F.A. - Csak egy átlagos nap

- És miért érezte úgy, hogy mindenképpen le kell onnan ugrania?

Azt hiszem, tikkel a szemem. Néztem a velem szemben ülő, enyhén kopaszodó fickót a zavaróan vörös fülcimpáival együtt és úgy éreztem, mint aki időörvénybe került. Erre a kérdésre már válaszoltam öt perce is. Ismétlünk. Folyamatosan. Mindig ugyanazt! Mintha azt várná, hogy legalábbis negyedszerre majd más verzióval jövök elő, talán megtörök és vallok, hogy igen, azért vetettem magam a mélybe, mert titkon nincs más vágyam, mint hogy egy extrém válfaját válasszam az önöldöklésnek. Kivetem magam egy második emeleti ablakból, hogy szitává lyuggasson egy flamingóformára vagdalt sövény. Szeretném tudni, a fószert, akit két sarokkal arrébb a sprintemnek köszönhetően begyűjtöttem, vajon szintén molesztálják a cellájában azt firtatva, miért próbált meg repülni? Jogos volna! Ő kezdte! Én csak merő kötelességtudatból követtem és kész.

- Csak.

- Ez egy belső késztetés volt, vagy…

- Bzz… bzzzz! – közöltem faarccal. Akiráé után az enyémet magam is halvány másolatnak tartottam, de kit hat hét, az ember egy ilyen szorult helyzetben bármit hajlandó megtenni a túlélésért. Na, tessék! És én vagyok szuicid hajlamú. – Ó, elnézést – meresztgettem rá mindkét szemgolyómat, hátha parázni kezd tőlem. - Üzenet. Erre muszáj válaszolnom.

Előkaptam a mobilom, ujjaim alatt szinte füstölt a ketyere. Írtam a főhadnagyomnak. „Vigyél ki innen vagy megbánod!” Talán kicsit goromba voltam, de magának köszönheti. Biztos vagyok benne, hogy ha még nem is volt benne a két, méretes mancsa szinte könyékig abban, hogy engem agyturkászhoz száműzzenek, de nem tiltakozott ellene. Holott mint főnököm, mondhatta volna, hogy nincs velem semmi gond, de ő engedélyt adott a kínzásomra. Rohadt zsernyák.

Alighogy tovareppent a kis boríték, már jött is a válasz. Igaz, felbontva csupán nagy üresség tárult elém, de van rutinom, sejtettem én, hogy ez a még tőle is szófukarnak ható SMS csak előfutára a tényleges üzenetnek, de az, hogy ama második tartalma is mindössze annyi legyen: „Ha ha”, az több a soknál.

A pszihófickó finoman köszörülgette a torkát, amire én serényen bólogattam együttérzésem jeléül, miközben az Akirának címzett következő levelemet fogalmaztam. „Meg fogod bánni, ha sztrájkba lépek, Mirelit-Mágus Úr.” Szexmegvonással nem fenyegetem, egyrészt miért lennék saját magam ellensége, másrészt úgysem venné komolyan, mert tudja, hogy nem vagyok valami jó önmegtartóztatásban. Ha tudnám, hogy nem szabad, úgy lógnék rajta non-stop, mint banán a majomfán. De nem esik nehezemre étteremben kajálni, ő meg, miután ilyen szépen rászokott az házikosztra, majd veheti újra a mirelit gyorskajáit vakulásig.

- Válaszol a kérdésemre?

Az agyász várakozó üzemmódba helyezkedett. A szájában görgetett mentolos cukrot pengetőnek használta az idegszálaimhoz.

- Szeretné nyolcadszor is hallani?

Furcsálltam, hogy engem vizsgálnak, miközben teljesen egyértelmű, hogy az ő memóriája lyukacsos.

- Szeretném.

Az a halk, békésnek szánt, maróan hullámzó hangsúly, amit használt, egyáltalán nem hat nyugtatólag. Inkább lemarkodnám tőle az arcom. Persze csak az övé után.

- Nem unja? – másoltam le a negédes tónust. - Beszélhetnénk valami másról is. Nincs egy-két klasszikus kérdés a farzsebében? Mondjuk a viszonyom az anyám hűlt helyével vagy a képzeletbeli barátom, aki egy súlyos rágógumi incidens során vesztette életét? Még ma is hiányzik. Ha arra gondolok, hogy ő csak egy dinnyéset akart és lenyomta azt a gombot, mikor a több száz golyórágó átvágtatott rajta… Még most is sírhatnékom támad – pislogtam rá mint az ovis. Ha még meglenne a copfom, most a hatás kedvéért tekergetnék rajta párat, de mivel már csak ritkított változatát viselem, maradt a képzeletbeli könnycseppeim drámai elmorzsolgatása.

- Szeretne beszélni az édesanyjáról?

Basszus. Öngól.

- Maguknál nem tanítják felismerni a szarkazmust?

- Miért reagál ilyen ellenségesen, ha az édesanyjáról kérdezem?

Hogy én mekkora állat vagyok! Hát magamra szabadítottam! Igaza van Nicónak. Meg kéne tanulnom, mikor fogjam be a számat. Különórákat fogok venni.

- Inkább elmondom még egyszer az ugrást…

A könnycseppjeim materializálódtak.

- Látom, érzékeny témára tapintottam.

- Az úgy volt, hogy letekintettem és felébredt bennem a vágy, hogy repülni…

És akkor szerencsémre az ajtó kitárult. Nakazawa Akira ott állt teljes életnagyságában, szigorú szemrései mélyén sötétbarna írisze villámlott. Nem tudom, valahogy nagyobbnak tűnt, mint máskor. Hogy az egyszemélyes felmentő sereg szerepkör vastagított az auráján, vagy csak én ébredtem kanosabban a megszokottnál, na, ez jó kérdés. Ezt kellene feldobni a vallatótisztemnek, akit tévesen pszichológusnak merészelnek nevezni. Nyáltermelésem rohammód lódult meg vállait fixírozva, el is cseppent a szám bal széléről, mikor mellém ért. Ah, évek telnek-múlnak, én pedig még most is be vagyok tőle pisilve, főleg ha két napig nem látom. Olyankor elég ránézni azokra a széles vállakra, lapos mellkasra vagy a halántékát beszövő deres szálakra, és ha még meg is szólal, az áram végigvág sarkamtól a fülem hegyéig. Durr.

Figyeltem, ahogy fölém magasodik, tenyere a vállgömbömre simult.

- Szükségem van a tizedesre.

Nekem is rád, Papamaci, gyere, zúzzuk meg az agyturis díványt. Persze jó vagyok. Nem mondok ilyet a kirendelt agyász előtt.

- Még jó! – fújtattam szinte kipattanva a székből. Szaladtam, hátra se néztem, csak el, el, el!

A felvonó előtt várakozva azért nem bírtam ki szurka nélkül.

- Kéne a vacsi, mi, apuci? – sandítottam rá.

A liftbe léptünk, ő némán nyomott a gombra, majd miközben a visszafelé pörgő számokat figyelte, mintegy mellékesen megjegyezte.

- Negyvenhét évig megvoltam a főzőtudományod nélkül, a következő negyvenhétben is megoldom, ha nagyon szükséges.

- Pff. - Csak a szája jár. A gyomra döglik a főztömért. - Akkor minek köszönhetem a gesztust, uram? – nyervogtam, míg próbáltam kivenni valamit rezzenéstelen vonásaiból. Vállat rántott.

- Bajtársiasság.

Hoppá! Lekoppant.

- Na! Csak nem? A te agyad is terítékre került?

- Bár került volna. Terítékre, falra, aszfaltra, mindegy, bárhova máshova.

- Bántottak? – szipogtam rá amolyan vérbeli együttérzést színlelve.

- Vedd nyugodtan magadra, Kenji, de életemben nem akartak annyiszor rálátni a lelkem zugaira, mint amióta van szerencsém ismerni téged.

- Még a végén kisül, hogy én rontalak el.

Megjelent egy apró mosoly a szája szegletében, a szeme sarkában finom ráncocskák kísérték, hófehér fogai is megmutatták magukat. Elszálltam.

- Menjünk haza döngetniii – nyafogtam, hátha.

- Azt csak szeretnénk. - A többes szám megzsongatott, de éppen ágaskodni készülő jókedvemet azonnal porrá is zúzta. - Dolgunk van.

Azt hittem, jobb lesz, és valóban megszabadultam az agyam zegeit és zugait feltérképezni kívánó vöröscimpástól, de voltak más gondok is.

- Ez. Nem. Fair! – Ki voltam akadva. Még mindig. Az ablaktörlő maszatolta a szélvédőre cseppenő esőpettyeket, de én nem a víztől, hanem a dühtől láttam homályosan. – Tudod, hogy ez igazából büntetés? – vicsorogtam. Akira még fintorra sem méltatott. Nézett előre rezzenéstelen arccal, követte az utat. A saját nyugodt stílusában vezetett. – Ezt kapjuk, amiért lesitteltünk egy emberkereskedőt! Másoknak plecsni jár, mi meg végezhetjük azt a munkát, amit bármelyik járőrre ráverhettek volna! Mi lesz legközelebb? Beállítanak az útkereszteződésbe forgalmat irányítani?

- Csss.

- Nem értem ezt az egészet. Én már jól vagyok! A gipszemet már egy hete levették, neked pedig vagy három órája nincsenek varrataid. Komolyan nem értem, miért vagyunk parkolópályára téve. Mikor csinálhatunk már valami normálisat?

- Majd ha Kijima úgy dönt.

- Vigyek neki zárójelentést aranykeretbe foglalva, hogy elhiggye, hogy jól vagyok?

- Majd rákérdezek.

- Semmi bajom! Rendeltetésszerűen funkcionálok!

- Hallom. Nem tudom nem hallani. Mondd, feltűnt, hogy már tíz perce kikapcsoltam a rádiót?

- Azt hittem, meguntad – vetettem oda hanyagul, de ő nem volt ennyire laza.

- Nem mondhatnám, de a kánon már sok volt a fülemnek.

- Nem értelek, Akira. Neked nem cseszi az agyad ez az egész? Láttam, min dolgozik Nico, és kurvára ott lenne a helyem.

- Lazíts már.

- Nem akarok valami piti tolvaj után rohangálni!

- Az a fickó valószínűleg feltört több mint egy tucat bankautomatát, annyira nem kispályás.

- Király. Egy gépesített zsebmetsző. Már sokkal jobban vagyok. Igazán.

- Veled ellentétben én már rég rájöttem arra, hogy a főnöké az utolsó szó.

- Én meg arra jöttem rá, hogy a te ereidben nem vér folyik, hanem jégkása. Méghozzá citromos.

- Miért pont… - Hamar ráébredt, hogy kis híja volt, s felelőtlenül juttatott volna nekem megválaszolásra váró kérdőjeleket. - Meggondoltam. Ne válaszolj.

- De akarok!

- De ne. Elmegyünk, bekísérjük a gyanúsítottat, mert ezt kaptuk parancsba, tizedes.

- Te is főnök vagy! Sőt, valójában az én közvetlen főnököm te vagy! Parancsolom, hogy csinálj valamit!

- Nem.

- Grrr.

- Aztán ha jó leszel és befejezed ezt a szüntelen kotkodálást, akkor elviszlek vacsorázni.

- Tényleg? - Meglepett. Sok mindenre számítottam, de erre nem.

- Igen.

Elég rég nem voltunk sehol, ha nem számítjuk a kötelezőből elkövetett bár- és egyéb látogatásokat. Az utóbbi pár hétben a lakás négy fala közé voltunk zárva. Én az ujjaimat forrasztottam, Akira a harci sérülését regenerálta, elég volt nekünk a kis kockánk. Határozottan úgy éreztem, le lettem kenyerezve.

- Hát jó. De szavadon foglak.

- Rendben.

- Ebből nem táncolhatsz vissza.

- Nem fogok.

- Romantikus estére tett ígéreted ezennel iktatva!

- Tessék?

De erre nem válaszoltam. Jó tanítvány vagyok, gondoltam, sokkolom. Hadd szánja rá a mai napját, hogy azon tallózik, vajon szerenádot, meg entyem-pentyemet várok-e. Pedig dehogy. Ha róla van szó, én már a pentyemmel is elégedett vagyok. Ha megvacsorázunk együtt, majd közösen nyögünk pár taktust, kész, engem azzal lekapott a csülkeimről.

Éppen leparkolt, készült volna elindulni a mi hű, de nagy fogásunkért, mikor a pillanatba kapva rájöttem, mi ment ki a fejemből.

- Tényleg – állítottam meg hirtelen két mozdulat között. – Nem is mutattad magad így varrattalanul.

Kérésemnek kis szemöldökráncolás kíséretében bár, de eleget tett. Lehúzta a válláról az inget és megvillantotta a felkarját.

- Wow! – pislogtam, mert a látvány őszintén meglepett.

- Ugye? – kérdezett vissza.

- Hát azt hittem, hogy rojtos leszel, mint egy öreg falvédő, már ne vedd célzásnak. De ez nagyon szép! Alig látszik valami – simítottam végig a halvány hegen.

- És idővel ez is eltűnik majd.

- Tényleg?

- Ígéretet kaptam rá.

- Tud a pasi – bólintgattam. – Hol fogtad?

- Kijima szerzeménye - mondta kis vállrántás kíséretében. – Egyszer jól megcsipkézték és nem szeretett volna ő lenni az operaház fantomja. Hiába mondtam, hogy neki azon testtáján nem szükséges álarcot viselnie. Akkor találta magának és a doki olyan szépen helyre tette, hogy Kijima azóta is lelkesen ajánlgatja. Nem tudom, hogy van-e plasztikai sebész top 10, de ő biztos az első háromban van. Ezt Kijima mondta.

- Azt hittem, te halásztad magadnak. Mit tudom én. Mondjuk egy füstös lebujban egy magányos péntek éjszaka. Ott ültél te, szemben egy elhagyatott asztalnál meg a kutyatekintetű fiatal doktorka abban a hihetetlenül cuki szemüvegében – merengtem idegesítően magas hangon.

- Pár évvel lehet nálad idősebb - grimaszolt rám.

- Annál nagyobb baj neked. Tudom, hogy ez a korosztály a gyengéd.

- Igen. Késztetést érzek rá, hogy az atyai szigor zászlaja alatt kiporoljam a tojáshéjas feneküket.

- Szóval megdádáznád a doki bácsit.

- Nem, őt nem. Amúgy sem hiszem, hogy az ő stílusa lenne. Ellenben mint felettesed dönthetek úgy, hogy elkél neked némi fenyítés.

- Cöcöcöcö.

- Kiszállás – intett felém, majd már csak az ajtó csapódott mögötte.

- Grrr.

Ennyi hozzáfűznivalóm volt a dologhoz, mielőtt követtem. Ma morgok.

* * *

Nem volt jó az első benyomás. A két épületóriás közé ékelt apró házacska ütött-kopott külleme nem zavart volna, egyszerűen csak nem tetszett és kész.

- Nem lesz itthon – vészmadárkodtam, miközben éppen azon dolgoztam, hogy beérjem.

- Kár-kár – fűzte hozzá Akira, bár az ő hangjához inkább a brumm-brumm illene. Nem rohangálnak ilyen bársonyos baritonnal búgó varjak a háztetőkön és termetileg is jobban asszociálok a macira, főleg így, hogy háta árnyékában ügetek előre az úton. Fura, hogy széles vállai ringását nézve elfog a vágy, hogy nekifutásból rávetődjek és vitessem magam. Persze nem vetemedek ilyesmire, mert hogy munka van, még ha nem is olyan, amire egyébként éheznék. Jobban szeretem az akciót. Bekísérni egy gyanúsítottat. Pff. De tűrünk!

Rozoga vaslépcsőn sétáltunk az ajtóig. Nyikorgott alattunk, fájdalmasan csikordult meg a lépteink súlyától. Nem volt valami bizalomgerjesztő. Csúnya lett volna, ha alig hogy felépülünk, kezdhetnénk elölről a lábadozási folyamatot, mert egy toldott-foldott feljáró megadja magát alattunk, mi pedig megint kreccs, landolunk odalent.

Aggodalmam még akkor sem igazán oszlott, mikor végre egyenes terepre értünk. A fura, eszkábált veranda sem tűnt stabilabbnak.

Akira csengetett, majd határozott mozdulattal ellépett, mintegy helyet cserélve velem. Na igen. Mindig a kicsit szivatják.

Álldogáltunk, várakoztunk és már éppen készültem volna megismételni a csengetést, mikor odabentről csosszanó léptek hallatszottak, majd csörömpölés és a zár kinyílt. Nyúzott férfi nyitott ajtót.

Láttam fényképet arról, akit keresünk, így az már ott kiderült, nem a mi emberünk állt előttünk. Arca gyűrött volt, szemei vizenyősek, a fején hordott madárfészek minden volt, csak haj nem. Kivörösödött orráról, felpüffedt ajkairól a diagnózist a náthában láttam, így finoman hátráltam egy felet. A dolgok jelenlegi állása szerint tüsszentek, és az elég ok lesz majd Kijima Naotakának, hogy újabb napokra kivonjon a forgalomból. Általános tapasztalat, hogy inkább agyonhajszolni szeretik az embert, erre tessék, pont nekem olyan főnök jut, aki még az ujjamba ment szálkával is otthon akar tartani. Különös.

- Jó napot, uram. Hayama Kenji tizedes vagyok és egy bizonyos Toyama Kyojit keresek.

- Toyama most… – Vett egy mély levegőt, krákogott, harákolt, mint aki tüsszögni készül, aztán mégsem jött össze, így csak fájdalmasan grimaszolt egyet. – Nincs itthon.

- Ön esetleg valamelyik családtagja?

- Nem, nem. A főbérlője vagyok.

Összejött a hapci. Szinte láttam a trutyit szerteszét reppenni a levegőben. Nem voltam boldog.

- Nagyon fontos ügyben keressük. Esetleg nem tudna segítségünkre lenni abban, hol találjuk ilyenkor, illetve mikor érkezik haza?

- Azt hiszem… elment inni pár barátjával. Nagyon sokat dolgozik, néha kell neki egy kis kikapcsolódás. Általában nem mennek messzire. Három sarokra van egy bár. Hú, most nem jut eszembe a neve. Valami madaras. Szerintem ott… ott…

Újabb tüsszentést helyezett kilátásba, én pedig derékszögben hajoltam meg hátrafelé.

- Köszönjük a segítségét és jobbulást önnek.

- Kö… Kö…

Csaknem letaszajtottam Akirát a lépcsőn.

- Lesétálhatnánk azt a pár sarkot – vonogattam a vállam már a kocsi mellett. Akira roppant megértőnek tűnt. Szigorú szemöldöke alatt mandulaforma szemeivel engem figyelt.

- Persze, végülis le.

- Úgyis megígérted a romantikus vacsorámat, alapozhatnánk egy andalgós kószálással – pislogtam rá, akár egy rajzfilmfigura.

- Persze. Milyen hangulatos is lenne. Te és én, visszafelé meg közöttünk egy akkorra már valószínűleg részeg, alkoholgőzös figura, akit közrefoghatnánk, miközben rójuk az utat – dörgött.

- Te az egyik bilincses karját tartanád, én a másikat – doromboltam.

- A fülén keresztül suttoghatnánk egymásnak bolondságokat.

- A válla felett szemeznénk, miközben megkérnénk, daloljon nekünk valami nótát. Aztán míg ő vonyítaná a Holdat, én a válladra hajtanám a fejem, te pedig átkarolnál minket azokkal az erős…

- Na, szállj be – dörrentett rám, én pedig röhögve bevetődtem az anyósülésre.

A kis kocsma valóban csak pár utcára volt, ennek ellenére mentünk egy-két felesleges kört. A segítőkész főbérlő bár jót akart, sikerült elirányítania. Vagy biológiai ismeretei voltak hiányosak, vagy a láza tehetett a dologról, ki tudja. Miután többször megkerültük a tömböt, úgy döntöttünk, hogy madaras elnevezésű bárocska híján mi teszünk egy próbát a Borz nevű lokálban, mert több állatot nem leltünk a környéken.

Elindultunk a neon cégér felé, amin egy fekete, hátán fehér csíkot viselő állatka emelgette a farkát és közben vadul villódzott. Ne szépítsük, gáz volt. Megböktem a komótosan sétáló Akirát, aki felvont szemöldökkel tudakolta, mivel érdemelte ki, hogy csak úgy se szó, se beszéd, löködöm. A gallérjára mutattam, ő pedig nyakához nyúlva vállat rántott. Kigombolta a felső gombját. Így jobban illik majd a közegbe és még ha nem is töltünk majd ott bent túl sok időt, nekem jobban tetszett és kész.

A Borz – nevének okát még csak nem is sejtem – nem volt valami hú, de nagy csehó. Aprónak sem mondtam volna, arany középút, ez a mi malmunkra hajtotta a vizet. Jól átlátható hely volt, ennek Akira is szemmel láthatóan örült. Határozottan átfutott az arcán. Vagy hallucináltam. Kétesélyes.

Kicsit körbepillantva egy eldugottabb asztalkánál fel is fedeztük a gyanúsítottunkat, egy maréknyi másik fickó társaságában. Főhadnagyom éppen pókerarcát futtatta, így még nekem is zöld volt, de amikor ráfogott a vállamra és ellentétes irányba ösztökélve leültetett egy üres asztalhoz, leesett, hogy változást iktatott az ütemtervbe.

Letettem magam egy kétszemélyes asztalkához, ő pedig a pulthoz sétált. Váltott pár szűkös szót a csapossal és csakhamar két pohár sörrel tért vissza. Még nem tudtam, mire játszunk, de tetszett a kezdés. Lelkesen kaptam fel a poharat, majd az első korty után fintorogva toltam vissza a helyére.

- Alkoholmentes – közölte vigyorogva, míg mellém telepedett.

- Csak az enyém, vagy a tiéd is? – tettem fel gyanakodva a kérdést, mert szerintem csak velem akart baszakodni. Teóriámat ellenőrizendő elvettem előle a poharát. Szó szerint én ittam meg a saját hülyeségem levét. Az övé se volt jobb. Még mindig vigyorgott, humoránál volt.

- Választ kaptál? – emelte fel kicserélt, vagyis az én expoharamat és beleivott.

- Szadista – böffentettem oda sörömre fintorogva. – Avass be – kértem mintegy mellékesen, nézve a pohárról a kezére szaladó páracseppeket.

- Nem tudom. Csak nem tetszik az a díszes társaság.

- Gondolod, több van itt, mint Kijima sejti?

- Nem gondolok semmit. Üljünk itt egy kicsit, igyuk meg ezeket – bökött rá poharainkra – és meglátjuk, mi lesz belőle.

- Oké – vontam meg a vállam és kénytelen-kelletlen ráfanyalodtam az italomra.

- Nem tűnik akkora észlénynek.

- Lehet, hogy ő csak a végrehajtó, az elméleti részét valami nagyagy végzi a háttérből?

- Nem akarok fejtegetésekbe bocsátkozni. Csak egy megérzés. Várunk.

És azt tettük. A harmadik korty után egészen megszoktam a cuccot, Akira mintha még kedvelte is volna. Nem vagyok nagy sörimádó, legalábbis annak nem látom értelmét, hogy a hatása nélkül legyen kedvem iszogatni, de most így döntött egy felsőbb hatalom, vagyis Na-san maga. Mit volt mit tenni?

- Milyen volt a buli?

Direkt hívom így. Piszkából. Tudom én, hogy eligazítást tartott, hiperkomoly énjét csillogtatta, meg ami kell. Bár én nem voltam hivatalos, láttam már milliószor instrukciókat osztani. Olyankor, ha lehet, még dögösebb.

- Leszállsz hozzám a földre? – mennydörgött rám a másik székről. Rezonált a lábunk alatt a padló.

- Ábrándozok, hagyj békén – hörpintettem.

- Mesélj, mit látsz?

Csak rávillantottam. Talán kicsit megnyaltam az alsó ajkam, talán meg is haraptam a húsom.

- Téged, a fekete kommandós overálodban.

- Mindig újra és újra megbánom – sóhajtott a sörének.

- A te hibád. Ha lerokkanunk, mindig cölibátust fogadsz, helyettem is. Csodálod, ha olyan vagyok a lábadozási időszak végére, mint egy újonc tűzoltó? Egész nap a fecskendőmet akarnám markolászni.

- Törött bordák, friss varratok, agyrázkódás, ezek mind-mind negatív irányba befolyásolják a libidómat. Kövezz meg érte – közölte színtelen hangon.

- Az enyémet nem.

- Ha sajtreszelővé lyuggatnak, mostanában napokig csak aludni tudok. Öregszem.

- A francokat. Alig pár hete láttalak az egyik tetőről a másikra repülni és még a karoddal sem verdestél. Mást etess ezzel a szarsággal, ne azt, aki szemtanúja volt, hogy rúgsz be egy fa ajtót, miután rohantál felfelé nyolc emeletet.

- Ha ezer sebből vérzek, szeretem arra használni az erőmet, hogy forrasztom és hegesztem, amit lehet. Az alvás gyógyszer.

- Kinek-mi – vonogattam a vállam, az egészen tűrhető sör meg csak fogyott. – Tudod, szerintem mi lenne a gyógyszer?

- Nem, és ahogy az ádáz tekinteted elnézem, Kenji, én nem is akarom tudni.

- Visszamegyek a terapeutához és beárullak, hogy elnyomsz.

- Én? Ilyet tennék? – hüledezett, na persze csak olyan ő-fajta visszafogottsággal.

- Nem. A fene, pedig szeretem.

- Rajtad sem tudok már kiigazodni. Most mit szeretnél tulajdonképpen?

- Kefélni.

- Munka után a szórakozás.

- Akkor meg minek kérdezed?

- Csak ma már fél tucatszor tettem fel magamnak ugyanezt a kérdést és nem jutok dűlőre a válasszal.

Osztottuk egymást gátlások nélkül, aztán valahogy mind a ketten elhallgattunk. Néztem a szemét, ő mosolygott rám. Olyan lágyan tud. Megmaradt italaink felett szemezni kezdtünk és én azon járattam az agyam, hogy az alig pár asztallal arrébb trónoló idióta igazán megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy idelejt és feladja magát. Sőt, lehetne benne annyi, hogy bevállalja fejvesztés terhe mellett, hogy elbaktat a kapitányságra, hogy én hazamehessek a vackunkba, mert ez a kellemes félmosoly most ígérget nekem és én szeretném néma szaván fogni.

Felelőtlen gondolatokért sosem mentem a szomszédba. Poharam mellett előrenyúlva megsimítottam kisujjammal a kisujját. Na, erre mit lépsz, főnök? Tiszteletteljes hallgatásra készültem, de visszapiszkált, enyémre kunkorította a sajátját. Persze nem maradt úgy, de a pillanat elég volt nekem. Borzongás és hidegrázós meleg, minden sejtem reszketett bele.

Aztán a mi különös, érzelgős kis percünket lezúzta a csipet-csapat. A hátunk mögött túl nagy lett a nyüzsgés, egyre többen gyűltek, pusmogtak és sustorogtak. Akira ellágyult tekintete átöltözött, hirtelen már nem sok jóval kecsegtetett, persze a dádától nem nekem van félnivalóm. Két pillantásából tudtam, mit akar, a következő percben már dobbantottunk a társaság kellős közepébe.

Még jó, hogy csak ketten voltunk, így csak duettben krákogtunk, másnak nem kellett tudnia róla. Végeredményben csak kicsit kozmáltunk oda. Tervszövögetés? Frászt. Fene se gondolta, hogy miközben rövideznek úgy, hogy a szemük keresztbe áll, egymással cserélgetik a játék kártyácskáikat, erre a nagy felhajtás.

Szép dolog a hobbi, mi szét is vertünk belőle két egész paklit. Kijima fülébe fog jutni, ebben nem kételkedem, mindig rájön mindenre, ezt is ki fogja szimatolni és akkor majd mehetek megint az agyász székébe elfojtott agresszió vagy a tököm tudja, miféle koholt faszság okán. Még jó, hogy a mi kis madárkánk legalább az automata balhéban sáros volt…