Fedőneve: Apuci - Nélkülünk 2. fejezet
Megjegyzés: Nem ígérek hiper sebességet ennél a sztorinál, de kellemesen csörgedezünk majd. ^^
Ahogy sikerült kiszednem a központból, hogy hova szállították, kocsiba pattantam és vagy féltucat pontban áthágtam a kreszt, de rekordidő alatt megérkeztem a kórházba. Berontottam, át az előcsarnokon, de nem jött az a mocsadék lift, így sprintelnem kellett öt emeletet. Jó kondiban vagyok, de azért ezt kihagytam volna. A szinte érve éppen hogy kitörtem a lépcsőházból, elsétált az orrom előtt egy ügyeletesnek látszó tárgy.
Megjegyzés: Nem ígérek hiper sebességet ennél a sztorinál, de kellemesen csörgedezünk majd. ^^
~ ~ ~
Ahogy sikerült kiszednem a központból, hogy hova szállították, kocsiba pattantam és vagy féltucat pontban áthágtam a kreszt, de rekordidő alatt megérkeztem a kórházba. Berontottam, át az előcsarnokon, de nem jött az a mocsadék lift, így sprintelnem kellett öt emeletet. Jó kondiban vagyok, de azért ezt kihagytam volna. A szinte érve éppen hogy kitörtem a lépcsőházból, elsétált az orrom előtt egy ügyeletesnek látszó tárgy.
- Doktor úr! – kiabáltam utána és szerencsémre ő engedelmesen meg is fordult. Fiatal orvos volt, na nálam nem fiatalabb, de doktorok között olyan kis pelyhesállúnak hatott. – Hayama Kenji tizedes vagyok.
- Miben segíthetek tizedes?
Ártatlan babapofi és fehér köpeny, annyira különös kombináció. A pasas már-már gyermekien nézett le rám, mert keményen fél fejjel magasabb volt nálam, élénk, érdeklődő tekintettel várta, vajon ez után az este után mi jöhet még.
- A főnököm, Kijima Naotaka megbízásából vagyok itt, be kell számolnom az emberei hogylétéről. Nakazawa Akira főhadnagy állapotáról tud nekem mondani valamit?
És szünet. A magas homlok ráncot vetett, az addig barátságosnak ható nyúlánk férfi most mintha elgondolkodott volna és ettől egészen hideg vonások ültek ki az arcára.
- Tizedes, én igazán nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni.
- Akkor ne tegye.
- De az imént volt szerencsém beszélni magával Kijima Naotakával és én személyesen referáltam neki az emberei felől.
Hoppá. Gebasz. Fapofa?
- Emiatt ne fájjon a feje, remélem nem gond, hogy ismételnie kell. Mi van Nakazawa Akirával?
- Attól tartok, ilyen információt nem adhatok ki önnek.
- Mi? –Jaj, ne már! Most aztán nagyon nincs ehhez hangulatom!
- Az ilyen jellegű bizalmas információkat csak a családtagoknak árulhatjuk el.
- De én az vagyok. – Mindig jól impróztam.
- Talán a kedves fia?
- Pff – készültem kaffantani, de gyorsan vissza is szívtam. - … igen. Az vagyok! – jelentettem ki duzzadó magabiztossággal. – A fia vagyok.
- De az előbb úgy mutatkozott be, hogy Hayama Kenji.
- Így hívnak.
- De ő Nakazawa Akira.
- Pontosan.
- Szükséges rámutatnom, mire föl az értetlenség?
- Az édesanyám nevét használom. Tudja, becsúsztam egy kanyarban, ők meg nem tervezték hosszútávra, így az apám lelépett. Csak most vagyunk túl egy családegyesítésen és a gondolat, hogy elveszíthetem, annyira…
Éppen készültem sírva fakadni, hogy fokozzam a hatást, de mikor felnéztem, ő karba font kezekkel várakozott, kétkedően hullámzó szemöldökkel.
- Nem kajálta be, mi?
- Attól tartok, nem – helyeselt.
- Na jó, akkor csak magának, lerántom a leplet. Együtt élünk, kapcsolatunk státusza évekkel a hátunk mögött is definiálhatatlan, de mondjuk legyek a szeretője, ilyen módon mint a hozzá legközelebb álló egyén, én vagyok jogosult a tájékoztatásra.
- A szülei?
- Nem tudom, soha nem kerestem őket.
- Úgy értem az ő szülei.
- Az ország másik felén élnek. Kései gyerek volt, a szülei már elég öregecskék, nem szokta terhelni őket olyasmivel, hogy éppen ólomtárolósat játszik gonosz gengszterekkel, így őket hagyjuk is ki a játékból.
- Értem.
- Egyből maradok megint én, a hálótárs. Szóval megmondja végre, mi van vele?
- Nem tehetem.
- Most szórakozik velem?
- Vannak szabályok. Pont ön az, akinek ezt meg kell értenie.
Naná. Pont én vagyok, aki Kijima kérésére, miszerint maradjak, ahol vagyok, amíg ő odaér, fogtam magam és Akira után téptem. Van egy fontossági sorrend! Az engedetlenségemet meg írja a listához, eggyel több vagy kevesebb, mit számít már?
- Ha a saját… úgy értem a bejáratott kórházunkban lennénk, már mellette lehetnék, és nem kellene itt vitatkoznom!
- Nézze, tizedes, én tényleg sajnálom, de…
- Az az ember fontos nekem. Szívesen felhívom önnek Kijima Naotakát, ő majd igazol, ha arra van szüksége. Vagy hívja fel ön, hátha az jobban meggyőzi, de amíg ez nem történik meg, addig kérem, mondja meg nekem, hol találom a hadnagyot, és ha többet nem, legalább annyit, kérem… - Csak sóhajtottam, mert zsibbadt fejjel, úgy, hogy csak Akira járt a gondolataim között, nehéz érvelni, józan maradni, úgy viselkedni, ahogy az adott helyzetben illene. – …hogy van. Nem kellenek a részletek, csak az, hogy ép bőrrel megúszta-e.
Ő nézett rám, megvakarta az állát, hallottam, ahogy azon kattognak a fogaskerekei, megszánjon-e vagy sem, majd végül ő is csak sóhajtott.
- A folyosó végén jobbra. Éppen alszik, ne keltse fel – mondta kurtán és megindult az ellenkező irányba. Csak néztem utána, remélve, hogy visszafordul és elmondja, mit látok majd, ha benyitok az ajtón. De nem tette. Helyette a pulthoz támasztott, majd félhangosan közölte a nővérrel, hogy a 10-esben minden rendben, a hadnagy úr hamar rendbe jön, csak pihenésre van szüksége, de arra nagymértékben. Rendes volt tőle. Egy jó pont az új dokinak. Lehet, hogy ez lesz a második kedvenc kórházam.
Túlélte. Megsemmisíthetetlen, legalábbis hadd higgyek benne, jár nekem a mesevilág. Az ágya mellett ültem és figyeltem, ahogy szuszog. Örökre Nico és az én közös titkom marad, hogy amikor megláttam, hova törnek be, én sírva fakadtam. Üvöltöttem a mikrofonba, de nem volt kapcsolat, csak mi hallottuk őket, a fegyverek ropogását, a kiáltásokat. Mészárlás Reality. Ketten vesztek oda, mire jött az erősítés és kihozták őket onnan. Azt mondom, csodaszámba megy, hogy csak ketten. Olyan volt, mint a filmeken, ahol elvárjuk, hogy a főhős egymaga lenyomjon egy negyven fős rosszfiú alakulatot, csakhogy az életben ez nincs így.
Végeztem egy kis kutatómunkát. Ketten meghaltak, hárman vannak az intenzíven, válságos állapotban, még hárman súlyos sérüléseket szenvedtek, de megmaradnak, a maradék kettőből pedig az egyik az én Akirám, aki könnyebb sérülésekkel megúszta, tudja a fene, hogyan. Szerencsés csillagzat, plusz a kiszámolhatatlan méretű rutin és talán egy erős idegzetű és nagyon szívós őrangyal, vagy hasonlók.
Hellyel-közzel mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy azt mondják, rendbe jön. Üldögéltem mellette, cirógattam a haját, vártam, hogy felébredjen. Szeretgettem, mert legalább nyugtató hatása alatt hagyja magát, ez is valami. Olyan békésen aludt, még egy puszit is adtam a halántékára. A homlokán a sebet két öltés fogta, az állán is volt egy szolid ragtapasz, de mindezzel együtt megkönnyebbültem. Csak karcolások, mi az neki. Vigyáztam rá, talán megközelítőleg másfél órára boldog voltam, felszabadult és áldottam a szerencsénket.
Aztán felhívott Nico. Érik bennem az elhatározás, hogy könyvet írok az életemről. Az lesz a címe: Nyakig kaka ~ avagy hányszor képes velem kibaszni az élet. Barátom a vonal másik végén suttogott. Tényleg túl halkan beszélt és még át is futott az agyamon, hogy milyen tapintatos ez tőle, aztán rájöttem, hogy ő marhára nincs a kórteremben, akkor mégis miért pisszeg?! Hát kisült, hogy míg én Akirát őrzöm, ő éppen bizalmas információkat ad ki… ki gondolta volna, éppen nekem.
Vigyázz, kész, trágya!
Amíg én elvágtattam a kórházba, majd megkezdtem az üldögélést az alvó Akira ágya mellett, addig előkerült egy disc. A semmiből hirtelen hopp, ott termett egy főgóré asztalán. Örültem volna, ha úgy folytatja, hogy valami hetvenes évekbeli retró válogatás és most mindannyian táncikálnak, ahogy a lábuk bírja. Nem, persze, hogy nem. A korongon Akira és én valami kihalt parkolóban aktákat adunk át cserébe egy vagon lóvéért. A képernyő aljába még a dátumot is beleégették, hol volt, hol nem volt, hát mikor? Egy héttel ezelőtt és természetesen nekem és hadnagyomnak rohadtul nincs alibink. Max egymásnak biztosíthatnánk, mivel hosszú hónapok gályázása után voltunk otthon ketten egyazon nap, így ki lehet találni, mivel töltöttük az időnket. Bizony, bingó, tévéztünk, meg aludtunk, mert annyira ki voltunk nyuffanva, de ettől még alibink az nincs.
Nico, aki a munkában együtt töltött évek alatt bátran mondhatom, hogy a legjobb barátommá lépett elő, azért hívott fel, hogy megtudakolja, tisztán és őszintén, a fentebb említett kötelékre hivatkozva, valóban az történt-e, amit a CD-hez mellékelt levélke mond. Megtudakoltam, mit pofázik az a cafat. Onnan pedig egyáltalán nem volt vicces. Sőt. Véresen és halálosan komoly volt, ugyanis az akárki azzal a mellékelt üzenettel küldte el a felvételt, hogy Akira és én eladtuk a ma esti akciót és ez kurvára más fénybe helyezi a dolgokat. Hirtelen az, hogy Na-san ilyen csodával határos módon alig sérült, már inkább pechnek tűnik, legalábbis bizonyos szempontból annak. Az, hogy én a közelébe sem kerültem a bevetésnek, amire ki más adta volna a parancsot, mint maga Nakazawa Akira, szintúgy gyanússá tesz mindkettőnket. Az pedig, hogy a legjobb barátom képes rákérdezni spicli vagyok-e, arról dumál, hogy jó az anyag, annyira, hogy megfordult a fejében, hogy elkövetnénk ennyire tetűséget.
Kicsit hápogtam, próbáltam nem hangosan szentségelni, kígyót, békát és egyéb mocskokat összehordani az ismeretlen elkövetőre, akinek áldozatos munkája nyomán, a következő órákban erősen valószínű, hogy másodmagammal le leszek tartóztatva. Megkértem Nicot, hogy bízzon bennem, ő pedig azt felelte, várjam meg, idejön, beszéljünk, majd bontotta a vonalat.
Visszahuppantam a székre és megpróbáltam kiszámolni, hány percet hagyhatom még az igazak álmát pihenni Akirát, végül kapott tőlem még húsz egész percet, mielőtt óvatosan nekiálltam megébreszteni.
Amíg vártunk Nicóra, én ezerrel azon voltam, hogy felvázoljam Na-sannak a történteket, több-kevesebb sikerrel, aztán szerencsére befutott barátom, hóna alatt a kütyüjével, így megmozizhattunk, hogy domborítottuk Na-san és én a rosszfiúkat. Továbbra sem vicces. Majdnem elhittem, hogy korrupt vagyok, de Akira arcát figyelve, volt egy másodperc, amikor ő is elbizonytalanodott.
Volt mentőötletem, csak azt nem tudtam, hogy kezdjek a feltálalásának. A bosszú, azt mondják, hidegen jó, vajon az őrültnek ható terveknek mi az ideális hőfoka?
~
Nico egyetlen biccentéssel az ablakhoz hívott, mellé léptem. Lenézve az ötödik emeletről, az utcai lámpa sápadt fényében megláttam az épület elé parkoló Kijima járgányát. Ami nem tetszett, a rátapadó másik civil kocsi, és a kiszálló öltönyös duótól sem voltam elragadtatva. Sietős léptekkel tűntek el az épületben, engem pedig, bár nem vagyok az a darázós fajta, kivert a víz. Osztottam-szoroztam, megpróbáltam a birtokomban lévő erősen közepes matektudással kiszámolni, mennyi időbe is fáj nekik az éjszaka peremén a hallon át a liftekhez jutni, majd felvergődni a mi emeletünkre, és a végeredménytől leszaladt egy szem a harisnyámon, amit az otthoni szekrényem második fiókjában tartok.
- Akira…
Éppen befejezte az öltözést. Mindig tartunk a kocsiban extra göncöt, így le tudta cserélni a hálóingjét valami hagyományosabbra. A farmer szexin áll a fenekén, a fekete pólója pedig dögletes, de nem volt időm némán megcsodálni, mert most nincs időm csorgatni a nyálamat. Elé pattantam, megmarkoltam a mancsait afféleképpen, mintha leány, vagyis hadnagykérőben lennék éppen. Nem tudom, miért csináltam. Az az elcseszett gondolatom támadt, hogy így majd nyomatékosítom a mondandómat és esetleg nagyobb hatással lesz rá a beszéd, amit improvizálni készülök. Össze kell szednem magam, észnél kell lennem. Alig pár percem van arra, hogy rávezessem, nekem van igazam, és így majd cselekedni is marad legalább pár pillanatunk. Mély levegőt vettem, a szemébe néztem, bűvölni próbáltam, majd…
- El kell húznunk innen!
Nem egészen úgy hangzott, ahogy a fejemben, a szemén láttam. Nem voltam rá valami lehengerlő hatással. Mit várok? Én is be vagyok szarva, nekem is leginkább millió és egy dolog cikázik a fejemben, de a káoszban egyvalamit mégis világosan láttam. Le kell lépnünk, amíg még van rá lehetőségünk, de tartottam tőle, egyedül vagyok a véleményemmel.
Akira rendíthetetlennek tűnt. Pontosan tudom, mit jelent ez a pillantás. Ez a kőkemény, szigorú, vitát, sőt kérdést nem tűrő ábrázat. Homlokán megannyi ránc trónolt, szemöldöke haragosra húzva takarta egyébként étcsokoládé-barna szembogarát. Ajkai lefelé biggyedtek, a nyakán megfeszülő ér pedig megsúgta – dühös. Egész tartásából vibrált, aztán kimondta, amitől már eddig is tartottam. Azt hiszem, jövőbelátó babérokra török.
- Nem megyünk sehova.
Mélyen dörmögött, alant, pinceszinten, nekem pedig nem osztott lapot. Szerencsére engem ez egyébként sem zavart soha.
- Oké, igazság bajnoka! – Elgurult a gyógyszerem, így hirtelen felindulásból vállon vágtam, csak úgy barátilag. Ahogy egy szerető bassza oldalba a másikat. Csak kicsit ingott meg, csak halkan nyekkent. A következő másodpercben persze rohadtul megbántam és szégyelltem is a pofám, mert szerintem valami zúzódást találhattam el, abból ítélve, ahogy puffantott. Tudom, hogy Akirát eltéríteni az elképzeléseitől leginkább sehogysem lehet, de ha valamilyen varázslat okán mégis összejön, akkor azt racionális vonalon lehet véghezvinni, ha pedig csapkodom a karját, az semmilyen szinten nem a megfelelője ennek. – Nézd. Ha most azt csináljuk, amit mondasz… – Vettem egy mély levegőt. Elengedtem őt, inkább saját hajamba túrtam. Kezeim megálltam a tarkómon, ott fontam össze az ujjaimat és belégzés-kilégzést játszottam. – …akkor meg lesz kötve a kezünk. Szó szerint és képletesen is. Kijima Naotaka nem azért tart felfelé azzal a két gyászhuszárral, hogy megérdeklődjék, hány bibit gyűjtöttél ma be, hanem azért, hogy letartóztassanak és amíg előzetesben, sittkón vagy a tököm tudja hol rohadunk majd, nem marad nekünk más, minthogy várjuk, hogy idekint a sok töketlen barom kisüsse, hogy a vérbe jutottunk idáig!
- Hé!
A hátam mögött Nico érdekes hangokat hallatott. Alighanem megbántottam az érzéseit.
- Nem úgy gondoltam! – fordultam hozzá, hogy beiktassak egy rövidke esdeklést vérig sértett barátom kiengesztelésére, de idő szűkében csak egy egészen nyúlfarknyira futotta. – De tudod, miről beszélek, nem? – címeztem újra Akirának a hegyi beszédet. –Mr. ”A munka akkor van a legjobban elvégezve, ha én magam csinálom”? Komolyan más kezébe adnád a sorsodat meg az enyémet? Akira, ha hagyjuk magunkat elvinni, lehet, hogy egy cellában rohadunk meg. Én is egy cellában, meg te is egy cellában. Amilyen az én szerencsém, két külön lyuk lesz és ellentétes börtönblokkban. Akkor pedig elkezdhetünk barátkozni a gondolattal, hogy onnan visznek a gödörbe. Úgy hallottam, sok arrafelé a rajongónk, fix, hogy előbb-utóbb valamelyik előrehozná a ravatalunkat - sóhajtottam és igyekeztem olyan komoly lenni, mint egy perforált vakbélgyulladás. – Láttad! És Nico is azt mondta, jó a cucc.
- Nem – szólt közbe az említett. Eddig a hátam árnyékában várakozott, most viszont egyszerre szót kérve közénk toppant, talán hogy lássuk ijesztően meregetett szemgolyóit vagy csak aggodalom fodrozta ráncait a szája szegletében. – Nico azt mondta, hogy a „cucc” profi és bárki csinálta, túl jól érti a dolgát. Sőt Nico azt is mondta, hogy annyira ott van az illető, hogy nem találja a hibát a felvételben. Nincs meg a gyenge pont. Annyira tökéletes, hogy egy pillanatra még én is… – fintorgott és túlságosan is jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mi az, amit még nem mond ki, nem kellett hozzá zseninek lenni.
- Akira – próbáltam minden erőm összeszedni, újra markolászni a kezét, pislogni azokba a makacs szemekbe. – Menjünk, amíg még nem késő. Kérlek.
- Nem fogod fel, mit mondasz. Ez nem csak vakmerő, de ostoba lépés is lenne. Ha elmegyünk, az olyan, mintha beismerő vallomást tennénk. Nem futok el, mert nincs félnivalóm. Nem tudom, hogy kerültünk arra a felvételre, de nem én vagyok és nem te, ezt le kell tisztáznunk, de nem a futás az első lépés ebbe az irányba – jelentette ki vérlázító nyugalommal, ezzel szépen pumpálva felfelé a vérnyomásom. Egy pillanatig úgy éreztem nincs tovább, katapultál majd a fejem a nyakamról.
- Akira – vicsorogtam. – Lépj túl ezen a büszkeségem, becsületem marhaságon és próbáld a dolgokat más szemmel nézni! Ha valakinek annyira sikerült a bögyébe kerülni, hogy beindít egy ilyen bulit, komolyan gondolod, hogy engedni fogja, hogy csak úgy kisétálj a sittről? Mert le fognak ültetni, ez fix! Jelenleg a kézzel fogható bizonyíték áll szemben a szavunkkal és szükséges ecsetelnem, hogy ez nem valami rózsás? Oké, győzzön az igazság meg a többi tököm tudja? Ott van egy felvétel, amin gyakorlatilag eladod a meccset! Amennyi pénz a videón látszik, akár a következő hármat is leboltolhattad! Biztos, hogy azóta már ott ül a bankszámlánkon. – Nicohoz fordultam, aki leszegett fejjel bólintott, tehát már ezen is túl vannak. – A kurva élet. Ezek után nem kérdés, hogy az esti bukás nem egy véletlen rossz lépés volt, hanem egy szándékossággal megfúrt akció, így simán ránk varrják majd, hogy hagytuk magunkat megkenni és ez minimum két ember életébe került! Plusz szedjük hozzá a korrupció vádját és amit még akarsz. A rácsok mögül az kurva élet, hogy nem mossuk ki magunkat, én pedig nem megyek börtönbe! Voltam! Heteket vártam arra, hogy kiássatok onnan és nektek füstötök sem volt róla, hova tűntem! Akira! – Üvöltöttem, szinte hallottam, ahogy az óra percegte a másodperceket. – Most elvisznek, kihallgatnak, vizsgálódnak, kutatnak és lehet, hogy te bízol benne, hogy félúton rájönnek a kamura, de én nem! Az a tököm tudja ki, aki képes belemászni a rendszerbe és tíz embert a halálba küldeni a kis vírusával, aki fogja magát és megmahinál egy ilyen videót, áttol egy rakás lóvét a számládra, az nem fog leállni, Akira, az végigviszi, ami a célja és bár csak pár órája ismerem, kurvára úgy fest, hogy fejek kellenek neki. A tiéd, esetleg az enyém!
Idegesen csaptam a tenyerembe a saját öklömmel és mire felnéztem, ott volt a szikra. Az én morc hadnagyom belátta az igazamat. Rohadtul nem tetszett neki, de belátta. A felismerés olyan boldoggá tett, hogy adrenalintól tüzelve szájon csókoltam, ő pedig csak kicsit ingott meg a lendülettől.
- Nico – váltam le Akira ajkairól, bár belátom, nem volt könnyű – a kulcsokat. – Barátom felé nyújtottam a kezem. Arcán az értetlenség árnyéka futott keresztül, szemöldöke különös magaslatokban kószált. – Add ide a kocsikulcsodat.
Lépett egyet. Bizonytalan mozdulat volt hátrafelé.
- Ken. Tudod, hogy nem lehet. Azzal is szarba tettem magam, hogy idejöttem szólni, nem adhatom át önként és dalolva a…
Igaza volt. Valóban nem tehette, így úgy döntöttem, megkönnyítem a dolgát. Fegyvert rántottam. Szilárd kezekkel vettem célkeresztbe, bár mind a ketten tudtuk, akkor sem húznám meg a ravaszt, ha a halántékomhoz feszülne egy másik stukker csöve.
Nico bólintott. Nadrágja zsebébe nyúlt, előkotorta a kulcsait, a másikból tárcája került elő. Mind a kettőt a kezembe tette, én pedig reméltem, hogy marha hálásan tudok bólintani.
- Gyerünk – dörmögte Akira, volt egy villanása, mozdulata Nico felé, amit én nem értettem, de látszólag ő tudta, mi a téma - mielőtt meggondolom magam.
Az ajtóhoz lépett. Határozott mozdulattal markolta meg a kilincset, én szorosan a nyomában. Mielőtt a folyosóra mozdultam volna, Nico hangját hallottam a hátam mögött.
- Ken!
Megpördültem. A felém süvítő bőrkabát, jó reflexeimnek hála, nem csapott arcon. Mást nem mondott. Pólómra bökött, én meg akkor jöttem rá, nem szökéshez vagyok öltözve. Köszönömöt suttogtam, sőt, azt is megígértem, hogy vigyázok rá. Mintha elmorzsolt volna a hátam mögött még egy kurta mondatot. „Magatokra vigyázz”, de nem voltam benne biztos, hogy valóban hallottam.
Akira megindult, de egy métert sem tettünk meg, ismét fékeztünk. A felvonó csengetve nyílt ki, a széles fémszárnyak egyszerre tárultak fel és kilépett belőle Kijima Naotaka, jobbján, balján egyaránt egy-egy vészjósló, öltönyt viselő fickóval.
Egyetlen gyors szempillantás volt az egész. Láttam, hogy Kijima előre tekint, a folyosó végén álló Akira szemébe néz, láttam, hogy barátja állja a tekintetét. Arra a rövid másodpercre megfagyott az idő. Hallottam mindkettőnk szívdobbanását, de Kijima keze jobbra intett, a két öltönyös pedig engedelmesen követte, eltűntek az ellenkező irányba, így előttünk tiszta lett az út. Adott nekünk öt perc előnyt és mi megpróbáltuk kihasználni. Akira nyomában a liftbe léptem.
Ha választani kellene, hogy az Akira-féle koromfekete terepjáró vagy Nico babakék - hát én nem is tudom, milyen kocsi ez, talán matchbox – játék autókája legyen, amivel menekülésbe kezdünk, én hót ziher zsarukám négykerekűje mellett raktam volna le a voksom. De mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy ha azzal vesszük a nyakunkba az utat, marha gyorsan előásnak majd és ugye most nem ez a célunk, így hát lemondtunk az öreg túlélőmobil nyújtotta biztonságról és kényelemről. Nem vagyok benne biztos, hogy nem lesznek szakaszok, mikor majd a porba átkozzuk ezt a pillanatot, de most így tűnik helyesnek.
A parkolóba érvén újdonsült bőrkabátom melegében is megcsapott a hűvös levegő. Szememmel kutattam a kocsit, majd inkább kiriasztottam, így pár sorra tőlünk meg is hallottam, ahogy felcsipog. Akira az irányába bökött.
- Indítsd be a motort. Fél perc és itt vagyok – osztotta ki ma esti első utasítását, majd a kocsink felé indult futólépésben, én pedig nekiálltam a kiadott parancs végrehajtásának.
Mire összeszedte, amire úgy vélte, első körben szükségünk lehet, sőt még kabátot is kanyarintott magára, én már kiálltam és menetnek fordultam a kicsikocsival. Nem állítottam le a motort, míg ki tudja mivel rámolta tele a csomagtartót - már az is csodaszámba megy, hogy van csomagtartó ezen a gyufásdobozon - és a hátsó ülést is feltöltötte, majd behuppant mellém. Láttam az arcán, hogy már most gyűlöli első számú menekülési segédünket, de gyanítom arra juthatott, amire én is, ez itt most nem az a szitu, ahol válogatunk, így csak jófiú módjára bekapcsolta az övet, én pedig gázt adtam.
Kiérve a mélygarázsból talán egy utcát, ha haladtunk, amikor úrrá lett rajtam a vidámság. Nem tébolyodtam meg, de a hirtelen felszabaduló adrenalin okán tökig nyomtam a pedált és még vihogtam is. Az első piros lámpa vetett gátat a száguldozásomnak, de ha az nem teszi meg, akkor Akira is megnyomta volna a stoppot.
- Vegyél vissza – közölte. – Most nem hiányzik az, hogy felhívd ránk a figyelmet és egy égkék cipősdoboz, ami száznegyvennel teker, az több mint feltűnést keltő. Na, add ide a telefonod.
Az átvezetés valahogy kimaradt.
- Mi? – néztem rá értetlenkedve, de mielőtt a lámpa sárgára váltott volna, megvilágosodtam, így kikotortam farzsebemből a mobilt, de naná, hogy kipattintottam a memóriakártyámat, mert azt hiszem sejtem, mi lesz a következő lépése.
Én újra vezettem, de azért fél szemmel végignéztem, ahogy ragasztószalaggal tekeri át a két készüléket, majd leengedi az ablakot és a következő piros jelzésnél egy szép karlendítéssel a mellettünk várakozó kocsi platójára hajítja. Szerettem a telcsikémet, kicsit görbült a szám. Mi jobbra, a telóink balra kanyarodtak a következő kereszteződésben.
- Reméljük, sikerrel bemérik és jó sokáig követik majd őket?
- Igen – válaszolta. – Ideális esetben így fog történni – dörmögte, majd elmerült a táskájában.
- És most? Hova megyünk? Mi a terv?
Felfüggesztette a matatást, bár csak a szemem sarkából, de még így is láttam villanni a szemfehérjét. Ritka alkalom és pont most kell az útra koncentrálnom. Olyan ez, mint a napfogyatkozás, nem sűrű esemény, kár kihagyni.
- Komolyan? A „terv”? – nyomta meg a hangsúlyt, itt meg ott.
- Oké, levágtam ám a cinizmust. Akkor legyen ez. Megyünk előre, minél messzebb, annál jobb, ha már bezsibbadtam, keresünk egy motelt, ahol aludhatunk pár órát, aztán átbeszéljük.
- Ha elfáradtál, leváltalak.
- Na, azt nem. Most jöttél ki a kórházból, persze, tudom, a golyó súrolt, a zúzódásoktól meg bőven átvehetnéd a volánt, csak hogy engem nem versz át. Látom a szemeden, hogy kaptál valami cuccot, minimum nyugtatót, csak mivel nem a szokásos kórházadba hurcoltak, ezek nem tudták, hogy neked abból elefánt adag kell és távcsöves puskával kell a combodba puffantani, ha azt akarják, hogy annak rendje és módja szerint beállj tőle, ezért tudtalak felkelteni és ezért vagy most „csak” kába. Így nem adom a kezedbe a kormányt. Majd ha kialudtad, esetleg.
- Bár most ez nem egy szokványos helyzet, elvárom a teljes engedelmességet, tizedes.
Úgy nyomta meg a rangomat a mondat végén, mintha ki akarná belőle préselni a szuszt. Szerintem elképzelt a cipőtalpa alatt.
- Igen, uram, de ha barom, uram, akkor jogom van megmondani, hogy nem akarom magunkat a hullaházban látni, uram. – Fintorogtam, de ő nem volt vicces kedvében. – Akira, mind a ketten tudjuk, hogy ki kell aludnod azt a cuccot, mert kiszámíthatatlan vagy tőle. Utána kusshadok, oké?
Bólintott, lezártuk. Wow! Nem sűrűn ekkora közöttünk az összhang. Érdekes utazásnak nézünk elébe.
~
Csak a szemem sarkából figyeltem és megállapítottam, hogy nincs teljesen jól. Honnan tudom? Na de kérem, én vagyok a pasija! Az ülést kicsit megdöntötte, becsukta a szemét és próbált aludni. Aludni. Egy ilyen szituban. Na, innen vágom, hogy ki van, mint a liba. Ki meri érte hibáztatni? Brutális órák vannak a hátunk mögött és neki most egy kórházi ágyban kellene mindezt kihevernie, erre itt zötyög Nico akármilyében. Bár annyira nem rossz járgány ez, csak úgy süvít és nagyon zökkenőmentesen teszi, de azért mégsem olyan, mint egy puha ágy. Azért ahogy rá-rálestem, meg tudtam állapítani, hogy Akira elaludt és ez jó. Persze sokkal jobb lenne, ha lehetne vele kommunikálni, hogy elinduljunk valamilyen irányba, de ne legyek telhetetlen, megyünk előre és még szabadlábon, ez pedig pozitív.
Majdnem négy és fél órán keresztül vezettem és mivel eluntam a gondolkozást, plusz rájöttem, hogy a próm mellé kellene a kontra, másképp próbáltam szórakoztatni magam. Nagyon halkan nyomkodtam a rádiót, kóstolgattam Nico válogatás zenéit, a kesztyűtartóban még egy csokit is találtam, amit megettem, mert egy: Akira nem csípi, kettő: ő jelenleg alszik, maximum az orrába dughatnám.
Ő békésen átaludta az éjjelt, csak arra ébredt fel, amikor lefékeztem egy fáktól sűrűn szegélyezett út menti pihenőnél. Kellett pár pillanat, míg bebootolt és rájött, mi járatban vagyunk, aztán elkomorult, majd még jobban és végre a hangjára is rálelt.
- Jó reggelt, ha reggel van.
- Talált, süllyedt – helyeseltem. – Öt lesz pár perc múlva és már marhára el vagyok gémberedve, bedobnék egy kávét, szerintem neked is jólesne, plusz nem ártana némi kaja és apróság, ja meg a pisiszünet, mert egyszer tartottam, de alig álltam meg, vagyis éppen hogy csak lassítottam… Hidd el, nem vagy kíváncsi a részletekre, lényeg, hogy jólesne stabil talajjal a lábam alatt csorgatni egyet. Vélemény?
- Jó.
- Igen, valami hasonlóra számítottam. Nosza, akkor menjünk shoppingolni.
- Te menj – nyitotta ki az ajtót maga mellett. A hirtelen betóduló friss levegő mindkettőnkre kellemesen hatott. – Én meg felkeresem a mellékhelyiséget és majd utána követlek.
- Jól hangzik.
Mint a bakkecske, kiszökelltem a kormány mögül, körbe kerültem, és minthogy sehol egy teremtett lelket sem láttam, adtam a félig a kocsiban, félig már a szabadban ülő Akirának egy cuppanóst és becéloztam a benzinkút shoppját.
Madárcsicsergéssel kísérve léptem be az üzletbe, ahol egy erősen kopaszodó, csöppet pocakos, semleges vonásokkal megáldott férfi támasztotta a pultot. Könyöke a feje alatt, álmatagon köszönt tompa jóreggelt nekem, majd szendergett tovább nyitott szemmel. Mintha kicsit rosszalta is volna vidám és hangos válaszomat. Még nem éreztem magam fáradtnak, pedig már nem is számolom, hány órája vagyok talpon, most valahogy még jó.
Elindultam a zsúfolt sorok között, vállaim éppen hogy elfértek. Vigyáznom kellett, ne taroljak le semmit az árucikkektől hemzsegő polcokon.
Improvizáltam. Vettem inni és rágnivalót, pár energia szeletet, csomagolt kaját, fogkefét meg fogkrémet, sőt a kasszánál még egy gagyi napszemcsi is a kezembe akadt, ami marhára megtetszett. Kóvályogtam még kicsit jobbra-balra, tekingettem az üvegajtó felé, hogy bevárjam Akirát, hátha időközben teljesen felébredt és kitalálta, neki mi kellene, de miután nem jött, inkább fizettem, maximum futok egy második kört.
Amikor kiértem, mély levegőt szippantottam. A fák és a friss hajnali levegő aromája megtöltötte a tüdőmet, de az iménti madárdal helyett valami egészen mást hallottam, így a kocsi helyett az épület háta mögé, a mosdók felé vettem az irányt.
Nem kellett találgatnom, félremagyarázni sem volt rajta mit. Befordultam a sarkon és kis híján beleütköztem az épület mögött szolidan rókázó Akirába.
- Meg ne kérdezd, mit csinálok – vicsorogta és szórta tovább az áldást.
- Eszembe sem jutott, egy boát még megismerek – pislogtam rá, de aztán kapcsoltam. – Te szarul vagy! – Szinte felkiáltottam az engem ért felismerésre. Tudtam, hogy nincs jól, de azt nem, hogy ekkora a gáz.
- Csak felkavarodott a gyomrom.
A hátát nézve nehéz az arcából bármit kiolvasni, de azt hiszem, nekem ez már e nélkül is megy.
- Agyrázkódásod van! A kurva élet, miért nem jöttem rá, hogy agyrázkódásod van?!
- Nincs.
- Csináltak CT-t?
- Nem!
- Mit mutatott?
- Hogy enyhe.
- Agyi károsodás?
- Mondom, enyhe! Két nap és vége.
- Hiszem, ha látom. – Ha össze tudnám számolni, hányszor próbált megetetni!
- Ott van a kórlapom az ülésen.
- Elloptad a kórlapodat?
- Egy kórházi ágyból téptél ki! Gondoltam, kellhet.
- Miért nem nekem jutott eszembe?!
- Csak ki kell aludni. Még pár óra és elmúlik.
- Kivéve, ha egy gyufásdobozzal rázatod magad. Keressünk egy motelt.
- Kenji.
- Ne Kenjizz nekem! Agyrázkódásod van és én vagy hat órája hurcollak, tehát fáj a fejed, mint a rohadt élet, liftezik a gyomrod, a nyakadon ringlispíl, és miközben próbálod nekem beadni, hogy minden oké, itt okádsz sutyiba, mint egy lakodalmas kutya. Szarul vagy!
Akira sóhajtott, szusszant és még nyögött is egy felet.
- Kenji, igazad van, mindenben, csak könyörgöm… ne kiabálj. Széthasad a fejem és a legkevésbé a madárházba vágyom, ahol egy skálázó kakadu éppen a koncertjére készül, szóval hagyd, hogy kihányjam a belem, addig te menj szépen vissza az üzletbe és vegyél nekem fájdalomcsillapítót, sokat és erőset, meg vizet, amilyen hideget csak találsz, utána pedig keressünk egy helyet, mert ha nem fekhetek le, akkor akár vigyenek el, teszek rá.
Igaz szavak egy dörgő torokból és ha ő önként vállalkozik regenerálódásra, akkor tényleg erre van szüksége, így amíg ő mindent kipakolt a gyomrából, addig én elmentem felhajtani mindenféle kín gyilkolókat, nyugibogyókat, sőt még lázmérőt is és utána gurultunk még ötven percet egy ágyig.
na-san kidolt,ilyenkor milyen kedves :)
VálaszTörlésHát legalább ilyenkor. :D
Törlésmég nem olvastam végig, de nem bírom ki... a kórházban a fiatal dokika... Seiki??? :D:D
VálaszTörlésNem. :D
TörlésVégigolvastam, és most megöl az izgalom és az aggódás. :)
Törléspedig annyira akartam, hogy ő legyen ifjonti titánként. :D
Törlés*újraolvas* Nekoko? :D:D Najó, lehet, hogy tök lényegtelen és nem is fontos a dokibácsi, és csak én akarok mindenhol crossreference-t találni. :D
TörlésAzt kell, hogy mondjam - igen, ő itt most egy lényegtelen dokibá. :D
TörlésEttől függetlenül azért néha követek el ilyesmit. ^^ De itt most pont nem.
TörlésHello!
VálaszTörlésHát mit mondjak, nem kicsit izgalmas. Nagyon kiváncsi vagyok a folytatásra, meg, hogy ki az a görény aki ezt az egészet megszervezte. Jó hallani felőlük.
Amúgy a címekkel kapcsolatban, nekem az egyik történetem Címtelen néven fut, szóval ne érezd magad emiatt rosszul.
Hát minden jót, sok ihletet és tűkön ülve várom a folytatást.
Remélem nem hangzik gonosz módon, megnyugtató, hogy nem csak én szenvedek a címekkel. XD Van amikor olyan könnyű! ^^
TörlésÖrülök, hogy olvastad, remélem tetszik majd a folytatás is!
Istenem. Egy csoda vagy. Irtó izgi a szori és imádom ezt a kettőt. Nekem Ők a szívem csücskei.
VálaszTörlésVárom a folytatást és közebn lerágom mind a tíz körmöm.
Jaj dehogy vagyok! Nekem lennének sokkal találóbb szavaim rám. XD De annak örülök, hogy csücskök! A folytatás pedig jön hamarosan, kíméld a körmeidet! <3
TörlésKöszi.^^ Nagyon jó volt őket újra olvasni, pedig alapból Daniellért szoktam vicsorogni, na meg őket csak itt a(z) FA-ban kedveltem meg igazán. :) De ez most határozottan jól esett és hoci ide az összes többi fejezetet XDD mert nagyon izgalmas részeknek ígérkezik ez a cselekményszál. :))))
VálaszTörlésHát meg is leptél rendesen! Nálad én már megszoktam a Daniell központúságot, szóval most ezt nagy bóknak élem meg! <3
Törlés(Ettől függetlenül nemsokára Dany is jön. ^^)
Ez a páros sosem unatkozik (így mi sem). :D Kenken stílusa remek, eszméletlen, ahogy az aggódást, törődést is képes a maga lökött módján kifejezni és az olvasót akkor is mosolyra fakasztja, amikor izgulunk értük.
VálaszTörlésKöszönöm a folytatást.
Én pedig köszönöm ezeket a szépeket! <3 Soha nem gondoltam, hogy Kenji ennyire elvetemült figura lesz, de hát valahogy ilyenre sikerült. :D
TörlésSzia!
VálaszTörlésHát ezt így végig olvasva alig várom a folytatást :-)
Köszi! Ne félj, jön majd. ^^
TörlésElmondhatatlan, hogy mennyire vártam Apuciékat. Oké, szeretem Danielléket is, de azért az örök kedvenc Na-san és Kenji számomra. Így ez a két új fejezett kb. ilyen megkésett karácsonyi ajándékként ért. A sorozat tudata meg az elő-szülinapi. :D
VálaszTörlésKenji még mindig nagyszájú, Na-san meg még mindig a csöndes maci. Szeressem őket.
Köszi a fejezeteket!
Én köszi, hogy olvastad! Mindenkinek megvan a maga szívcsücske, ezt már megtanultam. Örülök, hogy neked Apuciékkal lehetett extra meglepiket hozni. <3 Terveim szerint lesz még belőlük bőven. <3
TörlésEz valami fergeteges sztori lesz. :D
VálaszTörlésNe aggódj a cím miatt, nem az a lényeg. ;) Annyi film meg könyv van a világon, ahol a címnek semmi köze a történethez, mégis élnek és virulnak.
<3 Nagyon szépen köszönöm Brianna!
TörlésNem találok szavakat, de hála a jó égnek ismersz, így tudod: Apuciék mindíg levesznek a lábamról, és ezt nem tudm eléggé megköszönni.. :D :D
VálaszTörlésHát azt hiszem, most jön el az a pillanat amikor hazajövet az éjszakás melóból nem az alvás, hanem az olvasás volt az első és kiguvvad a szemem. De megérte :D Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz a folytatás és ki az a görény aki ezt csinálta velük... (bár ha én lennék az író biztos nem tudnám, mert sosem tudom mi lesz a következő felyezetemben és mi lesz a sztori vége), de nagyon-nagyon várom a kövit <3
VálaszTörlés