2013. október 7., hétfő

Daniell VI/1. - Színre színt

- Meddig csapolsz még? – néztem felemás szemöldökkel drága partneremre, de ő rám se pillantott.
- Orvosok. Hisztériás fajta mind.
- Bagoly… au!
- Velem van az erő. Mérlegelj, mielőtt csipkedni akarsz. – Finoman húzta ki a karomból a tűt, majd kaptam egy miniatűr gézlapot. – Szorítsd – hajtotta rá a karom. Ingerem volt tőle megtudakolni, hogy ne ámítson már, tényleg így kell? De aztán szó nélkül hagytam, végül is szívességet tett nekem.
- Köszönöm.
- Mikor vetted észre? – kérdezte, amíg megcímkézte az üvegcsét, még jó, hogy az illetékeseknek van rutinja, ellenkező esetben grafológus kellene kibogozni a kaparását.
- Amikor kimosakodtam. Akkor sem a kezemen. A kesztyűn láttam. Fogalmam sincs, mikor történt.
- Szerintem ne idegeskedj.
- Fura. Nem idegeskedem. A nő tiszta, a háttere is elég nyugodt, bár ez még nem jelent semmit, de mégis kevesebb kockázatot hordoz, mint egy alkoholfüggő huszonos. Majd meglátjuk.
- Két hét. Addig próbálj meg nem gondolni rá.
- Azon leszek. És én most magadra is hagylak téged és a véremet.
- Hova-hova?
- Kimegyek a 15:30-as elé. – Te jó isten. Belemosolyogtam egy számba. Elmondtam a vonat bezötyögési időpontját és megrándult a szám. Jelentem, ész elmenőben.
- Nocsak! Nem is mondtad, hogy magányos voltál a napokban.
- Pedig így volt. Teljesen magamban töltöttem a hét első felét. Még a macskát is elvitte.
- Ha tudtam volna…
- Kapok nasit meg pár dvd-t?
- Nem. Elvittelek volna vakrandizni. Van egy barátom, aki nagyon magányos most. Ha még nem is holtodiglan, de egy kellemes estét elbeszélgethettünk volna együtt.
- Na szép. Életem párja fél hétre kiteszi a lábát és máris felveszed a kerítőnő szerepét. Meg vagyok én áldva veletek.
- Ugyan, csak fecserészni csábítottalak volna…
- Már mindegy – köhintettem a zakóm után nyúlva. – Igazán… én annyira sajnálom. Annyira, de…
- Jó. Rendben. Értettem. Nem kell túljátszani.
- Akkor – sóhajtottam csöppet sem csalódottan, hogy elrontották cinikus monológom – én most elmegyek.




Órámra lestem. Tíz perc. Már tíz perce beállt a vonat, vajon mégis mit csinál? Vizslattam a másodpercmutatót. Lehet, hogy mégsem azzal jött, amivel megbeszéltük? - kocogtattam meg a tetejét, hátha megállt és csupán érzéki csalódás, hogy kattan néha-néha egy lelassult ütemet. Nem. Biztos szólt volna. Lehet, hogy késik a vonat? - kotyogtattam a fedőlapot. Te jó isten, miket beszélek. És éppen mikor megszidtam magam saját fejemben, hogy efféle botor gondolatok ébrednek a koponyában, a hatalmas, boltíves kijáratban megláttam szívem egyetlen csavargó rózsaszálát. Daniellem saját kecsesen laza mozgásával lejárta azt a pár lépcsőfokot. Haja valami borzalmas csattkölteménnyé alakítva trónolt a feje tetején. Szanaszét kacsanövendékre emlékeztet engem mostani hajzata. Már elhagyta azt a korszakot, mikor rövidnek volt kikiáltható és némi helyes irányba való fésüléssel fél napig elfogadható fazont lehetett neki adni. Most biggyeszthet kedvesem feje köré pántot, vagy eshet millió és egy hullámcsattal szőkéjének, így is, úgy is úgy fest, mint akinek egy egércsalád bevacsorázott a borostyánjából. Fura. Ha kiengedve tartja, nem érzem ezt. Akkor csupán kellemes, túlnőtt aranyboglya. Pólója korom, és ha kevésbé rutinos lennék, akár azt is gondolhatnám, hogy elszakadt az úton és mellbimbóját rejteni vágyott, ezért kért kölcsön a mellette ülő anyókától egy marék biztosítótűt. De nem. Áramvonalas kis bőröndjét maga mellett, a foktalan rámpán kalauzolta le. A hozzá tartozó nőstény, az a szőrös álnokság, négylábú, törleszkedő, hegyes fülű macskafajzat természetesen nem a rácsozott tárolójában utazott. Hám volt rajta, mint azokon a szobakutyákon, a póráz Daniellem csuklójára csavarintva és az a furmányos kilencéletű úgy húzatta magát a kétkerekű bőröndjárművön, mintha hintóban csücsülő őfelsége volna. Persze. Vonzzák a tekinteteket. Kedvesem, mint alkalmi cirkuszi látványosság, igen népszerű az állomáson, és ha ez nem lenne elég…
- Isigourou-san, hahóó. HAHÓ! – „Daniell, tudod, ha nem a négy fal között vagyunk, kérlek figyelj oda, mit mondasz…” szeretem, hogy így figyel rám… Hahó. Na mindegy. Ennek már harangoztak. Mert.

Normál esetben itt állok én, egy divatosan elegáns, mégis lazában pompázó pasas. Karba tett kézzel lesem az órám, rajtam krémlik méregárú, bár minden kétséget kizáróan kiváló minőségű ing, lazán kioldott felső gombbal… igen, direkt a kedvéért – hozzátenném, a nyakkendőm gyönyörűen menetirányba csavarva várja a kesztyűtartóban, hogy újra rám mászhasson - szóval lazább már nem is lehetek, hozzá passzított árnyalataiban egy gondolattal sötétebb szövetnadrággal, és támasztom a most is, mint mindig tisztában villódzó fekete négykerék meghajtású kasznimat. Hajam kivételesen és külső erőszakos behatásnak köszönhetően egy ideje hosszabb, mint megszoktam volna, de ettől még tán nem esik csorba tipp-topp kinézetemen. Ja, a szerénység mellszobrához én fogok domborítani.
Szóval itt áll az a bizonyos harmincas és kifogástalan kinézetű úriember, aki én lennék, és láthatóan várakozik. Az átlag tán bájosan idevillant, mikor látja, hogy órámra leskedek és elkönyveli, hogy a hölgy is biztos körültekintően készül a randevúra. A figyelmesebbike viszont nem siklik el azon részletek felett, hogy a szemöldököm ki van szedve és karomon tamtammoló ujjaim végén fénylő köröm is két napja találkozott a manikűrös kisasszony szakértelmével, ergo nálam a D kosaras melltartóval szemben előnyt élvez az egyel kezdődő személyi szám. És akkor jön a robbantott hajzatú süvölvény, mézszín tincseiben az említett fekete csattrengeteggel, fülében díszlik vadiúj kollekciója, melynek én a „vak volt az ékszerész” nevet kreáltam, mert hogy zümzümtől bambuszvirágig mindent tartalmaz. Cimpáját megmászó egészfüles türkizkő szemű macskát, és vállát simogató kardszerű képződményt, gumimacit formázó ragacsot egyaránt magába foglal. Ha az ember fia nincs vele tisztában, hogy a felém vágtató fiú hány éves, vígan hiheti tizenes kamasznak, mint ahogy gondolhatja azt is, hogy a félig kord, félig farmer szárú nadrág saját kreációja. Tanúsítom, nem. Árulnak ilyet. Pénzért! Burgundi bakancs vicsorgó fogakkal és vígan trappol felém, lengetve jobb karját. Mögötte meg gördül a bőrönd a rajta fetrengő szőrcsomóval… éljen, éljen a diszkréció, hiszen minden ember fia produkál ilyesmit nap mint nap, hát nem így van? Lehet, hogy ha kedvesem elé jövök, magam előtt kéne hajtanom egy csorda elvadult ifjúságot, hadd vegyüljenek?

És toppant. Előttem. Mosolyogva.
- Szia, Szamuráj-sama…
- Hello.
- … aki szemmel láthatóan morc.
- Nem vagyok – köhintettem.
- Akkor felkapsz és smaci meg nyálas viszontlátás?
- Kétlem.
- HalvéRyu.
- Felettébb izgatott vagyok.
- Jól titkolod.
- Manikűröztettem és megjártam a kozmetikust, kedvedre valón állítottam össze mára az öltözékem, arról nem is szólva, hogy a kocsi hátsó ülésén, újságra téve, roppant ízléses és környezetbarát csúnya-barna papírban dobozka pihen, amiben zsíros fánkok alszanak kifejezetten azért, mert tudom, hogy odavagy érte, úgyhogy nekem ne mondd, hogy nem vártalak úgy, mint a kölkök a Mikulás bácsit.
- Újság meg papírzaccs és még doboz is? Nem bíztad a véletlenre.
- Belehaltam volna, ha az olaj rácsöppen a… - de akkor végre, öt nap után belenéztem abba a csodálatos ezüstszürke íriszbe.
- Most frankón a sütimaszatról fogunk kvartyogni?
- Valamiről kell.
- Merthogy mert?
- Ki kell tölteni azt az időt, amiben normális esetben…
- Lásd egy hím és egy nőstény humanoid? – bökött finoman jobbra nózijával.
- Helyesen szóltál, Lewis-san. – Én is a jobbunkon éppen találkozó harmat üde párocskára pillogtam, ahogy csattognak egymás száján, a cuppanósok szünetében pedig „hiányoztál, teisnekem, jajdejó, hogyvégre”
- Megrúgjam a bokájukat? – kérdezte kedvesem tényleg ártatlanul verdeső szempillákkal.
- Mennyivel is módosítaná ez a saját helyzetünk? – adtam neki újra gondolkozó pillantásom, mert valóban igyekeztem rájönni, hogy is változtatna ez a kettőnk között álló udvariassági méteren.
- Amíg az értetlen tömeg körülállná a lábát szorongató szerelmeseket, addig én megsmárnálak.
- Ravasz.
- Köszönöm. Na?
- Szeretnék élni vétójogommal annál az apró víziónál fogva, hogy az én levetítésemben a felbolydult tömeg az ismeretlen kilétű támadóra vetné magát, én meg lekopogom, bár erőm teljében vagyok, mégsem hiszem, hogy egy pályaudvarnyi lázongóval elbírnék.
- Miért kell mindenhez ilyen negatívan hozzáállni?
- Realista vagyok.
- Az összeráncolt szemöldöködről ítélve inkább grrrös.
- Kikérem magamnak. Én és a szemöldökeim boldogok vagyunk a viszontlátásnak, csupán azért vannak szorosabban egymás mellett…
- Mert nincs rajtad a szemüveged, tehát nem látsz tisztán, ha nem hunyorgsz.
- Köszönöm. De nem. Azért van bennük ez a finom hullám, mert ez illik az arcberendezésemhez.
- Oh.
- Bizony.
- Na, Ryury? Akarsz puszit kapni?
- Epedek érte Kincsem, de nem tartom valószínűnek, hogy jelen pillanatban…
- Ha megoldom, akkor?
- Nem számít megoldásnak, hogy mindketten hajtsuk a fejünket a csomagtartóba és diszkréten simítsuk rá a fedelét.
- Pedig…
- Nem!
- Zacskó?
- Mert úgy véled, ketten egy nagy reklámszatyorral a kobakunkon kevésbé lenne feltűnést keltő?
- Akkor csak csókolj meg.
- Szeretnélek.
Közelebb lépett.
- Tényleg?
Komoly voltam. Halálosan komoly.
- Tényleg. De nem lehet.
- Akkor… - és kedvesem gigantikus mosolyt növesztve széttárva két kezét – Rég láttalak, Ishigorou-san - akárha egy ezer éve nem látott jóbarátot üdvözölne, átölelt. Éreztem, hogy tenyere a lapockámon érint. Felpillantva nem láttam értetlen arcokat. Ez egy pályaudvar. Millió és egy barát, szerelmes, családok és régi ismerősök válnak el és találkoznak újra, miért ne ölelhetnék meg egy régen látott személyt? Miért ne ölelhetném magamhoz Daniellt, mikor majd öt napja szomjazom rá.
- Szia, Daniell… - Magasságunk alig tér el, könnyedén hajoltam csak éppen annyira, hogy alig érezhetően már mézségébe suttogjak. – Hiányoztál, Csücsök. Borzasztóan hiányoztál.
- A sok zagyvaság is? – nevetett.
- Mindenképp.
- Hogy összegyűröm a törölközőt?
- Újabb magányosra fordult másfél üres perc.
- Hogy ellopom a pokróct?
- Felbéreltem egy profi takarólopót erre a majd egy hétre és szépen fizettem is, hogy legyen szíves éjnek évadján fellopózni és diszkréten lerántani rólam a burkolatot, csak azért, hogy hajnalban hűvösségre ébredhessek. –Éreztem, hogy nevet. Nyakam pőre bőre langy leheletétől megborzongott. Finom fújtatásaitól belülről kezdtem vacogni.
- Volt rémálmom.
- Nem is mondtad.
- Ma. Ma hajnalban. Nem keltett fel senki… Szilvát szedni voltunk, aztán egy idő után már a szilvák szedtek minket. Az ember azt hinné, hogy ez vicces, de nem volt az. Kapaszkodtam az ágba, hogy ne tegyenek a nagy fonott kosarukba, de erősen rángatták a lábam és hiába próbáltál meg fogni, megkaparintottak. Szerencsére mielőtt lekvárt főztek volna belőlem, felébredtem. Ébresztőm vinnyogott. Az jutott eszembe, hogy igazából biztos nem tudnának lerángatni a fáról…
- Ha én is ott lennék, nem.
- Ugye, hogy nem?
- De nem ám.
- Fel szoktam ébredni a hangomra, de most szépen végigaludtam a szilvakalandot. – Úgy szerettem volna megcsókolni. Helyette a hátát lapogattam, ahogy jó cimborához illik. – Jó lett volna, ha felkeltesz… Jó lett volna. – Csak finoman dülöngéltem vele jobbra-balra. - Hány ezer évig is hagytalak egyedül?
- Talán egy emberöltőnyi is lehet.
- Annak tűnt…
- Tudom.
- Mi vár otthon?
- Kert és ház, tegnapi tészta, csokoládé fagyi és tipp-topp rend meg a Yazuki-sanod által favorizált tevékenységedhez vásároltam egy nagy kupac gyöngyöt.
- Fűzőcskézni fogok?
- Mint a huzat.
- Szeretem a gyöngyöket. Tényleg vettél őket?
- Apró üveggyöngytől kezdve a nagyobbacska fagolyókig mindent. Damilt, drótot, fonalat, sőt még ragasztót is, ne kérdezd, miért. Az eladónő súgta.
- Biztos azért, hogy ha már unod, akkor le tudd ragasztani a kézimunkadoboz tetejét…
- És még én vagyok a negatív. – Kacagásomban és nagy baráti ölelkezésünkben majdnem megfeledkezve magamról kobakjára cuppantottam, még jó, hogy eszemre ébredtem még viszonylag idejében.
- Ryury.
- Elzsibbadt a karod? Mert lelki szemeim előtt a lapockám a ritmikus pacskolástól lassan vörhenyessé válik.
- Te is hiányoztál nekem.
- Na végre… ezt akartam hallani.



- Perecnek elromlott a hasa – közölte megszakítva az egyezményes műsor ritmusát. Nincs kifogása a jazzem ellen, de hogy őt idézzem ’ágyzene’ lévén a hálószobába sorolja kedvesem, míg én az ő rocktamtamját a hátam közepére kívánom, így ha duettben autózunk, rádióra váltunk és ahogy esik úgy puffan alapon megadjuk magunkat annak, ami a hangszóróból jön. Persze rendszerint én húzom a rövidebbet, de még mindig több az esély, hogy hallgatható dallamot kap a fülem, mintha az ő CD-jét pörgetné a lejátszó. Akkor lehetőségeim egyenlő zéró.
- Miben merül ki őszőrségének nyavalyája?
- Megy a pocija.
Örülök neki, hogy sárgára virult, majd pirossá érett előttünk a lámpa, így senki nem dobálhat meg érte visszapillantó tükrökkel és elsősegélydobozokkal, hogy csöppet határozottabban léptem a fékre.
- Mármint hogy hasmenése van a macskának? Annak a macskának, aki most az öledben utazik? Annak a macskának, akit be szándékszol cipelni a lakásba?
- Miért, ha én beteg vagyok, a verandán kell aludnom?
Hála a közlekedésregulázónak két szép ezüstjébe tudtam pillogni.
- Nem. De te nem sétálsz a vécében, ugye Gyöngyöm?
- Otthon van macskafüve. Majd meggyógyítja magát – vakarászta a lábán alvó megtestesült alattomosság füle tövét. Szerettem volna odabiggyeszteni mondandójához, hogy majd én meggyógyítom, úgy hogy a lába se, de közben szabad utat kaptunk és maradt nekem a kormány, meg a pedálok.

Csendben kocsikáztunk. Néha-néha oldalra tekintve meglestem kedvesem. Rendszerint azon értem, hogy engem fixírozott. Tettenérésébe mindig belekacagott és én megmosolyogtam vidámságát. Aztán újra némaság, szófukar, dallam-zengte békesség, egészen a következő kacaj-csomagig. Élveztem a meghittségnek ezt a formáját, jólesett nekem ez a langyos hangulat, ez az otthonos melengés, amit csupán azzal adott, hogy a mellettem lévő ülésen pihent. De vágytam a szavát. Öt napja nem hallottam élőben a mondatait. Telefon. Persze a telefon ott volt és majd számlázáskor pontos képet kapok róla, de tippelni most is tudok, talán napi két órában mérhető társalgásaink száma. Váltottunk ugyan napközben pár elszórt szót, de igazán csak akkor volt időm beszélgetni vele, mikor lement a nap. Túlságosan hozzászoktam, hogy minden gondolatom megosztom vele, így mikor este végre arra került a sor, hogy hallhattam a hangját, elszaladt velem a ló.
- És? Mesélj. Hogy van anyukád?
- Jól, jól, anya jól van. Elvittem mozizni, ha már otthon voltam, mert apa néha olyan passzív az ilyesmiben, pedig anya csípi a filmeket, szóval elruccantunk popcornlegelni egy vetítésre. Aztán egyik nap elmentem a fiúkkal, meg jött Liny meg a manósereg és…
- A ’fiúkkal’? – kérdeztem meg, mintegy mellékesen. – Nem is mondtad.
- Nem?
- Nem.
- Hát igazából becsődültek ezek ott és rángattak, hogy menjünk bele az éjszakába, én meg mondtam, hogy helyette mit szólnak, ha megpróbálom őket otthoni alkoholizálással egybekötött online lövöldözésre csábítani, de aztán megjelent apa és szinte kirugdalt az ajtón. Jött itt a fiatalsággal és a vele járó kötelezettségekkel. Márminthogy „élni” és ezt a jelszót többször is hozzám vágta, mielőtt rám csapta az ajtót. Úgy kellett visszakopognom magam, hogy legalább egy pulóverrel legyen szíves megdobni. – Felettébb kellemes érzés újra és újra szembesülni vele, hogy a havi, kéthavi párnapos időkoncentrátumot, amit kedvesem gigantikus szeretetből kifolyólag tölt otthonában, édesapja arra használja, hogy lazítsa köztem és egyetlen fiúgyermeke között a furamód szorosnak bizonyuló köteléket. Miért lepődöm meg rajta? – Szerette volna, hogy maradjak még kicsit… - Hogy a francba ne szerette volna Kincsem, minden perc, amit velük töltesz, az egyel kevesebb velem, és bár nem kívánom drága édesapád irántad érzett szeretetét kisebbíteni, van egy olyan megérzésem, hogy nem önzetlen és tiszta érdekből kívánta nyújtani a látogatásodat. – De mondtam neki, hogy majd megyek, tudja ő is, de most már vissza kell szállíttatnom magam a vonattal. Holnapra van egy talim két évfolyamtársammal, mert úgy gondoltam, hogy lassan hozzá akarok szagolni ahhoz, amit nélkülem elméleteztek, még ha csak jövőre is szállok vissza újra a nagy pörgésbe, nem árt. Aztán mennem kell ahhoz a perverz pasihoz is, hogy megszurkálhasson a tűjével, meg percegtesse az ujjaimat, és nem akarok több órát elvenni Yazuki-santól sem. Így sem örült, hogy kimaradt ez a hét, de kitartóan tornáztam, sőt kétszer fel is csörögtem és online bizonyítottam, hogy mennyire tök szorgalmas vagyok. Szóval mondtam neki, hogy dolgom van itthon, már nem tudok tovább maradni.
A szám szélén születet fanyar mosolyt megpróbáltam a kanyarra koncentrálásra fogni, úgy tenni, mintha éppen az útra összpontosítva termett volna ajkaimon a keserű grimaszka. Lebuktam. Hirtelen támadt szótlansága elmondta, hogy tökéletesen olvassa néma arcjátékom.
- Örülök, hogy jó heted volt – mosolykáztam az útra, de szánalmas kapálódzásnak hatott már abban a percben, ahogy kimondtam. Átlátott rajtam.
- Ryu…
- Örülök. Tényleg örülök. Rád fért picit a kikapcsolódás, nem igaz? Nagyon keményen dolgoztál az elmúlt hetekben és műtéti lábadozásban is rekordokat döntöttél, szóval járt neked ez a pihi Kincsem, én… - vettem egy mély levegőt. – Örülök. Tényleg. Örülök. – Mert hiszek benne, hogy bár édesapjánál elmaradtam a barátok és Yazuki-san mögött, ő miattam sietett haza. Hinnem kell benne, hogy kimondatlanul is én állok a dobogón.


Mikor újra egymáshoz szóltunk, már a leereszkedő garázsajtó lassú mozgását figyeltük. Bár… érdekes kijelentés lenne azt mondani, hogy szót váltottunk. Fura, nyervogó hangra kaptam kedvesemre a fejem és rögtön fel is tűnt a megváltozott kép.
- Hol a dö… cica?
Életem rám pillogott. Hatalmas, ártatlan pillaverdesésekkel indexelt a kocsiajtóra. A zár erősen fogta a póráz végét, és abból, hogy madzagja eltűnt az illesztésnél, meg kellett állapítanom, az a fele, amin a cirmos van, a járműn kívül található.
- Hopp, eltűnt – közölte, majd elegáns mozdulattal illatos zsebkendőt kapott elő egy túl színes műanyagtasakból és színpadiasan kezdett kezének törölgetésébe.
- Tetszik a gondolat, de miért nem jutott eszedbe egy forgalmasabb környéken? Van egy olyan gyanúm, hogy ezzel csak jegeltük a problémát.
Rám sandított.
- Kegyetlen.
- Nem vagyok. Csupán gondoltam visszaadhatnánk a természetnek. Hívja a vadon.
- Aljas vagy te, Ryu.
- Lehetséges, hogy lappang bennem némi inkorrektség, ha arra a csupaszőr négylábúra gondolok, de Kincsem helyezd keresztkérdések alá őt is, amikor szándékosan a hálóajtóban jön rá a szőrgalacsin-öklendhetnék, meg a vedlési inger. Akkor miért nem szidjuk meg? Folytonos merényletsorozatokat követ el ellenem, bezzeg te ezért nem… - Én sérelmeim listáját kezdtem összeállítani és azon kaptam magam, hogy pillekecses balja egy pattintás után már sliccemet is határozott módon likvidálta és a mondhatni szellőssé vált területen szimplán bekanalazott. Hogy mibe ütközött? Nem kell sokat találgatni, fantázia kérdése az egész. Öt napja nem láttam, pólója körkivágásán kilátszik a kóstolnivaló bőre, és út közben kettőt sóhajtott, aranyhaja illatozik, hát nem elég ez ahhoz, hogy az ember felállítsa a saját elméletét?
- Hm – jegyezte meg több mint perverz csettintés kíséretében, miközben cirókázott az alsómon.
- Mégis mit vársz? - szegeztem neki még farkasszemezve, bár szemhéjam egyre akaratosabban akarta a garázsajtó példáját követni.
- Micsoda tempó. Tíz másodperc? Fogadjunk, hogy az izgatott így fel, hogy direkt miattad macskátlanítottam a kezem.
- Kedves tőled, de ki kell ábrándítsalak. Már jó ideje ’hangulatban’ voltam, bár szánalmas bevallani, hogy ilyen hatással van rám egy vonat érkezési időpontja.
- A vonat, vagy akit hozott neked?
Szeretem ezt a pimasz oldalát. Csókjáért hajoltam.
- Persze. Epedtem Perecedért. Rég láttam. Tudod, a távolság…
- Hülye.
Kinevetett. Akkor nyújtottam a nyelvem, mikor még közel-távol sem érhettem a száját. De én már csukott szemmel puha húsát kerestem és ez elég ok volt neki rá, hogy kikacagjon. Keze játszott velem. Alsómon keresztül simítgatott végig rajtam.

És csók. Az a mély, őrjítően forró fajta, ami ha kényelmesebb helyen ér minket, már rajta lennék. Annyira hevesen tud csókolni, akkora vehemenciával, hogy olykor muszáj szinte erőszakkal elszakadnom a szájától, hogy kicsit pihegve a nyakát kóstoljam, hogy testét is kényeztethessem... vagy hogy csak egyszerűen az ajkai közé suttoghassak.
- Be kell mennünk.
- Minek? Itt most pont jó. - Nevetve válaszolt és újra szám felé tátogatott.
- Dany, komolyan.
- Komolyan. Milyen izgi itt, de nem? Hmm? - Belenyalt a fülembe, s én igyekeztem hősiesen tűrni.
- Fent is izgi lesz, ígérem neked...
- HalvéRyu. Ezt megtartom.
- Kérlek.
- Én is. - Közelebb jött, túl közel és a taktikája is túlontúl tökéletes volt.
- Jó – ziháltam, mert beszökött két gomb között az ingem alá, és köldököm körül kerengett könyörtelen mutatóujja. - Jó. Jó - cuppogtam a vállgödrébe. - Jó. Legyen. - Hiszen a másik keze már az alsómat kezdte kiiktatni. - Gumi a... gumi van a kesztyűtartóban...

Spontán jött. Elfelejtettem, hogy a kérés mellé tartozik egy kis magyarázat is, így... Ez lett a hét varázsmondata.

Szép szemű szerelmem gyökeret eresztett. Tette mindezt jogosan, hiszen egy ideje úgymond nem élünk vele, teljesen érthető, nem tudta hova tenni a felkérést. Nem értette, miért mondom, nem tudta belőni magának az okot, így csak nézett rám döbbenten és várta a magyarázatot, vajon őt könyveltem hűtlennek ez alatt a majdhogynem egy hét távollét alatt, vagy nekem magamnak van gyónni valóm, ezért az óvatosság.



Pár perccel később a konyha kellős közepén lerántottam a leplet.
- Szóval megvágtad. - Kezében tartotta a tenyerem és hunyorogva vizslatta azt.
- Meg.
- Nem látom. - Még jobban próbált fókuszálni, bőröm finomabb-erősebb redői között keresve a felsértett részt.
- Ott - böktem az apró karcra.
- Ez? - kért megerősítést egekbe liftezett szemöldökkel és én rábólintottam.
- Igen. Az ott.
- Nem is látszik. Ez csak a bőr. Magamtól nem vettem volna észre.
- Tudom.
- Azt hittem, hogy kihasítottál a húsodból egy darabot.
- A sérülés az sérülés, Kincsem - közöltem vele, majd visszaloptam a kézfejem és elkezdtem kipakolni a zacskóból. - Vettem egy kis gyümölcsöt. Gondoltam hátha jól fog esni a gyomrodnak a lazítás, az otthon töltött cukortúltengős időszak után.
- És most nem félsz, meg ilyenek? - Daniell még mindig az előző témánál rostokolt. Vagy én ugrottam túl nagyot a következőig.
- A vágás miatt? Amikor észrevettem, ideges voltam, de most már csitult. Nézd, Dany, nem sokszor fordult elő velem eddigi pályafutásom során, de megesett. Az előző esetek mindegyikében sokkalta több okom lett volna aggódni, mint ennél, hidd el nekem. – Kipakoltam a konyhapultra, majd a hidegre kívánkozó darabokkal átsétáltam a hűtőhöz és ott folytattam a rendezgetést. - Ez a nő egy fiatal anyuka, óvodás csemetével, férjjel és lángoló szerelemmel, hiszen a műtétre is ezért vállalkozott, családi háttere rendezett, ő maga egy intelligens és kimondottan ambiciózus darabnak látszik, és persze a látszat sokszor csalóka, de nem úgy fest, hogy az a felelőtlen, kefélek a világba kondom nélkül, közös tűvel szúrok és orgiázok fajta. De jobb félni, mint megijedni, és biztos ami biztos alapon én szeretném megvárni a három hetet. - Kiürítettem a zacskót, még arrébb tettem egy négyes csomag joghurtot, hogy átláthatóbb legyen a hűtő tartalma, majd az ajtót becsukva újra kedvesem szemébe beszéltem tovább. - Akkor újra leszüretelnek tőlem némi vért, és meglátjuk, kaptam-e valamit ajándékba vagy sem.
Daniell komoly volt.
- Mint például? - nézett rám, már-már vallatóra fogta és mindezt egy pár szürkéje segítségével.
- Vérrel nem nehéz átpasszolni bármilyen kórságot Csücsök, legyen az egy gyógyítható vagy egy gyógyíthatatlan nyavalya.
- És mi lesz akkor... ?
- Mikor?
- Ha van valami.
- Lehetőség szerint lehet megtenni a második lépést.
- Mégpedig?
- A kezelést.
- És ha...
- Na jó, azt hiszem, ezt még játszhatjuk napestig, ha barkóbával keretezünk minden mondatot. Kérdezd meg, hogy mit csinálunk, ha kaptam egy HIV fertőzést, én elmondom, hogy a dolog összetettebb, minthogy így lehessen felelni rá, hiszen sok mindentől függ, át kell értékelni az addigiakat, számot vetni, mi-hogy haladjon tovább, melyik irányba van lehetőségünk és melyikbe próbáljuk terelni vagy próbáljam én, ha te így már nem kívánsz részt venni benne. És miután pro és kontra megbeszéltem magammal, hogy ez igencsak bonyolult ahhoz, hogy most így csuklóból megfeleljek rá, elmondom azt is, hogy nem tartom valószínűnek, sőt hogy ne legyek ennyire enyhe, szerintem már-már irreális ez az alternatíva. Végszóként megpróbálok kísérletet tenni rá, hogy újfent kihangsúlyozzam, kizárólag a biztos, ami biztos jegyében kívánom picit nagyobb biztonsággal erősíteni ezt a kevesebb, mint három hetet. A kérésem annyi, hogy használjunk óvszert és ne most szokjunk rá a vámpírizmusra, várjunk egymás vérének szürcsölésével addig, amíg kezemben nem tartom a második vizsgáltat eredményeit. Rendben?
- Mit nem lehet még addig szürcsölni?
- Ne szürcsöljünk semmit, úgy a tuti.
- Csók se? Vagy csak ne rágjuk közben meg egymás nyelvét?
- Helyes a dörgés. Maratoni csókcsaták engedélyezve, de kizárólag harapásmentesen.
- Halálosan ideges vagyok, remélem, látod.
- Látom, Kincsem. Gyönyörű, hibátlan a nyelvtanod, ilyesmire csak akkor vetemedsz, ha igazán nyugtalan vagy.
- Tényleg. Hallod, Ryu? Tényleg teleraktam a gatyámat.
Bárki megmondhatta volna, hogy aggódik. Képtelenség elsiklani a tény felett, szemöldöke féltő görbülete felett.
- Ne. Jó? Ne - léptem közelebb. Nyakára simítottam a tenyerem és óvatosan dörzsölni kezdtem a tarkóját. - Ne csináld Kincsem, nincs ok a pánikra.
- Akkor minek vannak ezek a fő a biztonság alapelvek?
- Mert... fő a biztonság?
- Nem így gondoltam ezt az egészet. Azt hittem, hogy hazajövök és marhára fogunk örülni egymásnak annyira, hogy holnap reggel nem fogsz tudni járni...
- Én?
- Máshogy kevertem a kártyát. Bár eleinte A verzióm volt, de megláttalak és marhára olyan... szóval bejött az öltönyöd, meg úgy az egész, és B-re ugrottam, szóval te nem tudtál volna reggel egyenesen sétálni, de ez most mindegy. Először megtaposlak az otthon történtekkel, aztán te meg cserébe rám hozod a frászt a vírusokkal, szóval nem jött be ez a dolog, tekerjünk vissza az elejére és csináljuk másképp...
- Daniell... Akarod, hogy belevegyünk egy Noszex nevű lapot a pakliba addig, amíg nem térhetünk vissza a régi variációhoz?
- Azt akarom, hogy páncélkesztyűben műts.
- Majd dolgozom rajta. De most komolyan, Csücsök.
- Ne legyél hülye, Ryu, nem a gumival van bajom, csak... a várakozással, meg...
- Hé. Elmondom még egyszer, jó? Érzem, hogy nincs baj. De kérlek. A saját fejem megnyugtatásaképpen, fogadd el ezt a túlzott elővigyázatosságot, de ne tekints tényeknek olyan dolgokat, amk még kérdőjelesen sem merültek fel. Rendben?
- Mit lehet erre mondani?
- 'Rendben'.
- Oks. Rendben.


Hófehér bőrét végig vörös foltok színezték. Mint amikor télen az ablakra kúszik a finomkék jégvirág. De Daniell testére a hév szőtt élénkpiros bárány bodrokat. Márványféle tónusa már a szenvedély halvány simításától is felperzselődik, hát még ha csókkal kényeztetik, akkor lángol csak igazán, s végjátékként a látványa égeti azt, aki ránéz. Márpedig én néztem. A vékony huzat, amit éppen csak a combjára vont, szinte semmit nem takart belőle. Teste nem mutatta jelét annak, hogy fázna, így inkább talán csak teljes meztelensége zavarta, de nem nagyon, csak annyira, hogy lába szegletére kívánjon egy takarócsücsköt. Feküdtem mellette. Tekerten, kicsit oldalvást, hogy hozzá idomulva teste minden vonulatához mímeljem még egy rövid ideig, egy vagyok vele.
- Micsinásztál tegnap? – kérdezte, elégedett szusszanásai közé ékelve a tűnődő mondatot, és én vállgömbjére leheltem egy csókot, mielőtt válaszoltam volna.
- Dolgoztam.
- Este?
- Főztem vacsorát.
- De még mit?
- Felporszívóztam a nappaliban, a földszinti fürdőszobában már rég akartam vízkőmentesíteni és aztán kezdődött az a film arról a sziámi ikerpárról.
- Tegnapelőtt?
- Munka után elmentem edzeni. Rádupláztam, de jólesett. Aztán megvacsoráztam egy kis étteremben és hazaérve pedig roppant érdekes papírmunkával múlattam az időt. Ja. És sajnáltam magamat, hogy nélküled vagyok. Ez amolyan állandó.
- Azelőtt?
- Munka. Vacsora. Mosogatás. Számlaporciózás. Fegyverfényezés. Történelmi dokumentumfilm.
- Előtte?
- Munka. Edzés. Vacsora. Akváriumtisztítás.
- Egy jó feleség, hölgyeim és uraim – nevetett, majd a nyaka alatt pihenő felkaromba harapott.
- Jó feleséghez mérten mindjárt kiszórlak az ágyból, aztán mehetsz, amerre látsz – kacagtam vele, és mégsem hemperítettem le a lepedőről.
- Hiányoztál nekem szőröstűl-bőröstűl – közölte a szekrénysornak, és onnan visszapattanva homlokomra cuppant egy játékos csók.
- Legalább nem sorvadoztam egyedül.
- Te Ryu…
- Mondd – leheltem a füle mögé.
- Legközelebb gyere velem.
- Hova? – Picit belefeledkeztem a cimpájába. Kerek kis kagylója oldalán araszoltam fel, s hogy így játékosan matattam rajta, lent délen úgy gondolták, ez felhívás keringőre.
- A… - Daniellt csak egy másodpercre akasztotta meg a felismerés. Belemosolygott. Talán abba, hogy önkéntelenül préseltem kerek fenekének az ölem, talán abba, hogy fél perc alatt máris úgy szuszogok a nyakába, mint egy asztmás gőzmozdony. – Anyáékhoz. – Mégis kimondta, és ezzel az én lelkesedésem érezhetően megindult lefelé a lejtőn. Könnyen jött, könnyen megy.
- Erekciógyilkos.
- De komolyan.
- Mármint… úgy érted abba a házba, ahol édesanyád és édesapád élnek?
- Aha. Szeretném.
- Apukád kiküldetésbe megy vagy elköltözik?
- Remélem nem. Nekem nem mondta. Tudsz valamit?
- Akkor ártott neked, hogy meg szeretnéd rövidíteni az élettartamát? Mert lássuk be kincsem, ha az én bársonyos kacajomra kelne és lesétálva a konyhába megpillantana, amint hajnalok hajnalán a bögréjéből szürcsölöm a kávét, igencsak esélyes lenne, hogy előbb elhagyja a Föld bolygót, mint ahogy azt tervezték neki.
- De szépen körülírtad, hogy szerinted apa feldobná a pacskert, ha átlépnéd a Lewis-ház küszöbét.
- Van a kalapban jó pár kellemetlen mellékhatás számomra is, de valahogy most melletted heverészve végtelenül jó nekem, inkább nem gondolnék arra, mit tenne apukád, ha a vörös köd már teljesen átláthatatlan lenne a koponyájában. Csúnya látvány egy megnyúzott ember. Hidd el, Csücsök. Nem csípnéd.
- Apa szeret téged.
- Egy másik dimenzióban, egy másik síkon, vagy csak az extrém módon távoli jövőben, ott biztos.
- Nem Ryu, komolyan.
- Komolyan. Komolyan nem ittál, mielőtt idáig keveredtünk?
- Mikor? Amikor a konyhából áthurcoltál a nappaliba, vagy mikor a kanapét kényelmetlennek kiáltottad ki és felvonszoltál a lépcsőn, majd szinte az előszobából az ágyra hajítottál? Esetleg abban a negyed percben, mikor visszavágtattál az óvszerért?
- A jövő héten meg már úgy fogod mesélni, hogy „és akkor leszálltam a vonatról és Ryu jött, ungabunga, üvöltötte a mellkasát csapdorászva, majd hókon vágott egy fagyasztott lazacfilével és egy zsák szalmán ébredtem szüzesség és alsónadrág nélkül.”
- „Igen! A fejem bibis lett a lazactól, de utána megettük roston.”
- Komolyra fordítva a szót…
- Tényleg nem ittam – tette a szívére a kezét.
- Daniell, nem hiszem, hogy édesapád és én akár csak negyed óráig is egy helyiségben tudunk tartózkodni.
Pár perces csöndet vont ránk a kijelentésem. Én a haját cirógattam, ő karomon rótt gyöngéd köröket ujjbegyével. Gondolkoztunk.
- Pedig kénytelenek lesztek – szólalt meg végül ő és egyetlen sejtem sem kívánta a vele való ellenkezést, de…
- Nem hiszek benne kincsem, és neked el kell fogadnod, mert az ilyet erőltetni nem lehet. Abba kell belegondolni, hogy már az is sikernek könyvelhető, hogy nem tüntet transzparensekkel az utcán, hogy engedjelek ki a karmaim közül. Daniell, édesapád eltűri a kettőnk kapcsolatát és hidd el nekem, ez is hatalmas szó.
- Egy családban nem „eltűröm” van, hanem szeretet.
- … Egyre feljebb rakod azt a lécet, még az első fokot sem ugrottuk meg és te máris triplázol.
- Én túl fáradt vagyok már ehhez – fújtatott, majd fordult egy felet.
- Nem csoda. Lepofoztalak egy lazaccal és…
- Ne hidd, hogy elfelejtem ezt meg ilyenek, csak most… - nyújtózott és tenyere megállapodott fejem búbján, hogy „rádhagyom hülyegyerek” mondanivalóval megpacskolgassa a kobakom – most jó férfi módjára hagyom magam elnyomni az álomnak.
- Aha. Álmos vagy.
- Ja.
- Ez is miattam van.
- Ja.
- Ébren vagy te még?
- Ja.
- Furán tompult a szókincsed.
- Ja. Mert már csak tartalék üzemmódban futok.
- Ja! – nevettem a haja végével bíbelődve.
Délutáni alvásunkból előbb ébredt meg, mint én. Engem már csókja keltett. Szeretek vele kelni. A hangjára, az ízére, az illatára, a tényre, hogy az álomvilágot elhagyva újabb álomba lépek át, csak ezúttal a való életbe. Daniell, a szivárvány, melynek a hét minden napjára jut egy vakító színe. És én szeretem.

3 megjegyzés:

  1. Szia! :)

    Ne haragudj, hogy csak így, de kétszer töltötted fel ezt a fejezetet :)
    Egyébként imádom ezt a történetet, nem is tudom mikor olvastam, de eléggé le vagyok maradva :) Örülök, hogy újra rátaláltam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nagyon szépen köszönöm, hogy szóltál! ( Néha becsúsznak bakik.) Próbálom javítani de nem találom a másikat. Segítenél kicsit?

      Egyébként üdv újra itt és további jó olvasást neked! :)

      Törlés
  2. :D Örülök, hogy segíthettem, és a továbbiakban is szívesen állok a rendelkezésedre, hogy meglegyen a másik :)
    Köszönöm szépen! :) Valahogy szeretném gyorsan elolvasni, mert nagyon, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a későbbiekben, és szeretnék egyszerre lassan haladni, hogy minél tovább tartson! :D

    VálaszTörlés