk a futonon. Egészen eddig szinte semmit nem mondtunk. Kiléptünk a kórház ajtaján és némaságba burkolózva csak vitt a lábunk.
– Mindent tudsz, igaz?
Bólogatott.
- Mindent.
A mélybarna szempár rejtette előlem a gondolatait.
- Azért… - Azon kaptam magam, hogy tördelem az ujjaimat. - …meggyónjak?
- Semmi szükség rá – rázta meg a fejét.
- Szóval… Mindketten tudjuk, hogy az elefánt itt van a szobában, csak úgy csinálunk, mintha nem látnánk?
Ironikus fintor jelent meg a szája szegletében, egy túl jól érthető villanással pontot tett a végére.
- Ha tudtam volna, milyen irányba megy majd ez az egész…
- Ne vetíts. Akkor is belementél volna – morogtam és ő elnézett. Egy kis némaság megint helyet kért közöttünk. Tekintetébe vissza-visszatért a döbbenet, ahogy figyelte, hogy sikerült elintéznem magam. Nem csak az elmúlt napok termését látta.
- Lefogytál.
- Ha nem eszel, lefogysz – foglaltam össze és nem tudtam miért, egy méterről néztük egymást.
- Kijima lelkére kötöttem, hogy vigyáznia kell rád.
Vad vigyorom nőtt belegondolva abba, minek tettem ki azt a szerencsétlent az elmúlt hónapok alatt. Csak elképzelni tudtam azt, milyen stresszben élhetett, amíg azon dolgozott, hogy ne nyiffantsam ki magam.
- Meg akartam halni.
A csöndes szobára most kegyetlen hallgatást hozott a vallomásom. Nyersen kimondott gondolat volt a maga minden súlyával.
- Tudom.
- És azt tudod, hogy hajszál híján bejött? – Bólintott. – Mit csináltál volna, ha sikerül?
- Megöltem volna Kijimát – felelte velősen.
- Mit segített volna az rajtam? – grimaszoltam rá.
- Semmit, de én minden körülmények között betartom a fogadalmaimat. Az ígéret szép szó.
- Legalább nekem szólhattatok volna. Legalább én…
- Csak Kijima tudta. Így voltál a legnagyobb biztonságban.
- Megint ez a merev szöveg! Néha szabályt kell szegni, ha másért nem, azért, hogy nekem jó legyen, miért nem segítettél? Miért hagytad, hogy döglődjek, hogy azt higgyem, elvesztettem mindent, amiért éltem, miért engedted, hogy úgy ébredjek fel minden reggel, hogy azt kívánom, bár a mai nap lenne az utolsó a tetves…
Újfent sírtam és szidalmaimat ő szilárdan állta. Talán mert tudta, igazam van, vagy ha nem is, de megértette, mit érzek.
– Egy utolsó rohadék vagy.
Összeszorított szájjal szűrtem addigra már zokogva.
Nakazawa Akira átölelt. Még mindig annyira irreális volt. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése és visszatér cinizmusa és kőkemény álarca, de most más volt. Minden egyes mozdulata, minden gesztusa vajpuha. Hozzám se mert érni. Ujjai a bőröm felett szaladtak, nem is érintett meg, csak tenyere melegét éreztem. Magamhoz húztam, de vonakodva jött. Szerintem úgy gondolta, csak némi kötőszövet tart össze és egy óvatlan mozdulattól darabokra zuhanok. Talán nem sokat tévedett. Olyan helyeken fájtam, amiről eddig nem is tudtam, hogy léteznek és bár sajgott és pulzált minden darabom, úgy gondoltam, az egyetlen, amitől elmúlhat, a testének súlya. Alig kaptam levegőt, de nem a nekem feszülő erő préselte ki a tüdőmből az oxigént. Atomjaimra robbantam az ölelésében és mégse, soha, életem egyetlen pillanatában sem voltam jobban élő és végre teljes egész.

F.A. - A túlélő 6.fejezet


Huszonnégy óra összefüggő alvás után egy szemrehányó barna szempár kémlelő tekintetére ébredtem. Egy túl steril kórházi ágyon feküdtem múmia kosztümben, karomban válogatott tűk és csövek. Tisztítottak, hidratáltak, feltöltöttek, regeneráltak.
Nico hallgatott. Megnyaltam a szám, hogy mondjak valami szépet így a viszontlátás örömére, de csak hápogásra futotta. Ugyanazzal a dühös ábrázattal bontott nekem egy doboz almalét és a szalmaszálat a számba igazította, nekem csak szívnom kellett. Az még ment.
- Élek – közöltem vele a mentegetőzésnek a legvelősebb alternatíváját választva, mintha ebben benne lenne minden, hiszen nem hagytam ott a fogam, sőt ezzel a bravúrral gigantikusat kaszáltam. Jó vagyok! De Nico nem válaszolt. Még mindig csak nézett. A hallgatás tőle talán a legijesztőbb dolog, amit kaphatok, hiszen bármikor máskor be nem áll a szája.
Elfordítottam a fejem. A nap sütött, az ablakon át hömpölygő fényben már-már vidámnak mutatott a kórterem. Volt egy csokor virág az asztalomon és egy hánytál is, gondolom biztos, ami biztos.
Felemeltem a takaróm, hogy szemügyre vegyem a károkat. Szépen kidekorált az a kis mutatvány, meg kell hagyni. Így sem volt valami szép, ha varasodni kezdenek, majd magyarázhatom úton-útfélen, hogy semmi fertőző kórságot nem hordozok, csak szeretek függönybe csavarva dombokon legurulni. A kórházi hálóinget fellibbentve megnyugvással vettem tudomásul, hogy a farkam nincs gipszben, sőt meglehetősen hétköznapi módon mutat, leszámítva a csövet, ami belőle lógott. Háromszor volt már szerencsém ehhez a vacakhoz, kezdek rutinos lenni. Éppen készültem volna megcsippenteni, hogy a visszáját is csekkoljam, de ezzel szóra bírtam Nicot.
- Basszus, Ken!
Fújtatva verte ki a kezemből a pendelyem csücskét, majd dühödten visszatakargatott, akár egy kiskölyköt. Egy égetnivalóan rossz kiskölyköt.
- Ugyan már – nevettem rá, de nyilallt bele a fél arcom. – Láttad már, mit játszod itt az agyad? – próbáltam humorra venni, de ő nem nevetett, így én is hozzá komolyodtam. – Élek, nem?
- Ken, ez nagyon rosszul is elsülhetett volna.
- De nem sült. Ez a lényeg.
- Ken…
- Ha Nobu megy oda, baszhatjátok. Ez húzós volt, de lásd be, Nico, a sikerhez egy ilyen barom kellett, mint én. Más ezt nem vállalta volna be. Ez csak így működhetett.
- Nekem vetíthetsz, Ken. – Megrázta a fejét, de farkasszemet néztünk, ebből nem engedett. – Te meghalni mentél oda.
Rekedt választ kapott, mégpedig azt hiszem, pont olyasmit, amit várt.
- De nem jött össze. Kit érdekel a képlet, a végeredmény a lényeg. Megvan mindenki? Mesélj már valamit!
A szája szegletében megbújó siker fakasztotta mosoly mégis helyet készült követelni magának az arcán.
– Na! – biztattam. – Kijima úgyis kibelez, ha bejön, legalább te mondj valami jót!
- Elmartuk a töküket. – Végre vigyorgott. - Mindenki megvan. Olyan díszes társaságot küldünk sittre, hogy lehet, hogy új szárnyat kell nekik építeni és ez neked köszönhető. – Gyorsan jött vidámságát hamar felváltotta az eddig volt komor hangsúly. – Hogy vagy?
- Nézz már rám, úgy nézek ki, mint egy cakkos rongyszőnyeg. Mindenem fáj és szerintem még fog is.
- Nem erre voltam kíváncsi.
Az ő torkában nőtt gombóc már az enyémben is megjelent.
- Ne csináld már – válaszoltam vontatottan a falra szegezett tekintettel. – Én és a hófehér lelkem túléljük. Ez csak dugás. Nem halok bele.
- Ken… - suttogott.
Minél tapintatosabb próbált lenni, annál erősebben igyekeztem félvállról kezelni. Egy jó pszichomókus biztos mondaná, hogy védekezési mechanizmus, de én, az élő sebgaléria, ezt most leszarom.
- Csalódtam benned. Nehogy elsírd már magad! Sok tapasztalattal gazdagodtam, ennek még örülhetnénk is. Megtudtam például, hogy hiába a drága barkácsláda, ha valaki azt sem tudja, merre kell tekerni a csavarhúzót. Jó szerszámtól még nem lesz valaki asztalos. Ha másért nem, ezért a bölcsességért megérte.
- Mért csinálsz úgy, mintha nem történt volna semmi?
Percek óta most néztem rá először.
- Mert nem történt semmi.
- Ken…
- Áh! Rájöttem ám! Az a bajod, hogy most láttál akcióban és nem tudsz szabadulni a gondolattól. Kellek neked mi, olasz csődöröm? – cuppantottam felé, az ő szemöldöke pedig meghullámzott.
- Amióta együtt dolgozunk, többször előfordult, hogy terrorizáltatok engem a szerelmetekkel. Én edzett vagyok, mint állat, Ken. Senki nem kívánja, hogy élő egyenesben hallhassa, ahogy a főnöke levarrja a pasiját egy adrenalin-mámoros pillanatban, sőt annyira el van foglalva a hegesztéssel, hogy magán felejti a mikrofont. Szegény-szegény technikus pedig azt sem tudja, merre nézzen, mert éppen be van kötve a rendszerbe és ha halkítja a zajokat, mellette tompul a megfigyelt vonal is, így nem tehet mást, mint összeszorítja a fogát, hallgat és reménykedik.
Először elpirultam, zavaromat egy mosoly követte. Majd kutattam az emlékekben. Ráakadtam a lehetséges pillanatok egyikére. Elcsippentettem egy sóhajtásnyit az emlék ízéből. Nem akartam engedni, hogy eluralkodjon rajtam a hiány keserű érzése és mégis rám kúszott, mégis maga alá temetett.
- Miért akarod… hogy fájjon?
Elbírok verőlegényekkel, törött karokkal, lüktető sebekkel…
- Én csak azt akarom, hogy akarj élni.
…de ez az érzés erősebb nálam.

- Uh.
Röviden, tömören ez szaladt elő az ajkaim közül, amikor Kijima Naotaka belépett a szobámba. Lehet, hogy azért, mert fekszem, de még magasabbnak tűnt, mint szokott. Szemüvege zordan fénylett, mögötte megbúvó fakó írisze tompa volt és fénytelen.
– Uram – biccentettem, de nem válaszolt. Még az öltönye is vészjósló volt. Paráztam. Nyomában az orvosom lépdelt, hozzá már volt szerencsém ma reggel kétszer is. Egyszer, mikor rövid áttekintést kaptam tőle az épen maradt testrészeimről - azért azokról, mert a lista jócskán kisebb, mintha a defektes darabjaimat kezdené leltárba venni -, egyszer pedig egy csatakiáltás hatására tett nálam villámlátogatást, mit akkor hallattam, mikor kettétéptem a nővérkét, aki vissza kívánta tenni a katéterem, amit én előtte kórházi alapismereteimet latba vetve, hatalmas lelki erőről tanúbizonyságot téve, kioperáltam magamból. Ja kérem, ha valakinek nem segítenek...
Felettesem mellém sétált. Arca egyszerűen olvashatatlan volt, sem harag, sem düh, de még semlegesség sem látszott rajta.
A doki fehér köpenyének zsebéből előkerült egy marék ampulla. Értetlenül néztem végig, ahogy egyenként töri meg őket, majd külön fecskendőkbe szívva, akár egy darts készletet, szépen kikészíti az asztal szélére.
- Mind az enyém? – néztem az öt betárazott töltényt. Sosem gondoltam, hogy ma még egyszer örülni fogok a branülnek, ami a karomból lógott.
- Hayama Kenji tizedes. – Kijima Naotaka széket húzott az ágyam mellé, majd letette magát. Tartása még a rövid ülőkén is egyenes volt és szilárd. Ugyanúgy mozdult, mint mikor íróasztala mögül, kényelmes foteléből szórja az instrukciókat. – Megszegte az utasításaimat. Nem elég, hogy olyan dologba ártotta magát, amitől kifejezetten eltiltottam, de veszélyeztette egy alaposan megszervezett akció sikerességét, ezzel kockára téve hónapok kemény munkáját és több társa testi épségét is. Mint a felettese, meg kell fednem ezért, az eltiltás idejéről majd egy bizottság fog dönteni. Hivatalosan. Nem hivatalosan pedig… - A főnök végre elmosolyodott és rosszalló fejcsóválása felért egy plecsnivel. – Ez kurva szép volt.
Soha nem káromkodik. Dagadt a mellkasom, de rövid időn belül visszatértem az értetlenkedéshez.
- Eljött az ideje annak, hogy beszéljünk.
Egy kék dosszié került elém, de nem adták a kezembe. Az ágy szélére terített papírok éveket öleltek fel. Láttam a dátumokon. Hosszú mesére készült.
- Nem minden ügyet lehet lezárni egy hónap vagy egy év alatt. Vannak sokkal nagyobb halak. Téglának lenni talán a legkeményebb feladat, vesztettünk már el így embert. Túl hosszú időre beépülni, ez mindig hordozza azt a kockázatot, hogy az illető soha nem tér vissza. Van, hogy beszippant egy olyan világ, ahol könnyen jön a pénz és a munkádat nem csak pár keresetlen szóval jutalmazzák és van az érem másik oldala, a lebukás és az, hogy ez valaki életébe kerül. Ne nevezzük meg az emberünket. Mondjunk róla annyit, hogy félelmetes koponya, aki rendkívüli tehetségét és átlagon felüli intelligenciáját nem állította a köz szolgálatába és ahelyett, hogy alulfizetett professzorként adott volna órákat egy középszerű egyetemen heti háromszor, úgy gondolta, inkább arra teszi fel az életét, hogy a bőre alatt is pénz legyen. Úgy hangzik, mintha egy amolyan világmegmentős film főgonoszáról beszélnénk. Átlagosan évente egyszer leforgatnak hasonlót, egy hollywoodi nagykoponya időről-időre előrángat egy ilyen klisét. Nekünk az volt a hátrányunk, hogy esélyünk sem volt megismerni a forgatókönyvet. Nagyon kemény alapozással sikerült két embert közel juttatni a tűzhöz, amolyan rossz zsaru és még annál is rosszabb zsaru formációban. Híreket szivárogtattak ki és ezért kemény pénzek ütötték a markukat. A meg nem becsült és ennek okán korrupálódott ügynökök hiteles mesének bizonyultak. Évről évre feláldoztunk kis fogásokat egy nemesebb cél érdekében. Útvonalakat, pénzszállítókat, leszervezett akciókat játszottunk át az alvilág kezére, hogy meglegyen a bizalom. – Pislogtam. A kezemben gyűltek a papírok, bizonyítékok, jegyzőkönyvek. – Évekig ment így és évről évre egyre nőtt a tét, ahogy a bűnszervezet mérete körvonalazódott, ahogy szépen sorban derült ki meddig is ér el ennek az ördögi zseninek a keze. Egy óriási drogszállítmány készült átvonulni az országon. Futott egy új szer a piacon, sok használó halt meg az új anyag nem várt mellékhatásaitól, mégis keresettebb lett, mint akármelyik másik. Amit adott, sokak számára megérte a halál kockázatát. Sűrűsödtek az ellenőrzések és a méretes rakomány biztonságos útvonalat keresett.
Csak azért szakítottam félbe, mert fogalmam sem volt róla, mire akar kilyukadni. Sosem a türelmemről voltam híres.
- Főnök, én igazán élvezem ezt a mesét, de megint kezd fájni a fejem, szóval...
- A rakományt lekapcsolták, az emberünk bizalma pedig megrendült kettős, voltaképp hármas ügynökeinkben. Pontosabban csak az egyikükben és ezzel az élete is veszélybe került. Kemény helyzetbe kényszerültünk. Ha legalább a másikukat bent akartuk tartani, hogy ne vesszen kárba hosszú évek kemény munkája és áldozatai, drasztikus lépésekre kellett elszánnunk magunkat. A terv felállt, csak kivitelezni kellett. Egyik emberünknek, bizonyítandó, hogy a másikkal ellentétben tényleg az ő oldalukon áll, valamit le kellett tennie az asztalra. Ha nem akartuk, hogy ők öljék meg az emberünket, kénytelenek voltunk megtenni mi magunk, legalábbis… eljátszani, hogy megtettük.
- Tényleg nagyon hollywoodi.
- Csak mentettük, ami menthető és ez nem egyszerű.
A doki felemelte az első fecskendőt és belenyomta a csöveimbe.
- He? Most miért? – néztem rá értetlenül. – Mit kaptam?
- Nyugtatót.
- Nyugodt vagyok!
- Még – köszörülte meg a torkát. – De ne kockáztassunk.
- Rám hozza a frászt.
- Veszélyes volt. De el kellett tüntetnünk, mert ha szem előtt marad, minden elúszhatott volna. Nem könnyítetted meg a dolgomat. Veszélyben volt az ő élete, akár a tiéd is, a küldetése, az ügy, amiért dolgozott. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy megvédjelek saját magadtól, nehogy akaratunkon kívül részesei legyünk egy modernkori Rómeó és Júlia feldolgozásnak. Közel voltunk hozzá és te egy kicsit se segítettél nekem.
Hallgattam, amit mond, de a gondolat, ami a szavai nyomán kezdett kristályosodni, annyira lehetetlen volt, hogy nem is voltam hajlandó vele foglalkozni. Betudtam egy mellékhatásnak. Pislogtam rá, ő pedig várt.
Szemem sarkából láttam, hogy újra jön a tű, megkaptam a második adagot. Tovább pislogtam.
- Nem szedálhatnának rommá akkor, ha majd tényleg tombolok? Ahogy megértem, mit akar mondani, esküszöm dühöngök majd, ha ezt várja tőlem és nem teszem szóvá, hogy bekábít, de várják már meg, amíg kitör rajtam, mert… … …
Te megérzed, ha néznek? Ha ő figyelt, nekem mindig lúdbőrözött a testem. Éjszakákon át riadtam fel arra, hogy érzem magamon ezt a pillantást. A szoba sötétjébe bámulva mindig rájöttem, már csak a lelkemből jön, az emlékeimből perzsel még a láng. Nem valódi, csak a múlt foszlánya. A szalagfüggöny mögött mintha egyetlen pillanatra ismét ezt a tekintetet éreztem volna. Fájt.
- Ez egy kegyetlen játék – nyögtem Kijimának, még mindig a függönyt figyelve. Láttam mögötte az árnyékot, de az állapotomban még a saját szememnek is képtelen voltam hinni. Hiszen az utóbbi időben más sem csinált, csak a bolondját járatta velem. De most nem csalt meg. Egyszer csak ott állt az ajtóban, teljes életnagyságában Nakazawa Akira maga.
Nem hittem el.
Kimásztam az ágyból. Bambi lettem, aki a járást gyakorolja. Elbotlottam a saját lábamban, megcsúsztam a kövön, nem tartott meg a térdem. Megtette helyettük ő. Az érintése áram volt minden sejtemnek. Mereven néztem, percek óta akkor pislogtam először, de hiába hunytam le a szemem újra és újra, még mindig ott állt.
Két kezembe fogtam az arcát. Bizonytalanul tapogattam meg a száját, a mosolyt az ajkai szélén. A szemét, a végüknél kavargó lágy szarkalábakat. Orrát, egyenes nyergét, kerek cimpáját. Homlokát, szemöldökét, halántékát.
- Tegnap telelőttek minden szarral – közöltem halkan, míg ujjaimmal a száját simogattam, orrommal cirógattam az övét. – Azt hiszem, csak képzellek.
Fogta a derekam és a számra hajolt. Belepityeredtem a csókba, amit kaptam, könnyeim átfolytak az arcára. Sírtam, aztán már zokogtam. Vállára borulva úgy bömböltem, mint aznap Kijima kezei között. Rám szakadt a világ és én majdnem vele repedtem. Jó, hogy szorított.
- Sajnálom. – Éreztem a szavait a bőrömön. Langyos leheletét. – Úgy sajnálom.
- Te élsz. – Én tudtam, mit mondok, de bárki más nem tudom, értette-e, amit motyogok a könnyeimen át.
- Kenji…
- Te élsz… – Szorítottam. Már éreztem az illatát, az erős karokat, a teste valódiságát. Tényleg ott volt. Csak álltam és fogtam, ő pedig engem tartott. – Élsz… - Karomat kinyújtottam oldalra, ideiglenes szelepemet doktorom felé mutatva, hátha megérti, igényt tartanék a harmadik löketre. Gyorsan kapcsolt, de nem elég gyorsan. – Élsz. – Homlokomat a mellkasának döntöttem, ruhán keresztül megcsókoltam ott, ahol a szívét sejtettem dobogni, ismét és megint, legalább háromszor, mielőtt ököllel csaptam volna bele teljes erőmből.
- Te mocskos rohadék! – A vér kifutott az arcomból, úgy tekert a ketyegőm, hogy azt hittem, kirobban a bordáim közül. – Hogy volt képed?! Hogy tehetted ezt velem?! Tisztában vagy vele, hogy mit éltem át? Tudatában vagy annak, min mentem keresztül?
Soha nem láttam még ilyen bűnbánónak, ennyire alázatosnak és behódolónak. Tűrte.
Két zilált biztonsági őr jelent meg a szobám ajtajában, a fehér köpenyes rögtön odapattant, finoman leszerelve a tettre kész személyzetet, kitessékelve őket az apró kórteremből. Én csak üvöltettem.
- Hogy? Hogy?! Azt hittem, hogy halott vagy, te utolsó rohadék!
Újra és újra mellkason tenyereltem, a vállába vágtam. Tűrte. Egyetlen szó nélkül tűrte, hogy lökdössem, hogy beleüssek, hogy elmondjam mindennek, válogatott szennyel árasszam el, kígyót-békát tegyek a nyakába.
- Baszódj meg, te szemét rohadék!
Torkomon kidagadtak az erek, fájtak, ahogy szorítottam a fogaimat. Aztán düh jött és ment. Kit érdekel bármi más azon kívül, hogy megérinthetem? Nyakába ugrottam. Szorosan fogtam. Megcsókoltam. Kisimogattam homlokából a haját. Szemébe néztem, megint sós könnyekkel öntöztem, ahol értem. Üvöltöttem. Ellökve leköptem a cipőjét. Azt mondtam neki, nem tudom, hol volt eddig, de takarodjon vissza oda, mert én a büdös életben nem akarom többet látni. Hálóingemmel kapaszkodtam rajta és telesírtam a nyakát azt ismételgetve, hogy soha ne menjen el. Majd újra üvöltve taszítottam el, odahörögve, hogy ő maradjon, én megyek el, és ha utánam jön, halott ember. Tajtékozva rohantam ki a teremből, hálóingem alatt fütyült a szél, meztelen talpam csattogott a kihalt folyosón. A lifttől pedig úgy rohantam vissza, mint akit üldöznek, hogy újra csak lóghassak a nyakán azt ismételgetve – élsz.

Álltunk. Pendelyemből kilógott a fenekem. Derekán kapaszkodtam, arcom az arcának simítva fogott.
- Tényleg itt vagy.
Csak súgtam.
- Itt – szuszogta a vállamba.
- Vigyél haza.
Könnyeim ömlöttek végig a nyakán, pólója alá.
- Lehet?
Csak sejtettem, hogy a kérdés az orvosnak szólt. Meglepett, hogy mennyire tompa volt az ő hangján ez az egyetlen szó is. Jólesett arra gondolni, sírna, ha engedné a büszkesége.
- Nem javasolnám. Szeretném még éjszakára bent tartani – kommentálta a fehér köpeny.
- Jól vagyok – feleltem még mindig úgy, hogy közben Nakazawa Akirán csüngtem, akár a majom a banánfán.
- Holnap. Inkább holnap – krákogott az illetékes.
- Saját felelősségemre – vitatkoztam vele az ölelésből kifelé.
- Nem. – Ez már a Főnök kommentje volt. – Soha többé semmit, főleg nem saját felelősségre.
- Akkor az enyémre – szólt közbe az a pincemély, bársonyos dörmögés és vele nem vitatkoztak tovább.
- Ágynyugalom, nyugtató. A kötését a vállán… - Azt hiszem rájött, a falnak beszél. – Hozom a papírokat.
Sietve távozott, én pedig még mindig lógtam, ő szorított magához.